Ez a fejezet abból a szempontból lényeginek mondható, hogy az istenhívő-hitetlen diskurzusok sok esetben erre a területre érkeznek. Ez természetesen külön probléma, miszerint miért nem lehet evolúcióról, tudományról, vallásról, istenről, ateizmusról, vagy bármi másról anélkül beszélni, hogy ne lyukadnánk ki folyton oda, hogy "de hát az ateistáknak nincs is erkölcsük", "nekik mindent szabad", stb. Ez persze érthető annak fényében, hogy a szakmai vitákban rendszerint felülkerekedünk, ezáltal egy hívőnek nincs más választása, mint az ateisták erkölcsösségét firtatni. Természetesen nem csak ez a motiváció lehet a kérdéskör mögött, hanem lehet valódi érdeklődés is, és eme posztom ezen kíváncsi embereknek szól.

Érdemes az istenhívő ember nézőpontjából kezdeni a szemlélődést, mit is jelent az erkölcs, mit jelent a jóság. Jó az, aki az adott vallás tanait (pl. Jézus parancsait) követi. Amikor egy istenhívő felteszi a kérdést, hogy egy ateista miért kellene, hogy jó legyen, ha nem hisz egy felsőbb hatalomban, akkor hallgatólagosan feltételezi, hogy ez a felsőbb hatalom szolgáltatja az erkölcsöt, enélkül teljes anarchia uralkodna. Persze ha már zárójelesen kitértem Jézusra, akkor rögtön kötelességem is megjegyezni, hogy az ő tanait, legalábbis egy részét sokan mások is megfogalmazták már korábban, ez pedig fel kellene vesse a kérdést a keresztényekben, hogy akkor vajon tényleg Jézus mint Isten fia hozta-e el nekünk ezt az erkölcsi magasságot, vagy pedig egyszerű emberi továbbgondolás terméke is lehet az, amit többek között ő is mondott például az aranyszabályról.

A hitetlen (és persze tudomány alapú) ember válasza az, hogy az erkölcs valójában egy viszonylagos dolog, az adott társadalmi közeg határozza meg, hogy mi számít erkölcsösnek. Egy adott környezetben például erkölcstelenségnek minősül a homoszexualitás, másik közegben pedig éppen ennek üldözése, a homoszexuálisok kirekesztése számít annak. De beszélhetnék ugyanígy a húsevés/vegetarianizmus/vegán problémáról, a kannibalizmusról, az eugenikáról, az eutanáziáról, az abortuszról, a burka/hidzsáb/csodor hordásáról, és gyakorlatilag bármilyen világszemléletről, amelyben valamilyen emberi tevékenységről is szó esik.

Erre az istenhívő gyomor általában felhördül, miszerint hogy gondoljuk mi azt, hogy az erkölcsöt csak úgy lehet relativizálni, és hogy nem hiszünk az abszolút jóban és rosszban. Ekkor azonban nem történik más, csak gyakorlatilag kiválasztottak önkényesen egy mércét, hogy azt tekintik abszolútumnak, és ahhoz a mércéhez képest mondják meg ők az aktuális dologról, hogy jó-e vagy rossz. Tehát ha pl. én kinevezném Gipsz Jakabot abszolút erkölcsi mércének, akkor az én cselekedeteimnek az ő cselekedeteitől való eltéréséből kiszámítható az én jóság-faktorom. Persze nem vagyok teljesen vak, nyilván tisztában vagyok azzal is, hogy a világmindenség ura némi előnyt élvez az erkölcsi mérce díj elnyeréséért rendezett versenyben, mint holmi gipszjakabok, de azért maga az alapgondolat, miszerint nem egy univerzális jóról/rosszról beszélünk, hanem ezeket egy adott személy értékrendjéhez mérjük, alapvetően más színben vetíti elénk ezt az egész erkölcs-problematikát.

Magyarán. Nem azért nem lopok, mert a lopás az bűn abszolút értelemben, hanem azért nem lopok, mert Isten értékrendjének nem felel meg, vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy bűn az, ha Isten felé engedetlen vagyok. Mondja ezt egy analitikus gondolkodással megáldott keresztény. Tehát ő is belátja, hogy Isten mint egy önkényúr szabja meg, mi jó és mi rossz, és nem valamiféle elvont abszolútumokról beszélünk. Innentől kezdve pedig már talán nem kerül sokba megérteni, hogy min is alapul az ateista erkölcs. Mivel nem beszélhetek általánosan a "nembélyeggyűjtők" nevében, csak a magaméban, azt tudom mondani, hogy az erkölcsi mércém nem emberekhez kötődik, hanem elvekhez, amelyeknek 1-1 szeletét ugyan reprezentálhatja egy ember, de az teljességgel valószínűtlen, hogy egyetlen ember birtokolja azt az összes erkölcsi aspektust, amelyet én magam követésre méltónak találok. (Nem, még én magam sem vagyok erre megfelelő alany.) Ilyen szempontból kicsit még úgy is tűnik, hogy én mint ateista jobban hiszek valami abszolút erkölcsben, mindenféle megtestesülés nélkül, mint egy istenhívő, aki egy az egyben pl. Jézusban, Buddhában, Mohamedben, Ghandiban, Teréz anyában látja meg a megtestesült erkölcsösséget. De igazából ez csak felszínesség, valójában én sem hiszek valamiféle abszolút erkölcsben, egyszerűen csak van egy fajta értékrendem, amihez képest mérem a dolgokat, s amely ráadásul időben még változik is! Igen, ahogy érik az ember, átértékeli a dolgokat, és később már nem ugyanolyan fényben látja azokat a tetteket, mint korábban. Ha pedig a saját erkölcs is beláthatóan változik, akkor ez mennyivel inkább alátámasztja az abszolút erkölcs nemlétét! Persze ez még nem teljes bizonyíték, ugyanis ismeretes a mondás, miszerint a bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka. Azonban Occam borotvája miatt első körben mégiscsak érdemes lemondanunk az abszolút erkölcs mint vágyálom kergetéséről, mert tényleg semmilyen alapunk sincs rá, hogy ezt feltételezzük. Főleg ugye egy olyan világban, amelyben más élőlényeket kell elpusztítanunk ahhoz, hogy életben maradjunk.

Az istenhívő és a hitetlen között tehát ebből a szempontból az a különbség, hogy az előbbi abszolutizálja, az utóbbi relativizálja az erkölcsöt. Ez megrémiszti a hívőket, és ebből ők arra következtetnek, hogy valamiféle erkölcsi züllés, gyilkosság, korrupció, anarchia következik be. Tisztelettel felhívom a teisták figyelmét, hogy ez istenhittől függetlenül is jelen volt mindig. A különbség tehát egyáltalán nem abban áll, hogy az ateisták veszélyesebbek lennének, hanem abban áll, hogy tudatosult bennük az erkölcs relatív mivolta, amely a hívőkben nem. Egy-egy adott hívő közösség számos esetben csak a saját útját tartja üdvözülésre méltónak, amely utak természetesen sokszor szöges ellentétben állnak egymással. Vagyis a hívők erkölcsössége ugyanannyira relatív, mint az ateistáké, a különbség csak annyi, hogy a hívők ezt nem vallják be.

De itt jön a kérdés, hogy ha ennyire relatív az erkölcs, akkor mégis mihez tartjuk magunkat, illetőleg miért tartjuk magunkat bármihez is. Nos, a válasz többrétű, egyrészt köszönhető a neveltetésnek, másrészt köszönhető a géneknek. Ha egy gyermeknek, akibe egész életében azt sulykolták, hogy bűn a pornónézés, akkor abban önkéntelenül is bűntudat keletkezik, ha mégis arra téved. Ugyanígy, a kannibáloknak teljesen természetes, hogy megeszik egymást, egészen addig, míg ők maguk nem kerülnek az oltárra, miközben egy jól nevelt, liberális európai ennek a gondolatától is menten beájulna. Mondhatná azt valaki, hogy de hát sokszor akadnak kivételek, akik a csoportnyomás hatása ellenére is rossznak vagy jónak tartanak valamit. És igazuk is van, itt jönnek képbe a gének, amelyeket ugye nagyban meghatároznak a véletlen mutációk is, vagyis a véletlennek is nagy szerepe van abban, hogy a közösség tagjai mennyiben térnek el az átlagtól erkölcsi felfogásban. Ha egy tag felfogása a társadalmi normától távol esik, akkor az valamilyen úton-módon kiközösítésre kerül, történjen ez börtönbüntetéssel, száműzéssel, guillotine által, és sorolhatnám a végtelenségig. Ugyanígy a túlságosan altruisták sem járnak jól, mert őket pedig kihasználják a többiek, vagy más fajok (pl. úgy, hogy megeszik őket). Az pedig természeti törvényszerűség, hogy azért a nagy többség genetikailag hasonló felfogásban részesül, tehát, véleményem szerint, a társadalmi nyomásnak jóval nagyobb szerepe van, mint a genetikainak. Ez a társadalmi nyomás mint faktor akkor igazán szembetűnő, ha egymástól sokáig elszigetelt, két társadalom találkozik egymással. (Véleményem szerint ezért sem működőképes a muzulmán többségű bevándorlók befogadása Európába.)

Amikor tehát én, vagy bármely tudatosult hitetlen az erkölcsi relativizmust vallja, abból nem következik az anarchia, mert az erkölcsi értékrend nehezen változik, sőt még csak nem is változik ok nélkül. Itt az okokra nem térnék ki, legfőképp információhiány miatt. Legyen elég annyi, hogy attól, hogy elismerem, a kannibáloknak erkölcsileg teljesen helyénvaló a kannibalizmus, még nem fogok holnaptól embereket zabálni. És ettől nem csak a börtön és a társadalmi elítélés tántorít el, hanem valószínűleg akkor sem tenném meg, ha egyedül lennék valakivel egy szigeten, és ezen múlna, hogy éhen halok-e vagy sem. Egész egyszerűen az európai kultúra megtette azon hatását, hogy képtelen lennék bárkit is megölni, amolyan ösztönné vált ez a fajta humanizmus. De képzeljük el ezt csak más állatok leölése kapcsán is. Egy mai gyerek talán egy tyúk nyakát is képtelen lenne elvágni, mert előbb törne fel belőle a sajnálkozás, mint az éhségszellem. Miközben eleink ezt a legnagyobb természetességgel végezték. (Persze ma is végzik, csak nem a szemünk láttára, hanem nagyüzemi eszközökkel, ugye.) Miért nem tesszük ezt meg ma sokan? Mert lelkifurdalásunk támad attól, hogy kioltunk egy életet.

Ez pedig megint egy fontos mérföldkőhöz vezet minket, mégpedig a lelkiismeretnek, mint szent grálnak a vizsgálatához. Szent grál ez egyes keresztények szemében, ugyanis szerintük a lelkiismeret az, amely által Isten diktálja nekünk a parancsát. Nos, ezt mi sem cáfolja jobban, mint az, hogy az embereknek olykor teljesen különbözik az erkölcsi mércéjük, és teljesen más dolog miatt éreznek lelkiismeret-furdalást. Szóval az isteni sugallat, nem meglepő módon kilőve. A lelkiismeret nem más, mint amit pont fentebb pedzegettem: az a társadalmi és genetikai egyveleg, ami miatt jónak vagy rossznak tartunk dolgokat.

Továbbá abba is érdemes belegondolni, hogy egy istenhívő erkölcse min alapul. Ugyanis a hitét komolyan vevő család gyermeke van kitéve leginkább annak a külső behatásnak, amely meghatározza a gyermek értékrendszerét. Kiskorától tanulja pl. azt a jézusi elvet (amely nem mellesleg véleményem szerint egyáltalán nem valódi szereteten, hanem éppen ellenkezőleg, az érdekorientáltságon alapul), miszerint ne gyűjtsünk magunknak kincseket a földön, hanem tegyük azt a mennyben. Miért? Semmiféle magas erkölcsi mondanivaló nincs az egészben, hanem puszta praktikum: mert ott nem emészti meg a rozsda, és ott nem lopják el a tolvajok. Mintha egy TV-reklámot látnék: Használd az X mosóport, mert ugyanúgy hat, mint Y, de többet takarítunk meg vele. Ebből eszébe jutna bárkinek is az, hogy aki a gazdaságosabb mosóport veszi meg, az szerető szívű ember? Hát persze, hogy nem. Akkor miért gondoljuk azt, hogy a jézusi, mennyben gyűjtögetős tanítás a szeretetről szól? Hát a kultúra miatt, kérem szépen! ;) Mindehhez teszem hozzá, hogy az a hívő ember, aki csak azért tesz jót, mert ezért ő jutalomban részesül a mennyben, az kimondottan érzéketlen, sőt akár még gonosz is lehet. Nem kevésbé, mint az a muszlim, aki a 72 szűzre áhítozik. De amikor van egy ateista, aki abban a tudatban él, hogy nem várja őt semmi a halál után, és nem vár jutalmat a tettéért, mégis jót tesz, akkor mi van? Arról mit ír a Biblia?!

A posztom fő állítása ellenére valamilyen értelemben mégis beszélhetünk egyfajta abszolút erkölcsről, azonban az közel sem hasonlatos az idealisták által vizionált abszolút erkölcsiséghez. Azt lehet ugyanis mondani, hogy az erkölcsiségnek megtalálható egy legoptimálisabb formája, amely a legstabilabb társadalmi formát eredményezi. Magyarán nem imádkoznunk kell, hanem osztanunk, szoroznunk, integrálnunk, és gyakorlatilag leszimulálhatjuk, hogy milyen erkölcsi értékrend mellett válik a legélhetőbbé és legstabilabbá a társadalmunk. Véleményem szerint ez a társadalmi forma közel áll a demokráciához és a liberalizmus szelleméhez, de ez még jóval tovább tökéletesíthető, mint ahogyan ezeket a fogalmakat a mai formájukban ismerjük. Ismeretes a görög demokrácia túlkapása, a türannoszok korszaka, és úgy vélem, ma is kísért ennek veszélye, amelyet leginkább a különféle SJW-betegségekben összegeztem az erről szóló posztjaimban (itt és itt). Nem kizárt, hogy esetleg mesterséges intelligencia segítségének igénybevételével fogjuk megtalálni a legideálisabb társadalmi formát, amely persze szintén változhat akár a technika fejlettségéhez mérten.

Nem egyszer fordult már elő életem során, hogy azt állították, a hitet nem szabad összekeverni a vallással. Keresztény koromban persze én is vallottam eme szent igét, viszont a meglepő dolog az, hogy még az ateisták között is vannak, akik megkülönböztetik a kettőt.

Na most, ha teljesen korrektek akarunk lenni, akkor ez az állítás valóban igaz, ugyanis a hit a dolgok bizonyítéktól független elfogadása, míg a vallás egy olyan hitrendszer, amely valamiféle transzcendens elemet tartalmaz. Azonban ez a különbség nem az a különbség, mint amire gondolnak a két fogalom megkülönböztetésének szószólói.

De itt is ketté kell ágaztatnunk a nézeteket. Először is vegyük az evangéliumi keresztények elgondolását, vagyis azokét, akik teljesen komolyan veszik a hitüket, istennel való kapcsolatnak élik meg a mindennapi imáikat, Bibliaolvasásaikat, élettapasztalataikat. Ők úgy gondolják, hogy az élő hit pontosan ezt jelenti, vagyis kapcsolat istennel, őrá való figyelés, neki való engedelmesség. Ellenben a vallásos az ő szótárukban egy pejoratív értelmű kifejezés, és azt jelenti, hogy belső tartalom nélkül csak megszokásból tesz ezt azt, pl. templomba jár, elmondja az asztali imát, stb.

Aztán van ugye a hitetlenek részéréről is egyfajta megkülönböztetés. Őnáluk a hit valamiféle belső meggyőződés, amely teljesen helyénvaló (ha nem akarja másra erőszakolni), ellenben a vallás, az valami papok irányította terrorszervezet, amely kihasználja a híveit, na meg mindenki mást is, akik nem hisznek a dogmáikban.

Mindkét szétválasztást hibásnak tartom. Sőt mi több, egy csapásra rá lehet mutatni mindkettő oldal tévedésére, mert ugyanazt a tényt nem veszik figyelembe. A totális önbecsapás a hívők részéről, hogy létezik olyan, hogy "élő hit". Ez azért egy oximoron kifejezés, mert a hit (itt most a feltétel nélküli értelemben) eleve egyfajta röghöz kötést jelent, amiből semmi esetre sem lehet kimozdítani az illetőt, ezt egyszerűen tehát nem lehet élővé tenni. Élő csak az tud lenni, amely folyamatosan gyűjti a tapasztalatokat, mérlegel, és az alapján áll hozzá a dolgokhoz, olykor megváltoztatja saját álláspontját, ilyen pl. a tudomány. Azonban a hit önmagában dogmatikusságot jelent, legyen az csak 1-1 tétel erejéig, vagy szóljon róla egy teljes gyűjtemény. Általános jelenség a kereszténységen belül, hogy egy adott közösség megkövesedik, nem történik semmi új, hanem ugyanazok a frázisok hangzanak el, ezáltal, az evangéliumi keresztény fogalommal élve, vallásossá válnak. Ekkor rendszerint megjelennek a reformító törekvések, amelyek sokszor nem járnak sikerrel, és rendszerint szakadás történik, azt remélve, hogy a kiszakadt gyülekezet lesz az igazán lelki, élő közösség. Majd egy idő után ez a közösség kövesedik meg, és aztán beindul a loop. Mintha egy sivatagban járnánk-kelnénk, és minden egyes délibábra felugranánk, hogy ott van a víz, aztán mindig csalódunk, hogy mégsem, és sosem tanulunk a hibánkból. Persze, hogy nem tanulunk, ugyanis nem értjük, hogy mit rejt maga a mechanizmus. Mintha a szart akarnánk különféle mintázatban elrendezni, akár különféle ízesítőszereket hozzáadva, aztán csodálkozunk, hogy sohasem ízlik. Igen, ugyanis ahhoz, hogy működjön ez az "élő hit" dolog, ki kell venni belőle a hit részét. Enélkül fújhatjuk az egész megújulás históriát. A hit a saját módszerénél fogva képtelen a megújulásra, a hit bizonyítatlan állításokon alapszik. Ennek következtében törvényszerűen alakulnak át vallásossá a kezdetben lelkinek tűnő törekvések. Ez elvileg sem lehet másképp, a hitnél mint módszernél fogva. Mondogatni is szoktam, hogy ha az istennel való kapcsolat valódi lenne, nem lenne szükség hitre, de mivel a kapcsolat nem valós, így kénytelenek a tagok hinni. A két dolog kizárja egymást.

