Hasonló gondolatmenettel élek ebben a posztban, mint amit a legutóbb az LMBTQ+ témájában követtem, olyannyira, hogy eleinte egyben szándékoztam ezt az alapvetően mégis csak két külön területet kivesézni. A hasonlóság abban mutatkozik meg, hogy mennyire fontos az állításhoz vezető érvelés útja, és hogy mennyire demagóggá tud válni egy adott szólam, ha pusztán azért állunk ki mellette, mert a tartalom végeredményében egyetértünk.

Kezdjük a könnyebbik részével (a matekkal). Talán mindenki emlékszik iskolai tanulmányaiból arra, hogy minden szám 0. hatványa 1, és 0-nak minden (pozitív) hatványa 0. Ezek a szabályok megkönnyítik az életünket, hiszen segítségükkel kvázi gondolkodás nélkül rávághatjuk egy bonyolultnak tűnő kifejezésre is az eredményt, hiszen legyen bármilyen cifra egy hatványalap, ha azt 0. hatványra emeljük, 1 lesz a végeredmény, és ugyanígy tök mindegy, milyen extrém transzcendentális kifejezést írunk a kitevőbe, ha a hatványalap 0, mert ekkor az eredmény is 0 lesz. No de mi van akkor, ha ez a két eset egyszerre áll fenn, vagyis az alapba és a kitevőbe is 0 kerül? A helyzet az, hogy ilyenkor egyszerre kellene teljesülnie két, egymást kizáró kimenetelnek, emiatt pedig a matematikusok azt mondják, hogy a "0^0" kifejezést nem értelmezzük. A történethez hozzátartozik, hogy jómagam sokáig a "0^0 = 1" hiszemben éltem, mert valamiért csak az egyik univerzális szabályt tartottam szem előtt, a másikról megfeledkeztem.

Az abortusz kapcsán van két univerzális törvény, amelyben – legyen bármilyen hihetetlen – minden mainstream politikai oldal képviselője egyetért: 1.) Nem gyilkolunk. 2.) Nem szólunk bele senkinek a testi önrendelkezési jogába. A gond nyilvánvalóan itt is akkor van, ha a két, univerzálisnak tekintett értékrend szembekerül egymással. És ez most nem puszta matek, tehát nem lehet annyival elintézni a dolgot, hogy "nem értelmezzük", hanem valahogy dönteni fogunk, hiszen a gyakorlatban sosincs olyan, hogy ne lenne valahogy. (Igen, ez utóbbi is egy univerzális törvény.)

A kérdés csak az, hogy hogyan, milyen alapon választunk. Eldöntjük kő-papír-ollóval? Megverekszünk? Elbagatellizáljuk az egyik értékrendet, és a másikat kihangsúlyozzuk? Ez utóbbi módszerrel találkozok a leginkább, és ez megint egy oldalfüggetlen sajátosság, sem az "abortuszpártiak", sem az "abortuszellenesek" nem felvilágosultabbak a másik csapatnál. (Hogy ezek miért idézőjelesek, arról mindjárt szó lesz.) Mindenesetre, adok egy rövid kis leírást arról, hogy tapasztalataim szerint az egyes oldalak hogyan látják egymást a kérdésben.

A konzervatív ábrázolás a liberális oldalról nagyjából ilyesmi: Kényelmi alapon mazsolázgatnak gyilkosság és gyilkosság között. Felelőtlenek a cselekedeteikkel kapcsolatban: a szexualitást az élvezetért űzik, még annak árán is, ha utána ölniük kell. A megfogant gyermeket nem tekintik igazi életnek, ezért nevezik csak magzatnak. A magzatot pedig élősködőnek tekintik, amely elszipolyozza a nőtől az életenergiát, ezért is nevezik ezt a nőt "terhes"-nek. A szívhang-rendeletet azért utasítják el, mert félnek a lelkiismeretüktől, ami azt mondja bennük, hogy bűnt követnek el, ha abortuszt hajtatnak végre.

A liberális ábrázolás a konzervatív oldalról pedig valami ilyesmi: Beleszólnak (a férfiak) a nők testi önrendelkezési jogába, tenyészkancaként tekintenek rájuk. Számukra a gyermek élete csak a születésükig fontos, utána már nem, hiszen láthatólag semmit nem jelent számukra az az információ, hogy a gyermek súlyos fogyatékkal fog világra jönni, vagy hogy a családi/pénzügyi körülmények nem teszik lehetővé, hogy az a gyerek egészséges környezetben nőjön fel. Nincsenek tisztában azzal, hogy mennyi szenvedéssel jár egy magzat kihordása, emiatt hajlamosak ezt az állapotot "várandósságnak", sőt "áldott állapotnak" tekinteni. A szívhang-rendeletnek semmilyen funkciója nincs azon kívül, hogy még nagyobb terhet és megaláztatást kelljen elviselnie a nőnek egy amúgy is felörlő döntés után.

A két ábrázolás egymáshoz képest kissé olyan, mint két kitérő egyenes, és a témában levő közéleti viták túlnyomó többségét nagyjából ezzel a képpel tudnám jellemezni. Azaz, nem reagálnak direktben a másik álláspontjára, hanem az érvelés rendszerint kimerül annyiban, hogy a saját értékrendünket központba helyezve hangoztatunk vélekedéseket a másik oldalról. Ezek a vélekedések sokszor nem teljesen megalapozatlanok, de mégis torzak abban a formában, ahogyan elő vannak adva, ez pedig szükségtelen konfliktusokat, ellenségeskedést szül, ami kicsit bölcsebb hozzáállással elkerülhető volna. A bölcs hozzáállás pedig egyértelműen az, ha figyelembe vesszük, hogy az abortusz kérdése egy szinguláris (egyedi) eset, azaz nem igazán lehet a problémakörre jó analógiákat hozni. Mert értjük, hogy ártatlanokat gyilkolni rossz dolog, de mégis, a liberális fél csúsztatásnak fogja megélni, ha a konzervatív fél ehhez hasonlítja az abortálást. Ugyanígy vica versa, értjük, hogy a magzat a nő testének része, de mégis, a konzervatív fél csúsztatásnak fogja megélni, ha a liberális fél a "nő méhében való turkáláshoz" hasonlítja az abortálás tiltását/akadályoztatását. Éppen ezért, az említett két értékrendi hivatkozás önmagában történő hangoztatása megint csak nem több puszta demagógiánál. Talán a sziámi ikrek esete az, ami valamelyest hasonlít a dologra. Már világrajött sziámi ikreknél elképesztően nagy erkölcsi dilemmát jelent az, hogy hogyan járjanak el, ha az összenőtt páros tagjai veszélyeztetik egymás életét. Kinek a joga bíráskodni? Nekik, hiszen az ő testük? De ha ők nem értenek egyet egymással? Ezt itt most nem kell eldöntenünk, a példa csak arra szolgál, hogy jelezze, a világunk jóval kaotikusabb annál, mint hogy a mi egyszerű és törékeny erkölcsi ítéleteinkkel bármilyen helyzetben helyt tudnánk állni valamiféle feltételezett "objektív erkölcs" mentén.

Látható tehát, hogy értékrendi kérdésekben – mint amilyen az abortusz témaköre is – nem garantálható racionális egyetértés. Valaki az egyik, valaki a másik szempontot fogja fontosabbnak tartani, az pedig, hogy mit tartunk fontosnak, ízlés dolga, bármilyen degradálóan hat is ízlésnek tekinteni az adott erkölcsi nézőpontot. Azonban, mivel egy fajhoz tartozunk, és sok tekintetben hasonló körülmények között élünk, emiatt az alapvetőbb erkölcsi kérdésekben is viszonylag hasonló álláspontok alakulnak ki köztünk. Ezért pedig feltételezhető, hogy a partnerek egyike sem akar ártatlanokat bántani, vagy ok nélkül beleavatkozni másoknak a testi önrendelkezési jogába. Nyilván mindkét nézetet illetően vannak kivételek, de a vitát a mainstream szintjén akarjuk megoldani, hiszen ezzel vetünk véget a kérdést illető társadalmi feszültségnek. A vitakultúra sokszor pont a jóindulat hiányán csúszik el, ami miatt nem hogy a közös értékrendi alapokat nem tesszük fel, hanem a csúszós lejtő érvelési hibát alkalmazva hajlamosak vagyunk a szélsőségesebbnél szélsőségesebb vádlásra is, ugyanakkor az adott álláspont mögötti hiedelem mint rögeszme áll a megértés vagy akár egyetértés útjában.

Nézzünk néhány, konzervatív oldali torzítást, elsőnek akkor azt, hogy miért is idézőjelesek az "abortuszpárti" és "abortuszellenes" kifejezések. Egyszerűen azért, mert ez egy álellentét, valójában lényegében senki nem áll "az abortusz pártján". Ezt tehát főleg a kérdésben konzervatív embereknek nehéz befogadniuk, számukra hozom a válás példáját, amely egykor óriási bűntettnek ill. elképzelhetetlen cselekedetnek számított, ma pedig – néhány tradicionalistán kívül – senki sem akarja betiltani a válás intézményét. Talán eljutott addig a társadalmunk, hogy felmérje, miért is fontos biztosítani ezt a lehetőséget a házastársaknak. A válás kiváló példa a szükséges rossz dolgokra, magyarán arról van szó, hogy kb. mindannyian szomorúnak tartjuk, ha egyesek ebbe az élethelyzetbe kerülnek, de elismerjük, hogy sok esetben bizony, ez a kisebbik rossz megoldás, és ez ment meg valami sokkal rosszabbtól. Az ember általában nem úgy házasodik, hogy ő majd el akar válni az illetőtől, hanem ez egy olyan típusú lehetőség, mint egy biztosítás, aminek a jelenlétét fontosnak tartjuk, de akkor örülünk igazán, ha nem kell igénybe venni. Na, az abortusznál is pont erről van szó.

Egy konkrét rögeszme például az, hogy amikor a zigóta létrejön, akkor jelenik meg ebben a sejtcsomóban az emberi lélek is mint valami misztikus entitás, ez pedig minőségileg teszi különbözővé a fogantatás előtti és utáni állapotot. Egy ilyen hiedelemrendszerrel az ember azonnal harcos "életvédővé" válik, holott a tudományos ismereteink szerint indokolatlan pont a fogantatáshoz elhelyezni egy ilyen mérföldkövet, mert egyrészt nincs tudomásunk semmiféle, az adott pillanatban létrejövő "lélekről", másrészt viszont a biológiai fogalmaink szerint már az önmagukban álló ivar- (és egyéb) sejtek is élőnek minősülnek, tehát ennyi erővel az összes földre hullott magért könnyeket lehetne ontani. Csakhogy itt beüt egy praktikus szempont is (vélhetőleg tudattalanul), miszerint egyszerűen tudvalevő, hogy az ivarsejtek túlnyomó többsége elpusztul, tehát még ha erkölcsileg el is ítélnénk ezek halálát, a gyakorlatban akkor sem tudnánk ez ellen mit tenni. Gyakorlati szempontból a zigóta létrejövetele az, ami kiemelkedő számunkra, hiszen annak további történetére már jelentős befolyásunk van, és véleményem szerint eme praktikus indok rejtőzik amögött, amit a lélek-hívők a "lélek"-ben racionalizálnak. Ugyanis erkölcsi kérdést igazán csak olyan dologból lehet kreálni, amelyre hatni tudunk. De ez a praktikus indok még nem támasztja alá, hogy egy párhetes magzatnak bármilyen megemlíthető mértékben is több "öntudata" vagy egyéb, "személyiséget" meghatározó tulajdonsága volna, mint egy önmagában álló ivarsejtnek. De az is igaz, hogy ezek a tulajdonságok folyamatosan fejlődnek ki, és az ember önkéntelenül is szeretne egy konkrétan megnevezhető mérföldkövet, amikortól már erkölcsileg elítélendőnek tekinti a magzat/baba elpusztítását. Ilyen szempontból a konzervatívoknak igazuk van, hiszen elég nehéz lehetne a magzat fejlődésének történetében a fogantatásnál konkrétabb időpontot találni. Ezt talán csak a születés előzi meg, de tudtommal jelentős kisebbségben vannak azok, akik egészen a születésig kitolnák az abortusz lehetőségét (pedig technikailag a köldökzsinór elvágásakor szűnik meg teljesen a magzat/baba az "anya testének" lenni).

Maradva a konzervatív hóbortoknál, a szívhang-rendelet mögötti motiváció is furcsaságokat tartalmaz. Egyrészt, a felmérések szerint a törvény nem csökkentette az abortuszok számát, tehát faktuálisan állíthatjuk – legyünk erkölcsileg bármilyen oldalon is –, hogy a törvény (vagy annak legalábbis eddigi formája) nem volt hatékony. Persze, itt azt feltételezzük, hogy az abortuszok számának csökkentése a cél, de ez biztos? Mi van, ha itt a törvény pártján levők célja nem is igazán a számokban fogalmazható meg, hanem abban, hogy erkölcsi nevelést szeretnének adni a társadalomnak? Magyarán arról van szó, hogy talán fontosabb számukra a lelkiismeretfurdalás-keltés, az erkölcsi ítélethozatal, a büntetés, mint az, hogy technikailag most éppen mennyi gyermek menekült meg az abortusztól. Bárhogy is legyen, ezt azért illenék tisztázni. Enélkül nem igazán érthető, hogy miért ragaszkodnak egy hatástalan intézkedéshez. De most egy pillanatra hunyjunk szemet a számok felett, és tegyük fel, hogy szignifikánsan lecsökkent az abortuszok száma a szívhangot meghallgató nők kérésére. Na most, hogyan tovább? Ha valaki emiatt hagyta meg mégis a magzatot/babát, akkor annak a gyermeknek jó élete lesz? Nem szinte ugyanolyan negatívan fogja őt érinteni a hír, amikor megtudja, hogy egy nem várt gyermek volt, mint hogyha egyenesen egy sikertelen abortusztól menekült volna meg? Vagy ha egy olyan magzatról/babáról van szó, aki egy erőszak következménye lett, és semmiféle egzisztenciális kilátás nincs arra, hogy a gyermeknek jó élete lenne majd, vajon az ilyennél tényleg megérte hagyni őt megszületni? Vajon az az anyuka, akit egy szívhangnak a meghallgatása fordított vissza az abortálástól, milyen anyuka lesz majd? Képes lesz olyan mértékű szeretetet és törődést biztosítani gyermekének évtizedeken keresztül, amely annak egészséges felnövekedéséhez szükséges?

Szintén gyakori érvelés az abortusz ellenzői körében, hogy mi se lennénk itt, ha az anyánk abortált volna minket. Valóban, minő felismerés. Csakhogy ha ez megtörtént volna, akkor eddig a felismerésig sem jutottunk volna el. Legalábbis, tudomásom szerint, eddig még egyetlen nemlétező ember sem tett panaszt az ő nemlétezése ellen. Ez az egész szcenárió csakis abban az egyetlen esetben adekvát, ha valakin abortuszt akartak végrehajtani, de az nem sikerült, ne adj' isten károsította a magzat/baba egészségét, amely hibát aztán egész további életében hordoznia kell. Egy valamiben tehát egyetérthet a két oldal: a sikertelen abortuszok számát lehetőleg 0-ra kell redukálni. Másfelől pedig, ez az érvelés minden egyéb akadályozó tényező ellen is felhozható lenne, pl. ha akkor este inkább a mozit választják a szüleid, vagy ha a postás inkább nem akar belerondítani a nevelőszüleid házasságába, vagy ha nem bántalmazzák azt a lányt, aki világra hozott... ugye. Bele sem gondolunk abba, hogy nagyságrendekkel magasabb a potenciálisan megszülethető, de végül meg nem születő gyermekek száma, mint a ténylegesen világra jövőké, valamint abba sem, hogy vélhetőleg számos dolgot fontosabbnak tart kb. mindenki annál, hogy minden aktuális alkalom ki legyen használva a gyerekcsinálásra. Ezeknek fényében egész egyszerűen ez az abortuszellenes érv okafogyottá válik.

Térjünk át a liberális rögeszmékre. A leggyakoribb kifogás részükről a már fent is említett érv, miszerint senkinek semmiféle beleszólása nincs a nők testébe. Különösen a témában megnyilvánuló, sőt döntést hozó férfiakra vannak kiakadva, akik elvileg sem lehetnek érintettek a kérdésben. Csakhogy itt pont az a demagógia jelenik meg, hogy megfeledkeznek a másik univerzális törvényről, a "ne gyilkolj"-ról, aminek pedig semmi köze nincs a terhes/várandós nők testi önrendelkezéséhez. Amikor ezt, illetve az "életpártiságot" hozza valaki szóba, akkor az illetőt rendszerint megvádolják demagógiával, de pontosan erről van szó, hogy ez a két univerzális értékrend önmagukban ugyanannyira demagógok. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy amikor két, kvázi univerzális törvény áll egymással szemben, akkor egyszerűen nem tud megfelelő eszköznek bizonyulni az, ha a sajátunkét hangoztatjuk, a másikat pedig eltusoljuk, mert ekkor pontosan ugyanolyan sután viselkedünk, mint az ellenoldal. Ekkor nincs más megoldás, mint jobban kibontani, hogy ebben az esetben miért relevánsabb a nő testére hivatkozni, mint a gyilkosság tiltására, hiszen emlékezzünk vissza: az alaphozzáállásunk az, hogy feltételezzük az alapvető közös értékrendet. De az is lehet, hogy adott esetben ezt az érvet el is kell vetni, és más szempontokat kell behozni, mint például az esetlegesen megszületendő gyermek jövőbeli sorsát. Akárhogy is legyen, ha tisztességesek vagyunk, akkor csakis kétféle állapot lehetséges: vagy tovább bogozzuk a szálakat annak reményében, hogy megtaláljuk a közös alapokat, vagy pedig megállapodunk abban, hogy a különböző értékrendünk miatt az álláspontjaink kibékíthetetlenek. Mivel mindenki csak a saját értékrendje szerint tudja megítélni a másikat, ezért itt már nincs értelme ennek különösebb hangot adni. Küzdeni persze küzhetünk, és vélhetőleg küzdeni is fogunk, hogy a saját álláspontunk valósuljon meg a társadalomban, de magának a vitának ezen a ponton már nincs értelme, ez egyszerű szócséplés.

