Újabb közéleti eseménnyel kapcsolatosan zavarok, ezúttal a Mark Zuckerberg, szólásszabadságra vonatkozó Metapolicy-változásról szóló bejelentését követő reakciókkal kapcsolatosan.
El kell ismernem több évnyi gondolatcsere, vita után, hogy nem olyan egyszerű a szólásszabadság kérdése, mint amilyennek látszik. Persze, szívemből én is olyan rock&roll dumával élnék, mint Elon Musk, aki magát szólásszabadság-abszolutistának vallja, csak a fránya agyam folyton közbeszól, hogy hé, azért az nem úgy van. Még Musk esetében sem, aki, tudomásom szerint, tiltotta az őt kritizáló újságírókat az akkor még Twitter néven futó közösségi oldaláról.
Hogy leredukáljam a szabad véleménynyilvánítás problémáját, azt a kérdést teszem fel, hogy milyen hatással van az adott vélemény ill. megosztott információ a társadalomra vagy annak egy részére, akár csak egy konkrét emberre nézve. Annak bemutatására, hogy nem működhet a határtalan szabadság, egy triviális példát említek, mégpedig a bizalmas adatokat. Ha, mondjuk, közzéteszem valakinek a bankkártyaadatait a szólásszabadságomra hivatkozva, az nyilvánvalóan közvetlen károkozást jelent az illetőnek. De ugyanígy, a magánéletbeli dolgok engedély nélküli kiteregetését sem valószínű, hogy üdvrivalgás fogja kísérni. Sőt, kifejezetten ellenérzést vált ki bennem, hogy az emberek szórakoztatására olyan showműsorokat hoztak létre, amelyek egyesek szerencsétlenségéből, kudarcos magánéletéből csinálnak viccet. Oké, ott vélhetőleg önként jelentkeztek az illetékesek a saját kivégzésükre, emiatt spekulatívabb a megítélés, mindenesetre nem gondolom, hogy boldogan tértek volna haza a résztvevők. Mindez inkább a szólás helye és ideje kérdéskörébe tartozik, amit szerintem egyértelműen szabályozni kell, de ezt itt most nem részletezem.
Külön vizsgálandóak a gyűlölködő vélemények, habár fontos megjegyezni, hogy a gyűlölködés és a tárgyilagos kijelentés közti határ is el van mosódva, emiatt nincs ill. nem volt egyetértés pl. abban, hogy mennyire lehessen szabadon beszélni bevándorlásról vagy transzneműségről. De főleg olyan esetben kerülünk ütközőzónába, amikor tárgyilagosan jutunk el valamiféle gyűlölködő következtetésre. Gondoljuk csak el például, mi lett volna, ha Dobó Istvánnak az egri várnál azt mondták volna, hogy a védelemre való felkészülés a különféle fegyverekkel egy gyűlölködő, rasszista és/vagy iszlamofób intézkedés... Akárhogy is próbálunk objektívek ill. következetesek lenni, a határterületeken elkerülhetetlenek az értékrendi összeütközések, és a résztvevők másutt fogják meghúzni a szólásszabadság határát. Ez szerintem állandó probléma lesz, míg világ a világ, vagy legalábbis ember az ember, mert a kérdés alapvetően értékrendi, ami nem felfedezés, hanem döntés kérdése. A továbbiakban ezzel a kérdéssel sem kívánok foglalkozni, hanem azzal, hogy a dezinformáció a szólásszabadságnak köszönhető-e.
Alapvetően meglep, amikor tanult, értelmes emberek jutnak el igenleges válaszhoz, mert felkelti bennem a gyanút, hogy másfajta szemlélettel rendelkezünk az igazság / valóság / tények mibenlétéről. Egészen a tudományfilozófiáig kell visszanyúlnunk ahhoz, hogy megválaszolhassuk a kérdést, elvégre amikor ún. "tényellenőrzésről" van szó, akkor nyilvánvalóan a tudományosan igazolható tényekre gondolunk, vagy legalábbis azokra kellene.
