Nem egyszer fordult már elő életem során, hogy azt állították, a hitet nem szabad összekeverni a vallással. Keresztény koromban persze én is vallottam eme szent igét, viszont a meglepő dolog az, hogy még az ateisták között is vannak, akik megkülönböztetik a kettőt.

Na most, ha teljesen korrektek akarunk lenni, akkor ez az állítás valóban igaz, ugyanis a hit a dolgok bizonyítéktól független elfogadása, míg a vallás egy olyan hitrendszer, amely valamiféle transzcendens elemet tartalmaz. Azonban ez a különbség nem az a különbség, mint amire gondolnak a két fogalom megkülönböztetésének szószólói.

De itt is ketté kell ágaztatnunk a nézeteket. Először is vegyük az evangéliumi keresztények elgondolását, vagyis azokét, akik teljesen komolyan veszik a hitüket, istennel való kapcsolatnak élik meg a mindennapi imáikat, Bibliaolvasásaikat, élettapasztalataikat. Ők úgy gondolják, hogy az élő hit pontosan ezt jelenti, vagyis kapcsolat istennel, őrá való figyelés, neki való engedelmesség. Ellenben a vallásos az ő szótárukban egy pejoratív értelmű kifejezés, és azt jelenti, hogy belső tartalom nélkül csak megszokásból tesz ezt azt, pl. templomba jár, elmondja az asztali imát, stb.

Aztán van ugye a hitetlenek részéréről is egyfajta megkülönböztetés. Őnáluk a hit valamiféle belső meggyőződés, amely teljesen helyénvaló (ha nem akarja másra erőszakolni), ellenben a vallás, az valami papok irányította terrorszervezet, amely kihasználja a híveit, na meg mindenki mást is, akik nem hisznek a dogmáikban.

Mindkét szétválasztást hibásnak tartom. Sőt mi több, egy csapásra rá lehet mutatni mindkettő oldal tévedésére, mert ugyanazt a tényt nem veszik figyelembe. A totális önbecsapás a hívők részéről, hogy létezik olyan, hogy "élő hit". Ez azért egy oximoron kifejezés, mert a hit (itt most a feltétel nélküli értelemben) eleve egyfajta röghöz kötést jelent, amiből semmi esetre sem lehet kimozdítani az illetőt, ezt egyszerűen tehát nem lehet élővé tenni. Élő csak az tud lenni, amely folyamatosan gyűjti a tapasztalatokat, mérlegel, és az alapján áll hozzá a dolgokhoz, olykor megváltoztatja saját álláspontját, ilyen pl. a tudomány. Azonban a hit önmagában dogmatikusságot jelent, legyen az csak 1-1 tétel erejéig, vagy szóljon róla egy teljes gyűjtemény. Általános jelenség a kereszténységen belül, hogy egy adott közösség megkövesedik, nem történik semmi új, hanem ugyanazok a frázisok hangzanak el, ezáltal, az evangéliumi keresztény fogalommal élve, vallásossá válnak. Ekkor rendszerint megjelennek a reformító törekvések, amelyek sokszor nem járnak sikerrel, és rendszerint szakadás történik, azt remélve, hogy a kiszakadt gyülekezet lesz az igazán lelki, élő közösség. Majd egy idő után ez a közösség kövesedik meg, és aztán beindul a loop. Mintha egy sivatagban járnánk-kelnénk, és minden egyes délibábra felugranánk, hogy ott van a víz, aztán mindig csalódunk, hogy mégsem, és sosem tanulunk a hibánkból. Persze, hogy nem tanulunk, ugyanis nem értjük, hogy mit rejt maga a mechanizmus. Mintha a szart akarnánk különféle mintázatban elrendezni, akár különféle ízesítőszereket hozzáadva, aztán csodálkozunk, hogy sohasem ízlik. Igen, ugyanis ahhoz, hogy működjön ez az "élő hit" dolog, ki kell venni belőle a hit részét. Enélkül fújhatjuk az egész megújulás históriát. A hit a saját módszerénél fogva képtelen a megújulásra, a hit bizonyítatlan állításokon alapszik. Ennek következtében törvényszerűen alakulnak át vallásossá a kezdetben lelkinek tűnő törekvések. Ez elvileg sem lehet másképp, a hitnél mint módszernél fogva. Mondogatni is szoktam, hogy ha az istennel való kapcsolat valódi lenne, nem lenne szükség hitre, de mivel a kapcsolat nem valós, így kénytelenek a tagok hinni. A két dolog kizárja egymást.