A férfiak kompetenciájának kérdését külön kibontanám. A feministák által hangoztatott fenti érv azért is tisztességtelen, mert egyáltalán nem valid, hogy az adott férfi azért ellenzi az abortuszt, mert uralkodni akar a nők felett. Jellemzően a fent említett erkölcsi mérce az irányadó náluk is, pont úgy, mint az abortuszt ellenző nőknél. Magyarán – legyen bármilyen meglepő – az abortusz kérdése ilyen szempontból egy nemfüggetlen kérdés. Abortuszellenesség akkor is létezne, ha az emberiség csak nőkből állna, és az ember szűznemzéssel szaporodna. Világos, hogy csak a nők tudnak magzatot/babát kihordani, így csak rajtuk lehet abortuszt végrehajtani, azonban ebből nem következik, hogy az abortuszt ellenző férfi gyűlöli a nőket, vagy uralkodni akar rajtuk, és hasonlók. Csak hogy lássuk analógiában, ez most olyan, mintha egyes férfiak azért tüntetnének, hogy a nők ne szóljanak bele a férfiak testi önrendelkezési jogába, mikor azt gyakorolják erőszak közben, vagy amikor börtönbe csukatják őket. Ilyenkor egyáltalán nem hangzik demagógnak az, hogy de hát basszus, az ő önrendelkezési jogával csorbította a másik fél önrendelkezési jogát. Miért nem? Mert tudatosan vagy tudat alatt, de a felnőtt áldozatot teljes értékű embernek tartják, a magzatot pedig – ki kell mondani – nem. És véleményem szerint ez a megnevezhető pontja a véleménykülönbségeknek. Az abortusz kérdésében a feministáknak a férfiak elleni kikelése tipikus példája annak, amikor nem tudnak mit előrángatni a vélt patriarchátus alátámasztásául, csak egy olyan esetet, amikor egyes férfiak a nők egy csoportjának nem tetsző intézkedéseket indítványoznak.

Ehhez kapcsolódóan meg kell említenem a szívhang-rendelettel kapcsolatos, általam egyik feminista oldalon olvasott gondolatot, miszerint, ugyan a rendeletnek nem kellene léteznie, de ha már létezik, akkor a férfiaknak is meg kelljen a szívhangot hallgatniuk...

Itt álljunk meg egy pillanatra. Hogy mit tetszik parancsolni? Gondoljuk végig, egyáltalán mégis milyen logika lehet e kívánság mögött. Ugye a fáma arról szól, hogy a nők joga legyen az abortálást illető döntés, amellyel egyébként személy szerint teljes mértékben egyetértek. Na de ha a nő dönt... akkor mégis... mi a funkciója annak, ha a nő párja is meghallgatja a szív hangját? Szenvedjen ő is a nemi egyenjogúság nevében? Esetleg hozzunk létre szülési fájdalmakat stimuláló eszközöket is, amelyeket rá kell kötni azokra a férfiakra, akiknek a felesége/barátnője éppen szül? Őszintén, nem tudom, hol van az a pont, ahol ezek a feministák éppen eszükhöz térnének, vagy pont egy jó ötletet hoznék számukra "a patriarchátus lebontása" ill. "a nemi egyenjogúság kiteljesedése" érdekében. Mindenesetre, ha megvalósítanánk a férfiak kötelező részvételét a szívhang meghallgatásánál, az maga lenne a matthelyzet: Ha ellenáll a meghallgatásnak, akkor jogtalanul visszaél a férfiprivilégiumaival. Ha bemegy meghallgatni, majd ezután rá akarja venni a nőt a magzat megtartására/elvetésére, akkor jogtalanul beleszól a nő testi önrendelkezésébe. Ha nem szól semmit, csak tekintetével, érzelmeinek kifejezésével veszi rá a nőt valamire, akkor manipulál. Ha pedig nem fejez ki semmilyen érzelmet, hanem pókerarccal üli végig a vizsgálatot, akkor pedig egy érzéketlen tuskó. Bravó, ez tényleg nagy ötlet volt! (Nem.)

Végül pedig, "a nők testébe ne szólj bele" demagógiának – tetszik, nem tetszik – van egy társadalmi vetülete is. Ugyanis az, ha tendenciózusan kevés nő vállal gyermeket, akkor azt bizony, az adott társadalom (is) megsínyli. Az elöregedő társadalom ma már közismert probléma, többek között teljes Európa szenved benne. Kézenfekvőnek tűnik, hogy a kormányok mindent megtegyenek a gyermekvállalási kedv növekedéséért, viszont egyesek ezek bizonyos formáit zokon vehetik, miszerint miért szól bele a kormány abba, hogy mit csináljanak a nők. Csakhogy addig, amíg nincs konkrét büntetőeljárás a gyermeket nem vállaló nők ellen, addig ebben nem látok semmi életszerűt. Természetes, ha a kormány különböző ösztönzőket vet be, de ebbe nem kell többet belelátni, mint egy marketinges plakátban, amely rá akar venni, hogy vedd meg ezt a terméket, vagy vedd igénybe ezt a szolgáltatást. Saját akarotodból nyilván dönthetsz úgy, hogy nem élsz a lehetőséggel, és eszedbe nem jutna a plakát kihelyezőjét azzal vádolni, hogy meg akarja mondani neked, hogy mit csinálj.

Az én álláspontom abortusz kérdésében az, hogy bizonyos ideig – pl. az idegrendszer egy adott mértékű kifejlődéséig – legális legyen, ennek pontos idejét szakmai kérdésnek tartom. Amíg nincs fájdalomérzete a magzatnak, addig szerintem ez egy rendben levő dolog. Az nyilván erkölcsi kérdés, hogy milyen fejlettségnél tekintjük a magzatot teljes értékű embernek, az viszont már szakmai kérdés, hogy az erkölcsileg meghatározott mérföldkő pontosan mikor is következik be az egyedfejlődés során. Helyesnek tartom a szívhang-rendelet eltörlését, ugyanakkor az abortuszok számának más úton történő csökkenését is fontosnak tartom. Az abortusz alapvetően egy senki számára nem kívánt esemény, azonban sokkal inkább technikai oldalról közelíteném meg az ügyet, és nem erkölcsi alapon. Szükség van a megfelelő szexuális oktatásra, valamint a fiatalok életkezdésének ill. önállósodásának garantálására, hogy az abortusz iránti igény minimális legyen. Én sem tudom jó szemmel nézni, ha valaki folyamatos felelőtlensége okán jár abortuszklinikára, ez a szempont azonban eltörpül amellett, hogy az adott nő a fölösleges szenvedésektől, megszégyenítéstől kímélve legyen. Fontos, hogy a döntés átgondolt legyen, tehát nagyon is helyénvaló, ha megkérdezzük a nőtől, hogy biztos-e a döntésében, és tájékoztatni kell arról, hogy ez milyen kockázatokkal jár, de ez ne forduljon át becsmérlésbe, személyének támadásába. Természetesnek tartom, hogy az ő joga dönteni a kérdésben, mint ahogy azt is, hogy a kormány és a nő párja, családja igyekszenek a gyerekvállaláshoz megfelelő anyagi és lelki körülményeket biztosítani.

A nézeteltérések egyik gyakori oka az, hogy nem jól interpretáljuk a másik fél álláspontját és/vagy érvelését, emiatt nem is a valódi mondandóra reagálunk. Ha pedig maga az állásfoglalás egyfajta identitást is magában hordoz – és itt most elsősorban nem a nemi, hanem sokkal inkább valamiféle politikai, ideológiai/vallási ill. erkölcsi identitásra gondolok –, akkor még zsigerileg is késztetést érzünk arra, hogy sarkítva és butítva adjuk vissza ellenfelünk közlését, megerősítve ezzel a saját identitásunkat. Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez egyik vagy másik oldal jellemzője: nem, ezzel a problémával vastagon át van itatva mindkét mainstream ideológia. Ugyanakkor azt sem akarom állítani, hogy ebből ne lehetne kilépni, vagy legalábbis törekedni rá, különben ezen blogposzt megírásának sem volna semmi értelme.

A vizsgálandó példánk a következő: Rendkívül egyszerű és demagóg összemosni a szóban forgó szexuális kisebbségeket a pedofilokkal, azonban pontosan ugyanennyire demagóg a kérdésben konzervatív, vagy szimplán csak kritikusabb embereket gyűlölettel megvádolni. Ugyanakkor, bizonyos értelemben mindkét demagóg vádnak van valamiféle igazságmagva, feltételezésüknek – de ezt alig merem leírni – "jogossága". A "jogosság" itt abban mérendő, hogy a felek következetlenül képviselik a saját álláspontjukat, emiatt nagyon könnyű a szájukba adni olyasmit is, amit nem mondtak, hiszen az ellenfél önkéntelenül is valamiféle logika mentén próbálja az állításokat kvázi újraalkotni.

Hogy egy analógiával éljek: Tfh azt állítom, hogy: "Legyen legális a kutya- és macskatartás is, mert mindkettő emlős állat." Ellenfelem erre azt mondhatná, hogy: "Áhá, akkor támogatod, hogy az emberek tigriseket tartsanak otthon. Ez teljesen szétverné a társadalmunkat!" Egyrészt, a partnerem tigrisekről tett állítása egy szalmabáb, hiszen én kutyákról meg (házi)macskákról beszéltem, másrészt viszont mégis van egyfajta jogossága, mert az érvelésemből logikusan következne. Mint ebből a példából is látszik, egyáltalán nem elég az, hogy igazunk van, hanem emellett még helyesen is kell érvelnünk az igazság mellett. Főleg, hogy pont azért tudhatjuk valamiről, hogy igaz, mert helyesen érveltünk mellette. (Persze, mivel itt alapvetően értékrendi kérdésekről van szó, az igazságot sem faktuális értelemben értem, de szerintem ennek részletezése nélkül is érthető lesz a mondanivaló.)

Most ültessük rá az analógiát az említett esetekre.

A konzervatív politikusok leginkább a gyermekvédelmet szeretik kiemelni a téma kapcsán. Ha erre közvetlenül reagálnánk, nagyon nehéz lenne ebbe gyűlöletet belelátni, tehát át kell formálnunk az eredeti állításukat úgy, hogy "ők kirekesztik a melegeket, meg a többieket". Ez itt megint csak a szalmabábozás esete, mégis "jogos" következtetés a konzervatívok logikátlan indoklása miatt. A helyes reakció azonban az lenne, ha tisztességesen kifejtenénk, hogy nincs rossz (és szexuális orientációt megváltoztató) hatással a gyerekekre az, ha boldog azonos nemű párokat látnak együtt, és mondjuk részleteznénk, hogy az intimitás milyen mértékben jeleníthető meg publikusan. Érdemes olyan kérdésekbe belemenni, hogy káros-e, ha a gyerek különböző neműeket lát csókolózni (akár egy Disney-mesében), és káros-e, ha azonos neműeket.

Itt kell megemlítenem a mindkét oldalnál megjelenő hamis dilemmát a gyereknevelésről. A konzervatívok közül sokan a heterogén párokat hasonlítják össze az azonos neműekkel, mondván, hogy a gyereknek szüksége van egy anyára és egy apára is. Magyar Péter közelmúltbéli parlamenti felszólalásában pedig szexuális bűnözőkkel, drogkartellekkel és emberkereskedőkkel vetette össze az azonos nemű párokat (és egyedülálló szülőket), ugyanazt az érvelési hibát elkövetve, csak éppen az ellenkező oldalról. A helyes reakcióban viszont a nevelőintézeteket és az azonos nemű párokat tennénk egymás mellé, ugyanis a valódi dilemma e kettő között zajlik. Így tehát hiába lehet esetlegesen igaz, hogy egészségesebb, ha a gyermek a saját édes szüleivel él egy fedél alatt, mintsem azonos nemű nevelőkkel, és lehet szintén igaz, hogy az egynemű párok jobbak, mint a drogkartellek, egyik sem válaszolja meg azt a kérdést, hogy legalizáljuk-e az azonos neműeknek az örökbefogadást vagy sem. Ugyanakkor, érdemes azt is tisztázni, hogy egy hetero pár nem azért nem kap gyermeket egy intézettől, ha nem kap, mert egy homo pár elhappolta előlük, hanem más egyéb tényezőknek nem feleltek meg. Így ha még igaz is, hogy ezt az egyetlen tényezőt tekintve a hetero szülők lennének megfelelőbbek, de más szempontok még simán elmozdíthatják a mérleg nyelvét. Én pl. szívesebben látnám, ha egy gyereket egy szerető, azonos nemű párnál helyeznének el, mint ahol a szülők ugyan különböző neműek, de az egyikük hajlamos abuzálni a gyereket. Könnyen lehet, hogy a miniszterelnök is ezt szerette volna kifejezni, de mivel kihagyta azt a részt, hogy sokféle szempontot vizsgálnak örökbeadáskor, ezért a huszárvágásos összehasonlítása mindenképpen irreálisnak hatott.

Most pedig jöjjön a pedofíliás belekeverés esete. Az LMBTQ+ támogatói rendszerint heves ellenzésüket fejezik ki, mikor valaki azzal vádolja őket, hogy a pedofiloknak akarnak jogokat biztosítani. Megintcsak ugyanarról van szó: egyrészt a pedofil vád egy szalmabáb, másrészt pedig "jogos" vád az alapján, ahogy az "LMBTQ+-közösséget" sikerült összeeszkábálni.

A probléma lényege az, hogy a mozgalom az embertípusok egy meglehetősen széles skáláját igyekszik felölelni, miközben pedig egy bináris kérdéssel áll elő, miszerint "támogatod az LMBTQ+-jogokat, vagy nem?". Hát erre mégis hogy lehet igennel vagy nemmel válaszolni? Feltételezve, hogy az egyes betűk között "ÉS" logikai kapcsolat van, ha valaki egyet is kritizál a felsoroltak közül, az "gyűlölködő", vagyis az ellenoldal híve, ugye. Egészen más a helyzet, ha a betűk között megengedő "VAGY" viszony van, ebben az esetben ha csak egy csoportot is támogatsz a felsoroltak közül, már a pride-on van a helyed. Figyelve az egyes megnyilatkozásokat támogatói oldalról, egyáltalán nem tapasztaltam cizellációt a kérdésben, hanem magától értetődőnek veszik, hogy aki kiáll az elnyomottak védelméért, az értelemszerűen kiáll az "LMBTQ+-jogok" mellett. A társadalmat így tehát felosztják "CH" ("ciszhetero") és "LMBTQ+" emberekre, hogy minél homogénebbnek mutassák ezeket a "közösségeket", és hogy minél egyszerűbben befogadható, minél populistább legyen az üzenet: "igen vagy nem?". Nem emlékeztet senkit valamire ez a mentalitás? Nem éppen a pride-ellenes jobboldali pártok folyamodtak ehhez a módszerhez, miszerint valaki vagy egy hazaszerető, keresztény, erkölcsös ember, vagy egy romlott lelkű, nemzetellenes, ateista libsi? A Mi Hazánk által végrehajtott Erzsébet hídi magyar zászlós akció pont ezt a felfogást tükrözi, hiszen az ő értelmezési tartományukban elképzelhetetlen, hogy magyar zászlók között is felszabadultan vonuljon egy szerintük ilyen tulajdonságokkal bíró tömeg, urambocsá' nagyrészt saját magukat is nemzetinek tartva. Félreértés ne essék, az LMBTQ+-terminológiában nem ellenségei egymásnak a "CH" és "LMBTQ+" emberek, hanem csak "kiváltságosak" és "elnyomottak" viszonyban vannak egymással, azonban a mesterkélt csoportalkotási szándék és a hamis dilemma felállítása pont ugyanannyira van jelen, mint a jobboldalon.

Ez a demagóg, homogenizáló hozzáállás pedig kiválóan alkalmas arra, hogy amikor valaki egy "progresszív" törekvés (pl. kiskorúak nemi átalakítása) ellen kiáll, akkor őt automatikusan megbélyegezzék pl. egy "homofób" jelzővel, vagy "neked miért baj az, ha két ember szereti egymást?" c. álkérdésekkel bombázzák. Azaz, a homoszexualitás egyfajta hordozó rádióhullámként üzemel, amely magán cipeli most már lassan az összes többi kisebbség jogi kérdését is, aztán bármelyikkel is vitatkozni mersz, mindig a "mit keresel mások hálószobájában?" típusú kérdésekkel lehet visszavágni, ellehetetlenítve ezáltal az érdemi vitákat. Pedig, ha valaki csak kicsit is van tisztában a fogalmakkal, és nem elkötelezett híve valamelyik kapcsolódó mozgalomnak, akkor ő számára világos, hogy míg az "L", "M" (angolul "G" mint "gay") és "B" (és a ritkán megjelenített "A" betű is) a szexuális orientációra, azaz nemi vonzalomra vonatkozó betűk, addig a "T" már a nemi identitást fejezi ki. Alapesetben, de erről majd később. Ha "lenyitjuk" a "+" jelet, akkor ott általában található egy "I" betű is, ami az interszexuálisokra (hermafroditákra) vonatkozik, ami igazából se nem orientációs, se nem identitásbeli kérdés. A rejtélyes "Q" betűből pedig ráadásul kettő is van, az egyik a "queer", a másik a "questionned", melyek lényegében ugyanúgy a meghatároz(hat)atlanságra, a kategórianélküliségre (/-ellenességre) utalnak. (Régebben minden nem "CH" embert "queer"-nek [furcsának] mondtak, de ahogy elkezdték konkretizálni az egyes csoportokat, vélhetőleg úgy tolódott el a "queer" fogalma a még nem konkretizált csoportok felé.) Képzeljük csak el, milyen lehet egy önmagát "queer"-nek/"questionned"-nek identifikált ember... Semmi nem zárja ki, hogy ő a szexualitásnak még alapvetően az LMBTQ+-közösség által sem támogatott formáját képviseli, így hát, ahelyett, hogy nevén nevezné az ő hovatartozását, inkább kitalál egy handabandát arról, hogy miért szükségtelen kategorizálni őt, vagy akár általánosságban az embereket, majd ebből identitást formál, és így máris része lehet az "elnyomott kisebbségek" "közösségének".

No, ezen a ponton a kritikus gondolkodó legalább egy pillanatra megáll, ha nem kettőre. Szóval, van egy közösség, amelynek van két kategorizálatlan kategóriája, továbbá, annyira sok a kategória, hogy még maguk a mozgalmárok is lusták vagy képtelenek kiírni az összeset, még a kezdőbetűjüket is, ezt megoldják egy "+" jellel, illetve sok esetben még azt is lehagyják. Aztán pedig felteszik a nagy kérdést, hogy miért nem támogatjuk az "LMBTQ+-jogokat"... Bocsi, a micsodákat? Tehát most komolyan az az elvárás, hogy egy "közösség" egészét, amelynek a tagjait még csak felsorolni sem tudom, máris támogassam? Tehát előbb legyek befogadó, mint hogy egyáltalán tudnám, kit kellene befogadni? Előbb lássam át az összes vonatkozó jogi törvényt, mint hogy tisztességgel felsoroljam az összes érintettet? Érezzek empátiát azok felé, akikről nem tudom, sőt – mint láttuk – egyes esetekben még ők maguk sem tudják, hogy kicsodák? Ez még viccnek is rossz.