Popper óta ismeretes, hogy egy tudományos kijelentésnek egy fontos hitelességmérője a falszifikálhatósága, vagyis az, hogy tudunk-e elméletben olyan eshetőségeket említeni, amelyeket ha megtapasztalnánk, akkor azok cáfolnák az adott állítást. Például, ha azt állítom, hogy Orbán Viktor tegnap Fradi meccsen szurkolt, akkor ezt az állítást falszifikálhatja egy kamerafelvétel, amely szerint Pozsonyban tárgyalt Putyinnal és Trumppal, hogy megszervezzék a harmadik világháborút. Sokan félreértik a falszifikálhatóság/cáfolhatóság kifejezést, mert úgy vélik, hogy ha egy kijelentés cáfolható, akkor az a kijelentés gyengéje. Csakhogy éppen ennek az ellenkezője igaz, ugyanis a cáfolHATóság nem azt jelenti, hogy a kijelentés már meg van cáfolva, hanem – popperi értelemben – azt jelenti, hogy a kijelentés vizsgálható. Példát mondva falszifikálhatatlan állításra: Mögöttem egy manó áll, aki mindig elbújik, amikor hátranézek. Persze, itt még mondhatnánk, hogy falszifikáció lehetne például az, hogy tükörből nézve sem látom a manót, de ha itt is, és az ehhez hasonló falszifikációk elől is próbálunk kitérni, akkor maga az állítás lesz vizsgálhatatlan, ami ezáltal egyébként egy megalapozatlan feltételezés is lesz, éppen ezért elvetem a hátam mögött bújkáló manó gondolatát.
Vegyük észre, hogy maga a falszifikálhatatlanság hitelteleníti el az adott állítást. Igaz, hogy nem tudunk deduktív módon megcáfolni semmilyen természeti jelenséget, mert minden állítást csak az induktív tapasztalatainkra tudunk visszavezetni, de itt arról van szó, hogy az érvek és ellenérvek erejének mértéke van. Például, a fenti esetben érv lehet Orbánnak a meccsen való részvétele mellett az, hogy másnap be van rekedve a hangja, ami azt az elméletet támasztja például alá, hogy a sok hajrá skandálása ezt művelte vele. Azonban ha az említett módon előkerül egy kamerafelvétel a pozsonyi találkozóról, az az érv nagyobb erővel bírhat, ami miatt a pozsonyi jelenlét lesz az elfogadottabb. De erről is kiderülhet, hogy a felvétel csak egy AI-jal készített koholmány. A sor nem áll meg: vannak gyengébb és erősebb érvek, de egzaktul sohasem mondhatunk olyat, hogy az adott elmélet már tény volna. Sokan ezt képtelenek elfogadni, és szeretnek megkérdőjelezhetetlen tényekben gondolkodni, és alapvetően szerintem ez a félreinterpretáció okozza a "tényellenőrzés" megítélését.
Az alapprobléma ugyanis az, hogy ki ellenőrzi a tényellenőröket. Akik abszolút tényekben gondolkodnak, azok számára ez a kérdés értelmetlen, mondván, hogy a tények azok tények, megkérdőjelezhetetlenek, nincs mit ellenőrizni rajtuk, csak el kell fogadni őket, és kész. Csakhogy az ilyen ember elfelejti azt, hogy milyen metódus során keletkeznek azok a dolgok, amelyeket a "tény" szóval illetünk. Addig persze nem problémázunk, míg egyetértünk azokban, hogy mik a tények. Alapvetően nem is várunk el ilyenkor különösebb vizsgálatot. Pl. ha azt állítom, hogy Gipsz Jakabot megrészegítette az égbolt kék látványa, akkor nem valószínű, hogy az állítás kapcsán valaki azt kérné számon, hogy igazoljam az égnek a kék színű mivoltát. Persze, lehet, hogy mégis akad egy ilyen delikvens, ekkor viszont nem az a helyes reakció részünkről, hogy az ég kék színe tény, fogadd el, hanem vegyük górcső alá az illető érveit.
