Ezen posztom mint egy epizód hivatott létrehozni, melynek ihletője az Ateista és Agnosztikus Klub egy közelmúlti cikke a káromkodásról, ez itt található. A címben említett ideológiának nevét a belinkelt cikk írójáról kreáltam meg. Ennek oka, hogy ez már nem az első eset, hogy Brendel úr egy totál önkényes világnézetet csomagol rációs köntösbe, és ez volt az a pont, ahol számomra tényleg betelt az a bizonyos pohár, amely képes volt tolerálni azt az irdatlan szélhámosságot, melyet terjeszt. A fő probléma nem is azzal van, hogy akad olyan egyén, aki efféle nézeteket vall a káromkodásról, hanem hogy ez az egyén egy viszonylag olvasott blog írója, akire elég sokan nézhetnek fel akár cikkei, akár egyéb munkássága miatt, így akarva-akaratlanul követői is vannak, lesznek. Ezen posztomat azért is tartom fontosnak létrehozni, mert ki kell fejeznem mélységes elhatárolódásomat ettől a felfogástól. Főleg amiatt, mert jó néhány hívő hajlamos szeretetlennek, erkölcstelennek, bunkónak nevezni az ateistákat cakk und pack, és pontosan azért, mert van 1-2 ilyen nagy szájú szónok, akiből olykor csak úgy ömleng a sár, és természetesen legtöbbször a vezéregyéniségekből ítélik meg a "népet". A cikk írója szokása szerint azzal nyugtatgatja magát, hogy következtetései tiszták és racionálisak, azonban véleményem szerint az embernek a legnagyobb filozófiai betegsége az, hogy magát racionálisnak hiszi, miközben csak racionalizál. Megérne egy külön misét az is, hogy hogyan lehet észrevenni a kettő közötti különbséget, de erről itt és most legyen elég ennyi.

Szeretném végigvenni a cikkíró érveit, nem csak a posztból, hanem a kommentekből is. Sajnos az író sajátos diktátori stílusa (mindenki gyalázása, aki nem azonos látásmóddal rendelkezik, mint az író; folytonos kitiltások és kommenttörlések) miatt az ő blogja alkalmatlan helyszín az ellenérvek megfogalmazására, ezért is tartom lényegesnek kiváltképp, hogy akkor saját blogomban elemezgessem azt.

1) A káromkodásban önmagában az égadta világon semmi bűn nincs. Önmagában senkinek semmi fizikai kára nem lesz tőle. A kifejtett "lelki" hatás a befogadótól is függ, egyáltalán nem kell, hogy annyira magára vegye. A káromkodás a károsabb tettleges agresszió helyettesítője lehet. A vallások bűntudatot keltenek, természetesen, mint máshol is, itt is alaptalanul.

Már az első pont nagyon sok oldalról vérzik. A fura az egészben, hogy éppen maga az író is idézőjelbe teszi a "lélek" szót, nyilván arra utalva, hogy olyan hogy "lélek" nem létezik, hanem amit annak nevezünk, az visszaredukálható fizikai összetevőkre. Mint racionális ateista ezzel teljes mértékben egyet is értek. Csak azt nem értem, hogy akkor miért kell a "lélek" és a test nem létező különbségére alapozni efféle állításokat rációs alapon.

Először is, már az az elsődleges probléma az idézett szakasszal, hogy az írója összemos mindenfajta káromkodást, legyen az csak egy bosszankodás egy sikertelenség után, de legyen az egymás gyalázása is, emiatt nem lesz igaz már az első mondata sem. Ugyanis ha tényleg azt értené az "önmagában" kifejezés alatt, amit az valójában jelent, akkor azzal véleményem szerint sem lenne különösebb probléma. Valóban, olykor a káromkodás rengeteg feszültségtől szabadíthat meg, ugyanúgy mint a sport. De számomra az "önmagában" szó azt jelenti, hogy csak úgy a semmit szidom, és nem élő embereket tiprok a sárba. Ez utóbbi esetben ugyanis szó sincs arról, hogy a káromkodás "önmagában" állna, hanem akkor már iránya van, egy másik személyre hat. Ha már a sport példájánál vagyunk: Nem mindegy, hogy dühömben egy boxzsákot gyepálok szét, vagy élő emberen alkalmazom az ökleimet.