Szóval igen, alapvetően sokan értjük, hogy a melegség nem pedofília. Azt viszont nem értjük, hogy ha az egyik esetben a mozgalmárok elvárják a cizellált gondolkodást, akkor a másik esetben miért említenek egy lapon össze nem tartozó kategóriákat. Ráadásul, technikailag a homoszexualitás és pedofília (és ugyanígy a heteroszexualitás is) olyan szempontból egy lapon említhetőek, hogy ezek mindegyike az orientációra vonatkozik. Igen, a pedofíliát a károssága végett parafíliának tartjuk, de ez nem mond ellent annak, hogy ez egyben egy orientáció is, ami pedig egy értékrendileg semleges kifejezés, hiszen pusztán vonzalmat takar. De például az ún. "transzneműség" már nem a vonzalomra vonatkozik, éppen ezért kérdés, hogy mit keres a felsorolásban.

Magyarán arról van szó, hogy egy kívülálló számára érthetetlen, hogy milyen szisztéma szerint lettek összeválogatva az "LMBTQ+-közösség" tagjai. Sőt, a kiegészített pride-zászló nem pusztán a szivárvány színeit tartalmazza, hanem a transzneműek, interszexuálisok mellett a fogyatékkal élők, a fekete és barna bőrű emberek képviseletét is magában foglalja. És akkor a pride-on megjelenő palesztin és izraeli zászlókról még nem is beszéltünk...

Azt lehet látni tehát, hogy a lista és a színek csak bővülnek, nem látjuk, hogy hol a sor vége, és tematikailag sem azonos ügyekért történik a kiállás. Persze, úgy van meghirdetve, hogy "az elnyomottakért", de pont ettől lesz demagóg és populista a szervezés, amely hozzáállás pedig éppen hogy nem elősegíti, hanem akadályozza a társadalmi diskurzust és a tisztánlátást. Mi majd megmondjuk, kik az elnyomottak, ha pedig te másokat vennél bele a listába (például fehéreket, férfiakat vagy keresztényeket), akkor gyűlölködő vagy, a gyűlölködésnek pedig nem engedhetünk teret, ugye.

Ez a szemlélet pont az ellenkezője annak, amit szavakban sokan hirdetnek a mozgalom nevében. Ilyen felszínesség mellett elvárhatatlannak tartom, hogy az emberek választékosan és kritikusan tudjanak gondolkodni. Ebből a szempontból egy konzervatívnak már nem csoda, hogy nem világos, a pedofilok miért is nem részei a szivárványkoalíciónak. A népszerű pride-szólam is valahogy úgy szól, hogy "azt szeress, akit akarsz", és nem pedig úgy, hogy "azt szeress, akit akarsz, kivéve, ha pedofil vagy". Amikor pedig már ennyi elemet tartalmaz egy érdekképviselet, praktikusabbnak tűnik inkább azokat felsorolni, akikkel szemben lépne fel a mozgalom. Főleg, hogy egyesek éppen azt találják sértőnek, hogy őrá egy ilyen vegyesfelvágott csoport tagjaként hivatkoznak. (Képzeljük el, milyen lenne, ha mondjuk a feltételezett marslakók minket Marson kívüli lényeknek hívnának.) Mindezek nagyon fontos és mély kérdések, amelyek társadalmi diskurzusért kiáltanak. A felvonulás, "az identitásod nem vitatható" lózungok, vagy hogy egymással nem összefüggő (vagy akár ellentmondó) kategóriákat képviselünk egy ernyőmozgalom alatt, ez mind pont olyan vallásos érzületet szül, mint ami ellen a mozgalom harcolni kíván.

Jómagam képviselem az azonos neműek házasságát és a gyerekeknek az általuk történő örökbefogadását is. Támogatom azt is, hogy ne bántsunk senkit nemi, nemi orientációs, nemi identitásbeli hovatartozása miatt. Azonban nem támogatom az identitás alapú "meghatározásokat", mert ez az irányú politika ellehetetleníti az objektív kategóriák, a közös nyelv használatát, és az erre épülő jogalkotási szabályokat is. Ezáltal elutasítom, hogy identitás alapon át lehessen írni a nemet, még lezárult műtét/hormonkezelés után is, nem hogy előtte. Ebben semmiféle gyűlölet nincs, puszta racionális megfontolás. Szintén elutasítom a kiskorúak nemi "átoperálásának" és hormonkezelésének lehetőségét, valamint a szülők kirekesztését is a párbeszédből. És amellett, hogy támogatom az empátiát, elutasítom, hogy "gyűlöletbeszédre" hivatkozva cenzúrázzák a kritikákat. Ez a tevékenység legalább olyan káros, mint maga a gyűlölködés, ugyanis egyrészt a gyűlölködés nem szűnik meg attól, hogy blokkolom (sőt, ez csak olaj a tűzre, hiszen ezáltal elnyomva érzik magukat a gyűlölködők), másrészt pedig a mi állításunk hitelessége is megkérdőjeleződik, ha a kritikát blokkoljuk, ugyanis pont attól (is) hiteles egy állítás, hogy az falszifikálható, azaz elméletileg cáfolható. Magyarán teret kell adni annak, hogy megfogalmazhassa bárki az ellenvetését, és érdemi vitát folytassunk vele. Csakis ez a hozzáállás fog kiemelni bennünket a sötét középkorból, a demagógiára nem válasz a demagógia.

Végezetül még pár szót szólok az identitásról mint olyanról, hiszen valójában ez a központi oka a bábeli zűrzavarnak. Az identitás nem más, mint egy saját magunkról alkotott kép a fejünkben. Identitást bármilyen valós vagy vélt tulajdonságunkból lehet képezni, és ennek hangsúlyozása gyakorlatilag minden politikai oldal sajátja. A nemzeti/patrióta oldal képviselői a magyarságot pontosan olyan "szívbéli" kérdésként kezelik, mint ahogy a transzpolitikát támogatók a nemeket. De ugyanilyen meghatározó tud lenni a politikai, ideológiai, vallási, erkölcsi, képzettségi, települési, testméreti, személyiségtípusbeli identitás, sőt a szexuális orientáció is mint identitás. Éppen ezért említik sokszor a homo- és biszexualitást is identitásként, enélkül egy pride-ot sem lehetne megszervezni. Ugyanis az identitástudat ágyaz meg annak, hogy egy másik, alapvetően különböző emberrel egy közösségbe soroljam magam. Például két embernek hiába ugyanolyan színű a szemük: Ha a szemszín nem része az identitásuknak, akkor nem fog megszületni bennük az "egy csapatban játék" gondolata.

Az identitás pedig, jellege okán, része az egonknak, a büszkeségünknek, nem véletlen a "pride" elnevezés sem. Azonban, a pszichológusok a legjobb megmondhatói annak, hogy bizonyos tulajdonságokat tekintve hibás önképünk lehet magunkról. Az pedig állandó dilemmát jelenthet, hogy mit tegyünk olyankor, amikor valaki büszke egy tulajdonságára, de mi úgy látjuk, hogy ez a tulajdonság nem igaz rá. Ennek talán legismertebb formája az ún. Dunning-Kruger hatás, amikor valaki totál ostobaként szakértőnek érzi magát. Szerintem mindannyian tapasztaltuk már, mennyire nehéz valakit meggyőzni hitének ellenkezőjéről ebben a témában, továbbá azt is, hogy milyen önvédő mechanizmusok kapcsolnak be ilyenkor. Természetes, hogy a diskurzus részét képezi, hogy hogyan kezeljük az ilyen helyzeteket, hogyan és milyen arányban vegyítsük az őszinteséget az udvariassággal, azonban a legritkább esetben jutunk arra a következtetésre, hogy társadalmi, törvényi szinten fogadjuk el igaznak az illető önmagáról alkotott téves állításait, hogy ne sérüljön az egoja. A "transzneműség", a soktucat "gender" és talán a "queer-ség" kapcsán viszont pont ez történik, olyan szinten, hogy magukat a fogalmakat "definiálják át" az identitásnak megfelelően, így az nem tud "hamis" lenni. Ez egy olyan húzás a társadalomban, mintha a matematikában megengednénk a 0-val való osztást. Ugyanis ha a nemiség identitásnak a kérdése, akkor onnantól kezdve megszűnik objektív fogalomnak lenni, azaz semmit nem fog számomra jelenteni az, hogy a személyi igazolványodban "nő" szerepel. Persze, lesz egy képem a női mivoltról, de az csak sztereotípiák halmaza fog tudni lenni, ami szintén megbocsáthatatlan bűn, ugye. Az sem logikus, hogy miért csak a nemre vonatkozó identitással bánunk szent grálként, azaz mi legyen például azokkal, akik ugyan már 50+-osok, de lélekben még mindig tinédzsernek érzik magukat. És ebben biztosan jóval többen érintettek, mint a "transzneműséget" illetően. Ugyanígy, ha a szexuális orientációt is identitás alapon definiáljuk, akkor értelmét veszti például a "látens homoszexuális" kifejezés, elvégre az identitás definíciószerűen olyasvalami, amiről az illetőnek tudomása van.

Különösen divatos a "transzneműek" öngyilkosságával érvelni, csakhogy ez bármilyen identitás kapcsán eljátszható lenne. Aki viszont csak és kizárólag őnáluk alkalmazza ezt a zsarolói módszert, az egyben a cseresznyézés (cherry picking) érvelési hibát is elköveti, ugyanis pont ilyen hatást eredményezhet egy istenívőnél, ha isten nemlétére hozunk fel neki érveket, vagy éppen egy testpozitív embernél, ha felhívjuk a kövérségére a figyelmét, illetve arra, hogy ez nem oké. Ez ugyanis mind identitáskérdés lehet. Nem hiszek abban, hogy ép elmével szortírozni lehetne, milyen esetekben építsük a fogalmainkat identitásra, és milyenekben ne, főleg egy olyan társadalomban, ahol csípőből jön az "aberrált" vagy a "gyűlölködő" jelző mindazokra, akik éppen nem az én fogalomrendszeremet fogadják el. Azt gondolom, hogy leginkább a humanizmusra volna igaz Einsteinnek a vallásra vonatkozó mondása, ilyen módon: A tudomány humanizmus nélkül sánta, a humanizmus tudomány nélkül vak.

Újabb közéleti eseménnyel kapcsolatosan zavarok, ezúttal a Mark Zuckerberg, szólásszabadságra vonatkozó Metapolicy-változásról szóló bejelentését követő reakciókkal kapcsolatosan.

El kell ismernem több évnyi gondolatcsere, vita után, hogy nem olyan egyszerű a szólásszabadság kérdése, mint amilyennek látszik. Persze, szívemből én is olyan rock&roll dumával élnék, mint Elon Musk, aki magát szólásszabadság-abszolutistának vallja, csak a fránya agyam folyton közbeszól, hogy hé, azért az nem úgy van. Még Musk esetében sem, aki, tudomásom szerint, tiltotta az őt kritizáló újságírókat az akkor még Twitter néven futó közösségi oldaláról.

Hogy leredukáljam a szabad véleménynyilvánítás problémáját, azt a kérdést teszem fel, hogy milyen hatással van az adott vélemény ill. megosztott információ a társadalomra vagy annak egy részére, akár csak egy konkrét emberre nézve. Annak bemutatására, hogy nem működhet a határtalan szabadság, egy triviális példát említek, mégpedig a bizalmas adatokat. Ha, mondjuk, közzéteszem valakinek a bankkártyaadatait a szólásszabadságomra hivatkozva, az nyilvánvalóan közvetlen károkozást jelent az illetőnek. De ugyanígy, a magánéletbeli dolgok engedély nélküli kiteregetését sem valószínű, hogy üdvrivalgás fogja kísérni. Sőt, kifejezetten ellenérzést vált ki bennem, hogy az emberek szórakoztatására olyan showműsorokat hoztak létre, amelyek egyesek szerencsétlenségéből, kudarcos magánéletéből csinálnak viccet. Oké, ott vélhetőleg önként jelentkeztek az illetékesek a saját kivégzésükre, emiatt spekulatívabb a megítélés, mindenesetre nem gondolom, hogy boldogan tértek volna haza a résztvevők. Mindez inkább a szólás helye és ideje kérdéskörébe tartozik, amit szerintem egyértelműen szabályozni kell, de ezt itt most nem részletezem.

Külön vizsgálandóak a gyűlölködő vélemények, habár fontos megjegyezni, hogy a gyűlölködés és a tárgyilagos kijelentés közti határ is el van mosódva, emiatt nincs ill. nem volt egyetértés pl. abban, hogy mennyire lehessen szabadon beszélni bevándorlásról vagy transzneműségről. De főleg olyan esetben kerülünk ütközőzónába, amikor tárgyilagosan jutunk el valamiféle gyűlölködő következtetésre. Gondoljuk csak el például, mi lett volna, ha Dobó Istvánnak az egri várnál azt mondták volna, hogy a védelemre való felkészülés a különféle fegyverekkel egy gyűlölködő, rasszista és/vagy iszlamofób intézkedés... Akárhogy is próbálunk objektívek ill. következetesek lenni, a határterületeken elkerülhetetlenek az értékrendi összeütközések, és a résztvevők másutt fogják meghúzni a szólásszabadság határát. Ez szerintem állandó probléma lesz, míg világ a világ, vagy legalábbis ember az ember, mert a kérdés alapvetően értékrendi, ami nem felfedezés, hanem döntés kérdése. A továbbiakban ezzel a kérdéssel sem kívánok foglalkozni, hanem azzal, hogy a dezinformáció a szólásszabadságnak köszönhető-e.

Alapvetően meglep, amikor tanult, értelmes emberek jutnak el igenleges válaszhoz, mert felkelti bennem a gyanút, hogy másfajta szemlélettel rendelkezünk az igazság / valóság / tények mibenlétéről. Egészen a tudományfilozófiáig kell visszanyúlnunk ahhoz, hogy megválaszolhassuk a kérdést, elvégre amikor ún. "tényellenőrzésről" van szó, akkor nyilvánvalóan a tudományosan igazolható tényekre gondolunk, vagy legalábbis azokra kellene.

Popper óta ismeretes, hogy egy tudományos kijelentésnek egy fontos hitelességmérője a falszifikálhatósága, vagyis az, hogy tudunk-e elméletben olyan eshetőségeket említeni, amelyeket ha megtapasztalnánk, akkor azok cáfolnák az adott állítást. Például, ha azt állítom, hogy Orbán Viktor tegnap Fradi meccsen szurkolt, akkor ezt az állítást falszifikálhatja egy kamerafelvétel, amely szerint Pozsonyban tárgyalt Putyinnal és Trumppal, hogy megszervezzék a harmadik világháborút. Sokan félreértik a falszifikálhatóság/cáfolhatóság kifejezést, mert úgy vélik, hogy ha egy kijelentés cáfolható, akkor az a kijelentés gyengéje. Csakhogy éppen ennek az ellenkezője igaz, ugyanis a cáfolHATóság nem azt jelenti, hogy a kijelentés már meg van cáfolva, hanem – popperi értelemben – azt jelenti, hogy a kijelentés vizsgálható. Példát mondva falszifikálhatatlan állításra: Mögöttem egy manó áll, aki mindig elbújik, amikor hátranézek. Persze, itt még mondhatnánk, hogy falszifikáció lehetne például az, hogy tükörből nézve sem látom a manót, de ha itt is, és az ehhez hasonló falszifikációk elől is próbálunk kitérni, akkor maga az állítás lesz vizsgálhatatlan, ami ezáltal egyébként egy megalapozatlan feltételezés is lesz, éppen ezért elvetem a hátam mögött bújkáló manó gondolatát.

Vegyük észre, hogy maga a falszifikálhatatlanság hitelteleníti el az adott állítást. Igaz, hogy nem tudunk deduktív módon megcáfolni semmilyen természeti jelenséget, mert minden állítást csak az induktív tapasztalatainkra tudunk visszavezetni, de itt arról van szó, hogy az érvek és ellenérvek erejének mértéke van. Például, a fenti esetben érv lehet Orbánnak a meccsen való részvétele mellett az, hogy másnap be van rekedve a hangja, ami azt az elméletet támasztja például alá, hogy a sok hajrá skandálása ezt művelte vele. Azonban ha az említett módon előkerül egy kamerafelvétel a pozsonyi találkozóról, az az érv nagyobb erővel bírhat, ami miatt a pozsonyi jelenlét lesz az elfogadottabb. De erről is kiderülhet, hogy a felvétel csak egy AI-jal készített koholmány. A sor nem áll meg: vannak gyengébb és erősebb érvek, de egzaktul sohasem mondhatunk olyat, hogy az adott elmélet már tény volna. Sokan ezt képtelenek elfogadni, és szeretnek megkérdőjelezhetetlen tényekben gondolkodni, és alapvetően szerintem ez a félreinterpretáció okozza a "tényellenőrzés" megítélését.

Az alapprobléma ugyanis az, hogy ki ellenőrzi a tényellenőröket. Akik abszolút tényekben gondolkodnak, azok számára ez a kérdés értelmetlen, mondván, hogy a tények azok tények, megkérdőjelezhetetlenek, nincs mit ellenőrizni rajtuk, csak el kell fogadni őket, és kész. Csakhogy az ilyen ember elfelejti azt, hogy milyen metódus során keletkeznek azok a dolgok, amelyeket a "tény" szóval illetünk. Addig persze nem problémázunk, míg egyetértünk azokban, hogy mik a tények. Alapvetően nem is várunk el ilyenkor különösebb vizsgálatot. Pl. ha azt állítom, hogy Gipsz Jakabot megrészegítette az égbolt kék látványa, akkor nem valószínű, hogy az állítás kapcsán valaki azt kérné számon, hogy igazoljam az égnek a kék színű mivoltát. Persze, lehet, hogy mégis akad egy ilyen delikvens, ekkor viszont nem az a helyes reakció részünkről, hogy az ég kék színe tény, fogadd el, hanem vegyük górcső alá az illető érveit.