A tudományban is találkozunk azzal a vaskalapossággal, amely a vallásokat jellemzik, nem véletlenül, ugyanis a hit mint ösztön az ember alaptermészetéhez tartozik, amelyet nagyon nehéz leküzdeni. Szerencsére a tudománynak a módszertana biztosít minket arról, hogy nem tud megüllepedni, mert a folyamatos revízió állandó megújulásra kényszeríti a képviselőit. Tudomány és vallás között az a különbség, hogy a tudományban a dogmatikus állapot instabil, ez mindig a nyitottság, a revízió felé nyit, ezek jelentik ugyanis a stabil állapotot. Mindeközben a vallás épp fordítva működik. Ott a megújulás számít kivételes, instabil állapotnak, amely így vagy úgy, de végül mindig a megdermedés felé halad, mert az jelenti a stabil állapotot. A hit módszerénél fogva.

A nem vallásosok megközelítését, miszerint a vallás egy elnyomó hatalom, ugyanennek a gondolatnak a fényében lehet megvizsgálni. A gond ugyanott van: különválasztják a hitet a vallástól olyan módon, hogy az elsőt helyénvalónak találják, míg a második ellen felszólalnak. Pedig a második itt is pont az első következtében jön létre. Bár fontos, hogy azért ezt kicsit árnyaljuk, mert azért ez függ a hit tartalmától is. Azonban a bizonyítékok nélküli elfogadás pontosan azért veszélyes önmagában, mert amennyi erővel fogadunk el valamit bizonyítékok, jobban mondva érvek nélkül, annyi erővel fogadhatunk el teljesen emberellenes teóriákat is mindenféle alap nélkül, lásd az inkvizíció esetét, vagy a mai iszlamisták merényleteit, zaklatásait. Mindez azért veszélyes, mert nem lehet ész érvekkel hatni rájuk, kénytelenek vagyunk az erőszak eszközéhez folyamodni, hogy megállítsuk azt. A lényeg viszont itt is az volna, hogy az alapvető probléma magában a hitben van. Hit nélkül nem jönne létre elnyomás, kivéve persze ha az érdekeket most nem vesszük figyelembe.

A fent leírt dolgok miatt van az, hogy én nem a vallást szoktam támadni, amely felszólalást én meglehetősen felszínesnek tartok, ugyanis nem harcol a vallás gyökere ellen, és nem veszi észre, hogy ha a hitet meghagyjuk, akkor a vallás újra és újra ki fog csírázni, ez a hitnek a természetéből adódik. Hanem ezzel szemben magát a hitet veszem górcső alá, és kijelentem, hogy de igenis lehet hit nélkül élni, még ha sokan szeretik hangoztatni – még ateisták is – az ellenkezőjét. Számomra klisének számít az, ha valaki azt mondja, hisz a szeretetben, emberségességben, szabadságban, egyenlőségben, önmagában, ugyanis ezek egyike sem az a fajta hit, mint ami többek között a vallások tagjait jellemzik. Ezek nem hitek, hanem értékek. Értékesnek tartjuk a szeretetet, mert jó érzéssel tölt el minket, és építőnek találjuk az emberi kapcsolatokban. Ez egy biológiai, emberi szükséglet, köze sincs a hithez. Az önbizalom sem a vallásos értelemben vett hit, ha az egészséges. Ismerünk egoista embereket, akik semennyi tévedésük esetén sem hajlandóak visszavenni magukból, és ez sokkal inkább visszás viselkedésnek hat, mintsem egészségesnek. Az önbizalom esetében is arról van szó, hogy meg kell ismernünk a saját képességeinket, küzdenünk kell az álmainkért, amelyeket reálisnak találunk, azonban a nem valós álmok kergetése megint csak nem szerencsés, vagyis az önbizalom feltétlen formája ugyanolyan egészségtelen, mint a vallásos hit.

Szóval igen, lehet a feltétlen hit nélkül élni, sőt jobb is ha erre törekszünk, mert nincs rá szükségünk.

Gyakran állítják egymással szembe a hitet és tudományt, méghozzá jogosan. Ezúttal azonban nem erről szeretnék értekezni, hanem egy ennél ritkábban előhozott témáról, mégpedig arról a közvélekedésről, miszerint a tudomány az olyan rideg, érzelemmentes, és az embernek sokkal nagyobb szüksége van a szeretetre, mint a tudományra. Ezen posztommal arra szeretnék rámutatni, hogy ennél nem is tévedhetnénk nagyobbat.

Pontosabban, a hiba abban az állításban leledzik, hogy a szeretet és a tudomány között ellentét van. Az ellentét érzete mögött az a hamis sztereotípia húzódik, amelyet már egy korábbi posztomban vesézgettem, miszerint az ész és a szív két különélő entitás, és hallgathatunk az egyikre vagy a másikra. És természetesen a tudományt azonosítják az ésszel, a szeretetet, boldogságot, illetve mindenféle érzelmeket a szívvel. Amolyan fekete-fehér felosztás, mint a mesékben az abszolút jó és rossz. Habár ez utóbbi dologban legtöbbünk talán tisztában van, hogy a valóság nem ilyen egyszerű, ezzel szemben az ész-szív ellentét mítosza annál erősebben él bennünk.

A probléma gyökerét a képzettársításoknál kell keresnünk. A tudományról sokaknak a mérgező gázokat kibocsátó gyárak, a mértéktelen mennyiségű hulladékok, a személytelenné váló technológia, az embertömegeket pusztító fegyverek jutnak az eszükbe, (nem beszélve az oltások és gyógyszerek ellen szóló összeesküvéselméletekről) s szidják is ezáltal rendesen a tudományt, miszerint mennyivel szebb világban éltünk akkor, amikor még jóval kisebb volt a tudás. Bizonyos nézetek éppen a tudásvágyat nevezik meg a bajok gyökerének, a bibliai jó és gonosz tudás fáját is olykor ebben az értelmezésben adják elő, habár tudomásom szerint ezzel a teológusok egy része nem ért egyet, hiszen a jónak és a gonosznak a tudása nem feltétlenül egyenlő az általános értelemben vett tudással. De ez nekünk nem is témánk most, hadd rágódjanak ők rajta. A mi kérdésünk, hogy tényleg a tudás-e az, ami rideggé, szeretetlenné teszi az embert, a társadalmakat.

Kedvenceim közé tartozik a pár részes Az istenek a fejükre estek c. filmsorozat, amely az afrikai busman törzs életét mutatja be vázlatosan, komikus történeti keretbe foglalva. A rendező nyilvánvalóan gondolatébresztőnek szánta annak kifejezését, hogy mennyivel önfeledtebben, őszintébben, boldogabban élik meg mindennapjaikat ezek a bennszülöttek, mint a mi általunk civilizáltnak tartott nyugati kultúra embere. Önkéntelenül is elgondolkozunk azon, hogy mit rontottunk el, netalántán helyre lehetne-e állítani a világunkat úgy, hogy mi is olyan szabadon élhessünk, mint ezen békés teremtmények. A sorozat első része a tudáson túl a birtoklási hajlamra fektette a hangsúlyt, amely a különbséget okozza a bennszülött és a civilizált társadalom között.

Meglátásom szerint ez utóbbi dolognak tényleg köze lehet a valósághoz. Ha bizonyos javakból nincs annyi, hogy mindenkinek jusson, az egyenlőtlenséget, ezáltal konfliktusokat okoz. A birtoklási vágy mindaddig nem üti fel a fejét, amíg úgy érezzük, mindenünk megvan, semmi plusznak nem érezzük szükségét. Ugyanígy, amíg nem éhezünk, megvan a mindennapi betevőnk, illetve nem kell félnünk attól, hogy bármelyik utcasarkon letámadnak, addig az emberséges oldalunk mutatkozik meg, de semmi sem garantálja, hogy ugyanígy viselkednénk mondjuk, ha hirtelenjében magunkra utalva maradnánk egy esőerdőben, ragadozók között. Érdekes – na és persze nem túl humánus – gondolatkísérleteket lehet elvégezni azzal kapcsolatban, hogy különböző, kiválasztott emberek hogyan viselkednének egy-egy teljesen új közegben. Könnyen elképzelhető, hogy az említett trópusi életmód akár a kannibalizmust is előidézné néhányunkból, amelytől itt, a civilizáltnak tartott Európában legtöbbünk a velejéig irtózik, illetve akár elvi okokból sem tennénk meg. De természetesen az evolúció a kivételekből építkezik, és egy új környezet erős szelekciós nyomást gyakorolna efféle helyzetekben.

Véleményem szerint úgynevezett stabilan és instabilan boldog társadalmakat különböztethetünk meg. Az én szememben a busmanok egy instabil társadalmi formát képviselnek abban az értelemben, hogy nagyon könnyen romba lehetne dönteni azt a szeretetközösséget, amelyet felépítettek. Ezt maga a film egy kólásüveggel illusztrálta, amely az "égből" lepottyant közéjük, és amellyel még sohasem találkoztak azelőtt, de hirtelen mindenkinek szüksége lett rá. Ez a szituáció kiválóan prezentálja, hogy a busmanok egy szinte olyan ritka kivétele az emberi rasszoknak, mint amikor a véletlenszerűen leejtett ceruzák egyike a hegyén áll meg. Sok véletlennek kell tehát egybeesnie azért, hogy egy közösség meglehetősen békében élhessen. Ugyanakkor azt is érdemes észrevenni, hogy az elégedettség az az állapot, amely nem hoz változást, hanem a dolgok megállapodnak. A tudomány fejlődése egy valamekkora fokú elégedetlenséget feltételez, hiszen a tudomány mozgatórugója éppen az, hogy valami nem teljes, és az áhított teljesség felé törekszik. A tudomány kritikusaival viszont az a probléma, hogy ők felcserélik a sorrendet, és azt állítják, hogy a tudomány hozta el ezt a gondterhelt világot, amiben élünk, miközben meglátásom szerint a dolog éppen fordítva történik, vagyis kezdetben vala az elégedetlenség, amely megnyilvánulhatott az életkörülmények jobbá tételének vágyában, vagy kíváncsiságban, és ez késztette az embert a tudomány művelésére. A tudomány jelenléte éppen azt jelzi, hogy magunkra vagyunk utalva, nekünk kell megtalálnunk az utat az igazság és a jobb élet felé. Az ateizmusom egy kis részben ezen alapszik, vagyis hogy a tudomány mint megismerési folyamat egy valamiféle kijelentő istenség létével áll szemben. Egy esetleges tökéletes és jóságos isten jelenlétében az élet teljes, nincs diszharmónia, ezáltal fejlődési vágy sem. A kijelentések hiányát éppen a tudomány jelenléte igazolja, hiszen ha vannak kijelentések, a tudás birtokosai vagyunk, akkor nincs szükségünk a kritikus szemléletre, amely az állandóan tesztelgető, rögös, tudományos módszerhez vezetett.

Mondhatnánk, hogy oké, mindez világos, de miért boldogabbak mégis azok a primitívnek tartott busmanok, mint a tudományos, civilizáltnak nevezett, gazdag nyugati társadalom embere. A válasz véleményem szerint abban a tévedésben keresendő, ami szerint mi valóban tudományos társadalom lennénk, a busmanokkal szemben. Szerintem a valóság ezzel ellentétben az, hogy a természeti népek tagjai a jellegüknél fogva is közvetlenebb kapcsolatban állnak mind egymással, mind magával a természettel, mint a civilizált ember, ezáltal több ismeretük is van ezeken a területeken. Magyarán arról van szó, hogy egy hamis dilemmát állítanak fel azok, akik a magas fokú tudomány és a szeretetközösség közé válaszfalat építenek, gondolván hogy a kettő kioltja egymást. A valóság éppen az, hogy egy bizonyos fokú ismeretfejlődés sokszor egy másik fajta ismeret rovására történik, aztán sokan magát az ismeretfejlődést úgy um block nevezik meg a problémák okaként. Gondoljunk csak arra, hogy a magyar embereknek milyen rossz tapasztalataik vannak az orvosokkal szemben, miszerint ridegek, tahók, közönyösek, szemben az áltudományokat képviselő homeopatákkal, és mindenféle ezo-bizo sarlatánokkal, akik törődve, szeretetteljesen állnak a pácienseikhez. Nem véletlenül működik az a fajta placebohatás, amelyet a betegek ezen álorvosok környezetében tapasztalnak, hiszen az empátia is a készségek, ismeretek közé tartozik, amelyet sokszor éppen a szakorvosok nem sajátítanak el. Ez nem azt jelenti, hogy rossz a valódi orvoslás, hanem azt, hogy a valódi orvosi ismeretek elsajátítása az empátia, a lélek ismeretének rovására megy, pedig ennek nem kellene törvényszerűen így lennie.

A konklúzió tehát mindenképpen az, hogy a tudás hiánya eredményezi a rossz körülményeket, a szeretetlenséget. Kevés tudással csak a legritkább esetben lehet boldog az ember, amely egy instabil, azaz könnyen felborítható állapot. (A kevés ön- és általánosan emberismerettel rendelkező emberek között bizony számtalanszor tapasztalni bizarr konfliktusokat, akik olykor még babonák foglyai is. Ők azok, akik konkrétan rámutatnak, hogy nem a tudatlanság boldogít.) A felborult állapot tudományos módszert követel, azaz hogy létrehozzunk egy olyan világot, amelyben leküzdjük a körülményeket, tudatában vagyunk a veszélyforrásoknak, ismerjük a konfliktuskezelés módjait. Tehát csupa-csupa ismeretet igényel a stabil boldogság. A ceruzás példánál maradva: Választhatunk, hogy kockázatot vállalva hátha megmarad a hegyére állított ceruza, vagy pedig a tudományos módszerrel élve ceruzákból felépítünk egy ugyanolyan magas várat, amely viszont egyúttal stabilabb is, azaz jóval nehezebben döntik le az esetlegesen befolyásoló körülmények.

Hogy mindezt szó szerint hogyan lehetne illetve kellene alkalmazni? Nos, az önismeret, illetve általánosan az emberismeret fejlesztésével. A technológiai színvonal sajnos abban az illúzióban ringat minket, hogy mi többlettudással rendelkeznénk az egyszerű népekhez képest. Bár elképzelhető, hogy valóban többlettudásunk van, de nem éppen azon a területen, amely szeretetközösségeket tudna létrehozni.

Mivel ez egy ateista blog, érdemes egy kis kitekintést tenni a vallásra is, első sorban a kereszténységre, amelyet a szeretet vallásának is szoktak hívni. Bár nincsen reprezentatív mintám, azonban általános tapasztalatom, hogy ugyan egy ateista őszintébb, mint egy keresztény, viszont egy evangéliumi keresztény (aki küldetésének éli meg az istennek szánt életet) szeretetteljesebb, mint egy ateista. Ezzel mondjuk elég sokan vitatkoznának, és valóban, elég sok a kivétel is mindkét oldalról, ezért tessék az általános szót komolyan venni. (A kivételek pedig éppen elegendőek annak cáfolatára, hogy egy valódi istenség okozná a szeretetet.) Ennek okaként hasonlót tudnék megnevezni, mint amelyet a busmanoknál említettem. Mégpedig hogy egy olyan keresztény, akinek a vallása sokat jelent számára, az vélhetőleg sokkal több önvizsgálatot végzett, mint egy hitetlen, hiszen a vallása, annak liturgiája ezt megköveteli, míg egy ateistától alapvetően ezt nem várja el senki. Egy ateistának külön meg kell tanulnia, hogy az önismeret fontos eszköz ahhoz, hogy a kapcsolatainkat kiépítsük. Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy én itt a kereszténységet szeretném piedesztálra emelni, gyorsan ellene is teszek azzal, hogy kijelentem, a keresztény önismeret definíciószerűen csak egy szintig tud eljutni. Azaz arról van szó, hogy liturgiai okoknál fogva egy átlagos evangéliumi keresztény többet foglalkozik a lelkivilágával, mint egy hitetlen, azonban a hittételek megakadályozzák őt az ismereteinek mélyebb elsajátításában. Vagyis egy evangéliumi keresztény szinte holt biztos tagadni fogja még maga előtt is, ha mondjuk homoszexuális beállítottsága van, vagy éppen annyira haragszik valakire, hogy legszívesebben megölné, ugyanis az ő hitvilágában ezek a cselekedetek és gondolatok bűnnek számítanak. Egy ateista viszont szabad arra, hogy ezeket a dolgokat dogma nélkül kezelje, azonban a nagyobb szabadság nagyobb lustaságot is eredményezhet, hiszen nincsen liturgiai kényszerítő erő arra nézve, hogy jobban megismerjük magunkat. Ennek szükségességének felismeréséhez bizonyos fokú intelligenciára van szükség. Hogy megint egy hasonlattal éljek: Általános iskolában még minden téren noszogatják és motiválják a tanárok és szülők a gyerekeket a tanulásra, ezzel szemben az egyetemi hallgatók magas fokú szabadságot élveznek, amelynek hátulütője éppen az, hogy ha a tanulónak nincs kellő önismerete, akkor nem fogja tudni felvenni a tempót, hiába lennének meg rá egyébként a képességei.

Tehát szó sincs arról, hogy a vallásokhoz kellene fordulnunk önismeretszerzés céljából, mint ahogy arról sincs szó, hogy az egyetemi oktatóknak is általános iskolai módszerekhez kellene folyamodniuk ahhoz, hogy a diákok eredményesek legyenek. A kényszerített jó cselekvés valójában instabil állapot, mert nem értjük, amit csinálunk, (egyszerűen fogalmazva birkamód tesszük a dolgainkat) és könnyen kimozdíthatóak vagyunk a kellemes állapotból. Ellenben ha mi magunk értjük és tapasztaljuk meg azt, hogy miért fontos szorgalmasan tanulni az egyetemen, és miért fontos a magasfokú ön- illetve emberismeret az életben, azáltal egy stabil boldogsági állapotot tudunk létrehozni, amelyhez sem vallásokra nincs szükség, sem arra, hogy a busmanok technológiai és világismereti szintjére zuhanjunk vissza. Hanem arról van szó, hogy igenis növelnünk kell a tudomány szintjét, de a hangsúly azon van, hogy első sorban a legfontosabb helyeken, vagyis az önismeret, illetve általánosan az emberismeret terén. Minden ezen felüli ismeret jó dolog, és kényelmesebbé, hosszabbá teheti az életünket, de másodlagos. Feltéve persze hogy a boldogságot nevezzük ki alapvető értéknek.

Egy olyan jelenséget szeretnék most szemügyre venni, amely az egész történelemben újból és újból előfordult, és bemutatni, hogy a "nincs új a nap alatt" elvén ez mindig ugyanazzal a kimenetellel végződött, mégis az ezt elszenvedők ennek nincsenek tudatában, és talán pont ez okozza azt, hogy maga a jelenség megint és megint megtörténik.