Na most, képzeljük el a fenti szituációt nagyon is gyakorlati esetekben, például a COVID-elleni oltások kapcsán. Számos ember ellenzi a tapasztalatok miatt, szintúgy számos ember javasolta, sőt kötelezte volna, megintcsak a tapasztalatok miatt. Mindkét csoport számára "tény" az oltás hatásossága ill. károssága, csakhogy ez így ellentmondás, amit nem engedhetünk meg, ha egy egységes valóságot fogadunk el. Valahogy el kéne dönteni, hogy melyik az igaz. Na, de hogyan? Egyik variáció, hogy megkérdezzük a jó ist... khmmm a tényellenőrt, a másik, hogy megvizsgáljuk az érveket pro és kontra. Persze, értem én, hogy nem végzett mindenki gyógyszerészeti egyetemet, és nem végzett statisztikákat, hogy a kérdést a saját, közvetlennek mondott vizsgálatai által el tudná dönteni, de laikusként, közvetetten is lehet mérlegelni az egyes érveket, azaz el lehet jutni a legegyszerűbb emberig is az érvelés során. Az állítás és érvelés szabadsága persze nem jelenti a cselekvés szabadságát; nagyon is helyeslem, hogy az oltás kötelezése a helyzet súlyosságának megfelelően van kezelve. De az érvelés/szólás nem működhet ugyanígy. Miért nem? Azért, mert ha ellehetetlenítjük valamelyik (bármelyik) oldalt arra vonatkozóan, hogy elmondja az érveit az álláspontja mellett, akkor megszűnik a megmaradt oldal vizsgálhatósága. Azaz, technikailag falszifikálhatatlanná tettük a kijelentésünket, ezáltal pedig egy dogmát csináltunk belőle, ami, a fent leírtak szerint, egy hiteltelen állítás. Persze, ettől még lehet igaz, de hiteltelen.
Na most, képzelhetjük, micsoda mázlistának kell lennünk ahhoz, hogy a tényellenőrök pont a valóságba trafáljanak bele, amikor valamilyen állítás mellett kiállnak. Zuckerberg saját bevallása szerint is történtek elfogultságok a tartalomtörlések során. Kérdezném azokat, akik szerint a tények azok tények, hogy akkor most Zuckerberg ezen beismerő kijelentése a tény, vagy a korábbi tényellenőrök állásfoglalása volt az? Lehet hőbörögni az új policy ellen, és lelépéssel tiltakozni, csak hogy azt kellene éppen észrevenni, hogy az interjú pont az addigi tényabszolutista állásfoglalást mint elméletet írta felül, ergo a helyes reakció az lenne, hogy "elfogadom, hogy a tényeknek mondott dolgokat is felül lehet bírálni, hiszen éppen ez került az imént demonstrálásra". Felülbírálni pedig csak úgy lehet, ha teret engedünk a felülbírálásnak, azaz hangot adunk a másképp gondolkodóknak. Nem kell, hogy igazuk legyen nekik, de pont ez az, amit előre sosem tudhatunk, hiszen a módszerünk szerint az általunk vélt igazságra mindig a pro és kontra érvek megvizsgálása UTÁN jutunk el. Mindig fennáll a lehetősége annak, hogy mi magunk vagyunk azok, akik tévedünk, aki pedig nem veszi ezt a lehetőséget számításba, az veszélyes ember. Egyébként, egy olyan módszer, amelyben meghagynák ugyan a tényellenőröket, de azok nem törölnék az általuk hamisnak tartott kontenteket, hanem valami jellel látnák el azokat, és alatta ott lenne, hogy milyen érvek miatt gondolják úgy, hogy az a tartalom hamis, szerintem kiváló ötlet lenne, mert elvenné "a tényellenőr a mindenható" feelingjét a dolognak, és az embereket gondolkodásra ösztönözné, nem pedig a feltétel nélküli elfogadásra (vagy éppen a feltétel nélküli lázadásra).