Na most, képzeljük el a fenti szituációt nagyon is gyakorlati esetekben, például a COVID-elleni oltások kapcsán. Számos ember ellenzi a tapasztalatok miatt, szintúgy számos ember javasolta, sőt kötelezte volna, megintcsak a tapasztalatok miatt. Mindkét csoport számára "tény" az oltás hatásossága ill. károssága, csakhogy ez így ellentmondás, amit nem engedhetünk meg, ha egy egységes valóságot fogadunk el. Valahogy el kéne dönteni, hogy melyik az igaz. Na, de hogyan? Egyik variáció, hogy megkérdezzük a jó ist... khmmm a tényellenőrt, a másik, hogy megvizsgáljuk az érveket pro és kontra. Persze, értem én, hogy nem végzett mindenki gyógyszerészeti egyetemet, és nem végzett statisztikákat, hogy a kérdést a saját, közvetlennek mondott vizsgálatai által el tudná dönteni, de laikusként, közvetetten is lehet mérlegelni az egyes érveket, azaz el lehet jutni a legegyszerűbb emberig is az érvelés során. Az állítás és érvelés szabadsága persze nem jelenti a cselekvés szabadságát; nagyon is helyeslem, hogy az oltás kötelezése a helyzet súlyosságának megfelelően van kezelve. De az érvelés/szólás nem működhet ugyanígy. Miért nem? Azért, mert ha ellehetetlenítjük valamelyik (bármelyik) oldalt arra vonatkozóan, hogy elmondja az érveit az álláspontja mellett, akkor megszűnik a megmaradt oldal vizsgálhatósága. Azaz, technikailag falszifikálhatatlanná tettük a kijelentésünket, ezáltal pedig egy dogmát csináltunk belőle, ami, a fent leírtak szerint, egy hiteltelen állítás. Persze, ettől még lehet igaz, de hiteltelen.

Na most, képzelhetjük, micsoda mázlistának kell lennünk ahhoz, hogy a tényellenőrök pont a valóságba trafáljanak bele, amikor valamilyen állítás mellett kiállnak. Zuckerberg saját bevallása szerint is történtek elfogultságok a tartalomtörlések során. Kérdezném azokat, akik szerint a tények azok tények, hogy akkor most Zuckerberg ezen beismerő kijelentése a tény, vagy a korábbi tényellenőrök állásfoglalása volt az? Lehet hőbörögni az új policy ellen, és lelépéssel tiltakozni, csak hogy azt kellene éppen észrevenni, hogy az interjú pont az addigi tényabszolutista állásfoglalást mint elméletet írta felül, ergo a helyes reakció az lenne, hogy "elfogadom, hogy a tényeknek mondott dolgokat is felül lehet bírálni, hiszen éppen ez került az imént demonstrálásra". Felülbírálni pedig csak úgy lehet, ha teret engedünk a felülbírálásnak, azaz hangot adunk a másképp gondolkodóknak. Nem kell, hogy igazuk legyen nekik, de pont ez az, amit előre sosem tudhatunk, hiszen a módszerünk szerint az általunk vélt igazságra mindig a pro és kontra érvek megvizsgálása UTÁN jutunk el. Mindig fennáll a lehetősége annak, hogy mi magunk vagyunk azok, akik tévedünk, aki pedig nem veszi ezt a lehetőséget számításba, az veszélyes ember. Egyébként, egy olyan módszer, amelyben meghagynák ugyan a tényellenőröket, de azok nem törölnék az általuk hamisnak tartott kontenteket, hanem valami jellel látnák el azokat, és alatta ott lenne, hogy milyen érvek miatt gondolják úgy, hogy az a tartalom hamis, szerintem kiváló ötlet lenne, mert elvenné "a tényellenőr a mindenható" feelingjét a dolognak, és az embereket gondolkodásra ösztönözné, nem pedig a feltétel nélküli elfogadásra (vagy éppen a feltétel nélküli lázadásra).

Na oké, de itt az a mondás, hogy a véleményszabadságból fakadó álhírek rossz tevékenységre ösztönzik az embereket, emiatt be kell tiltanunk a hamis hírek terjesztését. Való igaz, hogy álhírek hatására káros dolgokat tesznek emberek, akár tömegével, csak hogy hibás az árukapcsolás a szólásszabadsághoz. A szólásszabadság ugyanis, ha komolyan van véve, akkor az azt eredményezi, hogy az emberek különböző véleményekkel találkozhatnak szembe. Ennek azonban van egy ki nem mondott feltétele, mégpedig hogy maguk az emberek hajlandóak legyenek szembesülni a saját nézetükkel szembenálló érvekkel. Tehát nem a szólásszabadság okozza a problémát, hanem az ún. "tiltásszabadság", vagyis amikor emberek, tetszés alapon szűrhetik ki a nekik nem tetsző véleményeket. Ez az ún. véleménybuborék-effektus, amelyre a különféle közösségoldalak algoritmusai rákontráznak, hiszen üzleti okokból az a céljuk, hogy a te nézeteddel azonos cikkeket / videókat dobjanak fel számodra, hiszen ezzel tudják fenntartani az érdeklődésedet, azaz hogy sok időt tölts az oldalon.

Hogy mennyire így van ez, jól példázza az a jelenség, hogy az emberek gondolkodása rugalmasabbá válik, ha különféle nézőpontokat, kultúrákat ismer meg. Egy belterjes közösségnek sokkal erőteljesebb a vallásossága, mint annak, aki többféle vallást is megismer, ez utóbbi ugyanis általában nem arra ösztönzi az embert, hogy átálljon az újonnan megismert vallásra, hanem inkább arra, hogy észrevegye, mennyire autentikusan tudja képviselni egy hindu az ő vallását ugyanúgy, mint ahogy ő képviselte addig a kereszténységét, ez pedig kétséget ébreszthet benne mindkettő iránt, vagy éppen valamiféle univerzalista vallás fogalmazódik meg benne, amelynek ezek a földi vallások csak egy-egy színe. Azaz, próbálja a tapasztalatait egy egységes narratívába tömöríteni. Pascal is abban a narratívában fogalmazta meg a játékelméleti érvelését, hogy kétféle út van: vagy hiszel istenben, vagy nem, mert nem volt ismerete a Föld különféle vallásairól, és hogy azokat is milyen áhitattal képviselik a tagjaik. A sok nézőpont megismerése formálja az ember gondolkodását, és nagy valószínűséggel igazabb állásfoglalásra jut el, mint amiben előtte volt. Mindez nem egy újkeletű felfedezés, már a felvilágosodás idején felismerték Voltaire jóvoltából a "nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd" LIBERÁLIS elvnek az értékét. Mindenesetre Zuckerbergnek jó reggelt kívánok, örülök, hogy felfedezte a spanyol (illetve francia) viaszt.

Ma valamiért nyugaton, láthatóan a konzervatívoknak nevezett emberek képviselik a fenti filozófiát, míg a magukat liberálisnak hívók jó része ezt erősen szabotálja az emberi méltóságra, gyűlöletbeszédre hivatkozva. Ha a világ egyik legfuturisztikusabb embere, aki kiborgokban, marsi jövőben, mesterséges intelligenciában gondolkodik, ő a konzervatív, akkor mégis kit hívhatnánk progresszívnek? Ha a magukat progresszívnek mondók börtönbe zárnának embereket azok homofób kijelentései miatt, akkor kik a vaskalaposak? Sokat változott a világ. :)

Visszatérve, a lényeg, hogy a közösségi oldalaknak a véleménybuborékok problémájával kellene szembenézniük, és a kormányok kezelhetnék a zöldpolitikával azonos mértékű és jellegű történetnek. A zöld átállás sok cégnek profitelvonást jelent, ugyanígy, a közösségi oldalak is kevesebb taggal büszkélkedhetnek majd, ha a vitakultúra fejlesztését nevezik meg céljuknak a véleménybuborék-stratégia helyett. De legalább túlélheti az emberiség, ha ilyen értelemben is odafigyelünk a fenntarthatóságra.

Mi sem áll távolabb a filozófiától, mintsem a sportolás – gondolhatnánk elsőre. Alapvetően a filozofálást mint tevékenységet övezi némi negatív sztereotípia, miszerint ezt csak a valóságtól elrugaszkodott, ufófejű öreg tagok űzik semmittevés gyanánt. Holott, az igazság éppen az, hogy a filozófia többek között a rutintevékenységeinket akarja egy tág keretrendszerben értelmezni, ami arra jó, hogy segíti a döntéshozatalainkat a mindennapjainkban.

Az idei olimpiai botrányok kapcsán aktuálisnak vélem ezt a témát – pontosabban a versenysport témáját – elemezni. Az igazságtalanság – vagy ha úgy tetszik, sportszerűtlenség – kérdése merült fel annak kapcsán, hogy a korábban (a nemi szervekből adódóan) nőneműnek vélt, de Y kromoszómával is rendelkező, ezáltal interszexuális ökölvívó, Imane Helif továbbra is a nők között indul a mérkőzéseken. Mielőtt választ adnék arra a kérdésre, hogy én szerintem mi lenne a helyes eljárás a versenyzőt illetően, az alapvető keretrendszert szeretném világossá tenni, aminek fényében a versenysportról gondolkozok, és amelyből levonom a következtetésemet.

A sportszerűség nem jelent mást, mint azt, hogy az egyes versenyzők egyenlő feltételekkel indulva küzdenek meg egymással, ezzel biztosítva a verseny ún. tisztaságát. Magának a versenysportnak az alapfilozófiája tehát az, hogy az azonos feltételekkel induló versenyzők különböző eredményeket érnek el. Ennek fényében tekintjük igazságtalannak azt, ha valaki már az elején valamiféle előnnyel indul, például a startvonal helyett két méterrel előrébb rajtol, hogy egy banális példát mondjak. De igazságtalan az is, ha verseny közben tesz szert illetéktelen előnyre, például levág egy kanyart a bicikliútvonalon. Ugyanígy, az is tisztességtelennek számítana, ha valaki nem az azonos súlycsoportjában versenyzik, vagy mert genetikájából adódóan erősebb/gyengébb izomzattal ill. felépítéssel rendelkezik, mint a versenytársai, ez utóbbi miatt szokás szétválasztani a nemeket a sportszámokban. Érdekesség gyanánt itt azért érdemes megjegyezni, hogy a különböző rasszokat nem szokás így elszeparálni, holott éppen az erősebb fizikumuknak köszönhetően általában a feketék nyernek pl. futóversenyekben. Hogy ezen miért nem botránkozik meg senki (sőt, inkább ennek felvetését kritizálnák inkább, miszerint a bőrszín szerinti szétválasztás rasszizmus lenne), annak sokkal inkább társadalmi okai vannak, mint valami mély természeti felismerés. Ugyanakkor mégis, ha valaki csak egy pillanatig belegondol ebbe a furcsa ellentmondásosságba, akkor könnyen megingani érezheti a lába alatt a talajt, gondolván, hogy itt valami fundamentális dolog nem stimmel a sportról való felfogásunkban.

Először is, azt a szóösszetételt kellene ízlelgetnünk, hogy "egyenlő feltételek melletti különböző eredmények". Ha arra a kvázideterminisztikus világunkra gondolunk, amelyet a természettudományok leírnak, akkor ez egyenesen ökörségnek hat, elvégre mi magunk is fizikai objektumok, vagyis a természet részei vagyunk, akiknek a viselkedését a körülményei határozzák meg. Hat ránk, hogy mivel táplálkozunk, mennyit alszunk, milyen minőségű levegőt veszünk, hogyan neveltek, milyen hírek értek minket, van-e valamilyen betegségünk, stb-stb-stb., a faktorok száma végeláthatatlan. Mivel ezek a tényezők sokan vannak, és visszakövethetetlenek, ezért amolyan pillangóeffektusként működnek az életünkben, azaz nem lehet kiszámítani előre, hogy ezeknek a hatásoknak az összessége milyen viselkedést, – sport lévén szó – milyen teljesítményt eredményeznek. Ezek a körülmények egyfajta fekete dobozt képeznek, amelynek a beljesébe alapvetően nem látunk bele. Mindenkinek van egy ilyen fekete doboza, amelyek kívülről tök egyformának tűnnek, és ez a dolog kelti bennünk a sportversenyek tisztaságának illúzióját. Olykor azonban apró bepillantásokat nyerünk egy-egy ilyen dobozba, ez történt akkor is, amikor megállapították az argentin boxolónak a férfikromoszómáját. Ez kifejezetten olyan információ a versenyzőről, amelynek ismeretét a modern technika tette lehetővé; a kromoszómák felfedezése előtt szimplán nőnek tekintették volna az illetőt. Azaz, egy reformkori versenyben fel sem merült volna az igazságtalanság tézise.

Az a filozófiai kérdés merül fel, hogy vajon mit is tekinthetünk igazságtalanságnak egy sportversenyben. Ez a kérdés legszembetűnőbben talán a doppingszerek kapcsán jön elő. Alapvetően a doppingszerre is úgy tekintenek, amely igazságtalan előnyhöz juttatja a használóikat, de ha belegondolunk, ez egy műbalhénak is felfogható, elvégre ha mindenki használhatná ezeket a szereket – mint ahogy bizonyos rendezvényeknél inkább ezt a felfogást képviselik –, akkor ez a probléma fel sem vetődik. Ennyi erővel bármilyen vitaminra vagy egyéb tápanyagra is tiltási rendeletet hozhatnának, de innen már érezni lehet, hogy ez egy erősen önkényes határvonal. A doppingszerek tiltásának valódi oka sokkal inkább az egészségre gyakorolt káros hatásra vezetendő vissza, és mivel senkitől nem várható el, hogy kockáztassa az egészségét a fokozott teljesítmény érdekében, ezért ezt az egész gondolatmenetet úgy butítják le, hogy "a doppingszer használata csalás". De itt már látnunk kell, hogy ez a "csalás" nem egészen azt a fogalmat takarja, amit valódi értelemben értenénk alatta.

De visszatérve a fekete dobozokhoz, az a helyzet, hogy egy kvázideterminisztikus világban, mint amilyen a mienk, elméletileg bármilyen győzelmi momentum visszavezethető valamilyen tényezőre, ami az egyik versenyzőt már a kezdetekben jellemezte, a másik versenyzőt pedig nem. Vajon igazságtalannak vélnénk-e azt a mérkőzést, amelyben az egyik résztvevő közvetlenül a meccs előtt értesült édesanyja halálhíréről? Amely hír, tegyük fel, tizedakkorára csökkentette vissza sportolónk küzdési vágyát, mint amekkora addig volt. Tegyük fel, hogy erre nemleges a válaszunk. De mi van akkor, ha ez egy hamis hír, amelyet szándékosan terjesztett elő sportolónk ellenfele, hogy ezzel hozza magát versenyelőnybe? Ekkor már igazságtalanságról beszélünk? Vagy tegyük fel, sportolónk edzője arra figyelmezteti hősünket, hogy koncentráljon boxolás közben a jobbkézre, mert ellenfele arra szokott kevésbé ügyelni, és így legyőzhető. Ha az ellenfél nem kapja meg ugyanezt az információt (mármint hogy most jobboldalról fogják főleg támadni), és tudtán kívül győzik le emiatt, akkor az igazságtalanság?

Minél mélyebbre ásunk a témában, és minél inkább belelátunk az egyes fekete dobozokba, mondjuk, a technológia segítségével, annál elkerülhetetlenebbnek találjuk azt a következtetést, hogy a versenysport alapvetően egy színjáték, hiszen a fizika törvényeinek ellentmondó elvrendszert akar eladni a nagyérdeműnek. Képtelenség ugyanis, hogy ténylegesen azonos kezdeti feltételek mellett a játékosok különböző eredményeket érjenek el. Itt alapvetően egy olyan naiv gondolat húzódik meg a klasszikus sportfelfogás mögött, hogy az emberek az ún. "szabad akaratukból" küzdenek, amely során tényleg csak az elszántságot, az akaraterőt, a szenvedély mértékét mérjük le, amely tényezőket teljesen más dimenzióban említenek, mint a külső, befolyásoló tényezőket. Úgy vélik, az embernek van egy belső, a környezettől független világa, amely teljességgel az ő hatásköre alatt van (de ki az az "ő"?), és amely tényező egy tiszta versenyben egyedüliként dönti el, hogy ki nyeri meg a játszmát. Ez az alaptézis tudományosan teljességgel megalapozatlan. Mivel minden teljesítményünk elméletileg visszavezethető valamilyen kezdeti feltételre, ezért azt lehet mondani, hogy egy versenysportban vagy az van, hogy lesznek győztesek és vesztesek, és ezzel együtt akkor a kezdeti feltételek is különbözőek, vagy pedig ténylegesen sikerül megvalósítani az egyenlő feltételeket, ekkor azonban mindenki egyszerre ér a célba, illetve ugyanannyi pontot ér el, így végtére is az egész rendezvény az unalomba fullad bele.

Mi következik mindebből? Van egy irány, amely azt mondja, hogy vessünk véget a versenysportoknak, hiszen nincs itt másról szó, mint a kezdeti versenyelőnyök elrejtésének művészetéről. Minél komplikáltabb, szövevényesebb egy játékos győzelmének oka, annál inkább hozza magával azt az illúziót, hogy a győzelme az ő szabad akaratának köszönhető, ezáltal az ő dicsősége. Ha pedig a győzelem oka könnyedén visszavezethető egy-két olyan tényezőre, amely közismerten korrelálni szokott a jobb teljesítménnyel (például hogy az illetőnek Y kromoszómája van), akkor a győzelmet kevésbé a dicsőség, sokkal inkább a botrány övezi körül. A versenyek eltörlésének igényét lényegében a woke/szociáldemokrata-logikával azonosítanám, hiszen ezen felfogás alapvetően a hátrányos helyzetűek kompenzálásában gondolkodik. Na most, a versenysportban ennek szöges ellentéte valósul meg, hiszen nem elég, hogy az egyik sportoló hátrányos helyzetű a másikhoz képest, a meccs végén még az egészet megfejelik a győztesre vonatkozó díjazással, éljenzéssel, és – nullösszegű játék lévén – a vesztes törvényszerűen kisebb-nagyobb szomorúsággal vagy dühvel távozik. Ha úgy vesszük, ez egy afféle náci-logika, amely az ún. legjobbaknak akar minél több dicsőséget és jólétet szerezni. Persze, a mai progresszíveknél ez a versenyellenesség még csak nagyon a csírájában lehet jelen, tekintve hogy a woke-szellemiségű Franciaország rendezte az idei olimpiát. Úgy vélem, hogy az általam fent vázolt versenyfilozófia ma még egyáltalán nem elfogadott; a túlnyomó többség hisz az ún. tiszta versenyben és a szabad akaratban. De mint ahogy a '70-es évek progresszívjei nem különösképpen foglalkoztak a transzneműekkel, ugyanúgy lehetséges, hogy pár évtized múlva, amikor a jelenleg porondon lévő LMBTQ-izmus lecseng, és megnyugszik egy viszonylag stabil állapotba, az akkori progresszívek a versenysportokat veszik majd célkeresztbe, amelyet már csak egy konzervatív, úri mulatságnak fognak tartani, és az egyenlőség nevében az olimpiák eltörlését fogják követelni.