Konkrétan arra a könnyedén felvázolható folyamatra gondolok, hogy létrejön valahol, valamikor egy új, de hit alapú gondolatrendszer, amely egy mozgalomban bontakozik ki. Ez a mozgalom abban a korban, azon a helyen egyszer lázadásnak, egyszer alternatív nézetnek, egyszer progresszív irányzatnak minősül, ezt a szövegkörnyezet, illetve az adott közeg mint környezet dönti el. A kereszténység, születése idejében egy efféle új mozgalomként indult, amely felfogható lázadásként is a római istenek, a római elnyomás és filozófia ellen, és nem véletlenül vált sokaknak szimpatikus világnézetté, mert abban a korban, azon a helyen az embereknek a lelki felszabadulást jelentette Róma béklyói alól. Ismeretes, hogy Nagy Konstantin, de főleg aztán I. Theodosius császár idejében a helyzet megfordult, és a kereszténység lépett az elnyomó, dogmatikus szerepbe, és több mint egy évezreden keresztül eretneknek minősítettek minden másképp gondolkodó egyént, akiket hol kirekesztéssel, hol valamilyen kivégzéssel büntettek. Idővel persze újabb és újabb reformmozgalmak indultak meg, ezeknek leghíresebbike maga a reformáció, Lutherrel és Kálvinnal az élen. Az ő megítélésük a saját korukban ugyanaz volt, mint a kereszténységé a kereszténység születése idején, de a mozgalmuk hasonló sorsra jutott, és ezekből újabb és újabb reformmozgalmak indultak és indulnak meg mind a mai napig. A helyzet nevetségességét csak tetézi az, hogy az efféle újítók túlnyomó többségben azt vallják, hogy ők semmi mást nem tesznek, csak a gyökerekhez térnek vissza. Luther nem új vallást akart létrehozni, hanem magát a keresztény egyházat akarta visszaterelni az eredeti normákhoz. Bár nem állítom, hogy minden újabb egyházi vezetőnek ez lenne a célja (ezt nem tudom), de akár az eredetit akarják visszaállítani, akár egy új közösséget akarnak létrehozni, rendre mindnek ugyanaz lesz a sorsa: megkövesedik, befásul, meghidegül, egyes keresztények megfogalmazása szerint "vallásossá" válik. Hiszen gondoljunk csak arra, hogy a reformáció idején megalakult új egyházak – reformátusok, evangélikusok, anabaptisták – ma már egyáltalán nem tűnnek afféle lázadó mozgalomnak, sokkal inkább juthat eszébe a mai embernek róluk a meghidegült, kiüresedett, betyöpösödött, konzervatív, megdogmásodott kifejezések. Szerintem nem mondok újat egy Olvasómnak sem azzal, hogy általánosságban sokkal kevesebb ún. vallási fanatikust lehet találni a nagyobb, ma már történelminek minősített egyházak berkein belül, mint a modernnek számító kisegyházak, vagy akár még egyháznak sem nevezett mozgalmak esetében. Ha pl. a hitgyülekezetre tekintünk, nagyjából egy emberöltő alatt lejátszódott ebből a folyamatból annyi, amennyiből már szemrevételezhető ez az említett tendencia, vagyis a megkövesedés, mérséklődés, kiüresedés. Persze a hitgyülire még pont nem illenek ezek a fogalmak abszolút értelemben, hanem itt kimondottan csak a tendenciára gondolok, hogy ebbe az irányba tartanak, de természetesen a folyamat még nem ért véget (egyáltalán melyik pontot lehetne a folyamat végének tekinteni?).

Amit észre kell venni minden ilyen egyház ill. mozgalom esetén, hogy MINDIG ugyanez a folyamat játszódik le. Ez egy univerzális törvény, amely valamiért mégsem tudatosult a keresztények fejében, a nem hívők többsége pedig nem hívja fel erre kellően a figyelmet (talán azért, mert bennük sem tudatosult). Ha pedig erről a szobában levő elefántról nem beszélünk, az nagy gond, ugyanis egy efféle korreláció válaszért kiált. Azaz meg kell találnunk annak az okát, hogy miért mindig ugyanaz az eredménye az efféle mozgalmaknak. Miért van az, hogy kialakul egy kezdetben kisebb vagy nagyobb mértékben újnak számító ideológia, amely reformmozgalomként, a nagy felszabadítóként indul, utána pedig befásul, beáll az egész, és aztán abból a csoportból vannak olyanok, akik ezt észrevételezik, azok szintén vagy a csoportot akarják megújítani, vagy kilépni és újat alkotni. Ma, amikor már nincs olyan erős szankciója annak, ha valaki új gondolatokkal áll elő, mint régen, nemhogy megállni, hanem felgyorsulni látszik ez a folyamat. Vagyis sokkal sűrűbben jönnek létre újabbnál újabb kisközösségek, amelyek tudni vélik az igazságot, mint a régebbi korokban, pontosan azért, mert ma már nem éri őket az a fajta üldöztetés, mint mondjuk pár száz évvel ezelőtt. Vagyis a vallások evolúciója felgyorsult.

Mielőtt rátérnék az általam vélt megoldásra – amely egyébként a blogom rendszeres Olvasóinak aligha fog meglepetést okozni –, szeretnék a korábban említett, bizonyos keresztények által használt "vallásosság" kifejezésről ejteni pár szót. Ugyanis ennek a szónak a jelentése egyáltalán nem letisztázott, főleg hogy bizonyos keresztények csoportja ezt egy pozitív értelmű dolognak tartja, míg más keresztények kifejezetten negatívnak. Volt egy tanárom középiskolában, aki egy írásában saját magát mélyen vallásosnak nevezte. Feltételezhető, hogy az ő olvasatában ez elmélyült istenhitet jelentett, amelynek pedig nincs köze ahhoz a fajta vallásossághoz, amelyről más keresztény közösségek beszélnek. Utóbbiak a "vallásos" kifejezés alatt pontosan azt értik, amelyről én írtam a vallások sorsát illetően, vagyis a megkövesedést, meghidegülést, netán tán képmutató cselekvést. Vannak közöttük olyan keresztények, akik explicite kijelentik, hogy a kereszténység az nem vallás (teszem hozzá, hogy ilyen buddhisták is vannak, akik ugyanezt állítják a buddhizmusról, és nem azért, mert az adott buddhista nézet nem tartalmaz természetfeletti elemeket :) ). Én olyan környezetben nőttem fel, akik a vallás kifejezésnek ez utóbbi értelmezését használják. Ők azok, akik rendszeresen azt bizonygatják, hogy X gyülekezet kezd nagyon ellaposodni, és reformokra van szükség. Ennek okaként pedig jószerivel az Istennel való kapcsolat hiányát nevezik meg. Ergo szerintük az válik vallásossá, aki már csak megszokásból tartja be a különféle liturgiákat, de nincs mögötte tartalom, nincs igazi kapcsolata Istennel, nincs "élő hite" hanem az istenhit csak úgy fel van téve a polcra, lehet őrá hivatkozni, de egyébként a gyakorlati életben nem foglalkozik olyan kérdésekkel, mint pl. hogy "mit tenne a helyedben Jézus?", vagy hogy "mit mond most nekem Isten?". Ebben az értelmezésben tehát vallásos az, aki például eljár a templomba vasárnaponként, de hétköznap ugyanúgy viselkedik, mint egy nem istenhívő személy.

Akkor hát térjünk rá a probléma általam vélt okára. A kérdés tehát az, hogy mi az oka annak, hogy minden vallási közösség ugyanarra a zátonyra fut. (De tényleg, komolyan mondom, mutasson már valaki egyetlen egy olyan vallási közösséget, amely évszázadokon, de akár csak évtizedeken keresztül képes lenne a kezdeti tűzzel rendelkezni, amely nem csapott volna át dogmatizmusba; és itt most a vallást mint természetfeletti hitrendszert értelmezem.) Ismétlem, hogy mivel a jelenség általános érvényű, így a kérdésünk mindenképpen jogos, tehát az nyilván nem jelenthet kielégítő magyarázatot, hogy ez csak véletlen. A kérdést oda lehetne redukálni, hogy keresünk egy olyan jellemzőt, amely kivétel nélkül, minden keresztény felekezetre igaz. Ha találunk ilyen közös jellemzőket, akkor ezek egyikét, vagy akár többet is közülük, meg lehet nevezni okként, amely állandóan ezt a meghidegülést eredményezi minden felekezet történetét illetően. Persze itt gondolhatnánk egy-egy hittételre is, hiszen elképzelhető, hogy vannak olyan dogmák, amelyek kivétel nélkül minden keresztény vallásra érvényesek, és ki tudja, lehet hogy van olyan közöttük, amely azt eredményezi, hogy az adott vallás kiüresedjen. El tudjuk ezt képzelni kiváltó okként? Kötve hiszem, de hát ugye a hit nem erényem, így keressünk ennél nagyobb cáfolatot, és tekintsünk meg más vallásokat is. Őszintén bevallom, nem követtem nyomon más vallások fejlődéstörténetét tüzetesen, azt lehet talán mondani, hogy nagy általánosságban igaz az a folyamat, hogy az emberek életében fel van téve a lelki polcra a saját hitviláguk, és egyébként meg élik a napjaikat ugyanúgy, mint minden más rendes ember. Poénosnak tűnik Steven Hawkingnak az a mondása, hogy azok az emberek, akik hisznek az eleve elrendelésben, azok is keresztülnéznek az úttesten, mikor áthaladnak. Vagyis gyakorlati értelemben alig vannak, akik például szó szerint elfogadják, hogy ilyen értelemben nincs befolyásuk a világ történéseire, úgyis Isten vagy az istenek döntésén múlik. (Másfajta értelemben én is tagadom a szabad akaratot és a dolgok megváltoztathatóságát, erről írtam korábbi posztomban, itt erre most nem szeretnék kitérni.) Mivel ez egy általános tapasztalat – habár tényleg érdemes lenne komolyabb vizsgálatot végezni –, így azt tudjuk mondani, hogy nagy valószínűséggel minden világvallás ezzel a tendenciával rendelkezik, vagyis hogy alakulnak csoportosulások mozgalmak révén, majd meghidegülnek, és akkor bekövetkezik valamiféle reform, aminek általában csoportszakadás lesz a vége, és ezek az új csoportok is végül ugyanerre a sorsra jutnak. Mi az akkor, amely minden vallás sajátja, és amely okozhatja ezt a jelenséget? Talán az istenhit? Nem lenne logikátlan következtetés. De nézzünk még jobban szét a világban. Tudjuk-e tovább tágítani a halmazunkat? Felismerünk-e még olyan csoportosulásokat, amelyeknél ugyanez a "lázadj majd kövesedj meg" mechanizmus játszódik le? Nézzük meg az egyes ideológiákat, politikai pártokat. A Fidesz például kiváló példája annak, hogy a rendszerváltás idején afféle mozgalomként indult, jelentősen újító, lázadó gondolatokkal, ők voltak a kor sihederjei, "hippijei". És láss csodát, mára már afféle mérsékelt, öltönyös úriemberekké és hölgyekké váltak. A Fideszből kiábrándult Jobbiknál ugyanez a tendencia figyelhető meg. Korábban még a magyar gárda lelkes képviselői és résztvevői voltak, mára már tudomásom szerint konszolidáltabbakká váltak, olykor-olykor már a baloldallal való összefogást is pedzegetik. Ebből megint lesznek néhányan, akik kilépnek, akik szintúgy megkövesednek, és így tovább. Nincs új a nap alatt. De tekintsünk nem politikai, hanem másfajta, ideológia alapú közösségekre, ilyen például a feminizmus, vagy akár az ateista közösségi törekvések is. Nemrégiben alakult egy Sunday Assembly névre hallgató ateista egyház Angliában, amelynek itt, Magyarországon is van afféle "leányvállalata", és tudomásom szerint vagy itt, vagy ott Angliában, de megtörtént az első egyházszakadás. Ez utóbbi történet többszörösen is nevetséges, hiszen ki a fene gondolja azt, hogy a "nembélyeggyűjtőket" egy akolba lehetne terelni? Az ateista egyház mint kifejezés számomra kimondottan egy szándékos gúnynevet sugall, de sajnos nem az, mert vannak, akik tényleg komolyan gondolják, hogy ilyen néven egyházat kellene alapítani, és úgy működni, mint egy természetfeletti istenségben hívő vallás egyháza. Habár valóban csábító a gondolat, hogy ha már az egyházak elnyelik a vallástalan adófizetők pénzét is, akkor az ateistáknak is legyen egy ilyen államilag támogatott szervezete, azonban akkor sem gondolom, hogy ez lenne a megfelelő útja ennek. Szerintem igenis tüntetni kellene azért, hogy az egyházakat kizárólag a híveik támogassák, és ha ezt végre meg is valósítja az aktuális kormány, akkor már ilyen alapon sem lesz szükség ateista egyházra, amely egyébként is egy saját farkába harapó ostobaság. A társadalomnak, és általában a társadalmaknak gondolkodó, racionális egyénekre van szüksége, nem pedig elzárt templomfalakra, ahol szükség van az "ateista hívek" lelki békéjének támogatására. Szóval a lényeg a lényeg, bizony az ateizmus is képes ideológiává válni, ha ilyen formát ölt, mondanom sem kell, hogy ettől is teljes mértékben elhatárolódok.

Felvetődik a kérdés, hogy ha a kereszténységben, és általánosságban a vallásokban, sőt még általánosabban az ideológiákban is felismerhető ugyanez a megkövesedő, elfásuló, majd újból és újból csoportokra bomló tendencia, hogy akkor van-e bármi olyan szerveződés, amelyre mindez nem jellemző, és természetesen továbbra is áll az a kérdés is, hogy mi okozza ezt a folyamatot. Mi az, amit kivétel nélkül minden ideológia tartalmaz? Felismerjük régi "kedves barátunkat", amelyről már elég sokat írtam blogposztjaim során. Ez a közös tulajdonság nem más, mint a hit. Mi a recept? Vegyél egy embercsoportot, tálalj nekik egy szimpatikus eszmét, amely kedves a lelküknek, és motiváld őket, hogy képviseljék azt. Vagy pedig mondj egy rémisztő dolgot, amivel tudod, hogy félelmet kelthetsz az adott embercsoportban, és mondogasd nekik azt, erősítve ezáltal a félelmüket, irányítva ezzel cselekedetüket. Mindkét esetben a hitre alapozunk, amiről már tudjuk, hogy nem más, mint egy meggyökerezett előfeltételezés, előítélet. Ergo elmondhatjuk, hogy minden ideológia, minden vallás sajátja a feltétel nélküli előítélet, és ebben a dologban látom annak okát, miért üresedik ki egy adott csoport, majd miért bomlanak fel reformok révén. Újra felteszem a kérdést. Van-e tehát olyan csoportosulás, amely ez alól kivétel? Meglátásom szerint a tudományos közösség az egyetlen olyan kivétel, amelynél szintén munkálkodik ez a széthúzó erő, de a módszertan mégis összetartja a tagjait, és minden széthúzást összekovácsolódás követ, a sok kis nézet mozaikként egyre inkább összeáll, minden összefügg mindennel, és végül az egész egy nagy egységet alkot. A tudományban nincsenek felekezetek, senki nem kérdezi meg például, hogy én "kvantummechanista" vagyok vagy "relativista". Nincsenek izmusok, nincsenek ideológiák, hanem minden tudományos elmélet EGYSZERRE igaz, mert ezek nem ellentmondó nézetek. Ha van is látszólagos ellentmondás, azon munkálkodunk mindig, hogy ezeket az ellentmondásokat elsimítsuk, mert a tudománytörténet is erre tanított  minket, hogy az egymástól függetlennek látszó részek végül összefüggővé váltak. Nincs külön égi és külön földi mechanika, egyfajta mechanika van. Vannak ugyan nézeteltérések egy adott elmélet interpretációit illetően, vagy hogy melyik hipotézis tűnik igazabbnak egy le nem zárt elméletet illetően, sőt tovább megyek, és Max Planckot szabadon idézve én is azt mondom, hogy az új nézetek általában nem azáltal jutnak érvényre (sajnos), hogy a tudósok meggyőzettnek, hanem egyszerűen kihal az a generáció, amely képtelen volt befogadni az adott korhoz mérten modern meglátásokat, és az új generáció pedig már sajátjának tekinti azokat. Vagyis egyéni szinten sajnos nagy általánosságban a tudományra sem igaz az, hogy tényleg hit nélkül, abszolúte objektív megfigyeléseket tennének. Ugyanakkor a tudományos módszertan a közösség egészét kötelezi a helyes úton maradásra, éppen ezért képes a tudomány, önszervező módon egységbe terelődni, és ha ideiglenesen afféle felekezetek is alakulnak ki, végül mindig visszaállnak, és közös csónakban eveznek tovább. Ezért szeretem a tudományt, és ezért meggyőződésem az, hogy ez a legkorrektebb ismert módszere az igazság, a valóság megismerésének. Félreértés ne essék, az ateizmust érintő kritikám nem jelenti azt, hogy én magam ne lennék ateista, hanem azt jelenti, hogy az ateizmust nem tekintem sem ideológiának, sem kiindulási alapnak. Számomra az ateizmus nem életelv, nem egy módszertan, nem egy fundamentum, amire az életemet építem, hanem nem más, mint következtetés. Éppen ezért fontosabb jellemzőnek tartom magamra nézve az ún. "antibilivizmust", vagyis a hitellenességet, amelyet már valóban fundamentumként alkalmazok, mert ez afféle módszer, ún. módszertani kételkedés, amelyet bizony a tudományos módszerrel azonosítok. Ugyanannyira vagyok ateista mint "gravitacionista". Ha holnap bebizonyítják, hogy nincs gravitáció, abban a szent minutumban (na jó, lehet hogy azért időbe telne megemésztenem) megszűnik a gravitációba vetett "hitem", jobban mondva el fogom fogadni, hogy nincs gravitáció. Éppen ezért most sem hiszek a gravitáció létében, mert nem hit alapon fogadom el sem a gravitációt, se semmi mást, ugyanis a módszertani kételkedés kötelez arra, hogy mindig készen álljak arra, hogy éppen egy biztosnak vélt elmélet fog megdőlni a következő pillanatban. Ha egy ilyen dolog megdől, a tudományos módszer akkor sem dől meg, mert ugyancsak a tudományos módszer segít annak kiderítésében, hogy tényleg nincs-e gravitáció, és nem a hit vezet igazságra. Az igazság független a mi hitünktől, a tudományos megismerésünktől viszont nem.