A következő probléma az író felfogásával, hogy szerinte az csak egy szimpla döntés kérdése, hogy valamit magunkra veszünk, vagy sem. Meg lehet tanulni, sőt meg kell tanulni, ez tény, de nem lehet alapvetésnek venni. Brendel alapvető pszichológiai jelenségekkel nincs tisztában, mégpedig hogy a gyalázó szavak akkor is hatnak ránk negatív irányban, ha azokat tudatosan nem vesszük magunkra. Impotens férfiak, depressziós nők, öngyilkosok milliói cáfolnak rá az író világképére akik nem tudnak felül kerekedni azokon a megaláztatásokon, amelyeket más emberek gyalázkodása révén szereztek. Még egyszer mondom, meg lehet, és meg kell tanulni védekezni a káromló szavak ellen. De ez nem jogosítja fel a káromlót, hogy most már szabadon gyalázkodhat. Megint csak a fizikai "oldalról" (hiszen milyen más oldal létezik még?) tudnék példát mondani. Alkalmazzuk az író érvét verekedésre. Tegyük fel, hogy nem tetszik egy ismerősömnek a ruhája, ezért behúzok neki egyet. Ha Brendel logikáját követném, azt kellene mondanom, hogy a védekezőnek nem kell hagynia magát, nyugodtan kiállhat az ütés elől. Nem kell "magára vennie" az ütést, ugyebár. Így van, jó dolog, ha valaki megtanul egy harcművészetet, és megtanulja kivédeni az ütéseket. De ad-e ez bármiféle jogalapot a pofozkodó személynek a verekedésre? Ha a védekező ki tudja védeni az ütést, az az ő dicsősége, és nem a támadó joga. Akkor miért lenne ez másképp a "lelki" vonatkozásban? Ugyanaz a törvényszerűség működik mind fizikai, mind "lelki" síkon. Valóban, ahogy Brendel is írta, függ a befogadótól is a sértegetés, de mint az előbb kifejtettem, ez nem csak a "lelki" vonatkozásra igaz, hanem a fizikaira is. És kitérnék arra is, hogy ez nem csak az ütés kivédésére vonatkozik. Az író későbbi kommentjeiben szereti úgy beállítani a fizikai fájdalmat, hogy az objektív módon tényleg fáj, az determinisztikus, emiatt tabu a fizikai megsértése a másik embernek. Erre azonban szintén rácáfolnak bizonyos kultúrák, amelyekben megtanulják agyilag kikapcsolni a fizikai fájdalmat, ezáltal nem éreznek semmit. Ergo a fizikai fájdalom is ugyanolyan relativizálható, mint a "lelki", csak a mi nyugati kultúránktól ez meglehetősen idegen. Egy szó mint száz: Meg lehet tanulni az ütéseket kivédeni, meg lehet tanulni nem érezni a fájdalmat, és ezek mind hasznos dolgok az életünkben. De attól, hogy ezt illik minden embernek elsajátítania, semmi jogalapunk nincs sem arra, hogy akár fizikailag, akár "lelkileg" ütlegeljük embertársunkat. Egész egyszerűen ebből a szempontból semmi értelmét nem látom a "lélek" és a test megkülönböztetésének. Erre ugyanis nagyon illeszkedik az, hogy ami úgy repül, mint egy kacsa, úgy hápog, mint egy kacsa, úgy néz ki, mint egy kacsa, akkor mi a fene az, ha nem egy átkozott kacsa?!

Következő probléma, még mindig ebben az idézett részben, miszerint az író úgy fogalmaz: "A káromkodás a károsabb tettleges agresszió helyettesítője lehet." Tegyük fel, hogy egy adott szituban a fizikai sérülés károsabb a "lelkinél". Hangsúlyozom, hogy ez bizonyosan nincs így minden esetben, sőt szerintem az író sem gondolja így, de végül is erre nem tér ki. A lényeg, hogy tekintsünk egy olyan helyzetet, ahol az esetleges fizikai sérülés nagyobb lenne a "lelkinél". Ez esetben, ha van egy káros dolog, meg egy kevésbé káros, akkor a károsabb dolog jogalapot formál arra, hogy alkalmazzuk a kevésbé károsat? Mondjuk ha arról lenne szó, hogy a károsabb elkerülhetetlen, ha nem vetjük be a kevésbé káros eszközt, akkor természetesen igaza van. De semmiféle alátámasztása nincs annak, hogy a kevésbé károsnak nevezett "lelki" ütlegelés helyettesítője legyen a fizikainak, azaz nincsen rá szükség, hogy elkerüljük a fizikai bántalmazást. Sőt éppen ellenkezőleg: A "lelki" sértegetés vezet a legtöbb esetben fizikai bántalmazáshoz, ilyenkor általában már a "lelki" támadó szenvedi el a fizikai sérüléseket. ;) Fogalmam sincs tehát miképpen képzeli el az író a fizikai ártás "lelkivel" való helyettesítését.