Még mielőtt bárki azzal vádolna, hogy ötleteket adok felébredettéknek a következő őrülethullámra vonatkozóan, gyorsan le is írnám, hogy véleményem szerint létezik egy másik út, amelyet én magam is képviselek. Szerintem egyáltalán nem kellene megszüntetni a versenysportokat, még annak a tudásnak a fényében sem, hogy nem létezik a szó szoros értelmében vett tiszta verseny. Egész egyszerűen csak más filozófiára kell építkeznünk. Mikor gyerekkoromban a játékautóimat versenyeztettem, hogy lejtőről indítva melyik gurul el a legmesszebb, akkor sem feltételeztem, hogy a "győztes" autónak szabad akarata lenne, és tényleg az ő dicsége volna az ő győzelme. Tisztában voltam vele, hogy a különböző kisautóknak különbözőek voltak a tulajdonságaik, és ezek az előre nem látható tulajdonságok hozták el az adott eredményeket, így a verseny élvezete továbbra is megmaradt. Szóval, a lényeg, hogy el kell felejtenünk a naiv gondolatainkat a tiszta versenyzésről, helyette meg kell fogalmaznunk amaz újdonsült nemes elvünket, hogy miért is csináljuk a versenysportot, amelyet próbálok a lehető legköltőibben megtenni: Azért, mert baszott izgalmas! Meg alapvetően nagyszerű formáját látom benne a nemzetek egymással történő vetélkedésének, mert játékos, barátságos keretek között tudja tartani a bennünk rejlő, háborúzni akaró szellemi potenciált, így aztán, ha csak egészen aprócska mértékben is, a világbékéhez is hozzájárul.

És hogy válaszoljak az eredeti kérdésre: Alapvetően nem engedélyezném Helifnek az olimpián való részvételt. Ennek oka a fentiek fényében az, hogy beleláttunk a fekete dobozába, és nyilvánvalóvá vált egy számára előnyt jelentő tényező, megrontva ezáltal az "egyenlő feltételek" illúzióját, pont amelyet élvezünk a versenyek során. Hozzáteszem, hogy alapvetően képlékeny vagyok a témában, mert tőlem akár nyugodtan versenyezhetnének fiúk-lányok egymással, vagy emberek-gepárdok a futópályán, csak egész egyszerűen akkor egy másfajta sportfilozófiát kell megfogalmaznunk.

Mindezek mellett azt is hangsúlyoznám, hogy Helif is áldozata (ha nem a legnagyobb áldozata) ennek a történetnek, elvégre ő sem tudta magáról korábban, hogy milyen génjei vannak. Csak fel kell tennünk magunkban a kérdést, hogy mi magunk mit tennénk, ha egyik napról a másikra kiderítenék rólunk, hogy a genetikai vizsgálatok szerint a kromoszómáink nem egyeznek a megjelenő nemi jellegeinkkel. Mivel jelenleg nem szerveznek sportokat interszexuálisoknak, így számára ez az esetleges kizárás az élete álmáról történő lemondást is jelentheti. Szóval nem könnyű. Őszinte részvétem neki is, a versenytársainak is, és azoknak is, akik döntésre kényszerülnek ebben a nem mindennapi helyzetben.

A mostanában zajló, már-már véget érő népszámlálás kapcsán, meg egyébként is számos alkalommal előkerül az ateizmus szó jelentése. És látszólag úgy tűnhet, hogy ebben a támában is hívők és ateisták feszülnek egymásnak, holott az isten létét illetően azonos nézeten levők sem feltétlenül értenek itt egyet, már csak abból kiindulva is, hogy egészen más a ma népszerűnek mondott ateizmus-fogalom a magukat ateistának vallók körében, mint az a szemlélet, amelyet éppen az "ateizmus pápájanak" keresztelt Dawkins adott közre Isteni téveszme c. könyvében. Hogy még jobban megbolondítsam a már amúgy is hullámzó vizet, az én értelmezésem mindkét felfogástól eltér – habár közelebb mondható a dawkins-i skálához –, de cserébe meg is indoklom a saját terminológiámat. Ez nyilván nem kötelező érvényű senkire nézve, és a lehetőség is adott, hogy a kommentrészlegben bárki kritizálja a kategóriarendszeremet, és tekintve, hogy a fogalmak jelentéseinek időbeli változása általános jelenségnek mondható, azaz nem szabad úgy gondolni a nyelvünkre, mintha szabatos matematikai terminológiákat alkalmazna, mégis adott az igény, hogy igyekezzük magunkat minél választékosabban és világosabban kifejezni.

A terminológia körüli zavart én abban látom, hogy sokféle attitűdöt, dimenziót próbálnak egyetlen fogalomba préselni, ezáltal maga a szó kifejezéstelenné, kiüresedetté válik. Régen kimondottan az istentagadókat hívták ateistának, ma pedig az a népszerűbb felfogás, miszerint akik nem hisznek istenben (ezt képviselik az olyan magyar hangadó ateisták is, mint Brendel Mátyás vagy Waldmann Tamás), de már olyan értelmezést is hallottam magát ateistának valló részéről, hogy mindenki, aki nincs meggyőződve isten létéről, az ateista (lásd: GiantGreenSparklingDuck). Ez utóbbi már annyira irreálisan tágítja ki a kereteket, hogy ha belegondolunk, eszerint azokat is ateistának kellene hívnunk, akik hajlanak isten léte felé, de nem biztosak benne. Ez kész nonszensz, ennyi erővel az isten létében meggyőzötteket is betehetnénk a kalapba, és ekkor már az ateista egyenértékű lesz az "isten létéről valamiképp vélekedők" csoportjával. Nagyszerű meghatározás, és totálisan hasznavehetetlen. De Brendel Mátyásnak is az erre vonatkozó blogposztjában fellelhető a koncepcióból adódó zavar, mert az utolsó két bekezdésében úgy igyekszik helyreigazítani magát, hogy az ellentmond a korábbi gondolatmenetével, sőt, explicit le is írja, hogy "nem egészen állok úgy középen, hogy egyenlő távolságra". Mit tetszik parancsolni?

Ahelyett, hogy a szó etimológiájának boncolgatásába kezdenék (hiszen ez az, ami zavaros), onnan indulok, hogy miképpen lehet vélekedni isten létéről. Erre logikailag három fő esetet különböztethetünk meg: 1.) szerintem van, 2.) nem tudom eldönteni, hogy van-e, 3.) szerintem nincs. (Esetleg még olyan extrém variációkat fel lehetne vázolni, mint hogy "isten volt, de már meghalt", vagy "egyszerre létezik is meg nem is", ezekre akár újabb terminológiák kreálhatók, de itt most nem tartom érdemesnek foglalkozni velük.) Ezt a három esetet nyilván lehet árnyalni olyan szinten, hogy mennyire vagyok biztos abban, hogy van/nincs, és ezek alapján létre lehet hozni alkategóriákat, de ez a lényegen nem változtat. Az olyan válaszok, hogy "lehet hogy van, de én nem hiszek benne", vagy hogy "nem érdekel a téma" nem, vagy nem egészen erre a kérdésre adnak választ, tehát nem is alkalmazhatjuk rájuk ugyanazt a terminológiát. A "nem tudom értelmezni isten fogalmát" még egy érdekes eset, erről majd később írok.

Mi a baj a népszerű "lehet hogy van, de én nem hiszek benne" megfogalmazással? Egyrészt az, hogy a "lehet hogy van" válasz bár a "nem tudom"-ra, tehát a középső kategóriára utal, mégsem egészen egyértelmű, de ami igazán zavarossá teszi a kijelentést, az a "nem hiszek benne" hozzátétel, ugyanis ilyet akkor szoktunk mondani, ha a modellünk nem tartalmazza a szóban forgó objektumot, még lehetőségként sem. Például ha nem hiszem azt, hogy elérem a buszt, akkor éppen azt fejezem ki, hogy szerintem le fogom késni. Nyilván van benne egy árnyaló bizonytalanság, de alapvetően nem a középen állást, hanem az "inkább nem"-et fejezi ki. Szóbajöhet itt az is, hogy a hitre mint módszertanra, és nem mint állásfoglalásra gondol a költő, ez viszont egy új dimenzió, nem a kérdésre ad választ. A hit mint módszer (jobban szeretem erre a dogmatikus szót alkalmazni) független a tartalomtól, ugyanis vélheti úgy valaki, hogy van isten, anélkül, hogy hinne benne, mert racionális következtetések által jutott el erre az álláspontra. Tehát ebben az értelemben ő sem hisz istenben. Furcsa lenne emiatt egy racionális teistát ateistának hívni. A "nem érdekel a téma"/"isten léte nem fontos" felelet pedig egyáltalán nem a kérdésre válaszol, így pláne megfelelhet bárminek, és igen, még a teistának is, habár kulturális okokból ez szokatlan lehetőség. Például a "szerinted van-e focipálya Moszkvában?" kérdésre simán felelhetném azt, hogy "nem érdekel a kérdés", miközben egyébként feltételezem, hogy van focipálya egy ekkora városban, csak rohadtul nem foglalkoztat, és inkább ennek kívántam hangot adni.

Ha van ez a három, egymásnak diszjunkt (!) halmazt képező állásfoglalás, akkor az a praktikus, ha a terminológiák határai is ezek mentén húzódnak, és nem keverünk a kérdésbe egyéb aspektusokat. Az "isten(ek)ben való hit hiánya" megfogalmazás máris problémás, mert annak dilemmáját leszámítva, hogy itt a hitre mint módszertanra vagy mint állásfoglalásra gondolunk, nem ad választ arra sem, hogy akkor most az illető a "nincs" vagy a "nem tudom" mellett teszi le a voksát, holott azért érezzük, hogy ezek minőségileg különböznek egymástól. Olyannyira, hogy pl. Dawkins az (erős) agnosztikusokkal szemben helyezi el magát, még véletlenül sem egy csoportba tartozva velük.

De mi okozza a problémát egy ilyen, látszólag pofon egyszerű kérdésnél? Számos ateista (?) nyomban felhördül, ha a szájába adják, hogy ő tagadja isten létét, vagy hogy azt állítja hogy nincs isten, vagy hogy abban hisz hogy nincs isten, és hasonlók. Ugyanis a vitakultúra szemszögéből tekintve az ilyen válasz egy propozíció, amelyet – ha racionális az illető – igazolni tud, ergo egy dialektikus párbeszéd során a bizonyítás terhe nyomja a vállát. Mindeközben ha azt mondja, hogy nem állítja, hogy nincs isten, ő pusztán csak nem hisz benne, akkor ő látszólag kikerülte a bizonyítás terhét, csakhogy ezzel a válasza is zavarossá vált, mert mint mondtam, nem egyértelmű, hogy ő most nem tud dönteni, vagy inkább a nincs mellett voksol.

Mint fentebb is írtam, az triviális, hogy árnyalni lehet a bizonyosságot, nem ez a kérdés. Mint ahogy a felnőtté válás is egy folyamat, ezt senki nem vitatja, ugyanakkor mégis diszjunkt kategóriákat hoztunk létre a "felnőttekre" és "gyerekekre", amelyek határát a 18 éves kornál húztuk meg, így aztán mindenki egyértelműen besorolható a "gyerek" vagy "felnőtt" halmazba. A bizonyossági skálát is hasonlóan lehet elképzelni, habár fölösleges volna számértékeket rendelni az egyes fokozatokhoz, de azért elnagyolt mértékben meg tudjuk különböztetni az egyes szinteket. Többektől hallottam, hogy nincs értelme valószínűségi szinteket megkülönböztetni, mert nincs valami isteni gyakoriság, ami alapján ezt mérni tudnánk, de ezt szintén nonszensznek tartom, ez a valószínűségnek kimondottan frekventista értelmezését veszi alapul, és nem vesz tudomást arról, hogy a valószínűség a jellegénél fogva szubjektív, tehát a valaszadó ismeretétől függ, ennélfogva pont az "objektív valószínűség" fogalma az, ami értelmetlen. (Legfeljebb a mikroszkopikus világban, de az most nem kapcsolódik ide.) Ennek kifejtése egy újabb blogposztot igényelne, itt adottnak veszem, hogy meg tudjuk különböztetni egymástól az egyes bizonyossági szinteket. Ha valaki a számszerűség hiányára gondol, az képzelje el az autóvezetést. Ott is érzésből kezdünk vagy nem kezdünk bele egy előzési manőverbe, mindig adva annak egy szubjektív valószínűséget (mert másmilyen valószínűség nem is létezik), hogy meg tudjuk-e előzni az éppen előttünk levő autót anélkül, hogy a szembejövőnek nekiütköznénk. Sehol egy számérték, de az életünket tesszük fel rá. És működik. De ha számértéket is rendelnénk a dologhoz, amelyet netán egy képlettel számolnánk is ki, azáltal sem válna a dolog objektívvá, mert az objektív nem azt jelenti, hogy pontos, hanem azt, hogy minden szemszögből nézve igaz. Márpedig a valószínűség pont egy olyan dolog, amely a különböző alapismeretektől függően más-más értéket kap, a mindentudás pedig értelmét venné a valószínűség fogalmának (egy determinisztikus világban), tekintve, hogy egy mindentudó entitás szemszögéből minden esemény 100 vagy 0% valószínűséggel történne meg.

Na most, ha adottnak vesszük ezt a bizonyossági skálát, akkor az a kérdés adódik, hogy a "lehet hogy van, de én nem hiszek benne" hol helyezkedik el rajta. Úgy tűnik, hogy ez a "nem tudom" kategória akarna lenni, csakhogy itt jön a gubanc. Ugyanis jelentős különbség van a valamit nem tudni és a valamit nem feltenni között. Jöjjön megint egy közlekedési példa: Ha gyalogosként szétnézek a zebra előtt, akkor azt vizsgálom meg, hogy jön-e valamilyen jármű, és ha nem jön, akkor átkelek. Csakhogy ezzel a művelettel én valójában nem bizonyítottam az állításomat szigorú értelemben, mert semmiféle levezetést nem végeztem a zebrához közelítő, esetlegesen láthatatlan, vagy egyéb okok miatt nem érzékelt járművek nemlétéről, pusztán az érzékelés hiányából következtettem ki a feltételezésemet. Ez egy tipikus hétköznapi eset arra, hogy tudományos értelemben a bizonyíték hiánya és a hiány bizonyítéka egyenértékűnek tekinthető. (A matematikában ez nem igaz, de az élet nem egy zárt axiomatikus rendszer, hanem egy felfedezni való terület, amit a tudományos, induktív, megfigyelések és kísérletek által megerősítő módszerrel ismerünk meg.) Magyarán, ahogy a példából is látszik, az entitás nemfeltételezése sokkal közelebb áll annak explicit tagadásához, mintsem a bizonytalansághoz. Gondoljuk csak el: átkelnénk az úttesten, ha bizonytalanok vagyunk? (Szuicidek most ne válaszoljanak.) Dehogy kelnénk át, a KRESZ is úgy szól, hogy meg kell győződnünk arról, hogy nem jön semmi. Hétköznapi értelemben itt egy tudásról van szó, de itt egy az egyben az a típusú nemfeltételezés történt, mint amit istennél is alkalmaznak sokan. Mégis azt tartják fontosnak, hogy kihangsúlyozzák a nemfeltételezés és az explicit tagadás közti különbséget, és képesek emiatt magukra az agnosztikus jelzőt alkalmazni, holott a kettő közötti eltérés marginális, csak filozófiai szofisztikálás, de a gyakorlati életben pontosan ugyanúgy viszonyul a tárgyról az azt tagadó és az azt nem feltételező személy. Éppen hogy a nemfeltételezés és a "nem tudom" állapot közötti különbség a jelentős, tehát az "agnosztikus" jelző az ilyen emberre egyáltalán nem indokolt.

Olyan ismeretelméleti rendszert vallok helyénvalónak, amely szerint teljesen biztosak semmiben nem lehetünk. Nincs egzakt értelemben vett verifikáció, sem falszifikáció, tehát ha valaki az ilyen egzaktul értelmezett tudást nevezi csak gnózisnak, akkor a világon mindennel szemben agnosztikus lennék, értelmetlenné válna ezzel a szó használata. Ezzel szemben én azt a megoldást látom konstruktívnak, ha elhanyagolható és nem elhanyagolható valószínűségekről beszélünk. Például számomra elhanyagolható annak valószínűsége, hogy a Margit híd pont akkor szakad le, amikor átsétálok rajta, ennélfogva nem érzem kockázatosnak ezt a műveletet. Ha úgy tetszik, a modellem nem tartalmazza a híd leszakadását. Akollapszista vagyok. Mondhatom erre azt, hogy "lehet, hogy leszakad, de én nem hiszek benne", de vegyük észre, hogy itt a "lehetséges" arra az elméleti, parányi valószínűségre vonatkozik, ami filozófiai szemszögből szórakoztató, de a gyakorlatban semmiféle jelentősége nincs. Ugyanezzel a logikával, számomra az "ateista" kifejezés azt a személyt jelenti, akinek a világról alkotott modellje nem tartalmazza istent, nem számol vele, ezt fejezi ki számomra az 'a' fosztóképző is (teizmusmentesség). Ez pedig rohadtul nem a "nem tudom eldönteni" kategória. Ha nem tudnám, hogy leszakad-e a híd vagy sem, akkor – hacsak nyomós indokom nem lenne rá – nem kockáztatnék. Akkor mentes a világképem a híd leszakadásának gondolatától, ha nem érzem kockázatnak az átkelést. Ezzel a meghatározással pedig a "nem tudom értelmezni isten fogalmát" álláspontról is látható, hogy idetartozik, elvégre az ő világmodellje sem tartalmazza istent.