Egy kicsit még azt szeretném vizsgálni, hogy mentalitásban mennyire különböznek az afféle kiüresedett, mérsékelten vallásos emberek az ún. vallási fanatikusoktól, akik egyénileg a vallás reformmagját testesítik meg. Egyáltalán kik a veszélyesebbek, vagy kik azok, akik nagyobb veszélyben vannak közülük? Ha elmegyünk egy keresztény gyülekezetbe, nagyon sokszor lehet tanítást hallani arról, hogy ne legyünk vasárnapi hívők, ne éljünk afféle "vallásos" életet (lásd a keresztények egyik fajtájának értelmezését a vallás fogalmát illetően). Égjünk a vágytól az Úr követésére, kövessük Jézus példáját, éljen bennünk az igazi szeretet, figyeljük az ő hangját, feltétel nélkül higgyünk őbenne és áldjuk őt. Nem gondolom, hogy túl sok olyan felekezet lenne, amely ezeket a jó tanácsokat ne tartaná magáénak, ne tanítaná ezekre híveit. Mégis csak egy részhalmaza a gyülekezeteknek azon felekezetek, amelyeknél ideiglenesen ez tényleg megvalósulni látszana a gyakorlatban, és azt látom, hogy azért jóval több olyan gyülekezet van, ahol ezeket csak úgy elmondják, de nincs igazán eredménye. Pontosan a kiüresedés történt meg ezekben a gyülekezetekben, nincs hatása a mondanivalónak. Ezeket nevezem én afféle mérsékelt vallásosoknak, bizonyos olvasatban akár képmutatóknak is lehetne hívni őket. De természetesen megvan az a keresztény réteg is, amely élete szinte minden pillanatában Istenre gondol, az ő akaratát figyeli, és ezt a mentalitást igyekszik átadni a következő generációnak. Azt már fent leírtam, hogy általánosságban ez a buzgó hozzáállás szépen lassan el szokott halványulni, akár csak egy ember életét, de főleg ha több generációét tekintjük. Most azt a kérdést teszem fel, hogy egy kívülálló számára mi a jobb. Ha tartjuk magunkat ahhoz a megállapodáshoz, hogy a feltétlen hit egy előítélet, amely ha nem egyezik az igazsággal, akkor az könnyen elcseszheti a dolgokat, akkor feltétlenül arra a következtetésre kell jutnunk, hogy kívülállóként a mérsékelt vallásosokkal jobban járunk. Habár ők a képmutatóbbak, ők a normálisabbak is. Ők már asszimilálódtak a világi trendekhez, humanistává váltak, beilleszkedtek a társadalomba, és ugyanúgy a társadalom építőkövei, mint bárki más. Egy vallási fanatikus mindezt sokkal nehezebben teszi meg. Egy vallási fanatikusnak egyetlen erénye az, hogy nem képmutató, ugyanakkor ő az a személy, akinél a kognitív disszonancia a legnagyobb mértéket öltött, vagyis akire a bizonyíték mint olyan a legcsekélyebb mértékben tud hatni az élet bármely területén. Vallási fanatikus lehet egy vehemens evolúciótagadó is, de lehet egy megátalkodott terrorista, aki azt gondolja, jutalmat kap a mennyben a megölt lelkekért. A vallási fanatikus az, aki a legjobban elrugaszkodik a valóságtól. A vallások kiüresedése véleményem szerint nem véletlen, ugyanis ha valamilyen nézetnek a megtartását a valóság nem indokolja, akkor az a nézet elhalványul, asszimilálódik, és pontosan ezt vélem felfedezni korunkban, amikor a kereszténység lassan eltűnni látszik. Az iszlámnál ez most nincs jelen, vélhetőleg mert éppen virágkorát éli, mint ahogyan a kereszténység élt a középkorban. De egy idő után, előbb vagy utóbb az iszlám is meg fog szűnni, legalábbis felismerhetetlenné válik egy világi és egy muzulmán ember közötti különbség, bár ennek időtartama az adott vallás vagy ideológia milyenségétől is függ. Az iszlámban különösen erős a megfélemlítés eszköze, ezért is történik látszólag lassan az elvilágiasodás. De fontos, hogy ne ragadjunk le egy képkockánál, hanem gondolkodjunk történelmi korokban, változásokban, evolúcióban. Az iszlám sem volt mindig ilyen, az utóbbi időkben radikalizálódott, hát istenem, van ilyen. A globális felmelegedést sem cáfolja az, hogy azért olykor-olykor mégis esik a hó. Nagy vonalakban, nagy tendenciákat figyelve azt tudom mondani, hogy az emberiség vallásügyileg egy kiüresedés felé halad. Ami jót jelent önmagában. De akkor válik gyakorlati értelemben is jóvá, ha ezt a kiüresedést nem használjuk új ideológiák táptalajául, hanem csakis a tudományos, racionális, azaz értelmes gondolkodást tárjuk az új generációk elé, amely módszer már történelmileg bizonyította magáról a működőképességét, és hogy nem oszlik csoportosulásokra, mint az ideológiák és vallások.

Végül még annyit, hogy a címben említett "élő hit" valójában egy oximoron, mégis szinte minden keresztény közösség lényeges dolognak tartja. Élő hit alatt ugyanis valódi istenkapcsolatot értenek, és az ő útmutatásának követését. Azonban ha racionálisan ezt végiggondoljuk, akkor arra jutunk, hogy valaki vagy hisz valamiben éppen azért, mert nem tapasztalja azt a valamit (hiszen definíció szerint ez a hit, ahogy azt már letisztáztam), vagy pedig tapasztalata, igazi kapcsolata van, nincs szüksége hitre. Ha egy embertársunkkal valódi kapcsolatunk van, akkor nem szükséges hinnünk az ő létezésében. Örök kérdés, hogy akkor ez miért elvárás Isten esetében a keresztények részéről. A kapcsolat az kapcsolat, megtapasztalás, cselekvés, tudás, szeretet és szó sincs hitről. Hinni csak az hisz, akinek nincsen tapasztalata, mert ismétlem, a hit a tapasztalatoktól független meggyőződés. Szóval ha bármikor vitát folytatunk egy istenhívővel, ezt a csontot nyugodtan benyújthatjuk neki, hadd rágódjon rajta. Persze azt fogja vélhetőleg mondani, hogy neki van tapasztalata, és ezért hisz, de akkor már nem igaz a hit definíciójáról szóló ige, és innentől kezdve sakk matt. ;)

Ennél a résznél sajnos nem voltam teljesen konzekvens, ezért szeretném javítani magam. Ugyanis egy korábbi blogposztomban a hitnek azon esetét is vizsgáltam, ahol a hit tárgya éppen tapasztalatokkal is igazolható, ezt látens hitnek neveztem. Vagyis nem ellentmondás az, ha valaki olyasmiben hisz, amit akár a szemével lát, hanem csak arról van szó, hogy NEM LENNE SZÜKSÉGES hinnie benne, hiszen a tapasztalatok úgyis igazolják. A hitet látens formában is károsnak tartom, pontosan azért, mert egzaktul semmiről sem eldönthető, hogy az most tényleg a valóság-e vagy sem, a tévedés esélye valamilyen arányban, mindig jelen van, és ha kiderül, hogy tévedtünk egy korábban jól bevált elméletben, akkor a látens hívő nem fog tudni engedni a bizonyítékoknak, hanem ragaszkodni fog a régi hitéhez. Vagyis módszertani okok miatt megtapasztalható dolgokban sem helyeslem a hitet. Az áthúzott mondanivalóm annyiban releváns, hogy tényleg értelmetlen az Istenben való hit, ha őt az illető valóban meg is tapasztalja, és a hit hangsúlyozása mégis csak azt sugallja, hogy a hívők igazából nem is tapasztalnak, csak hisznek, és azért ez is elég sokat elárul róluk.

Korábban már írtam az ún. SJW-betegségekről (az SJW angol rövidítése a social justice warrior kifejezésnek, ami társadalmi igazságharcost jelöl), azonban szükségét érzem a további fejtegetésének, ugyanis ez egy viszonylag új megfigyelés, amelyet sajnos ma még nagyon kevés kritika ér. És amíg a vallások elszenvedik az ízekre szedés következményeit, addig korunk új "vallása" az SJW-izmus a racionális kritikák hiányában boldogan éli maga világát, és naiv módon azt hiszi, ő megtalálta az igazságot, és csak nagyon kevesen tudnak kiállni ellene. Nem feltétlenül a bátorság hiányára gondolok, hanem az ismeret hiányára inkább, ugyanis gondolkodó emberek tömege válik az SJW-izmus részévé, anélkül, hogy őmaga tudna róla, ugyanis pontosan olyan ártatlan arcát mutatja kifelé, mint pl. a kereszténység, amikor szeretetről, elfogadásról, jámborságról beszél. Az SJW-izmus a meglátásom szerint nem csak különböző filozófiákat magábafoglaló kategória, hanem egy gondolkodásmód is, amely nem várt területeken is előfordul.

Eszmefuttatásomnak fontos mondanivalója az is, hogy a kifejezéseket tanuljuk meg a jól meghatározott értelmezésükben használni. Ez nem valamiféle tudománymániás pontoskodás, szőrszálhasogatás, sznobizmus, hanem nagyon is életeket és társadalmakat, civilizációkat mentő vállalkozás. Biztos vagyok benne ugyanis, hogy az egyes társadalmi nézeteltérések részben pontosan amiatt jönnek létre, mert az egyes fogalmakat pongyolán használjuk, rásütjük bizonyos embertársainkra, akik pedig ugyanazon fogalmak alatt teljesen mást értenek, aztán meg csak a szócsatározás és a gyűlölködés megy, miközben a madarak csicseregnek, a fű növekszik, és bolygónk meg kering a Nap és Föld tömegközéppontja körül. Na éppen azért, hogy hű maradjak ezen elvemhez, az SJW-izmust sem nevezem vallásnak, hanem csak egy ugyanafféle dogmatikus gondolkodásnak, amely a vallásosokat is jellemzi. A vallás, (ragaszkodva a pontos definíciókhoz) szótári értelmezés szerint valamiféle természetfeletti dologban való hitrendszert jelöl. Mivel az SJW-izmus nem tartalmaz természetfeletti elemeket, így méltatlan lenne levallásozni ezt a filozófiai irányzatot, ugyanakkor mint említettem, ugyanaz a dogmatikus gondolkodás jellemzi híveit, mint bármely vallás tagjait. És valóban, a hangsúly nem is azon van, hogy na most ez és ez az eszmerendszer tartalmaz-e természetfeletti elemeket, vagy sem. Egy filozófia nem amiatt lesz káros, mert természetfeletti elemeket tartalmaz, hanem amiatt, mert dogmatikus gondolkodást képvisel. A természetfelettire való hajlam persze szinte kizárólag a dogmatikus gondolkodásból eredeztethető, azonban a dogmatikus gondolkodás a nagyobb halmaz, és azok a területek is károsak, amelyeket ugyan a vallások közé nem sorolunk, de dogmatikusak. Röviden tehát: minden vallás dogmatizmus, de nem minden dogmatizmus vallás.

Mindenfajta nézetet, elképzelést elnevezünk valahogyan, amellyel önmagában nem lenne semmi probléma. Az elnevezések segítenek a tájékozódásban, a dolgok megértésében, de az elnevezéseket rosszul is használhatjuk, amikor mondjuk egy elnevezésből ítélünk meg rögtön embereket, miközben nem is tudhatjuk, ugyanazt értjük-e az adott elnevezés alatt. Ez a probléma minden nézet képviselőit illetően fennáll. Ítélkezünk keresztényekről, ateistákról, hím sovinisztákról, homofóbokról, feministákról, muzulmánokról, iszlamofóbokról, nácikról, homoszexuálisokról, SJW-betegekről, és akármeddig folytathatnám a sort. Vitáink során elfelejtjük, hogy az elnevezések csak elnevezések, amelyek eredetileg a tájékozódást hivatottak elősegíteni, azonban éppen a visszájára fordul azáltal, hogy nem emberekkel és az érveikkel vitatkozunk, hanem az elnevezésekkel, és az elnevezésekből ítélkezünk. Ez a többes szám első személy nem alázatoskodás szeretne lenni, hanem magamat is valós veszélyben látom amiatt, mert hajlamos vagyok egy embert megítélni csak azért, mert ő egy bizonyos elnevezésű kategóriába tartozónak vallja magát, amely kategóriának a nézeteivel én mondjuk ellenszenvet érzek, ugyanakkor meg az adott személy valójában sokkalta közelebb áll hozzám véleményben, mint mondjuk egy másik olyan személy, aki történetesen velem azonos kategóriába sorolja magát, de egészen más véleményen van.

Korábbi blogposztomban írtam kritikát többek között a feminizmusról, viszont arról nem ejtettem szót, hogy attól, hogy valaki feministának nevezi magát, még lehetséges, hogy egyetértenék vele többnyire akár éppen a nők és férfiak társadalmi szerepével és helyzetével kapcsolatban. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy a feministák (többnyire) egyenlőségpártinak tartják magukat, és attól, hogy az eszmerendszerük alapelveiben valójában pont az egyenlőtlenséget látom, még lehet olyan, magát feministának valló egyén, aki éppen ugyanúgy képzeli el az egyenlőséget, mint én, aki magamat antifeministának tartom. Nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, hogy ezek az eszmerendszerek, mint pl. a feminizmus is, eléggé összetett fogalmak, nagyon sok mindent hordoznak. Ugyanilyen a kereszténység is. Nagyon nehéz eldönteni azt, hogy ki az, aki igazi feminista, vagy igazi keresztény, pontosan azért, mert sok esetben a definíciók sincsenek letisztázva. Nemrégiben volt a budapesti Pride, ahol bizony a keresztények egy csoportja is képviseltette magát. Ilyenkor felvetül a kérdés, hogy kik az igazi keresztények. Azok, akik a Bibliát szó szerint értelmezve pl. a homoszexualitást bűnnek veszik, vagy pedig a keresztény toleranciára hivatkozva éppen, hogy elfogadják a homoszexuálisokat, és képviseltetik magukat a felvonuláson? Nem tisztem ezt eldönteni, de úgy gondolom, más sem igazán tehetné meg, ugyanis nincs stabil definíciónk arra vonatkozólag, hogy mit nevezünk kereszténynek, vagy keresztényinek. Arra ugye ki sem kell térnem, hogy szinte minden ma élő keresztény csak szemezget a Bibliából, így ebből kifolyólag ha a keresztényeket a Bibliát szó szerint vevő személyekként értelmezzük, akkor ma már szinte senki sem keresztény. De leszűkíthetjük a definíciót, és kijelenthetünk csak annyit, hogy az a keresztény, aki Jézust a megváltójának és Isten fiának tartja, ez utóbbi definíció pedig nem mond ellent azzal, hogy az illető a melegeket, melegházasságot, és az egyéb, nem ciszhetero tulajdonságokat is elfogadja. Szóval no... problémás a definiálás. De ez pont kiváló példája annak, miért nem szabad egy elnevezés miatt elítélni embereket.

Az ateizmus fogalma nagyságrendekkel egyszerűbb lenne, hiszen csak annyit tesz, hogy az Istenben való hit hiánya. Bár mivel blogom hitdefiníciója alapján csak a 100%-os, dogmaként minősített dolgok elfogadása jelent hitet (és csak akkor, ha az illető a bizonyítékok ellenére sem változtatna az álláspontján), éppen ezért ebben az értelmezésben aki nem hívő, az nem biztos, hogy ateista, ugyanis lehet kételkedő, agnosztikus is, de lehet még olyan is, aki valószínűbbre teszi Isten létét, mint nemlétét. Ez utóbbinál is inkább racionális megfontolások vezethetnek Isten létének elfogadására, mintsem a hit, ugyanis a hitnek a blogombeli értelmezése szerint nincsen mértéke, az vagy van, vagy nincs. Magyarán az ateizmus nem pusztán az istenhit hiányával egyenlő, hanem az ateista valószínűnek/biztosnak tartja, hogy nincs Isten. És az ateista is lehet hívő, ugyanis olyan ateista is elképzelhető, aki akkor sem fogadná el Isten létét, ha lennének rá tudományos bizonyítékok. Ez ugyanúgy káros, dogmatikus gondolkodás, csak egész egyszerűen a valóság éppen egybeesik az ő hitével, de ez nem változtat azon, hogy a gondolkodása nem egészséges. Isten nemlétében ugyanis nem hinni kell, hanem racionális indokok alapján kell elvetni a létét, ami ekvivalens azzal, hogy ha jönnének Isten mellett bizonyítékok, akkor el is kell fogadnunk azokat. És sajnos biztos vagyok benne, hogy vannak hívő ateisták, nem is kevesen. Többek között ezeket a személyeket az említett korábbi posztomban látens hívőknek neveztem.

Mindenesetre látható, hogy az ateizmus képviselői is lehetnek többfélék. Lehet olyan, aki racionális indokok miatt úgy gondolja, nincs Isten, meg lehet olyan is, aki hiszi, hogy nincs Isten. De ez még a legkisebb probléma. Éppen a fent említett kategóriaháborúk hátránya az, hogy az ateizmushoz még egy csomó olyan fajta eszmeirányzatot mellérendelnek, amelyek definíciószerűen még nem tartoznak az ateizmushoz. Az ateistának nem kell kötelességszerűen humanistának, liberálisnak, feministának, migránsszeretőnek lennie, bármennyire is egyébként ez a trendi ateista körökben. A gond az, hogy ezeket a fogalmakat asszociatív módon összemossák, akár még tudatosan is, aztán meg jönnek a kívülálló laikusok, akik ha csak annyit meghallanak egy emberről, hogy ateista, automatikusan hozzátársítanak olyan tulajdonságokat, amelyek csak a már hozzácsapott világnézetekből erednek, de könnyen lehetséges, hogy az adott illetőre nem is vonatkoznak.

Két saját példával élhetek. Egyik esetben, amikor én kijelentettem, hogy ellenzem a feminizmust, az egyik – egyébként feminista – hölgy rögtön nőgyűlölőként bélyegzett meg. Miért? Mert egy elnevezéshez ő automatikusan hozzátársított fogalmakat, és rögtön megítélte, hogy milyen vagyok, mit gondolok. Amíg pedig nem változtat ezen a hozzáállásán, addig definíciószerűen nem is lehet nyitott arra, hogy annak ellenére, hogy én antifeminista vagyok, egyenrangúnak tekintem őket a férfiakkal (mellesleg imádom is őket). Mivel számára a feminista pontosan ezt jelenti, ezért a végsőkig vitatkozhatnánk azon, hogy én most nőgyűlölő vagyok-e vagy sem, ha viszont megtanulna az illető tényleg az érvekre, az adott elemi elvekre összpontosítani, és nem elnevezések alapján ítélkezni, akkor könnyen juthatnánk akár még közös nevezőre is. Éppen ezért egy beszélgetésnél nem szerencsés pl. olyan kérdést feltenni a másik embernek, hogy "Te feminista vagy?", mert könnyen lehet, hogy teljesen mást ért alatta a kérdezett, mint a kérdező fél. Sokkal szerencsésebb párbeszédet folytatni ilyen elemi kérdéseket pedzegetve, mint például "Mit gondolsz, a nők megkapják ugyanazért a munkáért ugyanazt a fizetést, mint a férfiak?". Ez a hozzáállás általánosan igaz minden nézetre vonatkozólag.

Másik esetem többször is ismétlődött, ott keresztény emberektől kaptam pofonokat, miszerint én bizonyosan elfordultam Istentől. Számukra Isten léte axióma, valamint Isten tévedhetetlensége is, éppen ezért nincsen más választás: aki kitér a hitéből, az bizonyosan elfordult Istentől, fellázadt, lelkileg meg természetesen ki van éhezve. Ezek az asszociációk ugyanúgy az elnevezésből adódó előítéletekből származnak, és ez az istenhívőknél még súlyosabb, mint az SJW-betegeknél, ugyanis az istenhívők dogmaként vallják, hogy aki kitér, az csak elfordulhatott, ergo ha nekik még rá is világítunk, hogy "hé, figyu már, te csak egy elnevezésből ítélsz el engem, hallgasd meg inkább a konkrét érveimet és élettörténetemet", akkor sem fognak észbe kapni, mert nekik az a hitük, hogy Isten nem csap be senkit, csak az ember gyarló. Ilyen hittel szemben pedig esélyem sincs labdába rúgni, bármennyire is lenne igazam.