A tudományban is találkozunk azzal a vaskalapossággal, amely a vallásokat jellemzik, nem véletlenül, ugyanis a hit mint ösztön az ember alaptermészetéhez tartozik, amelyet nagyon nehéz leküzdeni. Szerencsére a tudománynak a módszertana biztosít minket arról, hogy nem tud megüllepedni, mert a folyamatos revízió állandó megújulásra kényszeríti a képviselőit. Tudomány és vallás között az a különbség, hogy a tudományban a dogmatikus állapot instabil, ez mindig a nyitottság, a revízió felé nyit, ezek jelentik ugyanis a stabil állapotot. Mindeközben a vallás épp fordítva működik. Ott a megújulás számít kivételes, instabil állapotnak, amely így vagy úgy, de végül mindig a megdermedés felé halad, mert az jelenti a stabil állapotot. A hit módszerénél fogva.

A nem vallásosok megközelítését, miszerint a vallás egy elnyomó hatalom, ugyanennek a gondolatnak a fényében lehet megvizsgálni. A gond ugyanott van: különválasztják a hitet a vallástól olyan módon, hogy az elsőt helyénvalónak találják, míg a második ellen felszólalnak. Pedig a második itt is pont az első következtében jön létre. Bár fontos, hogy azért ezt kicsit árnyaljuk, mert azért ez függ a hit tartalmától is. Azonban a bizonyítékok nélküli elfogadás pontosan azért veszélyes önmagában, mert amennyi erővel fogadunk el valamit bizonyítékok, jobban mondva érvek nélkül, annyi erővel fogadhatunk el teljesen emberellenes teóriákat is mindenféle alap nélkül, lásd az inkvizíció esetét, vagy a mai iszlamisták merényleteit, zaklatásait. Mindez azért veszélyes, mert nem lehet ész érvekkel hatni rájuk, kénytelenek vagyunk az erőszak eszközéhez folyamodni, hogy megállítsuk azt. A lényeg viszont itt is az volna, hogy az alapvető probléma magában a hitben van. Hit nélkül nem jönne létre elnyomás, kivéve persze ha az érdekeket most nem vesszük figyelembe.

A fent leírt dolgok miatt van az, hogy én nem a vallást szoktam támadni, amely felszólalást én meglehetősen felszínesnek tartok, ugyanis nem harcol a vallás gyökere ellen, és nem veszi észre, hogy ha a hitet meghagyjuk, akkor a vallás újra és újra ki fog csírázni, ez a hitnek a természetéből adódik. Hanem ezzel szemben magát a hitet veszem górcső alá, és kijelentem, hogy de igenis lehet hit nélkül élni, még ha sokan szeretik hangoztatni – még ateisták is – az ellenkezőjét. Számomra klisének számít az, ha valaki azt mondja, hisz a szeretetben, emberségességben, szabadságban, egyenlőségben, önmagában, ugyanis ezek egyike sem az a fajta hit, mint ami többek között a vallások tagjait jellemzik. Ezek nem hitek, hanem értékek. Értékesnek tartjuk a szeretetet, mert jó érzéssel tölt el minket, és építőnek találjuk az emberi kapcsolatokban. Ez egy biológiai, emberi szükséglet, köze sincs a hithez. Az önbizalom sem a vallásos értelemben vett hit, ha az egészséges. Ismerünk egoista embereket, akik semennyi tévedésük esetén sem hajlandóak visszavenni magukból, és ez sokkal inkább visszás viselkedésnek hat, mintsem egészségesnek. Az önbizalom esetében is arról van szó, hogy meg kell ismernünk a saját képességeinket, küzdenünk kell az álmainkért, amelyeket reálisnak találunk, azonban a nem valós álmok kergetése megint csak nem szerencsés, vagyis az önbizalom feltétlen formája ugyanolyan egészségtelen, mint a vallásos hit.

Szóval igen, lehet a feltétlen hit nélkül élni, sőt jobb is ha erre törekszünk, mert nincs rá szükségünk.