No, de akkor mi van ezzel a bizonyítás terhe dologgal? Ha a nemfeltételezős ateizmus gyakorlatilag a "nincs isten" állásfoglalásával egyenértékű, akkor szükséges-e ezt külön igazolni ahhoz, hogy racionális legyen az álláspontom? Azt gondolom, a példákból már látszik, hogy nincs pluszban ilyenre szükség, ugyanis már rendelkezünk érvvel: semmi bizonyítékát nem láttuk istennek. Sokan lebecsülik ezt az érvet, mondván, hogy attól, hogy nem láttuk, még létezhet, de ez az okoskodás azért hibás, mert matematikai, deduktív módon akar bizonyítani egy felfedezendő, azaz induktív módon igazolható entitást. A világon soha semmilyen fizikai objektumot nem bizonyítunk deduktíven, illetve ha közvetlenül elő is fordul ilyesmi (pl. egyes részecskéket matematikai levezetések által jósolnak meg), akkor is egy induktív tapasztalat áll emögött. Ténylegesen deduktív levezetés csak akkor jöhetne szóba, ha a világ – és ezáltal istennek is az – alapjait mi konstruálnánk meg mint egy axiomatikus rendszert, de hát szó nincs ilyenről, ezek felfedezni való objektumok. Itt pedig a jó öreg tudományos módszer alkalmazandó, amikor is csak akkor titulálunk létezőnek valamit, ha azt már igazoltuk, illetve akkor számolunk a lehetőségével, ha a tapasztalataink alapján az ténylegesen egy releváns alternaítva. Waldmann Tamás egy jó példát hozott az agnosztikus bemutatására: Egy golyókkal teli tartályról kellene megtippelni, hogy páros vagy páratlan számú golyót tartalmaz. Ez láthatólag 50-50%, itt ténylegesen azt tudom mondani, hogy agnosztikus vagyok, mert sem a páros, sem a páratlan alternatívának lehetősége nem elhanyagolható. De az sem feltétel, hogy középen legyek. Ha például azt kellene eldönteni, hogy a tartályban levő golyók száma osztható-e 3-mal, akkor is agnosztikus lennék, mert kisebb ugyan az esélye, hogy igen, de nem elhanyagolhatóan kicsi. Ugyanígy állok ahhoz a kérdéshez is, hogy van-e az univerzumban a miénkhez hasonlóan fejlett technológiával rendelkező faj. Nem tudok állást foglalni, ebben szintén agnosztikus vagyok. Abban a kérdésben, hogy van-e élet más bolygókon is, szinte biztosra veszem, hogy van, és hogy van-e a hátam mögött egy manó, aki mindig elbújik, mikor hátrafordulok vagy tükörbe nézek, szinte biztosra veszem, hogy nincs. Nem kalkulálok az esetleges hatásaival, mert nem tartalmazza a modellem. Nem tudok explicitebb levezetést adni arra, hogy nem létezik, de önmagában az, hogy semmi jelét nem látom, már egy érv amellett, hogy nincs. Tehát igaz ugyan, hogy rajtunk van az igazolás terhe, de ennek a kötelességünknek eleget is tettünk, mert a "nem tapasztaljuk" egy induktív, megerősítő érv amellett, hogy a dolog nem létezik.

A fentiek fényében tehát azt a terminológiarendszert tartom értelmesnek, amely szerint a teista úgy véli, hogy van isten, az agnosztikus nem tudja eldönteni, az ateista szerint pedig nincs isten. Ez lényegében a klasszikus definícióknak felel meg, de az árnyalások miatt létrehozott alkategóriák mutatják, hogy szerintem ez egy igen is jól átgondolt rendszerezés. Például megkülönböztethetünk erős és gyenge ateistát, de a gyenge ateista nem az agnosztikus, mint sokan gondolják, hanem az az ateista, aki a tapasztalatok híján nem feltételezi isten létét (gyenge "nincs"), az erős ateista pedig, ha racionális, akkor plusz érveket hoz isten léte ellen (pl. azt, hogy ellentmondásosak a tulajdonságai, erős "nincs"), ha pedig nem racionális, akkor dogmatikusan ragaszkodik a nincshez. Elvégre dogmatikusak bármivel kapcsolatban lehetünk, függetlenül a dogma tartalmától. De ugye a módszertan (ráció/dogma) egy külön szempont, nem arra a kérdésre ad választ, hogy szerinted van-e isten, hanem arra, hogy milyen módon fogadtad el az ő létét vagy nemlétét. Sokan eleve úgy állnak a kérdéshez, hogy teista csak dogmatikusan lehet valaki, ateista pedig racionálisan (persze sok teista szerint éppen hogy dogmatikusan), de nem lehet elégszer hangsúlyozni, ez egy másik kérdés, és ha bele akarjuk sűríteni a terminológiába, akkor nem csoda, hogy egy katyvasz lesz az egész. Az "agnosztikus ateista" kifejezésnek sem látom különösebb értelmét, hiszen két diszjunkt halmaz metszetébe kívánja besorolni magát, ami olyan kategória, mint a "felnőtt gyerek", habár érteni vélem, hogy ez olyasmit jelenthet, hogy hajlik isten nemléte felé, de nem biztos benne. Esetleg ilyen értelemben lehetne használni ezt a szóösszetételt, de megfigyeléseim szerint nem ilyen módon, hanem szerintem hibás ismeretelméleti alapokból kiindulva alkalmazzák. Nem olyan régóta jött szembe velem a "pozitív" és "negatív ateista" kifejezés is, de ezeket csak szimplán az "erős" és "gyenge ateista" szinonímáiként használják. Szerintem viszont ez nem teljesen analóg az "erős" és "gyenge" ateistával, sokkal inkább itt arról van szó, hogy a pozitív ateista konkrétan hallott az istenes nézetekről, és ő ezekkel tudatosan áll szemben, míg a negatív ateistának a világképe úgy nem tartalmazza istent, hogy nem is hallott róla, ilyen lehet egy bizonyos típusú őslakos, vagy újszülött gyermek.

Persze, mindvégig nyitvahagytam azt a kérdést, hogy milyen/melyik istenről van szó. A válasz az, hogy mindegyikről, hiszen az ateista világmodellje egyetlen istent sem tartalmaz; ha csak egyet is tartalmazna, akkor már nem lenne ateista. Valaki kitalálta a "poliateista" kifejezést annak leírására, hogy ő sok istent nem tart létezőnek, de mint láthatjuk, ez értelmetlen, mert ez maga az ateizmus. Ha nem így kategorizálnánk, akkor egy keresztényt is ateistának kellene nevezni amiatt, mert nemlétezőnek tartja például a hindu és az ógörög isteneket. Ezek alapján látható, hogy a teista-ateista bizonyossági skálán az elhelyezkedésedet az általad legjobban hitt isten határozza meg. Így tehát ha a judeo-keresztény istenekkel szemben erős ateista vagy, de mondjuk egy deista istenről nem tudsz állást foglalni, akkor összességében agnosztikus vagy.

Na most, a szakmaibbnak tűnő magyarázatok a teizmus-ateizmus illetve a gnosztikus-agnosztikus tengelyt egymásra merőlegesen szokták felállítani, vagyis amik különböző dimenziókat vizsgálnak, archaikusnak beállítva az előbbi rendszerezést. Az indoklásuk az, hogy a teizmus-ateizmus tengely az istenben való hitre vonatkozik, a gnosztikus-agnosztikus tengely pedig a tudásra. Így pedig létrehozható négy kategória: gnosztikus teista, agnosztikus teista, agnosztikus ateista, gnosztikus ateista. Igen ám, de ez a látszólag részletgazdagabb ábrázolás hova helyezi a teljesen középen állókat? Mi indokolná akár a teista, akár az ateista címkét? Ha itt az a gondolatmenet, hogy a bizonytalan ember nem hisz (tehát eszerint ateista), mert a hit ez esetben valami meggyőződést, bizonyosságot takar, akkor mint írtam fentebb, azt is ateistának kellene nevezni, aki valószínűnek tartja isten létét, de nem biztos benne, pontosabban fogalmazva, nem elhanyagolható a bizonytalansága. Továbbá, szintén ezen okoskodás szerint pedig – bármilyen furcsán is hat – nem a gnosztikus teizmus, hanem az agnosztikus teizmus a dogmatikus, mert ők úgy hisznek istenben, hogy nincs tudásuk róla, azaz semmiféle empíriával vagy racionális levezetéssel nem tudják igazolni a létét, de ők akkor is biztosra veszik. Mégis ez az a kategória, amit szinte elméletiként szoktak emlegetni, mondván, hogy alig létezik ember, aki ide sorolható. Így tehát a teisták túlnyomó többsége tudva hisz, tehát racionálisan teista. Bitch, please! (Ha a tudás nem az empíriára vagy a rációs levezetésekre vonatkozik, akkor elképzelni sem tudom, miben különbözik a hittől.)

És akkor itt bele lehetne menni annak szőrözésébe, hogy egészen pontosan mit hívunk tudásnak. Véleményem szerint az istenhívők többsége tényleg valamiféle érvrendszer miatt hisz, legyen szó a világunk komplexitásáról, a személyes tapasztalatairól, és a többi, tehát van egy a tudományos módszerhez hasonló logikai következtetésük, még ha ők ezt nem is így hívják. Az nagyon ritka, amikor valaki azt mondja, hogy nincs semmiféle oka/alapja hinni, de ő hisz. (Ő lenne a nevezett agnosztikus teista.) No de a racionalizálás is tudás? Az ellenérvek nemfigyelembevétele is tudás? Ezek olyan részletkérdések, amelyek már messze túlmutatnak azon az eredeti kérdésen, hogy "mi az állásfoglalásod isten létéről?". Olyan szinten túlbonyolítottuk a kérdést, hogy már mindent képesek vagyunk ábrázolni, csak a kérdésre adott választ nem.

Mindezek ellenére nem tartom ördögtől valónak az "agnosztikus-ateista" és "agnosztikus-teista" terminológiákat (így, kötőjelesen), de egészen más szisztéma szerint. Nem egy másik dimenzió bevonásával történő rendszerezésnek tekintem, hanem úgy, mint az ateista és agnosztikus közötti, illetve a teista és agnosztikus közötti állapotot. Agnosztikus-ateista alatt azt értem, hogy bizonytalan, de hajlik isten nemléte felé, értelemszerűen pedig az agnosztikus-teista szintén bizonytalan, de hajlik isten léte felé. Ezek nem az ateizmuson és teizmuson belüli kategóriák, hanem különböző kategóriák keverékei. Mint ahogy a kékeszöld sem a kék kategóriának részhalmaza, hanem a kék és zöld kategóriák keveréke. (Illetve, tekinthető a kék és zöld halmazon belüli részhalmaznak egyaránt, na de akkor az agnosztikus egyszerre ateista és teista is? Ugyan már!) Éppen ezért a halmazelméleti gondolkodás itt megtévesztő lehet, de éppenséggel megmaradhatunk annál is, csak jól kell bánni vele. Itt az lesz a döntő, hogy az illetőnek inkább a bizonytalansága a meghatározó, vagy inkább a van/nincs álláspontja, és aszerint sorolom az agnosztikus vagy a teista/ateista kategóriába. Ha felismertük, hogy itt egy bizonyossági skáláról van szó, akkor nincs más dolgunk, mint hogy meghatározzuk, melyek azok a pontok, ahol már így vagy úgy hívjuk az adott állásfoglalást.

Összegzésképpen tehát a terminológiarendszerem:

1. Ateista az, akinek a valóságról alkotott modellje nem tartalmaz istent.
   
   1. Erős ateista, aki állítja, hogy nincs isten, és nincs, vagy elhanyagolható az állításában való bizonytalansága. (Ennek egy részhalmaza a dogmatikus ateista.)
   2. Gyenge ateista, aki nem feltételezi, hogy van isten, és habár bizonytalanabb az erős ateistánál, ez a bizonytalanság még mindig elhanyagolható.
2. Agnosztikus az, akinek a bizonytalansága a meghatározó, mert sem isten létét, sem isten nemlétét nem tartja elhanyagolható narratívának.
   1. Erős agnosztikus, aki szerint soha nem is adható válasz a kérdésre, mert isten léte igazolhatatlan és cáfolhatatlan.
   2. Gyenge agnosztikus, aki azért nem tud választani, mert (jelenleg) nincs kellő ismerete a döntéshez.
3. Teista az, akinek a valóságról alkotott modellje tartalmaz istent.
   
   1. Erős teista, aki állítja, hogy van isten, és nincs, vagy elhanyagolható az állításában való bizonytalansága. (Ennek egy részhalmaza a dogmatikus teista.)
   2. Gyenge teista, aki feltételezi, hogy van isten (például ráutaló jelek alapján), és ez a feltételezése meghatározóbb a bizonytalanságánál.

Az agnosztikus-ateista és agnosztikus-teista megnevezések is tekinthetőek külön kategóriáknak, de szerintem szemléletesebb, ha ezeket nem rakom külön pontokba, mert igazából csak árnyalják a fő mérföldköveket. A skála elméletben akármeddig finomítható, csak mivel a kifejezéseink értelmezéseinek kilengése egy felbontáson túl már nagyobb lenne, mint a skála finomsága, így a túlzott árnyalgatás inadekvát lesz. Pont emiatt nem használok számértékeket sem, mert kötve hiszem, hogy bárki be tudná azonosítani, hogy ő most 98 vagy 99% biztos az állításában. Hangsúlyozom, ettől még a valószínűség nem veszti értelmét, csak egyszerűen túlságosan elnagyoltak az attitűdjeink egy ennyire szofisztikált rendszerezéshez.

Ami az én besorolásomat illeti, nagyjából erős ateistának vagyok mondható. Én is érzékelem, hogy egy Jahve-típusú isten az ellentmondásai miatt még biztosabban kizárható, mint egy deista teremtő, de azt gondolom, hogy a dawkins-i érvelés az utóbbi típusú istent is szinte biztosan kizárja, miszerint teljességgel valószínűtlen, hogy egy ilyen összetett lény egy őt létrehozó entitás vagy evolúciós folyamat nélkül létezzen. Tehát nem csak nem feltételezem a tapasztalatok híján, hanem egész egyszerűen túlmegy a józan ész határain. Persze, ilyenkor azonnal felmerül, hogy mit vagy kit is neveznénk igazán istennek, mert egy, a világunkat megalkotó földönkívüli entitást még nem feltétlenül hívnék annak. Egy ilyen típusú földönkívüli kapcsán inkább csak gyenge "ateista" vagyok, de egy olyasvalaki iránt, aki örökkévaló, mindentudó, mindenható, vagyis akit igazán isteni attribútumokkal jellemzünk, már az erős jelző a megfelelőbb.

Véleményem szerint a fent vázolt értelmezés konzisztensebb a mindent (is) magába foglaló modern ateizmus-definíciónál, amelyről kicsit az az érzésem, hogy afféle sunyi toborzó szándék áll mögötte, mint ahogy a katolikusok is képesek magukhoz sorolni azokat, akiket pusztán megkereszteltek, de ezen kívül nem gyakorolják a hitéletet. Ha egyszeriben minden bizonytalankodó emberre ráragasztjuk az 'ateista' bilétát, akkor csodát fogunk látni: hirtelenjében a túlnyomó többség ateista lesz... De meggyőzhető vagyok arról, hogy mégis csak az említett definíció a helyes, csak akkor tessék azt az én levezetésemnél jobban megindokolni. Én alapvetően annak híve vagyok, hogy inkább írjuk körül magunkat jó részletesen olyan szavakkal, amelyeket feltehetően mindannyian ugyanúgy értünk, mintsem üres címkékkel dobálózzunk, hiszen a fogalmaink jelentéstartalma is folyamatosan változott és változik a világra vonatkozó ismereteink, de főképp az ismeretelméletünk alakulása miatt. El kell fogadnunk azt is, hogy vannak többjelentésű szavaink, és nem kell senki fejéhez hozzávágni azt, ha "helytelenül" használja az ilyen homályos vagy többjelentésű kifejezéseket, inkább fejtsük ki részletesen, hogy mire gondolunk annak érdekében, hogy a lehető legpontosabban értsük meg egymást.

Most szintén a Kálvinista Apologetika (KA) egy újabb, Geng Viktorral készült videója sarkallt poszt írására, ezúttal azonban nem a teljes műsor anyagára, csak kiemelten egy-két részterületére szeretnék reagálni.

Mindenekelőtt nagyon dicséretesnek találom ennek az interjúnak az elkészítését; számomra is cél a vitakultúra fejlesztése mind a magam, mind a társadalom számára. De pont emiatt is fontos, hogy kitisztogassuk azokat a félreértéseket is, amelyek éppen a racionális vitának a tulajdonságaival kapcsolatosak.

Jómagam is az ingyenesen elérhető, Margitay-féle érveléstecnikai tankönyvet olvasom mostanság, amely szerint a racionális vita célja az igazság, a helyes álláspont megtalálása. Ezzel szemben azonban olyat is ír, hogy nem célja a meggyőzés, a közös álláspont kialakítása, azzal az indoklással övezve, hogy akkor is képesek vagyunk közeledni az igazsághoz, ha nem jön létre konszenzus. A jóindulat elvét alkalmazva, én ezt egy meglehetősen szerencsétlen megfogalmazásnak találom, ugyanis Nagy Gergely (a KA arca) ezt az elvet előszeretettel használja arra, hogy a "racionális" vitában pusztán csak kifejtse az álláspontját, de ne reagáljon érdemben azokra az ellenvetésekre, amelyeket a vitapartnere felhoz. Mint mondtam, a jóindulat elvét alkalmaztam, vagyis hajlamos vagyok azt gondolni, hogy Margitay-val azonos véleményen vagyok, csak hibásan fogalmazta meg a racionális vita célját, ugyanis logikai lehetetlenségnek találom az igazsághoz történő olyasfajta közeledést, hogy közben a felek nem törekednek a közös álláspontra. Az is lehet, hogy itt pusztán azt kívánta érzékeltetni az író, hogy nem mindig érkezünk meg a teljes egyetértésig, de akkor is felismerésekhez juthatunk részterületeken, és ez természetesen igaz. Azonban itt az egyet nem értés és az igazság meg nem találása együttjár, vagyis amennyire kihangsúlyozom az egyik lényegtelenségét, ugyanannyira ki kell hangsúlyoznom a másikét is. Magyarán, ezt az állítást totál fordítva – és nyilvánvalóan ugyanolyan szerencsétlenül – is megfogalmazhatta volna, miszerint a racionális vitának célja az egyetértés, de nem célja az igazság megtalálása, hiszen úgyis közeledhetnek az álláspontok, hogy a felek nem jutnak el a teljes igazsághoz, ami megint csak igaz. Azaz, itt valami hangsúlybeli eltérés lehet a ludas, de spekulálni se szeretnék, hogy vajon mire gondolt a költő, ezt konkrétan Margitay-val kellene megvitatnom. Mindenesetre ha elrugaszkodok a jóindulat elvétől, és szó szerint venném a könyvben leírtakat, akkor stílszerűen az alábbi premissza-konklúzió képletet tudnám felírni:

P1. A racionális vita célja az igazság keresése.
P2. A racionális vitának nem célja a közös álláspont kialakítása.
K. Az igazság ellentmondásos lehet.

amely az én – és szerintem sokadmagunk – igazságfogalmával egyáltalán nem fér össze. Főleg ugye, hogy éppen a racionális vitában jelenthet egy jó érvet, ha valaminek az ellentmondásosságára rámutatunk, ennélfogva az igazság ellentmondásossága egy lehetetlen narratíva. Persze, itt lehetne cizellálni, hogy a racionális vita célja az-e, hogy én megtaláljam az igazságot, függetlenül attól, hogy a partnerem milyen álláspontra jut, de még ha erről is volna szó, akkor is pontosítást igényel a megfogalmazás, ugyanakkor megint csak egy meglehetősen groteszk jelenségnek mutatkozik, ha úgy jutok el az igazsághoz egy vita során, hogy a partnerem pl. rendszeresen mellébeszél. Már-már ez is ellentmondásosnak hat.