Az SJW-betegek gondolkodása az előbbi bekezdésben leírtakat leszámítva azonban semmivel sem kevésbé károsabb, hiszen mint már az elején említettem, ugyanaz a fajta dogmatizmus jellemzi őket, mint a vallások híveit. Ez különösen megdöbbentő volt számomra, mikor egy rendkívül értelmesként megismert hölgyben tapasztaltam meg ezt a jelenséget, ráadásul nem először. Az utóbbi eset története röviden leírható. Egy istenhívő embernek az LMBTQ felvonulással és a melegházassággal kapcsolatos ellenvetéseire történt egy reflektálás az egyik ateista tag részéről, amely tartalmazott egy olyan állítást, hogy a szexuális orientáció nem változtatható meg (pongyolábban és diszkriminatívabban kifejezve: a melegség nem gyógyítható). Erre pedig részemről volt egy ellenvetés, miszerint ez tudtommal tudományosan alátámasztatlan kijelentés. Ebben természetesen tévedhetek, és habár nem meggyőző módon, de próbálták is rá felhívni a figyelmemet, ami nem hogy nem probléma, hanem nagyon is fontos cselekedet ilyen helyzetben, ha van ellenérvük. És pontosan ez lenne ilyenkor a megfelelő reakció. Azonban az említett hölgy egészen más megvilágításba helyezte az ellenvetésemet, és felháborítónak tartotta, hogy egyáltalán meg mertem kérdőjelezni egy állítást, amely a melegek mellett szól, és burkoltan ugyan, de homofóbnak nevezett. Pontosan azzal az esettel párhuzamos ez is, mint mikor kijelentettem, hogy antifeminista vagyok, hogy akkor rögtön nőgyűlölő is. Egy fenéket. A helyzet az, hogy támogatom a melegek házasságát, és nem tartom bűnnek vagy betegségnek a homoszexualitást, azonban egy ilyen reakcióra sajnos még ezt a fajta magyarázkodást is érdemtelennek tartom. Aki nem érti meg azt, hogy egy adott állítást, amely esetlegesen egy általam elfogadott nézet mellett szól, ha megkérdőjelezek, az még nem ugyanaz, mint hogy magát a nézetet vetem el, annak a végtelenségig is magyarázkodhatok, nem tud változtatni az álláspontján. Számomra nagyon fontos a korrektség, vagyis az, hogy egy érvet akkor is el tudjunk vetni, ha egyébként a saját nézetünk mellett szól. Én például ateista vagyok, azonban nem tartom az ateizmus melletti érvnek a keresztesháborúkat. Nem is szoktam vele példálózni, szemben nagyon sok ateistával. Ezzel azonban nem vagyok árulója az ateizmusnak, mint ahogy homofób sem vagyok attól, mert megkérdőjelezek egy, a homoszexuális kapcsolatokat támogató állítást.

Honnan ismerhetjük fel az SJW-izmust? A fenti példából is látható, hogy az SJW-izmus képviselői a racionalitást és a korrektséget is hajlandóak félretenni, ha egy hátrányosan megkülönböztetett csoportosulás veszélyeztetését látják benne. Az LMBTQ téma annyiból mindenképpen más, mint a feminizmus, hogy a nem ciszhetero személyek valóban hátrányosan meg vannak különböztetve országunkban, és saját magam is úgy gondolom, hogy különböző módokon, amelyhez hozzátartozik maga a felvonulás is, elő kell segíteni a nem ciszheterók elfogadását. Azonban az SJW betegek undorító módon harcolnak a kisebbségek jogaiért, amely éppen nem az egyenlőséget, hanem a gyűlölködést segítik elő. (Erről egyébként az ókori görög türannoszok jutnak eszembe a Drakón-Szólón időszak után, akik ugyanilyen gusztustalan módon harcoltak az akkori elnyomott társadalmi osztályért, és a visszájára is fordult.) Ha azt tapasztaljuk, mint amit az előbbi bekezdésben leírtam, miszerint egy jogos, racionális ellenvetés ellen is tűzzel vassal védekeznek, és az alapvető tudományos, azaz kételkedős, megkérdőjelezős jogomtól próbálnak megfosztani, miszerint "hogy merészeled megkérdőjelezni, hogy a szexuális orientáció nem megváltoztatható", akkor ott bizony súlyos problémák vannak. Egyszer s mindenkorra meg kell jegyezni: Minden megkérdőjelezhető, mindent jogunk is van megkérdőjelezni, sőt üdvözölni kell az erre való hajlandóságot. A kételkedés a fejlődés alapja, minden téren. Aki ezt a szememre hányja ahelyett, hogy megdicsérne a hozzáállásomért, ott mindenképpen a dogmatizmus egy formája telepedett meg, amely a jogi harcok példájában SJW betegségként van jelen.

Trendi dolog az ateistákat gondolkodóknak hívni, szemben az istenhívőkkel, azonban sajnos fel kell hívnom a figyelmet, hogy az SJW betegségek tipikusan ateisták között fordulnak elő. Nehéz elképzelni például egy keresztényről, hogy feminista legyen, bár a korlátlan migránsbefogadást illetően van rá példa többek között Ferenc pápánk személyében. De mivel az SJW-izmus tipikusan az ateisták között előforduló jelenség (mint pl. a madárinfluenza a madaraknál van jelen első sorban), ezért az ateistákra egy kívülálló már automatikusan hajlamos lehet az SJW bélyeget rásütni (még ha nem is pontosan ezzel a kifejezéssel él, hanem valamelyik formájával, mint pl. hogy feminista). A posztom címe pontosan ezért hangsúlyozza azt, hogy attól, hogy egy jelenség korrelál egy nézettel, ne tekintsük úgy, hogy akkor a nézet összes képviselője ezt tartja magáénak. Egy ateistának nem kötelessége SJW-istának lennie, én kimondottan el is határolódom tőle. Ahogy kezdtem is a posztomat, hangsúlyozom, hogy a vallás nem jó dolog, rengeteg oldalról támadható és támadandó is egyben. Ugyanakkor a vallás gyengéire való rávilágítás már kitaposott ösvénnyé kezd válni, míg az SJW-izmus felismerése, és az ellene való küzdelem még nagyon csecsemőkorát éli. Éppen ezért tartom nagyon fontosnak ennek hangsúlyozását. És ez válasz lehet azoknak az Olvasóknak is, akik esetlegesen megkérdezik, miért foglalkozik SJW betegségekkel egy ateista blog. Nos, itt a válasz: Azért, mert valláskritikával már nagyon sokan foglalkoznak, és elég sok korrekt cikk, könyv megszületett a témával kapcsolatban. Az SJW-izmus ellen viszont még nagyon nem vagyunk felvértezve, ráadásul annyiból még rosszabb is mint a vallás, hogy az SJW-izmus képviselői észrevétlenül sétálnak bele ebbe a filozófiába. Nem hallottam még olyan SJW-istát, aki magát SJW-istának nevezte volna, szemben mondjuk egy kereszténnyel. Az SJW-izmus bárkiben megjelenhet, és meg is rekedhet, ha nincs résen, és nem ismeri fel időben az erre való hajlandóságot. Az emberben van valamiféle igazságérzet, amely különleges jogokkal próbálja ellensúlyozni az elnyomott osztályok által elszenvedett jogfosztottságokat, azonban nem triviálisan felismerhető az, hogy nem ez a helyes út a társadalmi egyenlőség felé. Szeretem és tisztelem a nőket, elfogadom az LMBTQ embereket és házasságukat, és támogatom a menekültek segítését. De ehhez nem kell sem feministának, sem gender-SJW-nek, sem migránsimádó álliberálisnak lennem. Nyissuk ki a szemünket, és a vallások kritikáján túl vértezzük fel magunkat korunk új betegsége ellen, és minden fórumon adjunk hangot annak, hogy a tudományos megismerés az egyetlen járható út, az SJW-izmus pedig káros mind a gondolkodásra, mind az egyenlőségre nézve.

Megint csak több olyan témát kapcsolok össze, amelyekről első látásra talán nem is látszik, mi közük egymáshoz, de szokásomhoz híven szépen rá fogok mutatni.

Első körben a szabad akaratot mint olyant kell kiveséznem, mert erről még nem ejtettem szót blogom során. Ez egy egyrészt olyan fogalom, amelyet egyszerűnek hangzó mivolta miatt nem szokásuk az embereknek definiálni, pedig kellene – és ezt meg is fogom tenni hamarosan –, másrészt pedig olyan fogalom, amelyben istenhittől, ateizmustól függetlenül is rengetegen hisznek. A keresztények majdhogynem minden válfaja ennek létét alapvetésnek tekinti (talán a reformátusok mint kálvinisták ez alól kivételek lehetnek de nem ismerem sajnos a pontos álláspontjukat a szabad akarat és az eleve elrendelés viszonyáról alkotott elképzelésükről), ezzel együtt az ateistákról sem mondható el általánosságban, hogy ne hinnének benne / ne gondolnák igaznak a szabad akarat létét, ergo a két világnézet közötti vita bizonyosan nem ezen a harctéren zajlik. Ellentétben más kultúrákkal – gondolok itt a hinduizmusra, buddhizmusra – magában az európai szellemben nagyon erősen ott rejtőzik a szabad akarat gondolata, tulajdonképpen emiatt állhat fenn a keleti és nyugati kultúra közötti gondolkodásbeli különbség. A keleti ember nem akarta megváltoztatni a világot, hanem ahhoz akarta saját magát formálni. Tehát egy olyan világképpel rendelkezett, amelyben a természet törvényszerűségei mindenhatóak, megdönthetetlenek, és ezzel együtt kell élnünk, a sorsunkat el kell fogadnunk. Míg a nyugatiak éppen fordítva gondolkodtak: Isten adott nekünk agyat, az ötletelés képességét, eszközöket a teremtményei által, így tehát a világot a saját komfortérzetünknek megfelelően alakíthatjuk. Nem véletlen, hogy a nyugatiak hódították meg a világot, és nem a keletiek, annak ellenére, hogy sokáig azért kelet képviselte a technológiai fölényt. Mivel pedig ma már a világon majdnem mindenütt a nyugatiak terjedtek el a hódítások nyomán – lásd Észak- és Dél-Amerika, Ausztrália –, azt gondolhatnánk, hogy akkor szabad akarat kérdésében nyugatnak volt igaza, hiszen az ő hozzáállásukkal lehetett túlélni, domináns rasszá lenni. Azonban látni fogjuk, a kérdés azért koránt sem ilyen egyszerű.

De akkor térjünk rá arra, mit is értek szabad akarat alatt. Előre leszögezem, hogy akár többféle értelmezés is elképzelhető, s annak vizsgálata, hogy szabad akarat létezik-e vagy sem, attól függ, hogy eleinte hogyan definiáltuk azt. Ez kiváló példája annak, hogy mennyire fontos egy dolog meghatározása, mielőtt beszélni kezdünk róla, érvelünk mellette vagy ellene.

Én kétféle értelmezést tudok elképzelni.

Az egyik, miszerint az ember (vagy az adott élőlény, de az egyszerűség kedvéért maradjunk most az embernél) a vágyainak megfelelően cselekedhet-e vagy sem. Ez sok mindentől függ: társadalmi beosztástól, rangtól, nemtől, élőhelytől, vagyontól, genetikai állománytól, sorolhatnám. Ezen értelmezés szerint tehát szabad akaratnak nevezzük azt, ha az ember azt tudja tenni, amit amúgy is szeretne. Hogy létezik-e ilyen típusú szabad akarat, nem hiszem hogy különösebb boncolgatás tárgyát kellene képeznie: attól függ, melyik emberről beszélünk. Nyilván egy rabszolgának nincs túl sok szabad akarata, míg egy anyagilag független, egészséges magánvállalkozónak pedig van, legalább is sok tekintetben, sok élethelyzetben. Ezt akár nevezhetnénk 'A' típusú szabad akaratnak is, és semmi okunk kételkedni abban, hogy ilyen létezik. Nyilván ebben az értelmezésben értelmezhető a szabad akarat mértéke is, hiszen egy jobbágynak több szabad akarata van, mint egy rabszolgának, egy polgárnak több, mint egy jobbágynak, egy előkelő rangban álló személynek pedig több, mint egy polgárnak. (Persze ennek sokfajta vetületét lehet tekinteni, most jelentősen leegyszerűsítettem a képet azért, hogy tovább tudjak haladni, mert témámnak nem ez lenne a központi része.)

Egy másik értelmezés viszont ennél jóval mélyebb, és gyanítható, hogy az emberek túlnyomó többsége sokkal inkább valami ilyesmire gondol, amikor a szabad akaratról beszél, és nem az 'A' típusú szabad akarat értelmezésére. Nevezzük el hát ezt 'B' típusú szabad akaratnak. Ezen értelmezés szerint maga a szándék nem függ semmilyen külső tényezőtől, hanem amikor az ember dönt valamiről, azt ő maga szánt szándékkal hozza létre. Már eleve "kicsit" sántít az a dolog, hogy a szándékot hogyan hozza létre maga a szándék, s minél mélyebben gondolunk bele a szabad akarat eme lehetőségébe, annál felfoghatatlanabbá, értelmezhetetlenebbé válik. De tegyük fel, hogy itt nincs valódi körkörös érvelés, hanem csak a megfogalmazás gyengesége okozza a problémát. Tehát valami olyat keresünk, hogy az agy tudatos részében születik meg a gondolat, s ennek a gondolatnak a szabadságára, függetlenségére gondolunk szabad akaratként. Mielőtt bármilyen további fejtegetésbe is belekezdenék, szeretném, ha előtte megnéznénk ezt a 10 perces videót. Nagyon fontos, hogy végig nézzük, mert a végén derül ki a rejtély megoldása.

Persze a hangsúly itt a bűvészmutatványon volt, de témánk szempontjából a rejtély megfejtése a lényeg, anélkül be sem linkeltem volna a videót. Arról van szó tehát, hogy Vágó István gondolt egy országra a sok közül, és abban az illúzióban élt, mint az emberek túlnyomó többsége, hogy a gondolataink szabadok, ott helyben találjuk ki őket, és semmi nem befolyásolja őket, legalábbis egy részüket. Ha igazán mélyen belegondolunk, akkor ezzel nem mondunk ki mást, mint hogy a gondolataink az univerzumtól független életet élnek, külön ún. aluniverzumot alkotnak, nincs rá befolyással a külvilág, ergo szabad akaratunk van. Vajon mi a nagyobb irracionalitás? Hinni a gondolatolvasásban, vagy hinni a szabad akaratban? ;) Véleményem szerint az utóbbi. A gondolatokat egyébként sokszor ki lehet találni a körülményekből, testbeszédből, tehát semmiképp nem olyat kell elképzelni, hogy a mentalista szó szerint belelát a másik ember agyába a röntgenszemeivel, és onnan kiszkenneli a gondolatokat. Hanem ismétlem: Körülmények, testbeszéd, ezekből ki lehet találni, hogy mire gondol a másik. És pont ez történt a fenti videóban is: Úgy rendezték meg a helyszínt, hogy szándékosan előre beállították, mire gondoljon Vágó úr. Mi tehát a tanulság? Hiába hitte azt az alanyunk, hogy szabad akarata van, a kísérlet tanulsága szerint valaki vagy valami más határozta meg úgy az ő akaratát, hogy mindeközben ő ennek nem volt tudatában.

Ez persze még nem cáfolata a 'B' típusú szabad akaratnak, hiszen egy ilyen manipuláció még nem garantálja azt, hogy akkor mindig minden gondolatunk csak a körülményeink függvénye, ugyanakkor azért megindíthatja bennünk ezt a sejtést.

Az Index ezen cikke több oldalról megközelíti a kérdést. A számunkra leglényegesebb, a tudattal és döntéssel kapcsolatos részt ki is idézem:

Benjamin Libet idegélettannal foglalkozó kutató kimutatta, hogy időbeli csúszás van a valóság és annak tudatos észlelése között. Kiderült, hogy a tapintási ingerületeket fél másodperccel később észleli a tudatuk, mint ahogy ez az információ az agyunk elsődleges érzőközpontjába bekerül. A látás esetében még nagyobb a csúszás. Hogyan tudunk így pingpongozni, vagy autót vezetni? Úgy, hogy nem a tudatunk irányítja ezeket a cselekvéseket, hanem valami más, az agyunk sötét bugyraiban. Ezt a tényt Libet egy másik kísérlete igazolta. A kísérleti alanyoknak azt a feladatot adta, hogy nevezzék meg azt a pillanatot, amikor elhatározzák a kezük felemelését, amit egy körben mozgó fénypont helyzetével tudott azonosítani. A kutató EEG-vel vizsgálta az agy mozgatókérgének aktivitását, EMG-vel pedig – az izomfeszülés alapján – a kézfelemelés kezdetének pontos idejét regisztrálta. Kiderült, hogy a mozgatókéreg hamarabb elkezdett készülni a feladatra, mint ahogy a kísérleti alany elhatározta volna a mozdulatot. A parancsot „valaki” már korábban kiadta valahol.

Ha úgy is fogjuk fel, hogy végtére is az ember agya hozta létre a döntést, az akkor sem a szándék, a tudatosság számlájára írható, hanem még egy ismeretlen tényezőjére. Mivel a 'B' típusú szabad akarat definíció szerint magát a szándékot nevezi meg függetlenként, így belátható, hogy a 'B' típusú szabad akarat nem létezik, ez pedig a fenti kísérlet szerint bizonyított!

A cikk megemlíti a kvantumhatározatlanság elvét is, ami érdeklődési köröm szempontjából izgalmas terület. Fontos hangsúlyozni a cikk állítását, miszerint a határozatlanság még nem teszi szabaddá az akaratot, legfeljebb csak annyit művel, hogy a véletlentől teszi függővé a döntésünket, de az akkor sem a szándék függvénye lesz, hanem valamilyen más, véletlen tényezőé. Ezt csak azért lényeges kiemelni, mert sokan a determinációt állítják szembe a szabad akarattal, miközben a determináció hiánya sem garantálja a szabad akarat létét. Vagyis ha nem is előre meghatározott a cselekvésünk, mert közbeszól a Heisenberg-féle határozatlanság, akkor sem lesz igaz az, hogy a tudatunk hozza létre a döntésünket.