2) A káromkodás tiltása kapcsolódik a szavak mágikus erejébe vetett hithez. A vallásos eszmékhez gyakran kapcsolódik valami olyan tudatos, vagy tudattalan felfogás, hogy a szavak nem szokáson alapuló konszenzusok, nem véletlenül vannak úgy, hanem a dolgoknak valami eleve elrendeltetett neve van, a dolgoknak vannak igazi neveik. Ezzel egyébként egy több nyelven beszélő, művelt embert nehéz megtéveszteni.

Egyetértek. Amikor az egymás gyalázása ellen lépek fel, akkor nem a konkrét szavak, kifejezések azok, amelyeket nem tolerálok. Sőt nálam ez teljesen egyénfüggő. Ha egy jó haverom mondja azt rám, hogy te idióta, akkor valószínűleg az lesz a vége, hogy röhögünk rajta kettőt, aztán ennyi. Ha ugyanezt mondaná mondjuk az édesanyám, vagy a leendő barátnőm, könnyen lehet, hogy az ő szájukból azért ez teljesen mást jelentene. Nyilván mint minden, ezek is szituációtól függnek. A lényeg, hogy általában számomra nem a konkrét szó az ami sértő, hanem ahogyan szánja. És általában szerintem az egyértelmű szokott lenni, hogy valaki tényleg gyalázkodni akar, vagy együtt hülyülni, és ez dönti el erkölcsileg is számomra azt, hogy mit mondhatok a másikra és mit nem. De Brendel átesik a ló túloldalára: Nem vet számot magáról a szándékról, hanem azt kezdi el racionalizálni, hogy egy más nyelvű ember ugyanazon a szón nem sértődne meg, ezért nem jelent valódi sértést az adott káromló kifejezés. Még egyszer mondom, nekem nem azzal van a bajom, hogy valami ún. csúnya szó vagy sem. Éppen ezért fölöslegesnek is látszik, hogy elkezdtem írni erről egy posztot. De a posztom létének célja pont az, hogy Brendel nem tesz különbséget az egymás gyalázása, és a konkrét kifejezések között, mindkettőt relativizálja.

5) A káromkodás tiltása a papok hatalmát szolgálja, mint a többi vallási tabu.

6) A káromkodás tiltása unalmas, bigott, régimódi és kicsinyes.

Mivel a káromkodás szabadsága az írónál az egymás gyalázására is kiterjed, ezért itt megint meg kell állnom egy néhány szóra. Az, hogy egymás gyalázásának tiltása unalmas, ez egyszerűen nevetséges, de lehet hogy a siralmas találóbb lenne. Pontosan olyan unalmas, mint a szabad verekedés, ölés hiánya az utcán. Azért ugye senki nem mondaná azt, hogy túl konzervatív, bigott és önkényúr az állam, mert ezeket megtorolja?! Másfelől pedig éppen arról van szó, hogy aki elkezd más embereket gyalázni, az unfair hatalmi eszközt vesz igénybe, ergo a káromkodás alkalmazása ugyanolyan hatalmi eszköz tud lenni, mint annak tiltása, sőt jóval nagyobb, ha az a gyalázkodásra is kiterjed. A káromkodás ugyanis mindenképpen érzelmi oldalon befolyásolja a gyalázott felet (és egyébként a gyalázót magát is). A racionális gondolkodásnak ettől a ponttól kezdve egyre kevesebb esélye marad, a vita pedig parttalanná válik. Az író szeret folyton azzal védekezni, hogy az intelligencia nem mond ellent a bunkósággal, káromkodhat über intelligens ember is. Ebben igazat adok, de atekintetben, hogy az ember sokrétű, ergo más területen okos, de ezen a területen éppen alulművelt vagy gonosz. Előbbi esetben nem tudja, milyen hatásai vannak a gyalázkodásnak, utóbbi esetben szándékosan árt embertársának, amivel aztán semmivel sem jobb egy olyan embernél, aki ún. fizikai sérülést okoz a másiknak. Szóval még egyszer hangsúlyozom, hogy igen, valóban lehet intelligens ember is büdösbunkó, azonban a büdösbunkóságát illetően idióta. Ez is igazolja azt, hogy egy embert nem lehet megítélni egyetlen cselekedete alapján, amely szintén kedvelt szokása az írónak. Az ember sokrétű, és amikor valamit tesz, akkor magát a cselekedetet kell megítélni, nem az embert. Egy másik példát hozva, ha már az ateizmus a fő témánk: Egy hívő keresztény ember is lehet kiváló tudós. Attól, hogy egyik oldalról még bolond, másik oldalról még lehet okos. Elég sajnálatra méltó dolog, hogy Brendel úr ezt sem tudja ezek szerint (a logikájából ez következik).