Ráadásul, Margitay a könyvében először megkülönbözteti a racionális vitát a tudományos vitától, és csak ez utóbbinál tekinti fontosnak azt, hogy a felek ne csak a közös alapokat találják meg, hanem hogy az érveik megegyezzenek a szakmai állásponttal, az ún. igazsággal is. Ennek fényében pedig végképp érthetetlennek és következetlennek tűnik, hogy a racionális vitának céljaként miért éppen az igazság keresését emeli ki, és miért nem a közös konklúzióét, hiszen két ember között sok esetben elég nagyzolósnak tűnik, hogy pusztán a két fél érvkészletéből összerakható olyasmi, ami az igazsághoz egyáltalán csak hasonlít. Sokkal életszerűbb a közös álláspont kialakítását kitűzni célul, hiszen ez az egyetlen dolog, ami tényleg a két vitapartneren múlik, míg az igazság mint olyan, meglehetősen kemény fa, amelynek pusztán két ember fejszéje általában kevés, és szükség volna egy több emberből, kutatócsoportból álló vizsgálóbizottságra. Jómagam inkább a tudományos vitának a célját nevezném meg úgy, mint az igazság keresése, de alapvetően én nem is választanám szét a kétféle vitatípust. Elvégre a tudományos vitában is ugyanaz történik, mint a racionális vitában, csak ott több szakmai ismeret áll rendelkezésre, de azokat a felek ugyanúgy mint érveket használják fel a vita során, a saját árnyékán pedig senki nem tud túlnyúlni, tehát nem lehet az ún. igazsághoz közvetlenül hozzáférni, csakis az egyének által megtapasztalt vagy racionálisan belátott érvek által. Tehát minőségi különbséget nem látok.

Lezárva ezt a részt, én még az érveléstechnikákra vonatkozó irodalmak olvasásához is kritikus szemléletet ajánlok, mert azok írói is csak emberek, akik olykor belefuthatnak logikai bukfencekbe, és ha készpénznek vesszük a leírásaikat, akkor éppen azt a kritikus szemléletet köpjük szembe, amelyet ezek az írók át kívánnak adni. Jómagam, habár nagyszerű összefoglalónak találom eddig a Margitay-féle könyvet, ugyanakkor szomorúan konstatálom, hogy éppen a racionális vita célját sikerült ennyire pongyolán megfogalmaznia, aminek pedig a szabatos, ellentmondásmentes meghatározása központi jelentőségű lenne egy ilyen könyvben. Az ilyen "apróságok" engednek teret az olyan álérveléseknek, amelyek például Nagy Gergelynél is gyakorta előfordulnak.

Most pedig rátérek az ateisták és teisták közötti azon vitára, miszerint az ateista úgymond áthárítja a bizonyítás terhét a teistára. Jelen esetben, az egyszerűség kedvéért ateistának hívom azt a személyt, aki azt állítja, hogy nem létezik isten, és agnosztikusnak azt, aki nem tud dönteni a kérdésben, de mint ahogy Geng Viktor is helyesen kitért erre az interjúban, ezeknek a fogalmaknak nincsenek egzakt meghatározásaik, de úgy is mondhatjuk, hogy többjelentésű kifejezések, amin nem kell fennakadni, egyszerűen csak annyit kell tennünk, hogy a beszélgetés elején rögzítjük, mit értünk alattuk. Ezt most én meg is tettem.

Geng Viktor helyesen elmagyarázza a szimmetrikus és az aszimmetrikus vita közti különbséget. A szimmetrikus vitában a felek két ellentétes álláspontot képviselnek, ennek feleltethető meg a teista-ateista szembenállás (van isten vs. nincs isten). Az aszimmetrikus vitában viszont csak az egyik fél foglal állást, a másik fél pedig pusztán arra kíván rámutatni, hogy az állítás mellett felhozott érvek nem megfelelőek. Ezt hívjuk egyébként szkepticizmusnak, jelen esetben most ő az agnosztikus.

A játék itt természetesen megint arra ment ki, hogy az ateistának ugyanannyira igazolnia kell az állítását, mint a teistának, hiszen nem egyszerű szkeptikusként viselkedik, hanem ő azt a pozitív állítást teszi, hogy nincs isten. Na most, formailag természetesen igaz, hogy egy szimmetrikus vitában mindkét félnek alá kell támasztania az állítását, azonban a gyakorlatban elég ritkán fordul elő olyan helyzet, hogy valakinek tisztán szkeptikus szerepet kellene betöltenie, azaz hogy ne foglaljon állást, ugyanis látens érvek sokszor már egy álláspont megfogalmazása után szinte azonnal létrejönnek. Waldmann Tamás hozott egy nagyszerű példát a Nagy Gergellyel történő beszélgetésében arra, hogy mit jelent agnosztikusnak lenni. Egy golyókkal teli tartály példájával élt, amelyről látatlanban azt kellene megmondani, hogy páros vagy páratlan számú golyót tartalmaz. Egy racionális ember ez esetben nyilván nem kötelezi el magát egyik álláspont felé sem, hanem agnosztikus a kérdésben: Nem zárja ki egyik lehetőséget sem, jobban mondva mindkét lehetőségnek jelentős mértékű valószínűséget enged meg (jelen esetben ez 50-50%).

Na most, az isten-kérdés gyakorlatilag egyáltalán nem ilyen jellegű. Azért nem, mert szinte máris, ahogy felvetődik isten kérdésének a gondolata, vele együtt kitalálhatnánk más, ugyanilyen erősségű alternatívákat is. Mint például azt, hogy egy természetfeletti gumilepedő hozta létre az univerzumot. Nyilván e mellett sem szól érv, de így direktben cáfolni sem tudnám, tehát Nagy Gergő logikája szerint a természetfeletti gumilepedővel szemben is agnosztikusnak kellene lennem. Ha ezeket elemi eseményeknek tekintjük a modellünkben, akkor az isten – gumilepedő – valami más hármasban mindhárom lehetőség egyaránt 1/3 esélyt kap. Ha beveszek egy újabb lehetséges tényezőt a modellembe – legyen most ez a legendás Repülő Spagettiszörny –, akkor már 1/4 valószínűséggel fog bírni mindegyik lehetőség, és ezt gondolatban talán akármeddig folytathatnánk. Azonban itt még egy magam ellen elkövetett csalást is végrehajtottam, hiszen naivan a "valami más"-t ugyanolyan elemi eseménynek tekintettem, mint bármelyik másik konkrét kitalációt, holott a "valami más" kb. végtelenszer nagyobb halmaz, mint az egyik konkrét random entitás, ezáltal már az egész eddigi hercehurca nélkül is belátható általa, hogy itt nem ugyanakkora valószínűségű eshetőségekről van szó, mint a páros-páratlan golyószámok esetében. Persze, a golyóknál is feljöhetnek olyan kérdések, hogy tartalmazhat-e a tartály tört vagy irracionális számú golyót, feltéve ha a modellünk megengedi, hogy lehetnek benne törött golyók. Ugyanígy, komplex számú golyóval is kalkulálhatunk, ha képesek lennénk egyáltalán felállítani egy ilyen modellt. Mondanom sem kell, hogy ez utóbbi modellek esetén egyenesen 0 a valószínűsége annak, hogy pont egész számú golyót tartalmazzon a tartály, ezáltal a páros vagy páratlan dilemma is értelmét veszti. De a kérdés: Miért állítanánk fel ilyen, bonyolultabb modelleket? A válasz egyszerű: Semmiért. Egyszerűen nincs okunk feltételezni annál bonyolultabb modellt, mint amelyre a jelenlegi tapasztalataink következtetni engednének, magyarán, amit nincs okunk feltételezni, azt nincs-nek, illetve valószínűleg nincs-nek tekintjük attól függően, hogy egyáltalán hányféle más fajta modell jöhetne még szóba. Egy rendkívül életszerű példa, amivel mindig élni szoktam, az a láthatatlan autók esete. Amikor a zebrán átgyaloglunk, előtte alaposan körülnézünk, azonban ezzel a módszerrel csak a látható autók ellen óvjuk meg magunkat. Milyen érv szól amellett a pozitív állítás mellett, hogy "most már nem jön semmi, átmehetünk"? Olyasfajta deduktív érvelés, amelyet Nagy Gergely vár, nem adható; az ő logikája szerint agnosztikusnak kellene lennünk a láthatatlan autók létével kapcsolatban. És habár tényleg nem tudom cáfolni a láthatatlan autók létét, sőt, nyitott vagyok a mellettük szóló érvekre, ugyanakkor mégis biztos vagyok a nemlétükben annyira, hogy kockáztatni merem még az életemet is azáltal, hogy lelépek a zebrára. Na pontosan ez az, amit egy következetes agnosztikus nem tehet meg, hiszen az agnosztikus ténylegesen nem foglal állást, azaz számára nagyon is jelentős eséllyel bír mindkét alternatíva. Na de miért kellene agnosztikusnak viselkednünk random kitalált entitásokkal kapcsolatban? Az agnoszticizmus csak akkor jöhetne szóba, ha nagyon is elgondolkoztató, de nem perdöntő érvek szólnának isten mellett (lásd a golyókkal teli tartály esetét, amikor gyakorlatilag tényleg kétesélyes dologról beszélhetünk), ez esetben viszont csakis ezek fényében beszélhetünk agnoszticizmusról, de pusztán azért, mert nem tudunk valamit deduktíve kizárni, az még nem lesz agnoszticizmus. Azt tessék már végre megérteni, hogy a világunkat induktív, azaz megerősítő, ismétlődő tapasztalatok által ismerjük meg; a deduktív okoskodásoknak nincs helye egy olyan világban, amelyet nem mi hoztunk létre.

A válasz tehát az, hogy látens szimmetrikus vita van teista és ateista között, csak az ateista érve annyira automatikusan létrejön, hogy ő ezt már jogosan úgy tekinti, hogy ezen kívül semmi más dolga nincs, csak az isten melletti érveket cáfolni, azaz innentől kezdve már elegendő ugyanazt csinálnia, mint az agnosztikusnak.

Nem ismerem Geng Viktor álláspontját a témával kapcsolatban, de hiányoltam az erre történő rámutatást, ha már valaki az érveléstechnika szakértője. Mindenesetre én is sokat tanultam a videóból, ritka kincs ez a Kálvinista Apologetika gyűjteményéből.

Az alábbiakban Puzsér Róbert, Farkas Attila Márton (FAM) és Nagy Gergely közös videójában elhangzottakat elemzem ki időrendi sorrendben.

10. A tudománytörténet meghamisítása

FAM bevezetőjéből számomra nem igazán derült ki, hogy konkrétan mi az, amit meghamisítottak az (új) ateisták a tudománytörténettel kapcsolatban. Természetesen szó nincs arról, hogy Newtont vagy Galileit ateistának neveznék, így ha ez volt a vád, akkor ez egy szalmabáb, még akkor is, ha egyébként a Magyar Ateista Mémbázis előszeretettel jeleníti meg a tudósok istenítését a módosított Da Vinci festményen. Az viszont igaz, hogy a heliocentrikus, de főleg a Giordano Bruno-féle végtelen univerzum hipotézise az egyház ellenzését vívta ki, később pedig Darwin tanaira ez még inkább érvényes. Ettől függetlenül persze az is elmondható, hogy maga az istenhit motivált egyeseket kutatásra, ahogyan ez Newtonnál is látható, de pl. Kepler is meg akarta ismerni "Isten gondolatait" a geometria és a bolygómozgások leírásának segítségével. A dolog pikantériája egyébként pont az, hogy csak végső kétségbeesésében folyamodott a bolygók ellipszis alakú pályájának modelljéhez, amelynek a következtetését éppen az Istenben, illetve a tökéletes (kör alakú bolygópályákkal rendelkező) világba vetett hite akadályozta.

Puzsér különböző létsíkokrol beszél, kérdés, hogy milyen alapon. A tudományról ugyanis mint megismerési módszerről tárgyalunk. Na most, a művészet például nem megismerési módszer, hanem az önkifejezés egy formája. Ennyi erővel a testmozgást is idesorolhatta volna, mint valamiféle negyedik létsíkkal való foglalatosságot. A vallás mint "lélekművelet" pedig azért problémás, mert még ha fel is tételeznénk valamiféle különálló lélek létét, akkor is kérdéses, hogy ezzel miért csak a vallás képes foglalkozni, a pszichológia például miért nem. És természetesen mint a művészet vagy a testmozgás, úgy a vallás sem megismerési módszer.

"Ezek az emberen belül is elkülönülnek" – erre a következtetésre tudományos, művészeti vagy vallási megismerés által jutott el? Hogyan ellenőrizhető ez az állítás?

A "minden anyag" kijelentés nem egy dogma, hanem egy tautológia. Egy olyan önazonos állítás, mint hogy a logika logikus, vagy hogy a folyó folyik. Az anyagnak nincs konkrét meghatározása, hanem ez csak egy címke a létező dolgok összességére. És mivel a létező dolgokon kívül más dolog nem létezik, így értelemszerűen anyagon kívül nincs más. Ha valaki ezt másképp gondolja, akkor az illető már egy konkrét meghatározást ad az anyagnak (pl. hogy protonokból, neutronokból és elektronokból áll), ami már valóban dogmatikus általánosítás lenne az egész világra, bár igazság szerint itt is cizellálni kellene, hogy mi a különbség a dogmatikus és az axiomatikus kijelentések között, amelybe itt most hely hiányában nem megyek bele.

Az ateistákat dogmatizmussal vádoló Puzsér viszont valóban dogmatikus állításokat sorakoztat fel, mint például, hogy "a tudományból nem lehet levezetni a katarzist". Ezt egyrészt hogyan érti, másrészt mire alapozza? Itt vajon az a kérdés, hogy a katarzis hogyan születik meg az emberben? Ennek megvannak a maga fiziológiai (azaz tudományos) okai. Vagy magát a katarzist mint érzést nem tudja elkönyvelni "materialista" folyamatként? Ezzel együtt akkor minden jellegű átélést is letagadhatnának az ateisták, de láthatóan szó sincs ilyesmiről.

Újabb dogmatikus állítás az, miszerint a vallás csak a művészeten keresztül közelítheti meg a tudományt, és ugyanez fordítva, tehát a művészet mint közvetítő tényező helyezkedik el a kettő között. Mindez rendkívül szemléletes, így például számomra élvezetes hallgatni, csak a kérdés úgyanúgy ott lifeg, mint ahogy az Puzsér állításainál lenni szokott: Honnan tudhatjuk, hogy ez igaz? Az, hogy ez egy nagyon szép kép, még nem elég indok. És ha belevesszük még az általam kitalált testmozgást mint negyedik létsíkot, ahhoz melyik létsíkon keresztül juthatunk el az előző három közül, és ezt az állításunkat hogyan ellenőrizhetjük?

9. Unalmas

Itt már maga a cím is sokatmondóan siralmas. Ha egy világnézettel szemben érv az, hogy unalmas, akkor a kritikusának nem az igazság/valóság megismerése a célja, hanem az, hogy kielégítse az ő lelki igényeit. Egy állítás unalmasságának semmi köze sincsen annak valóság/igazságtartalmához. Például egyesek aludni képesek, ha a Föld tektonikai mozgásáról beszélnek nekik, míg mások, mint például én, kiválóan tudtam unatkozni, amikor ezredszerre is ugyanazokat a sallangokat és betanult szólamokat hallottam a prédikációk, evangelizációk alkalmával, anélkül, hogy valami mélyebb levezetéses alapon bemutatták volna, hogy mi miből következik.

Az embernek mint termelő gépnek a képe pedig bizonyos politikai irányokhoz köthető, nem pedig konkrétan az ateizmushoz. Én pont az ember boldogságvágyából következően tartom az embert ennél többre érdemesnek, azaz akkor értelmes egy élet saját maga számára, ha az boldog. Boldogság nélkül egy életnek legfeljebb csak más számára lehet értelme (aki persze feltételezetten boldog). Na most, értem én, hogy a kapitalizmus és szocializmus megjelenésével az emberhez ilyen funkció társult, na de nem ugyanilyen jellegű kényszerzubbony jellemezte a középkort, amelyben mindenkinek a létcélja Isten dicsőségének emelése? A gondolatok is erősen szabályozottak voltak, és a túlvilágon történő folyamatos dicsőítő éneklés sem nyújt szívderítő kilátásokat. Valójában minden korban robotként bántak az emberrel, csak más-más funkciójában. Meglehetősen ritka az olyan politikai irányvonal, ami az önkiteljesedést reklámozná, bár a klasszikusan liberális nézet akár tekinthető egy effajta törekvésnek. De nem éppen ezt a felfogást szokták dicsőíteni az embernek "magasabb célokat" tulajdonító istenhívők.

Na de FAM végre rátér arra a területre, amire a "csoda" szó kapcsán én is kíváncsi lettem volna, miszerint a csoda nem jelent mást, mint ismeretlent. Ezt egy ateista sem mondhatta volna szebben; maga FAM fosztja meg a csodát a misztériumától pontosan azáltal, hogy pusztán ismeretlen jelenségnek tekinti. Ráadásul az ismeretlennek a hiánya iránti siránkozása nem éppen az ateisták, hanem konkrétan a tudomány elleni vád, hiszen itt magát a tudatlanságot emeli piedesztálra az "unalmas" tudás helyett. Ez a szemlélet pedig gyökeresen ellentmond az előbbi felvezetőnek, miszerint a tudomány és vallás nem versenytársai egymásnak. Mint a mellékelt ábra mutatja, hát dehogynem. A misztikumra vágyó istenhívő egy 10 percet sem bír ki, hogy ne mondjon ellent saját megfogalmazott attitűdjének.