Lényeg a lényeg, ma már a szabad akarat kérdése nem filozófiai jellegű, hanem természettudományos. Ezen már egyre kevésbé lepődünk meg, hiszen ez már sokadik olyan terület, amely korábban a filozófia, teológia tárgykörébe tartozott, és tessék lássék, a természettudomány megint csak átvette az irányítást. Aki a fentiek ellenére mégis azt gondolja, létezik 'B' típusú szabad akarat, akkor annak egy úttal el is kell magyaráznia, hogyan kell értelmezni Libet kísérletét.

Térjünk rá gyorsan a szabad akaratot érintő morális kérdésekre. Ez a felfedezés ugyanis akarva-akaratlanul érinteni fog olyan területeket, amelyek már az évezredek során mélyen belénk ivódtak, társadalmakat, világnézeteket építettünk fel a szabad akarat illúziójára. Most, hogy enyhén szólva is megremegni látszik ez az alapdogmánk, hogyan képzelhető el az, hogy ennek az új fejleménynek a tudomásul vételével építsünk fel új civilizációs struktúrákat?

Talán az első gondolat, ami az ember eszébe ötlik, hogyan érinti mindez a boldogságunkat. Ketté kell választanunk, hogy a szabad akarat (aminek létét feltételezzük) okozza a boldogságot, vagy a szabad akarat érzete. Előbbi esetre példaként hadd hozzam fel az akváriumi halak esetét. Mi kívülről látjuk, hogy egy viszonylag kis térfogatú helyen kell leélniük az egész életüket, és ez meglehetős rabságot jelentene a számunkra, ha mi a halak helyébe képzeljük magunkat. Bár nem vagyunk a halak helyében, mégsem valószínűsíthető, hogy a halak boldogtalanok lennének, vagy unatkoznának. Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy hiába rabok a szó szoros értelmében, ők ezt nem érzékelik, ez pedig a rövid memóriájuknak köszönhető. Mire az egyik faltól a másik falig úsznak, elfelejtik, hogy merre jártak, és akárhányszor úsznak el az akvárium egy-egy részlegében, az mindig újszerű hatással fog bírni számukra. Röviden és egyszerűen az agyuknak, a rövid memóriájuknak köszönhetően "boldogok", ha egyáltalán lehet ilyesmit értelmezni akváriumi halak esetében. De mi van akkor, ha valaki azt állítja, hogy a szabad akarat érzete okozza a boldogságot, függetlenül attól, hogy maga a szabad akarat létezik-e a valóságban? Ez már jogosabb fenntartás, azonban véleményem szerint ez ellen is lehet védekezni, vagyis nem kell elvesznie a boldogságunknak azzal együtt, hogy tudjuk, hogy nincs szabad akaratunk. Ez pedig úgy intézhető el, ha azt is tudatosítjuk magunkban, hogy valójában nem kell ettől függővé tennünk a boldogságunkat. Megint csak egy példát említve, a szex akkor is örömet okoz, ha tudjuk, hogy evolúciós kényszerből kívánjuk. Nem a szabad akaratunkból szexelünk, hanem ez egy késztetés, mégsem hallottam még senkitől, hogy emiatt depresszióba esett volna. Ezen példából az a tanulság tehát, hogy nem a szabad akarat érzete kell, hogy boldogságot nyújtson, hanem ha a cselekvésünk a vágyainkkal összhangban van. Újabb példa, hogy még jobban ízlelgessük ezt a dolgot, hogy felteszem, munkahely keresésben vagyok. Nem érzem jól magam a jelenlegi munkahelyemen, ezért más helyet keresek. Az 'A' típusú szabad akarat nagy valószínűséggel érvényben van, hiszen senki sem kötelez arra, hogy egy adott munkahelyen legyünk, szabadok vagyunk arra, hogy mást keressünk. A 'B' típusú szabad akarat hiánya viszont nem gátol a boldogságunkban, hiszen nem arra van szükségünk, hogy mi magunk válasszuk meg a vágyainkat, hanem az eseményeknek kell úgy alakulniuk, hogy a kívülről meghatározott vágyak teljesüljenek. Megint egy példa: Nem én határozom meg, hogy milyen zenét szeretek, ez adva van. Nem attól leszek boldog, ha én döntöm el, milyen stílust kedvelek, hanem attól, ha olyan zenét hallgathatok, amit kedvelek. Nem az ízlésemet kell megváltoztatni (efféle próbálkozás valószínűleg balul sülne el), hanem a körülményeket kell úgy alakítani, hogy az ízlésünknek megfeleljen. Röviden és tömören: A boldogsághoz nem kell hogy létezzen a 'B' típusú szabad akarat, az 'A' típusú viszont igen. (Halkan megjegyzem ezen bekezdéshez, hogy az sem igazolja a 'B' típusú szabad akarat létét, ha esetlegesen a szándékunkkal tudnánk módosítani az ízlésünket, vágyainkat, szexuális orientációnkat. Hogy mennyire lehet vagy nem lehet, ebben kevés az ismeretem, de itt most a hangsúly azon van, hogy ha lehet is, az akkor sem a 'B' típusú szabad akarat bizonyítéka, legfeljebb azé, hogy a szándék és a vágyak egymásra is tudnak hatni.)

A következő dolog, amit érint a szabad akarat kérdése, a felelősség. Társadalmaink, vallásaink a felelősségre mint olyanra építették kártyavárukat, azt feltételezve, hogy az egy objektíve létező tényező. Azonban a szabad akarat hiánya automatikusan magával vonja azt is, hogy objektív módon felelősség nem létezhet, hiszen semmilyen cselekedetet sem a tudat, a szándék határoz meg, hanem a körülmények, a genetika, és esetlegesen a kvantumfizikai véletlen. De tekinthetjük ezt úgy is, mint ahogy a fizikai nyílt ill. zárt rendszereket. Fizikai modelljeinkben megnevezünk bizonyos zárt rendszereket, és ezeket a külső tényezőktől elszeparáltnak tekintjük, mert minimális a perturbáció. De a hangsúly azon van, hogy ezek csak modellek, a valóságban zárt rendszerek nem léteznek, hacsaknem az univerzum egészét tekintjük annak (véleményem szerint az univerzumra ez a kérdés nem igazán értelmezhető). Minden rendszerre hatással vannak más rendszerek, ezáltal semmi sem szabad, semmi sem független a környezetétől objektív módon. A felelősség pedig ugyanígy kell hogy működjön. A mai büntetőtörvénykönyv megkülönböztet ún. beszámítható és nem beszámítható állapotot. Az első esetben az emberünk teljesen józanul, akár előre megfontoltan vitte véghez a bűntényt, a második esetben viszont valamilyen betegség vagy szer, vagy egyéb körülmény hatása alatt van, és őt másképp kezelik. Ez a megkülönböztetés kiváló példája annak, hogy a jogi törvények nem követik azonnal a természettudomány fejlődését. Persze itt a legnagyobb küzdelem az érzelmeinkkel van. Hiába tudatosítom ésszel magamban, hogy senki sem tehet objektíve arról, amit tesz, mégis haragot érzek azok iránt, akik esetlegesen megbántanak. Ennek kezelésére még nem sikerült igazi megoldást találnom, de talán nem is véletlen, hiszen maga a harag érzete is ugyanúgy evolúciós előnyünk, mint ahogy a szexuális késztetés. Gyakorlatilag úgy érdemes ezt az egészet felfogni, hogy a haragra szükség van ahhoz, hogy ellensúlyozzunk egy igazságtalan helyzetet, hogy túléljünk. Attól függetlenül, hogy a haragunk még nem racionális, mert szabad akarattal nem rendelkező lényekre haragszunk. De a harag ugyanolyan természetes következménye a bűncselekményeknek, mint ahogy két mágnes azonos pólusait egymáshoz közelítve taszítják egymást. A mágnesek is hiába látnák be objektív módon, hogy csak természeti törvényszerűség az is, amit éreznek (a "taszítottságot"), meg az is, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkeznek ezek a mágnesek, a taszítás mint jelenség akkor is fellépne. Pontosan így működhet a harag is: Hiába látjuk be, hogy nem tehet a cselekedetéről a másik ember, akkor is haragot érzünk iránta, mert egyszerűen így védekezik a szervezetünk. De persze nem zárom ki, hogy a fölösleges haragot le lehet valahogy küzdeni, sőt nagyon örülnék neki, ha találni lehetne erre egy jó módszert. Mindenesetre annak tudatosítása, hogy objektív felelősség nem létezik, máris enyhítő hatással bírhat a harag érzetére, ha teljesen nem is veszi el. A kérdés persze, hogy annak ismeretében, hogy valós szabad akarat nem létezik, milyen társadalmi, büntetési forma lenne a legracionálisabb. Vannak, akik azt a következtetést vonják le, hogy fel kellene hagyni a büntetéssel, mert ez csak elavult társadalmi norma, ami az archaikus időkből ered. Mások fontosnak tartják a büntetést, érthető (leginkább érzelmi) okokból. Én igazából a kettő közötti álláspontot képviselem. Tudom, hogy érzelmileg rettenetesen nehéz, hacsaknem lehetetlen lenne lenyeletni a társadalommal azt, hogy valójában a legmegátalkodottabb erőszaktevő vagy terrorista sem érdemel büntetést, hiszen ő is csak a körülményei terméke, mégis a hangsúlyt nem a büntetésre helyezném. A modern természettudományos ismeretek fényében az objektív felelősség nevetségessé válik, ezáltal a büntetőtörvénykövet is más elvek szerint kellene létrehozni, ha racionális társadalmat akarunk létrehozni. Tehát nem a büntetésre helyezném a hangsúlyt, hanem az elszeparálásra. Vagyis a fókusz nem azon lenne, hogy a bűnös megkapja, amit megérdemel, hanem hogy a társadalom többi része ne szenvedjen további károkat. Vagyis a társadalomért hozzuk létre a szeparációt, és nem a bűnös ellen. Nem azért kell tehát létrehozni a börtönöket, hogy a bűnösök büntetve legyenek, hanem azért, hogy a többi ember ne szenvedjen kárt a bűnözők miatt. Kicsit hasonló a történet a kézmosáshoz. Azért mosunk kezet, hogy a bacillusok ne tudjanak ártani nekünk. Nem az van tehát a fókuszban, hogy a bacillusokat jól megbüntessük azért, mert meg akarnak betegíteni minket, ez triviális módon naiv gondolat lenne. Hanem hogy magunkat védjük, és ez azzal jár, hogy a rajtunk levő káros bacikat el kell pusztítani a szappannal. Haragot mégsem érzünk irántuk, mert ugye alig száz éve tudunk a létezésükről, ennyi idő pedig meglehetősen kevés az evolúciónak ahhoz, hogy érzelmileg is felkészítsen a bacillusok ellen. Ezzel szemben már mondjuk egy nagyobb állat, mint pl. egy kutya ellen tudunk haragot érezni, ha megharap minket vagy egy közeli ismerősünket. De nem győzöm hangsúlyozni, a harag csak evolúciós kényszer, azonban nem racionális indok arra vonatkozólag, hogy a bűnöst valóban büntessük. A szeparáció lenne a lényeg egy újfajta társadalomban, vagyis a bűnöst olyan környezetbe kell helyezni, ahol nem tud senkinek sem ártani.

Még egy terület van a tarsolyomban, amit érint a szabad akarat hiányának kérdése, ez pedig a büszkeség. Ateisták körében jellemző az a liberális felfogás, hogy a nacionalizmusnak, nemzeti érzelemnek semmi értelme, hiszen nem tehetünk arról, hogy milyen nemzethez tartozunk, hogy hova pottyantott le minket a gólya, ellentétben olyan dolgokkal, amikért mi magunk küzdöttünk meg, mint pl. egy diploma vagy egy sporteredmény. Első olvasatra ez egészen racionális érvelésnek tűnik, nem véletlen hogy sok értelmes ember vallja ezt a gondolatot. A fentiek fényében azonban én mégsem találom helytállónak ezt a felfogást. Ugyanis, ha komolyan vesszük, hogy nincs 'B' típusú szabad akaratunk, akkor a saját diplománkhoz és a sporteredményünkhöz is pontosan annyi közünk van, mint mondjuk a magyarságunkhoz, vagy hogy milyen magasak, szépek vagyunk. Ez esetben két lehetőség áll fenn. Az egyik az, hogy a büszkeséget mint olyant véglegesen kihajítjuk az ablakon, és innentől kezdve soha semmi iránt nem fogunk ilyen érzelmet táplálni. Ez meglehetősen káros hatással lehet a boldogságunkra (szintén kérdés, hogy van-e olyan módszer, ami által elvesztünk minden fajta büszkeség-érzetet, ugyanakkor a boldogságunkat pedig megtartjuk), úgyhogy gyorsan mondom is a másik lehetőséget. Vagyis hogy nem dobjuk el a büszkeséget, hanem kissé átdefiniáljuk. Tudatosan kijelentjük, hogy legitim érzés büszkének lenni akkor is, ha nem tehetünk egy esemény megtörténtéről, hanem valami más dologhoz társítjuk. Ez esetben újra értelmet nyer büszkének lenni a diplománkra, de egy úttal a szépségünkre, magasságunkra, magyarságunkra is. Tehát végtére is két racionális lehetőség van: Vagy semmire nem vagyunk büszkék, vagy bármire lehetünk azok, amivel valamilyen rokonsági kapcsolatot érzünk akár csak átvitt értelemben is. Innentől kezdve pontosan azok a liberalisták viselkednek irracionálisan, akik szidják a nemzeti érzelműeket, mert olyanra büszkék, amiért semmit nem tettek, ugyanakkor pedig büszkék olyasmire, amit látszólag ők vittek véghez (diploma, nyelvvizsga, verseny, vállalkozás, stb.). Kiváló válasz tehát a fentiek fényében erre az, hogy a büszkeség nem annak függvénye, hogy én tettem-e, vagy valaki más. Jómagam tényleg büszke vagyok a magasságomra is, arra is hogy férfi vagyok, és a magyarságomra is, ergo egy csomó olyan dologra, amiről nem tehetek. És ez teljesen racionális, mert az én büszkeség-definícióm nem tartalmaz szabad akaratot, egyéni cselekvést vagy felelősséget.

Egy utolsó gondolat az istenhívőknek a végére: Sokszor érkezik a vád az ateisták ellen, hogy önteltek vagyunk, és nem Istennek adunk hálát, amikor valami sikerül. Az előző bekezdésből azonban látható, hogy egyáltalán nincs szükség az Isten-érzetre ahhoz, hogy alázatosak tudjunk maradni, elegendő csak tisztában lenni a szabad akarat működésével, pontosabban hiányával. Egy adott világnézet önmagában nem tesz jobbá vagy rosszabbá általában, hanem egy világnézetből ki lehet következtetni jó és rossz dolgokat is. De erről talán majd egy másik posztban írok.

Akarom mondani: betegségei. A "vallás" szó azért idézőjeles, mert tiszteletben tartom a kifejezés szótári értelmét, miszerint valamiféle természetfeletti/transzcendens dolgokba vetett hitközösséget jelöl. És mivel a címben említett két modern irányzat paradigmája nem tartalmaz ugyan természetfelettit, azonban mégis afféle vallásos elemeket lehet felfedezni bennük, meghagytam a vallás kifejezést is az idézőjelek közt. De maradjunk mégis egy egzaktabb megfogalmazásnál. Ezek olyan filozófiai rendszerek, amelyek dogmákat, azaz hit alapú (vagyis racionalitást nélkülöző) paragrafusokat tartalmaznak, sőt mi több, erőltetik magukat a társadalmakra. Pont mint a vallások.

Mi, ateisták, hajlamosak vagyunk a természetfölöttiben hívők közösségét kárhoztatni, kinevezni őket a társadalmi, gondolkodásbeli válságok nagy okozóiként, miközben elfeledkezünk arról, hogy egy, a vallásoknál egy sokkalta általánosabb problémával kell szembenéznünk és megharcolnunk, ez pedig a hit. Értem ez alatt azt a feltétel nélküli, azaz vak hitet, amelyet már korábbi blogposztjaimban igyekeztem is definiálni. Azóta még jobban ízlelgettem ezt a fogalmat, és egy még pontosabb meghatározást sikerült kisajtolnom magamból.

A hit valami létének vagy nemlétének a feltétel nélküli elfogadása, függetlenül a bizonyítékoktól.

Hogy jobban értsük ezt a pontosított definíciót, mutatnék is pár példát.

Legnépszerűbb példa az istenhit. Valaki hisz isten(ek)ben, méghozzá oly módon, hogy nincs a létezésére bizonyítéka, ennek ellenére meggyőződése, hogy létezik. Ez vitán aluli dolog, szerintem mindenki hitként fogadja el.

De tekintsünk egy nem triviális hitet. Pl. valaki hisz az evolúcióban. Nos, az evolúció bizonyítható, sőt bizonyított természeti jelenség, ezért egyből felvetődik a kérdés, hogy mégis hogyan lehetne értelmezni a benne való hitet. Ugyanis klasszikus felfogásunk szerint hinni csak a nem bizonyított dolgokban lehet. Ezen fenti definíciót alapul véve azonban értelmet nyer az evolúcióban való hit mint szókapcsolat. Ennek lényege az, hogy az illető feltétel, gondolkodás nélkül elfogadja az evolúciót, sőt akkor is kiállna mellette, ha valami hihetetlen módon megdöntenék az új tudományos felfedezések. Bár ez utóbbi esetre bolondság lenne számítani, azonban itt nem is erről van szó, hanem arról, hogy valaki a bizonyítékok miatt győződött meg az evolúció helyességéről, vagy pedig azért, mert az ő számára ez szolgál táplálékul a legkényelmesebb világnézetnek. Nagyon fontosnak tartom, hogy felismerjük magunk között ezeket a látens hívőket. Ezeknek a személyeknek a hite azért rejtett előttünk, mert olyan dolgokban hisznek, amelyek mellesleg tudományos bizonyítékokkal is rendelkeznek, de ők nem ezért fogadják el. Hajlamosak vagyunk a hitet csak a tévhitekkel azonosítani, miközben hinni valós dolgokban is lehet. Azonban amit hangsúlyozni akarok, hogy a valós dolgokban való hitet is ugyanúgy elvetem, mint a tévhiteket.

Kérdezhetné hátrahőkölve bárki azt, hogy mégis miért. Miért baj, ha valaki valós dolgokban hisz? Nos azért, mert a hit, mint ahogy a történelmünk is mutatja, nem az igazság megismerésének megfelelő módszere. Arról van szó tehát, hogy ha valaki éppen beletrafált a valóságba azáltal, hogy abban hisz, az módszertanilag ugyanolyan csapnivaló hibát követ el, mint aki valótlan dolgokat fogad el feltétel nélkül. Aki HISZ a valóságban, és nem pedig TUDJA, ISMERI a valóságot (pl. tapasztalatok, levezetések által), az nem tudja sem magának, sem másnak bebizonyítani azt, hogy tényleg az a valóság, amiben hisz. A valóságról mindig bizonyítás által derülhet csak ki, hogy tényleg valóság, éppen ezért a benne való hit erre nem használható. Aki hisz néhány olyan dologban, amelyek történetesen igazak, az nem fogja tudni kutatni a valóságot, mert hiába van igaza abban a pár dologban, a megismerési módszere nem megfelelő.