Na oké, de itt az a mondás, hogy a véleményszabadságból fakadó álhírek rossz tevékenységre ösztönzik az embereket, emiatt be kell tiltanunk a hamis hírek terjesztését. Való igaz, hogy álhírek hatására káros dolgokat tesznek emberek, akár tömegével, csak hogy hibás az árukapcsolás a szólásszabadsághoz. A szólásszabadság ugyanis, ha komolyan van véve, akkor az azt eredményezi, hogy az emberek különböző véleményekkel találkozhatnak szembe. Ennek azonban van egy ki nem mondott feltétele, mégpedig hogy maguk az emberek hajlandóak legyenek szembesülni a saját nézetükkel szembenálló érvekkel. Tehát nem a szólásszabadság okozza a problémát, hanem az ún. "tiltásszabadság", vagyis amikor emberek, tetszés alapon szűrhetik ki a nekik nem tetsző véleményeket. Ez az ún. véleménybuborék-effektus, amelyre a különféle közösségoldalak algoritmusai rákontráznak, hiszen üzleti okokból az a céljuk, hogy a te nézeteddel azonos cikkeket / videókat dobjanak fel számodra, hiszen ezzel tudják fenntartani az érdeklődésedet, azaz hogy sok időt tölts az oldalon.
Hogy mennyire így van ez, jól példázza az a jelenség, hogy az emberek gondolkodása rugalmasabbá válik, ha különféle nézőpontokat, kultúrákat ismer meg. Egy belterjes közösségnek sokkal erőteljesebb a vallásossága, mint annak, aki többféle vallást is megismer, ez utóbbi ugyanis általában nem arra ösztönzi az embert, hogy átálljon az újonnan megismert vallásra, hanem inkább arra, hogy észrevegye, mennyire autentikusan tudja képviselni egy hindu az ő vallását ugyanúgy, mint ahogy ő képviselte addig a kereszténységét, ez pedig kétséget ébreszthet benne mindkettő iránt, vagy éppen valamiféle univerzalista vallás fogalmazódik meg benne, amelynek ezek a földi vallások csak egy-egy színe. Azaz, próbálja a tapasztalatait egy egységes narratívába tömöríteni. Pascal is abban a narratívában fogalmazta meg a játékelméleti érvelését, hogy kétféle út van: vagy hiszel istenben, vagy nem, mert nem volt ismerete a Föld különféle vallásairól, és hogy azokat is milyen áhitattal képviselik a tagjaik. A sok nézőpont megismerése formálja az ember gondolkodását, és nagy valószínűséggel igazabb állásfoglalásra jut el, mint amiben előtte volt. Mindez nem egy újkeletű felfedezés, már a felvilágosodás idején felismerték Voltaire jóvoltából a "nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd" LIBERÁLIS elvnek az értékét. Mindenesetre Zuckerbergnek jó reggelt kívánok, örülök, hogy felfedezte a spanyol (illetve francia) viaszt.
Ma valamiért nyugaton, láthatóan a konzervatívoknak nevezett emberek képviselik a fenti filozófiát, míg a magukat liberálisnak hívók jó része ezt erősen szabotálja az emberi méltóságra, gyűlöletbeszédre hivatkozva. Ha a világ egyik legfuturisztikusabb embere, aki kiborgokban, marsi jövőben, mesterséges intelligenciában gondolkodik, ő a konzervatív, akkor mégis kit hívhatnánk progresszívnek? Ha a magukat progresszívnek mondók börtönbe zárnának embereket azok homofób kijelentései miatt, akkor kik a vaskalaposak? Sokat változott a világ. :)
Visszatérve, a lényeg, hogy a közösségi oldalaknak a véleménybuborékok problémájával kellene szembenézniük, és a kormányok kezelhetnék a zöldpolitikával azonos mértékű és jellegű történetnek. A zöld átállás sok cégnek profitelvonást jelent, ugyanígy, a közösségi oldalak is kevesebb taggal büszkélkedhetnek majd, ha a vitakultúra fejlesztését nevezik meg céljuknak a véleménybuborék-stratégia helyett. De legalább túlélheti az emberiség, ha ilyen értelemben is odafigyelünk a fenntarthatóságra.