7) A káromkodással természetes ösztönöket nyomnak el. Hiszen az embernek természetes ösztöne, hogy erősen odamondjon annak, akire, vagy amire haragszik, kifejezze haragját, illetve le is vezesse a haragját. A káromkodás stresszoldó hatású. A káromkodás tiltása ezt elveszi, sőt maga is stresszet okoz.

Erről már írtam fent, de akkor még egyszer: A stresszt egy boxzsákon vezesd le, ne a másik emberen. Tessék csak megnézni, mire jó, ha káromlod (azaz "lelkileg" ütlegeled) a másikat. Éppen hogy nem levezető hatású lesz, hanem ezzel felhergeled a másikat, ami után majd ő fog felhergelni téged. Hogy nem lát át egy ilyen alapvető összefüggést egy racionálisnak kikiáltott egyén? Én még soha nem tapasztaltam olyat, hogy egymás gyalázása bármit is levezetett volna. Ez a jelenség tipikusan csak a brendelizmusban fordulhat elő, az univerzumban nem. Szóval mit kéne tenni? Azt, hogy az ember a saját szobájában káromkodja ki magát, püföljön valamit, és ennyi. A levegő nem fogja megtorolni a káromkodást, és talán őneki is sikerül levezetnie az idegeit. Ennyiből állna a levezetés, és nem egymás szapulásából.

8) A káromkodás tiltása a társadalom korlátolt rétegének gyerekes kis játéka, amely által többnek gondolja magát, és úgy érzi, végre valamiért leszólhatja a másikat, hatalma van felette.

Eszméletlen, micsoda átfordítása ez annak, hogy aki káromkodik, az gondol magáról többet. Pontosan arról van szó, hogy aki káromkodik, az vélhetőleg nem biztos a saját képességeiben, s úgy érzi, nagyobb tekintélyt szerezhet magának, ha jól leócsárolja a másikat. Számomra a gyalázkodás a legtöbb esetben teljesen fölösleges (kivéve talán az önvédelem esetét), ezáltal irracionális cselekedet. Minden racionális ember csak olyat cselekszik, amelynek van értelmes funkciója, márpedig az eddig leírtak alapján a gyalázkodásnak semmiféle funkciója nincs, hacsaknem az az eset áll fenn, hogy a gyalázkodó gonosz, és sérülést akar okozni a másiknak. Ekkor azonban ugyanolyan megvetendő, mint aki ún. fizikai sérülést okoz, csak ez utóbbit nyilvánvalóan azért nem teszi, mert ezt tiltja a törvény.

Ezzel pedig gyakorlatilag összefoglaltam a dolgokat, az esetlegesen érkező kommentekből majd kiderül, hogy mit érdemes még talán jobban gatyába rázni.

Az érveim még egyszer, röviden:

1.) Mind a fizikai, mind a "lelki" kár függ a befogadó féltől, ergo nincs meg az a különbség, amelyet az író pedzeget. Különben sem értem, hogyan tehet efféle különbséget "lélek" és test között egy racionális ateista.

2.) A gyalázás akkor is bevésődik az emberi agyba érzelmi alapon valamilyen szinten, ha azt tudatosan lepergetjük magunkról.

3.) A gyalázás gátolja a racionális gondolkodást mind a gyalázott, mind a gyalázó egyént illetően. A szabad gondolkodás, s ezáltal az eredményes hipotézisek majd elméletek létrehozásához olyan elfogadó környezetre van szükség, amely nem szapul állandóan, még akkor sem, ha hülyeséget mondok. (Ez nem egyenlő a kritika megvonásával!) A gondolkodás természetes következménye, hogy születik néhány ostoba elmélet melléktermékként. A tisztelettudó emberi körülmény ugyanolyan alapfeltétel, mint hogy csendes, 21 °C-os, száraz szobában lehet gondolkodni, -20 °C-os hóviharban nem.

4.) A gyalázásnak nincsen egyszerre jó és racionális funkciója az önvédelmet kivéve. Ez utóbbi esetben sem biztos, hogy feltétlen kifizetődő. A gyalázkodás fölösleges "sordísz" az érvek mellett, fölösleges háttérzaj, amely megnehezíti a lényegi információ kihámozását, ezáltal gátolja a racionális viták eredményességét, gátolja a fejlődést. Életszerű példák is mutatják, hogy egymás szapulása sohasem levezető hatású, hanem hergelő, esetleg semleges. Ha valaki levezetésképpen akar káromkodni, akkor azt ne személyre vonatkoztatva tegye, hanem élettelen vagy nem létező dolgokat káromoljon.