Ezen gondolatok mentén még két példát szeretnék képernyőre vetni, amely talán megint nem kevés ateistánál csapja ki a biztosítékot.

Az első nem a hitre, hanem a racionalitásra példa. Ez az istenre való racionális következtetés. Ezt valószínűleg kevesen nyelik le, azonban tüstént elmagyarázom, miért is fogadom el ennek lehetőségét. Tegyük fel, van egy ember, aki rendelkezik X mennyiségű ismerettel. Ebből az ismeretbázisból levon egyfajta következtetést, amely történetesen ugyan hibás, de teljesen racionális. Azért racionális, mert nem tartalmaz hitet, azaz feltétel nélküli elfogadást, hanem az ismert anyagból dolgozik, abból épít fel egy világképet. Ilyen alapon pedig bizonyosan lehet istenre is racionális alapon, hit nélkül következtetni. Az ilyen embereket pedig szeretem. Mégpedig azért, mert ha ugyan tévednek is, meggyőzhetők, mert rációs alapú az álláspontjuk.

Élő példa erre, hogy Darwin előtt még a legracionálisabb következtetés az volt, hogy isten teremtette az élőlényeket. Egyszerűen nem volt jobb elméletünk ennél. Persze van olyan alternatíva is, hogy az élőlények véletlenszerűen álltak össze, de ez rosszabb tézis, mint a teremtés gondolata. Azonban az evolúció még jobb elmélet. A teremtés tehát üti az élőlények véletlenszerű kialakulását, az evolúció pedig üti a teremtést. (Ezt azért is tartom fontosnak megjegyezni, mert a drágalátos kreacionista barátaink hajlamosak az evolúciót a véletlenszerűséggel azonosítani, ebből következik az értetlenségük.)

Gyorsan leírok még egy példát a hitre, aztán pedig rátérek végre a címben említettekre. Hitre példa lehet az ateizmus egy formája is. Tudom, erre sem fog minden ateista meggyőzően rábólintani. De ez megint abból ered, hogy sokan nem képesek észrevenni a látens hívőket, vagyis azokat a hívőket, akik történetesen valós dologban hisznek. Na ezek pl. a hívő ateisták. Az ilyen ebereket pedig nem szeretem. Őket semmiféle bizonyíték nem győzné meg isten létéről, ha lenne ilyen bizonyíték. Az más kérdés, hogy nem is lesz vélhetően ilyen bizonyíték, de a korrektség miatt egy racionális ateista mindig nyitva kell hagyja a kaput. Mert ez a tudományos hozzáállás. A tudomány valószínűségekben gondolkodik, és nem kimondott dogmákban. Ha tehát valaki tételesen, dogmatikusan mondja ki, hogy nincs isten, az ugyanolyan módszerbeli hibát követ el, mint aki ilyetén módon vallja isten létét.

A fentiekben próbáltam azt is körvonalazni, hogy a határ nem az istent elfogadók és nem elfogadók között van, hanem a hívők és a racionálisak között. A hit ugyan már korrelálhat az isten elfogadásával, a racionalitás pedig az ateizmussal, ez azonban már más kérdés. A lényeg, hogy ezek nem járnak feltétlen együtt. Találni lehet zseniális gondolkodású, istent elfogadó embereket is, mint ahogy csapnivaló gondolkodású ateistákat is. Ismétlem, az arányok nyilvánvalóan nem egyenlők gondolkodó ateisták és teisták között, azonban az arányok miatt kialakuló sztereotípiák miatt brutálisan téves következtetésekre lehet jutni.

Egy ilyen szterotípia, hogy hinni csak természetfölötti dolgokban lehet. Habár valóban korrelálhat ez a valósághoz, azonban az emiatt kialakult téves modell miatt nem vesszük észre a látens hívőket. Vagyis azokat, akik olyan dologhoz ragaszkodnak feltétlenül, ami tök véletlenül a valósággal is megegyezik. Talán nem tartják sokan problémának azt, ha valaki látens hívő, mondván, hogy ugyan mit árthat az, ha valaki egy valós dolgot fogad el minden áron?! Mint ahogy fentebb írtam, aki HISZ abban, ami véletlenül éppen a valóság, az nem tudja letesztelni, hogy az tényleg valóság, ergo ugyanekkora erővel hihet bármekkora zöldségben is. És a gyakorlatban ez így is történik. Roppantul kicsi az esélye annak, hogy hittel pont beletrafálunk az igazságba, és ez különösen akkor veszélyes, amikor egy nézetnek van valami történelmi alakulása.

Térjünk akkor hát rá a feminizmusra, amely pont erre példa. Volt egy kor, amely valós problémákkal küszködött. A nőknek kevesebb jogaik voltak, és ma már minden jó érzésű ember beismeri, hogy ez nem helyénvaló, legyen az nő vagy férfi. Teljesen racionálisan belátható, hogy kell, hogy a nőknek is legyen szavazati joguk, ők is ugyanazon munkáért ugyanannyi bért kapjanak, mint a férfiak, ugyanúgy meg lehessen őket választani vezetőként, és ugyanúgy taníthassanak, mint egy férfi (és ne kelljen kussban lenniük, mint ahogy pl. Pál apostol inti őket a mérhetetlenül erkölcsös szent Bibliában.) Ezek mind olyan dolgok, amelyekért érdemes küzdeni, ugyanis ha objektíve megfigyeljük a nőket, semmi esetre sem láthatjuk azt, hogy ne lenne ugyanolyan öntudatuk, eszük, gondolkodásuk, érzelmük, mint a férfiaknak, ráadásul ugyanazon faj egyedei vagyunk, így pláne érthetetlen lenne bármiféle diszkrimináció a két nem között jogi értelemben. Hogy a közelmúlt eseményeit illetően is aktuális legyek, nem értek egyet Ákos szavaival (bár az őellene kialakult hisztériával sem). Ákos esetében megint egyfajta feltétlen hit nyilvánul meg. Az ő képzetében van egy szerepeket kiosztó, meg nem nevezett felsőbbrendű lény, isten, aki meghatározza a nemek princípiumát. Ezt a hallgatólagos állítását nem tudja megindokolni, ez egy hit a részéről, ugyanakkor pedig társadalmi szinten meghatározná, kinek mi a szerepe. És itt a gond. Persze mindezt meglehetősen szelíden teszi, itt nem arról van szó, hogy ő bármiféle nyomást gyakorolna a társadalomra, és azért tüntetne, hogy ezek a princípiumok tényleg az általa elképzelt módon öltsenek formát. (Ezért mondom azt is egyben, hogy az ellene kialakult hisztériának sincsen értelme, mert semmiféle konkrét indítványt nem tett azért, hogy a nők visszamenjenek a konyhába, egyszerűen csak elmondta a véleményét.)

Rögtön kérdezné egy itt járó feminista, hogy ha a fentiekkel mind egyetértek, akkor én miért nem vallom magam feministának. Nos tömören és egyszerűen azért, mert a feminizmus mindezeken az elveken jóval túlmegy. A feminizmussal kapcsolatban a 0. számú probléma az, hogy feminizmusnak hívják. A feminizmus már a nevében a nőiességet tartalmazza, ergo már definíció szerint nem lehet egyenlőségpárti. Akkor sem, ha ez arra utal, hogy annak idején nők alapították meg ezt az irányzatot. Semmiféle nemeket pozitívan vagy negatívan megkülönböztető irányzatot nem fogadok el. Se a hímsovinizmust, sem a feminizmust nem képviselem, csakis az emancipációt. Ez nem nevezi meg egyik nemet sem, hanem már a nevében is az egyenjogúságot fejezi ki. És hogy miért csámcsogok ennyit az elnevezésen? Azért, mert az ember egy olyan lény, hogy ha valamit elnevez, akkor azt már a sajátjának tekinti. A sötét anyagról sem tudjuk, hogy micsoda, egészen addig, míg el nem nevezzük sötét anyagnak. A feminizmus pont ez, csak másfajta felírásban. Volt egy valós probléma, amely a nőket érintette annak idején, és nagy átlagban igaz volt, hogy a nőknek rosszabb a sorsuk, mint a férfiaknak. A gond ott kezdődik, amikor a korrelációból sztereotípia lesz, mint ahogy pár bekezdéssel fentebb is írtam. A korreláció valóban igaz, a nők többsége elnyomott volt a férfiak többsége uralta társadalomban, de ebből nem következik az, hogy maga a férfi mint idea az elnyomója a nőnek mint ideának. A feminizmus betegsége abban rejtőzik, hogy ezekkel a kategóriákkal játszadozik. Ha X csoport 75%-a rosszul bánik Y csoport 75%-ával, akkor kinevezzük az X-eket rosszaknak, az Y-okat pedig jóknak. Ahelyett, hogy az X-ek csupán 75%-át neveznék ki rossznak, mégpedig pontosan azt a 75%-át, akik valóban elnyomták az Y-ok 75%-át. És nem, nincs az az arány, amely ezt az elvet megváltoztatná. Ha rajtam kívül az összes, a Földön élő férfi erőszakolná a nőket, akkor sem lennék felelős a többi férfi tettéért. És mint tudjuk, ezek az arányok messze nem ilyen kétségbeejtőek. Egyébként ez a kategóriagondolkodás hajszál pontosan ugyanaz a bullshit, mint amit a keresztények csinálnak az eredendő bűn kérdéskörében. Ha az első emberpár evett a fáról, akkor az összes utódjuk bűnös, és ezért mindegyiküknek szükségük van Jézus kereszthalálára. Pont annyira van közöm Ádám fáról evéséhez, mint az egyes férfiak erőszakos tetteihez. Semennyi.

További probléma a feminizmussal, hogy csak a nők problémáit ismeri fel és el. A feminizmus definíciószerűen (megint a névadás hibájából következően) csak a nők gondjaival foglalkozhat, mert ha már a férfiakét is nézné, azt már tényleg nem hívhatnák feminizmusnak. Az emancipáció mint olyan viszont ezt is figyelembe venné. Kérdés persze, hogy elfogadjuk-e, hogy a férfiaknak vannak problémáik. Nos ezt a fény tulajdonságaihoz tudnám hasonlítani. Vélhetőleg a nők problémái látványosabbak, kézzelfoghatóbbak, mint a férfiaké, ez a látható fényhullámok spektrumaival vonható párhuzamba. A férfiak gondjait nehezebb nevén nevezni, megfigyelni, definiálni, éppen ezért hasonlítom a nem látható fényhullámok tartományához. Hangsúlyozom, ott már dől a hasonlat, hogy a nem látható spektrum sokkal szélesebb a láthatónál, ugyanis én nem állítom, hogy a férfiaknak több a gondja, mint a nőknek. Semmi ilyesmit nem akarok beletukmálni senkibe. Ha engem kérdeznének erről, őszintén, fogalmam sincs. Vannak kimondottan a nőkre jellemző problémák, amelyek pl. a biológiai adottságaikból eredeztethetőek, de ugyanígy a "lelkinek" nevezett vonalon is vannak különbségek a nemek között. (Ez pedig visszautal megint egy régebbi blogposztomhoz, ahol azt fejtegettem, hogy az ateizmusom nem azt jelenti, hogy semmibe veszem a "lelki" dolgokat, hanem azt jelenti, hogy fizikainak tekintem őket, ugyanis minden fizikai.) És vannak bizonyos "lelki" dolgok, amelyek ÁLTALÁBAN a nőket terhelik, és más, szintén "lelki" dolgok, amelyek ÁLTALÁBAN a férfiakat. Nem végeztem kutatásokat, összehasonlításokat, súlyozott átlagolásokat arra vonatkozólag, melyik nem szenved jobban, éppen ezért jogtalan lenne ebben bármiféle véleményt is mondanom. A hangsúlyt csak arra szeretném fektetni, hogy igenis ismerjük el, hogy vannak tipikusan nőket érintő problémák, és vannak tipikusan férfiakat érintő problémák. Ha kinevezünk egy tetszőleges nemet, és elnevezzük elnyomottaknak, akkor ezzel máris önkényesen elnyomjuk a másik nemet, amelyiknek nem ismerjük el a hátrányait. És ez a baj a feminizmussal az előbbieken, meg még néhány dolgon túl.

És akkor jöjjön az a néhány dolog még. Kvótarendszer. Igazságosnak tűnik, ha arra törekednek, hogy a parlamentben egyenlő legyen a nemek aránya, vagy legalábbis kvótákkal növeljék a hátrányban levő nem arányait. Ezzel azonban az a baj, hogy ez már rég nem az esélyegyenlőségről szól. Az esélyegyenlőség kérem szépen arról kell, hogy szóljon, hogy ugyanannyi esélyem van parlamenti képviselő, miniszterelnök, köztársasági elnök, stb. lenni nőként mint férfiként, azaz ha nekem nőként tényleg ilyen ambícióim vannak, akkor ugyanúgy biztosítva legyenek a lehetőségek számomra, mint férfiként. A Nők a feminizmus ellen mozgalom (egyik) vezetője ezt jól meg is fogalmazta, miszerint nem azért kell toporzékolni, hogy a dobogóra engedjenek fel, hanem azért, hogy ugyanazt a távot futhassuk le ugyanolyan esélyeket biztosítva. Ha nőként nem jutottál be a parlamentbe, nem kell mindjárt arra gondolni, hogy ez biztos azért történt, mert nő vagy. Az embereket a képességeik alapján kell megítélni. Na most, ha bevezetnek egy efféle kvótarendszert, ahol szó szerint kierőszakolják azt, hogy arányaiban nézve több nő legyen a parlamentben, mint amennyi az ambíciók szerint lenne, akkor megette a fene a sportszerűséget, esélyegyenlőséget. Egyáltalán miért cél az, hogy egyenlő legyen a nemek aránya a parlamentben? Van emögött egy ki nem mondott feltételezés, mégpedig hogy a nők ugyanolyan vezetői képességekkel rendelkeznek, mint a férfiak. Erről én megint nem akarok vitát nyitni, mert fogalmam sincs, hogy így van-e, azonban hagyni kell, hogy ezt a megszavazások döntsék el, és ne a kvótarendszer. Ne az legyen, hogy én hiszek abban, hogy a férfi és nő egyforma képességű, ezért megválasztok egy férfit és egy nőt, hanem ne legyen előfeltételezésünk. Ne feltételezzük, hogy a két nemnek egyforma jók a vezetői képességeik. Ez lehet, hogy igaz, de lehet, hogy nem. Az is lehet, hogy a nőké a jobb, és ez esetben az a jó, ha nőtöbbség alakul ki a parlamentben. De az is lehet, hogy a férfiaké a jobb, ilyenkor meg az a jó, ha férfitöbbség van. Ne legyen hitünk, ne feltételezzünk nem igazolt dolgokat, főleg ne alapozzunk társadalmi eszméket nem igazolt eszmékre. A feminizmussal pedig pont ez a probléma: Nem igazolt elveken alapszik.

Még egy apróságról szeretnék említést tenni feminista témában. Pár hónappal ezelőtt összekaptam az egyik nagy prominens ateista személlyel a feminizmussal kapcsolatban, és anno be is linkelt nekem pár feminista elvet, amit be kell(ene) tartaniuk a férfiaknak. Sajnos így most kutyafuttában nem találtam meg ezeket a szabályokat, de megmaradt az emlékeimben az egyik közülük, amely valahogy így szól: Ha egy nő azt mondja, hogy elnyomják/zaklatják, akkor azt feltétlenül el kell fogadni. Nos gondoljuk csak végig. Milyen módon is vallhat egy ilyen elvet egy épeszű ember? Ez az egy paragrafus már önmagában isteni jogokat ad a nő kezébe, miszerint a szava szent, és bármit mond, az úgy van, és gondolkodás, FELTÉTEL nélkül el kell fogadni annak igazságát. Nem emlékeztet ez egy csöppet a vallások módszerére?! ;) Van egy isten, van egy szent irat, és ha kételkedni mersz annak igazságában, akkor bűnös vagy.

Térjünk rá gyorsan a migrációra. Kérdés persze, hogy miért tárgyalom ezt is a feminizmussal egy posztban. Pontosan azért, mert egy azon gondolkodásbeli problémára vezethető vissza a két filozófia. Mindkettő mögött az húzódik, hogy kategorizálunk, és megnevezünk egy ún. elnyomott, és egy elnyomó csoportot. Az ún. balliberális, általános európai felfogás szerint a gazdag Európa az elnyomó a szegény kisázsiai országokkal szemben, ezért ezt kompenzálván be kell fogadnunk őket. Néha egyébként irigylem ezt a letisztult gondolkodást, annak ellenére, mekkora ökörséget állítanak benne. A lényeg itt is a látható-nem látható fény problémája. Európa kézzelfoghatóan gazdagabb hely, mint az arab országok, így van egy jól meghatározható előnyük velük szemben. Jobb fegyvereink is vannak (bár ki tudja, meddig), ergo definitíve mi vagyunk az elnyomók, ezért nekünk kell engednünk. Azonban ott vannak az arab országok nem kézzel fogható "előnyeik", a nem látható fény tartomány, vagyis mentalitásbeli és hitéleti különbségeik az európaiakhoz képest. Ezt valamiért nehezebben megragadhatónak tartják (bár nem is értem, miért), így efölött sokan hajlamosak szemet hunyni, mintha nem léteznének. Pont mint a feminizmus esetében: a férfiak problémái megfoghatatlanok, ergo nem léteznek.

És az egész koronája az, hogy éppen a feministák azok, akik nem lépnek fel az iszlám ellen. Azon embercsoport ellen, akik a leginkább képviselik a nők elnyomását ezen a bolygón. Érthetetlen. Vagy mégsem?

Itt visszakanyarodok az egyik olyan problémához, amit még a poszt legelején pedzegettem. Mégpedig hogy az ateista, szekuláris, európai ember hajlamos arra, hogy hívőknek csak az istenhívőket, ezen belül is a keresztény istenben hívőket tartsa. Ezért mit tesz a balliberális szerencsétlen? Keresztényellenessé válik, ahelyett, hogy um bloc hitellenessé válna. A kereszténység ugye már uncsi itt Európában, mindenki vágyik valami vérfrissítésre, ezért szimpatizálnak sokan az iszlámmal, és ezért nevezik el iszlamofóboknak azokat, akik nem akarják ezeket az egzotikus világnézetű emberkéket beengedni a kontinensünkre. De még valószínűbb, hogy az a filozófia húzódik meg eme tolerancia mögött, hogy ha beáramlik a sok muzulmán, akkor helyrehozzák az európaiak vallási kvótáját (! :) ), és valamilyen módon semlegesítik a keresztényeket, és a két vallás kioltja egymást, végül mindenki ateista lesz. Hát hogyne. Persze... Mert a vallások így szoktak működni... Megint egy hasonlatot tudnék erre felhozni: Az erős savat nem erős lúggal kell semlegesíteni, hanem a semleges pH értékű vízzel. Ha valamilyen szempontból a kereszténységet és az iszlámot elneveznénk a két szélsőségnek (bár milyen alapon lennének ezek egymás ellentettjei?), és középre helyeznénk az ateizmust, akkor az egyetlen jó megoldás az ateizmus, jobban mondva a tudomány és a szekularizmus erősítése, nem pedig más hülyeségek beengedése, gondolván hogy az egyik hülyeség majd kioltja a másikat. Nem fogják. Nem a multikulti hoz felvilágosodást a társadalomnak, hanem a szekularizáció, és a valóság bemutatása az oktatásban. Két hülyeségből nem lesz okosság, csak az okosság tud okosságot előállítani.

Végszóként annyit, hogy láthattuk, milyen gondolati háttér húzódhat meg eme két modern filozófiai irányzat mögött. És érdekes módon, ezekben nem az istenhívő vallások a ludasak, hanem némely ateista csoportok, akik elvesztették az eszüket. És itt ütközik ki, mennyire számít, hogy valaki csak érzelmi okokból ateista, vagy pedig racionális-evidencialista ateista. Az is figyelemre méltó, mennyire könnyen jelennek meg új vallások. Ez képet alkothat arról is, hogy az istenes vallások hogyan jöttek létre. Ma nem a villámot kell megmagyarázni, hogy Zeusz nyila-e az, hanem hogy létezik-e kategóriaprobléma, idealizálható-e a férfi, a nő, a migráns, és így tovább.

A fenti gondolataim kialakulásában sokat segített ez az írás a modern SJW betegségről.

Az ateizmust mint fogalmat elég gyakran össze szokták kötni a materializmussal, azonban fontos tudni, hogy a kettő nem fedi egymást. Nem akarok kitérni arra, milyen lehetőségek vannak (persze ahány ember, annyiféle), hanem egyszerűen csak a blog címéhez hűen annyit szeretnék leírni, mit jelent számomra a materializmus, hogyan állok ehhez a kérdéshez.

A materializmus "anyagelvűséget" jelent. Arra a kérdésre, hogy én materialista vagyok-e, a válasz az hogy igen, és nem.

Azért igen, mert valóban úgy gondolom, bármilyen lelki jelenségről, folyamatról beszélünk - legyen az szerelem, eufória, harag, spiritualitás, és még sorolhatnám -, annak valójában fizikai megtestesülése van, csak nem az a megszokott formája, mint ahogyan magunk elé képzelünk valamiféle "fizikai" objektumot. Hallottam már materialistát úgy beszélni, hogy ő abban hisz, amit meg tud fogni. Nekem ehhez a hozzáálláshoz semmi közöm, több okból sem. Egyrészt én nem hiszek abban, amit meg tudok fogni, hanem tapasztalom, elfogadom a létezését. Másrészt pedig nem csak annak fogadom el a létezését, amit meg tudok fogni, mert ott van a levegő, a rádiósugarak, a gravitáció, ezeknek a létezését is ugyanolyan "kézzelfoghatónak" tekintem. Nézetem szerint az univerzum egységes és nem dualista, és tulajdonképpen ebben fejezem ki legjobban a materializmusomat. Nem tagadom a lelki jelenségeket, hanem egész egyszerűen ugyanazokat a dolgokat, amelyeket a hívők elfogadnak, én is elfogadom, csak másképp magyarázom. Példát hozva erre: Elfogadom, hogy a szobánk színe befolyásolja a hangulatunkat, tehát nem gondolom azt, hogy teljesen mindegy, milyen színűre festi valaki a szobáját, merthogy elvileg a térfogata nem változik, ugyanazokat a dolgokat meg lehet csinálni benne, ha csak a fal színét változtatjuk meg, és mégsem. Elfogadom tehát ugyanazokat a lelkinek nevezett hatásokat, befolyásokat, amelyekkel a hívők (sajnos) talán többet foglalkoznak a nem hívőknél, de úgy gondolom, azok ugyanolyan fizikai jelenségek, csak más megtestesülésben. Mint ahogy a levegő is ugyanolyan fizikai objektum, mint a könyv, csak a halmazállapota más, ugyanígy a szeretet, és a lelki jelenségek is fizikailag léteznek a nézetem szerint. Tehát a materializmusom nem abban rejlik, hogy tagadnám a lelki jelenségeket, hanem abban, hogy a lelkieket ugyanolyan fizikaiként fogom fel, mint a "hagyományos" fizikai objektumokat. Ez részint kapcsolódik az "Óvakodj a brendelizmustól" c. posztomhoz, ugyanis ott pontosan azon problémázok, hogy egyes ateisták hajlamosak elbagatelizálni bizonyos lelki jelenségeket, mondván hogy az nem "matéria", az nem olyan valóságos, mint a fizikai. De szerintem pont nem erről van szó, hanem arról, hogy azok ugyanolyan valóságos dolgok, egyenértékűnek kell kezelnünk a lelkieket a testiekkel, éppen azért, mert a lelkiek is testiek. Pont azt érzem az ateizmus megcsúfolásának - és egyben emiatt kapok, kapunk támadást egyes hívőktől -, hogy nem vesznek tudomást egyes ateisták bizonyos tényekről, és ezáltal az egész ateista világ elvakultként van megbélyegezve a hívők részéről. Ezért szentelek ekkora hangsúlyt ennek a gondolatnak, hogy de igenis léteznek azok a lelki jelenségek, amelyeket egy hívő elfogad, egész egyszerűen csak a mögöttes tartalom, a fogaskerekekkel teli gépház teljesen más a hozzám hasonló egyének nézete szerint.

Na de beszéljünk kicsit arról is, hogy miért nem tartom magam materialistának. Én személy szerint nem szeretem ezt a szót, mert olyasmit sugall, hogy csak az anyag létezését fogadom el, mintha az anyagi világhoz foggal-körömmel ragaszkodnék, mint valami alapvető fundamentumhoz, azonban szó sincs ilyesmiről. Számomra az anyag egy esetlegesség, egy lehetséges formája a megvizsgálható tényezőknek, és amely jelenlegi tudásunk szerint az egyetlen tényező, amelyet vizsgálni tudunk tudományos módon. Számomra a fundamentum tehát nem az anyagban rejlik, hanem a megvizsgálhatóságban. Az, hogy jelenleg csak azt a valamit tudjuk vizsgálni, amit történetesen anyagnak nevezünk, az a személyes szocproblémánk. Az én világképemet tehát nem fogja összedönteni az, amit pl. a neurobiológusok manapság mondanak, hogy a gondolataink hatással vannak a fizikai testünkre. Egy törzsgyökeres, hagyományos értelemben vett materialistát ez megrémisztene, de az én világnézetemet egy ilyen felfedezés nem befolyásol. Ugyanígy azt is teljesen lehetségesnek tartom, hogy az anyag csak egy speciális, harmonikus megjelenési formája annak a kaotikus kvantumtérnek, amely talán a legkülsőbb valóság lehet. Ez sem dönti meg a világnézetemet. Ez az egyik oldala a materializmus elvetésének, ha lehet így fogalmazni. A másik oldala az, hogy egész egyszerűen értelmét sem látom megkülönböztetni az anyagot a szellemi vagy lelki dolgoktól. Pontosan azért nem, mert nincs egyértelmű definíció arra, mit nevezünk immateriálisnak, lelkinek, szelleminek. Márpedig ha valamit nem tudunk jól definiálni, annak létezéséről sem lehet érdemben vitázni. Amikor egy hívő, vagy egy úgynevezett "immateriális hitetlen" azt pedzegeti, hogy de bizony az anyagon túl is van valami, akkor én mindig visszakérdezek, hogy hogyan fogalmazná meg, mi az, és nem kaptam még erre egyenes választ. Ugyanis kiválaszthatjuk azt önkényesen, hogy az atomokat fizikainak tekintjük, a neutrínókat és fotonokat nem, de meghúzhatnánk a Higgs-bozonoknál, vagy a sötét anyagnál is a határt, vagy akárhol másutt. Ki mondja meg, hogy ez az objektum anyagi, és ez már szellemi? Ez csak definíció kérdése. Ha pedig ezen fentiekre mind fizikaiként tekint a dualista világképű egyén, akkor tényleg, halálosan komolyan kérdem: Mit ért szellemi, lelki, immateriális alatt? Ugyanis én azt a problémát vélem felfedezni, hogy amint megnevezünk egy dolgot, amint vizsgálhatóvá válik, az hirtelenjében átslusszan a szelleminek nevezett kategóriából a fizikaiba. Tehát innentől kezdve azt mondhatjuk, hogy materiális minden, ami vizsgálható, és immateriális az, ami nem vizsgálható? Másképpen fogalmazva, a materiális dolgokat megtapasztalhatjuk, az immateriálisokat pedig maximum csak elhihetjük? Az alapelvem pont az, hogy ne fogadjak el semmit hittel, csakis objektív tapasztalatok és racionális következtetés árán, így ezek alapján megint arra lyukadtunk ki, hogy az immatéria feltételezésének nincs értelme. Ezzel együtt a materializmusnak sem látom értelmét, mert valami megfoghatatlant akar kihangsúlyozni ez a kifejezés; valami olyasmit, hogy "márpedig csak anyag létezik, és az anyagon túl nincs semmi". Ennek az állításnak tehát azért nincs értelme a fentiek fényében, mert nincsen információtartalma. Ha egy felfedezés eredménye axiómaszerűen csak anyagi lehet, akkor nem beszélhetünk megfogalmazott állításról, egy tételről, mert ez önmagában csak egy definíció. Én egy egységes univerzumban gondolkodok, és a matéria-immatéria párharc csak egy értelmetlen szócsatának minősül a szememben.

Akkor hát materialista vagyok? Döntse el az olvasó maga.

Nem tudom, mennyire régre nyúlik vissza ennek története, de az bizonyos, hogy napjainkban nagyban él az a felfogás, miszerint az ész és érzelem mint ellentétpár állnak egymással szemben, a "szívedre hallgass, ne az eszedre" (vagy ennek fordítottja) gyakran hangzik el hétköznapjainkban. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy az alapvető probléma ott van, hogy ebben a dualizmusban látjuk a világot.

Úgy gondolom, hogy az élet értelme - amelyet nem felsőbb hatalom, hanem mi magunk rendelünk az életünkhöz - a boldogság megtalálása. A rációt pedig ennek fényében tudom értelmezni. Vagyis ami hozzájárul valós módon a boldogságunkhoz, az racionális cselekedet, ami pedig nem járul hozzá, az nem racionális. Mondani szokás, hogy vannak kellemes és vannak hasznos dolgok, de ha belegondolunk, minden hasznos dolog végcélja egy kellemes állapot. Azaz végső soron mégis oda lyukadunk ki, hogy a kellemes felsőbb rendű a hasznosnál. Vezessük le egy példán:

Angolul megtanulni hasznos dolog. Miért hasznos? Annak segítségével nagyobb eséllyel találunk jól fizető állást, könnyebben tudunk tájékozódni a világban, külföldön is sok helyen megélhetnénk ezzel a tudással. De hová sorolnánk ezeket az értékeket? Miért akarjuk, hogy jó állásunk legyen? Hogy sok pénzünk legyen, amiből jól tudunk élni, és megvehetünk magunknak azt, amit akarunk. A végcél tehát a kellemes érzet előállítása. Vagy miért akarunk jól tájékozódni a világban? Legyen az kutatási vágy, legyen az a biztonságos környezet megteremtése, mind-mind külön-külön a kellemességet szolgálja. Tehát a hasznos dolgok azért hasznosak, mert közvetve vagy közvetlenül egy kellemes, ezáltal boldogító dolgot szolgálnak. A haszontalan dolgok azért haszontalanok, mert a boldogtalanságunkat szolgálják. Az esetek túlnyomó többségében nem lehet meghatározni egyetemlegesen (azaz minden emberre vonatkoztatva), hogy mi haszontalan és mi nem. Ez pl. kiváló példája annak, amit az egyház másképp gondol, amely egy dogmarendszerrel próbálja meghatározni, hogy minden ember életének értelme hogy valamilyen módon Istent szolgálja. Ezzel szemben azt gondolom, hogy minden embert néhány alapvető tényezőn túl (pl. szex, barátság, stb., de ezek sem kizárólagosak) más tesz boldoggá. Valakinek az életcélja a világbéke megteremtése, valakinek hogy horgászhasson egy csendes tónál. Ezen példáknál maradva azt tartom racionális, ésszerű cselekedetnek, amely ezeket az állapotokat elősegíti. Természetesen összetett a rendszer, mert ha nekem pont a horgászás az életcélom, akkor azért ugyanúgy dolgoznom kell, mert meg kell élnem, és természetesen a horgász felszereléseket is finanszírozni kell. De közvetve vagy közvetlenül azokért a feltételekért kell dolgoznom, amik a minél kellemesebb és hosszabb horgászatot megteremtik számomra. Természetesen a gyakorlatban az embernek ennél jóval több célja lehet az életben, így a példa csak annyiban módosul, hogy minden célunkért külön-külön tenni kell. De az alapképlet ez. Találd ki, mi okoz boldogságot, és tegyél érte. Minden, ami akadályozza azt, haszontalan.

És akkor hogy jön ide az ész-szív kérdése? Olykor fel szokták osztani az egyes személyeket, miszerint az egyik az eszére, a másik a szívére szokott hallgatni. Felvetődik a kérdés, melyikőjük a boldogabb. A fent leírt világnézetem szerint, ha az az ember, aki az eszére hallgat, boldogtalan, akkor a levezetései hamisak voltak. Ugyanis aki az eszére hallgat, és megfelelő szkepticizmussal áll saját teóriái felé, akkor az tudatos, racionális módon, azaz az eszére hallgatva meg tudja találni a boldogságot.

Ha teszem azt van egy élethelyzet, amelyben döntenünk kell ész és szív között - tekintsünk egy triviális esetet, mondjuk elmenjek-e randizni az illető személlyel vagy sem -, elképzelhető, hogy azt érezzük, akkor leszünk boldogabbak, ha a szívünkre hallgatunk. Ha így érzünk, akkor érdemes fontolóra venni a dolgot, és levezetni, hogy valóban boldogabbak leszünk-e ha megtesszük, mintha nem tennénk meg, mert végtére is ez számít, bármilyen bonyolult világban élünk. Ha a levezetés hatására úgy látjuk, hogy a boldogság meglehetősen rövid időre szól, utána meg egy ennél nagyobb, hosszú boldogtalanság következne, akkor a cselekmény megtétele nyilvánvalóan ésszerűtlen. Olyan is előfordulhat, hogy nem tudjuk megmagyarázni a pontos miértjét, hogy miért lennénk boldogabbak, ha ezt meg azt tennénk, de tudjuk, hogy azok lennénk. Ezt ilyen esetben szerintem nyugodtan nevezhetnénk szívre hallgatásnak, ugyanis nem tudunk levezetést végezni, ugyanakkor mégis racionális a cselekedetünk, mert tudjuk, hogy a boldogságunkat szolgálja. S ezáltal lesz a cselekmény egyben ésszerű is. Az emberi agy néha bonyolult folyamatokat nem tud levezetni, de a végeredményt mégis látja ösztönszerűen, amit nem hiszem, hogy le kellene becsülni. Így működhet az intuíció érzése is: Amikor van egy tudományos sejtésünk, de még nem ismerjük a konkrét levezetést, könnyen lehetséges, hogy képszerűen van meg csak előttünk, hogy az adott elmélet helyes lesz, de attól még ott van, létezik. És később akár le is tudjuk vezetni racionálisan. Amit hangsúlyozni szeretnék, hogy nem szabad lebecsülni az ember ösztönszerű érzéseit, hanem végig kell gondolni, hogy vajon tényleg boldogabbak lennénk, ha megtennénk azt a lépést vagy sem.

Így értelmetlennek tartom az ész és szív szétválasztását. Nem tartom igaznak, hogy az a boldog ember, aki a szívére hallgat, azaz aki előnyben részesíti a kellemességet a hasznosságnál; s ugyanígy nem tartom igaznak, hogy az a boldog ember, aki az eszére hallgat a szívével szemben, azaz aki a hasznosságot részesíti előnyben a kellemességgel. (Csak mert ezen az alapon szokták megkülönböztetni a kettőt.) Mint sokkal fentebb leírtam, a hasznosság végcélja a kellemesség állapotának elérése. Ha úgy tetszik, a hasznosság az eszköz, a kellemesség a cél. Ezek szétválaszthatatlan tényezők.

A ráció a fentiek fényében nem lehet "hideg". A ráció ugyanúgy vonatkozhat ipari (szándékosan nem írok anyagit, mert minden anyagi) területre (pl. űrkutatás, orvostudomány, közlekedés fejlesztése), és ugyanúgy vonatkozhat az ember pszichéjével foglalkozó területre is. A ráció mindenhol eredményt konstruál, mert pontosan ez a lényege. Ha egy olyan ember, akinek megvannak a lehetőségei boldogsága eléréséhez, mégsem boldog, az egész egyszerűen nem racionális ember. Egyáltalán nem igaz az, hogy a ráció választ el minket a boldogságtól. Az gyakorta előfordulhat - amelyet egyébként korunk betegségének is tartok -, hogy némely területen profi racionalisták vagyunk (pl. ipari területen), más szempontból meg csapnivaló a rációs érzékünk ("lelki" területen), és pont ennek köszönhető a boldogtalanságunk. De hibásnak tartom azt a következtetést, hogy a boldogtalanságunk oka a technikai társadalom létrejötte, bezzeg a középkorban... Nem, hanem itt arról van szó, hogy amíg fejlődött a rációnk az egyik oldalon, addig lemaradt a másikon, jobban mondva nem alkalmazkodott az ipari fejlődéshez a "lelki" oldal (feltéve, hogy valóban igaz az a képzet, hogy régebben boldogabbak voltak az emberek).

A végkövetkeztetésem tehát az, hogy ha nem vagyunk boldogok, ne az ipari oldalt átkozzuk, hanem derítsük fel, hogy a mai társadalomban mi teheti az embert boldoggá. Talán hátrány a régi kor emberével szemben, hogy rohanósabb az életünk, szennyezettebb a környezetünk, nagyobb hatású fegyvereink vannak. Ugyanakkor pedig előnyünk, hogy rengeteg betegséggel meg tudunk küzdeni, magasabb az átlagéletkor, pöpec eszközeink vannak, és sokkal többet tudhatunk a világról. A gond nem a rációval van, hanem éppen a ráció hiányával, ahova az is beletartozik, hogy a ráció nem fejlődik, vagy visszafejlődik egy adott területen, míg egy másikon növekszik. Ezen posztom arra akarta fektetni a hangsúlyt, hogy ne becsüljük le a "lélekkel" való foglalatosságot, mert ha ma még ez nagyrészt kikutatlan terület is, attól még ugyanúgy lehet benne rációs alapon törvényszerűségeket felfedezni, amik által boldogabbá tehetjük életünket. A ráció tehát nem "hideg", legfeljebb csak a hiánya.