A misztérium iránti vágynak pedig nem hogy helyt adok, hanem éppen ezt nevezem meg a tudomány hajtóerejének. Csak természetesen mindez úgy csapódik le Puzsérékben, hogy mintha az ateisták is vágynának a transzcendensre, tekintve hogy Lenin elvtárs halott testét is bebalzsamozták. Holott éppen nem erről van szó. Az emberi természetnek egyik alapvető tényezője a kíváncsiság, ami explicite azt jelenti, hogy válaszokat akar találni az őt érdeklő kérdésekre, ennek ékes bizonyítéka éppen a tudomány léte. Ezzel szemben az unalmas éppen az, ha egyrészt valakik lekorlátozzák a kutatást (mondván például, hogy ezek az Úr titkai, illetve az igazság odaát van), vagy ha ezeket a réseket betömködik különféle kitalácókkal. Hogyan lett a világ? Hát nyilván Isten teremtette. Mitől villámlik az ég? Hát nyilván Zeusz haragszik ránk. Mik éltek a korai emberek korában? Hát nyilván sárkányok. Pontosan a vallás az, amely soha a büdös életben nem volt képes elfogadni azt, hogy a helyes válaszok rendre: nem tudjuk, nem tudjuk, nem tudjuk. De mivel veszettül izgalmas kérdések, ezért álljunk neki, és derítsük ki! Elképesztő az a kivetítés, ahogyan éppen a tudományt, illetve az ateizmust vádolják meg a misztérium elvételével.

Ezzel kapcsolatosan, ami az izgalmas gyerekkort illeti, hát pont az jelentené az izgalmat, ha a szülők szót ejtenének arról, hogy mi az, amit a mai tudomány kutat, mi az amit ma nem tudunk. Ezzel felkeltenék a gyerek kíváncsiságát, érdeklődését, ami minden, csak éppen nem unalom. Ez pedig mikulás, jó isten és fogtündér nélkül is megy.

Puzsér szerint az ateisták nem tudják megkülönböztetni a mítoszt a hazugságtól. Csakhogy erre pont a fundamentalista hívők a megfelelő példák, akik igaznak tekintik a Bibliában vagy az egyéb szent könyvekben olvasható mítoszokat. Az ateisták ez ellen a társadalmi jelenség ellen szólnak fel, és nem azért, mert összekevernék a mítoszokat a hazugsággal. Előszeretettel hoz létre olyasfajta szóvirágokat, miszerint a hazugság "kevesebb, mint valós", a mítosz pedig "több, mint valós", majd az ateisták szemére veti, hogy mindezt nem értik. Csak az a kérdés áll fenn, hogy őmaga ezt vajon érti-e. Mert megint csak nagyon szépnek hangzik, de ezen kívül nem található benne értékelhető elem. Egyébként pedig ez az egész vád megintcsak egy szalmabábozás. Szó nincs arról, hogy ateistaként ne adnék értéket és érvényt a meséknek. A mesék megítélése pontosan azon múlik, hogyan adják elő. Ha csak egy tanulságos vagy mókás történetként, amiből örömet nyer a gyerek, akkor az ég egy adta világon semmi probléma nincsen vele. De onnantól kezdve, hogy ezt a mesét valóságként adják el, és adott esetben még pokollal is megfenyegetnek, hogy ha ennek a mesefigurának te nem teszel eleget, akkor oda kerülsz, hát ezzel éppen a vallásos nem tesz különbséget valóság és mítosz között. Egész egyszerűen Puzsér fordítva ül a lovon, mindezt "a mítosz több, mint valóság" agymenésére alapozva.

"Fantázia nélkül van-e tudomány?" – igyekszik meghökkenteni minket FAM a keresztkérdésével. A probléma az, hogy a tudomány titka éppen abban rejlik, hogy felhasználja, de helyén is kezeli a fantáziát, és soha nem úgy adja elő, hogy ez valami "felsőbb létsíkokban" meghúzódó igazság. Az ateizmus és a tudomány nem a fantáziával áll szemben, hanem annak indokolatlan piedesztálra emelésével azáltal, hogy valami fullos igazságként tekintenek rá a hívek.

A nagyon szomorú az, hogy a szocialista diktatúrákat folyamatosan az ateizmusra vezetik vissza, holott ez a fajta totalitárius jelleg legfőképpen a politikában jelentkezik, gyakorlatilag világnézettől függetlenül, így ez a kicsit "minden probléma az ateizmusból ered" feeling kezd kissé frusztráló lenni. Az új ateisták (értve ez alatt a meglehetősen humanista, "az ateizmus 4 lovasának" aposztrofált Dawkins-t, Hitchens-t, Harris-t és Dennett-et) és a komcsi diktátorok összemosása szintén méltatlan, ez színtiszta tárgyi tévedés, hacsak nem rossz indulat.

8. Darwinista monokauzalitás

FAM-nak összegezve az a problémája, hogy a "vulgármaterialisták" mindent egy dologra vezetnek vissza (itt feltehetőleg a darwini evolúcióelméletre gondol), és hogy ez mennyire primitív, mert egy magára bármit is adó gondolkodó több tényezőben gondolkodik. Az a baj, hogy ez az állítás így teljesen érv nélkül áll, hiszen sehol egy levezetés nincs arra, hogy miért ne lehetne valamilyen rendszert egyetlen okra visszavezetni. Lehet, hogy ehhez ő nem szokott hozzá, de ez sokkal többet mond az ő szocializációjáról, mintsem a "vulgármaterialisták" egysíkúságáról. Ettől függetlenül egyébként a monológja minden konkrétumot nélkülöz, így aztán nehéz arra reagálni, hogy mi az a "minden", amit az ateisták az evolúcióból vezetnek le.

Pozitív kitérő végre Nagy Gergőtől, hogy rámutat, a materializmus és ateizmus nem feltétlenül esik egybe.

"Az ateisták többsége morálisan látens keresztény" – állítja FAM, a többiek heves egyetértésével övezve. Ezzel nem feltétlenül vitatkozok, ugyanakkor pedig sok esetben hibásan vezetnek vissza a kereszténységhez olyan általános erkölcsi normákat, amelyek jóval mélyebben és régebb óta gyökereznek az emberiségben, mint mióta kereszténység egyáltalán létezett. Tehát a kereszténységnek, vagy általánosságban a vallásnak mint erkölcsöt meghatározó jellege hibás vélekedés.

7. Kulturális diverzitás tagadása

"Minden kultúrának alapeleme a vallás" – állítja Nagy Gergő. Ez azért kibrándító megnyilvánulás, mert az összes, egymással teljességgel ellentmondó vallási tant állítja szembe az ateizmussal, mintha ez egy valid felosztás lehetne. A helyzet az, hogy pontosan a vallások ellentmondásosságából nem lehet azok igaz voltára következtetni, legfeljebb arra, hogy az embernek tényleg alapvető tulajdonságaihoz tartozik a lyukak betömködése, és nem csak szexuális értelemben. De ha már a szexualitásnál tartunk: Minden társadalom egyik fontos tényezője a szex általi gyereklétrehozás, így hát Nagy Gergő érvelésével nagyszerűen ki lehetne állni a lombikbébi programok ellen.

FAM egy 18. századi vérateistának állítására hivatkozva vonja le a konklúzióját, miszerint egy épelméjű ateista nem akarja megszüntetni a vallást, mert tudja, hogy azzal összedőlne a társadalom. Csakhogy ebből nem következik, hogy a vallás üldözése elmebetegség volna, ez a cseresznyézésnek az az esete, amikor az övéhez képesti legszélsőségesebb nézetet vallók közül azt választja ki, aki a szóban forgó témában (a vallás társadalmi fontosságában) egyetért vele. Egyébként pedig azt sem tartom helytállónak, hogy a kultúra forrása kizárólag a vallás volna, és nélküle összedőlne a kultúra. Ha vallás alatt megalapozatlan állítások csomagját értjük, akkor úgy kell annak a kultúrának, ilyenre ne is épüljön fel. Ha pedig mint valamilyen ihletőre, motivációs tényezőre, múzsára gondolunk vallás gyanánt, akkor ez pedig kiválóan helyettesíthető olyan ideológiákkal, amelyek nem a valóságról tesznek nekik tetsző állításokat, mint a vallások többsége, hanem megmaradnak kizárólag erkölcsi és/vagy művészeti etalonként.

6. A vallást teszi meg eredendő bűnnek

A vallás mint kulturális evolúciós lépcsőfok nem tudom, mennyire elfogadott nézet tudományos berkeken belül, itt viszont két fajta félreértés is játszhat. Az egyik, hogy nem minden tulajdonságot lehet közvetlenül evolúciós lépcsőfoknak tekinteni, hanem egyfajta melléktermékként is, amely egy másik, hasznosnak minősülő tulajdonsággal egyetemben fejlődött ki azok közös jellemzői miatt. Ilyen közös jellemzőt pedig éppen a tudomány és a vallás tekintetében találhatunk, ez lehet mondjuk a fentebb említett fantázia megjelenése, amely már sokkal inkább nevezhető evolúciós lépcsőfoknak, mint maga a vallás. Mint ahogy a gerincferdülés is egy meglehetősen általános betegség, mégis egy melléktermékként tekintünk rá, amely a felegyenesedett járásból mint hasznos tulajdonságból adódik. A másik félreértés pedig inkább arra vonatkozik, vagy vonatkozhat, hogy nem feltétlenül kell azon az állásponton lenni, hogy a vallásnak sohasem volt haszna, ahhoz, hogy valaki ma már haszontalannak minősítse. Mint ahogy a vakbelünk is egykor hasznos funkciót töltött be, ma már több kárt okoz mint előnyt.

A világ megismerhetősége nem dogmája a tudománynak, ahogy Nagy Gergely állítja, de még csak alap axiómának sem nevezném. Itt arról van pusztán szó, hogy a világot addig igyekszünk megismerni, ameddig képesek vagyunk rá. A tudományhoz elegendő ez a törekvés, tehát a tudomány működéséhez nincs szükség a világ általános megismerhetőségéről szóló állításra.

Puzsér szerint "a középkorban még tudták, hogy a tudománynak nem tárgya, hogy van-e Isten vagy nincs". Vagy talán éppen fordítva: A középkorban még nem tudták, hogy Isten léte is a tudomány tárgya. Általános hiba, hogy a tudományt a vizsgálandó tárgya alapján definiálják, holott ez nincs így. A tudományt a módszere definiálja, a tárgya ezáltal bármi lehet, amit felfedezünk, vagy a számítások következtetni engednek rá. Ennélfogva pedig Istenre is két eset vonatkozhat. Vagy felfedezzük, illetve a számításokból következtetünk rá, és ekkor elkerülhetetlenül a tudomány tárgya, vagy pedig nem utal a létére semmi, ekkor azonban fölösleges is feltételezni. Harmadik, közbülső út nincs, nem létezik "9 és 3/4. vágány", ahogy a Harry Potter történeteiből ezt megszokhattuk. Nincs olyan, hogy utal rá jel, de nem kutatható, és olyan sincs, hogy nem utal rá semmi, de kutatható. A tudomány éppen hogy egy, a bizonyítékokra felépülő következtetési rendszer, na most ha valaki olyat állít, hogy Isten nem kutatható tudományosan, akkor annak az istenfeltételezése ebből kifolyólag teljességgel megalapozatlan.

Az eredendő bűn primitív dogmaságára helyesen mutatott rá Puzsér és FAM, közben Nagy Gergő, református lelkészként láthatóan forgatja a szemeit. A különféle, modern értelemben vett osztályharcok, legyen szó a proletárok és burzsoá, a nők és férfiak, a heterók és LMBTQIA-k, a fehérek és feketék közti ellentétről, tipikus kétbites gondolkodásra vall, ez azonban egyáltalán nem az ateizmus sajátja, hanem láthatóan a kereszténységben ugyanúgy fellelhető.

Egyébként pedig a vallásnak a minden bajok forrásaként emlegetését is problémának tartom, de ez megint csak nem a dawkins-i értelemben vett új ateizmus sajátja, aki kihangsúlyozza könyvében, hogy ez az állítás nyilvánvalóan nem igaz. A vallásra ha mint megalapozatlan állítások feltétel nélküli elfogadásaként tekintünk, akkor egyébként a problémák egy elég jelentős hányadáért felel, de mindemellett természetesen az érdekkonfliktusok is nagy mértékű károkat okoznak a társadalomnak, amely nem helyezhető el az ateizmus-teizmus "létsíkjában", már hogy stílszerű legyek.

A különféle, lelkinek vagy szelleminek nevezett dolgok, mint a boldogság vagy a szépség Puzsér szerint nem mérhetőek, de ez megint egy, a csökönyös trializmusából fakadó dogma. A boldogság összefüggésbe hozható az agyunkban lévő örömhormonok mennyiségével, ezáltal a boldogság elviekben mérhető, ez pusztán technológia kérdése. A szépség alapvetően más jellegű probléma, mert emögött feltételez egy objektív esztétikát, holott itt csak az egyének szépségérzetéről beszélhetünk. Így tehát hogy mennyire tartok szépnek egy rózsát, megint csak mérhető az agyunk megfelelő vizsgálatával, míg az, hogy "mennyire szép a rózsa", már nem, mert a kérdés egy értelmetlen előfeltételezést tartalmaz, miszerint a rózsának volna objektív értelemben szépsége.

5. Túlhajtott racionalizmus: falanszter

A falanszter víziója egy az egyben a racionális ateista világkép félreértelmezése. Az idealisták előszeretettel ábrázolnak minket érzelemmentes gépeknek, akik még szex közben is az endorfinmolekulákra élvezünk, illetve nem is élvezünk, csak... regisztráljuk az élvezetet. Miközben a racionális ateizmus egyáltalán nem az érzelmek elnyomásáról szól. Tapasztalatból tudom, hogy ezt a nézetet nagyon nehéz átadni egy idealistának, de arról van szó, hogy az érzelmeket nem elnyomjuk, hanem a helyükön kezeljük. Racionalizmusunkból kifolyólag nem az érzelmünk alapján hozunk létre egy állítást valamiről (hacsaknem a vizsgálat tárgya éppen maga az érzelmünk), hanem a lehető legkorrektebb, tudományosnak mondható módszer segítségével. Az érzelmeket pedig meghagyjuk az átélés örömének, legyen szó akár a művészeti szépség, akár egy illat, egy finom étel, egy felüdítő társaság, vagy akár a tudomány szeretetéből fakadó spiritualitás számára. Szumma szummárum, az érzelmeknek nem vizsgálati, hanem átélői funkciót rendelünk, ennélfogva a falanszter víziója egy teljesen kiforgatott karikatúrája a racionális ateistáknak. Ebből következően az, hogy a legelvetemültebb új ateisták sem bírnák ki ezt a "paradicsomot" két hétnél tovább, nem egy szenzációs felismerés, hanem egy szalmabábból adódó trivialitás.

Az erkölcsi következetesség Puzsérnak a vesszőparipája, csakhogy az ateizmusból az égadta világon semmiféle erkölcsi norma nem következik. Az ateista annyit állít legfeljebb, hogy az erkölcsnek nincs objektív értelemben vett mércéje, elvégre nincs isten, aki a forrása lehetne. De ebből nem következik egyenes ágon sem a nácizmus, sem a fasizmus, sem a sztálinizmus, de még a humanizmus, feminizmus és liberalizmus sem. Gondoljuk már végig, könyörgök. Ha nincs objektív erkölcs, abból nem az következik, hogy nincsen semmilyen egyéni erkölcsi értékrendünk. Mint ahogy nincs egy objektív mértéke az ételek jó ízének, nem fogok holnaptól minden kaját kiköpni a számból, erre hivatkozva. Hanem nyilvánvalóan továbbra is azt fogom megenni, amit szubjektíve finomnak érzek, ezzel párhuzamosan pedig azt fogom tenni, amit erkölcsösnek tartok. Az objektív erkölcs tagadása nem ekvivalens az erkölcstelenséggel, vagyis azzal, hogy az illetőnek ne volna egyfajta értékrendje. Egyszerűen csak tisztában van mércéje szubjektív mivoltával, mindössze ennyiről van szó. Az erkölcsre vonatkoztatva tehát nincs ilyen, hogy következetes ateizmus, mert az ateista a valóságra, konkrétan isten létére vonatkoztatva tesz egy kijelentést, és nem pedig erkölcsi értékrendekről. Ha pedig jónak tartom mondjuk az embertársainkra vonatkozó krisztusi aranyszabályt, az nem azt jelenti, hogy a lelkem mélyén én még krisztusi vagyok, mint ahogy ha jónak tartom az egészséges életmódot sem jelenti azt, hogy a lelkem mélyén én egy náci vagyok, akik szintén fontosnak tartották ezt.

4. Az embert teszi meg istennek

Ezt az egész pontot egyszerű szócséplésnek találom, ugyanis az az ateista, aki egyszerre racionális, azaz felismeri az ember helyét a tudományosan megismert világunkban, annak okafogyottá válik ez az "isten üres trónja" kérdéskör is. Nem hogy isten nincs, de annak még trónja sincs, ahova bele lehetne ülni. Ez az egész ömlengés csak egy teista nézőpontból hozott vád, akik előszeretettel vágják az ateistákhoz, hogy "te saját magadat tetted istenné". Számunkra nincs értelme ennek a kijelentésnek: ugyanúgy a világ részei vagyunk, ugyanúgy halandóak, esendőek vagyunk, mint bárki más, és próbáljuk a magunk erejéből fenntartani magunkat, és ahol lehet, kezünkbe venni az irányítást a jobb élet reményében. Erre a "kezünkbe venni az rányítást"-ra szoktak sokszor úgy hivatkozni, hogy istent játszunk, ez azonban megintcsak egy méltatlan lózung, hiszen az ember azóta "játszik istent", mióta kijött a barlangból, és felépítette az első kunyhóját. Vagy amióta elvetette az első magját a földbe. Saját maga kezdte létrehozni a saját körülményeit, ez már sok ezer éve így zajlik, tehát ez közel sem tekinthető a modern értelemben vett ateizmus velejárójának. Hogy miért pont mondjuk a lombikbébiktől vagy a nemi átoperációtól tekintenénk az embert "istent játszónak", magyarázat nélkül marad.

3. Megfosztja az embert a spirituális dimenziójától

Ha a vallási érzékenység egy extra érzékszervként fogható fel, akkor hogyan különböztethetőek meg az ilyen extra érzékelésből fakadó tapasztalati beszámolók a tévképzetektől? Úgy tűnik, a videóban felszólalókat egyáltalán nem zavarja "az extra érzékelőn" keresztül beszűrődött információk közötti ellentmondásosság, talán mert nem kritérium náluk, hogy a valóság ellentmondásmentes legyen. No de ha ez nem kritérium, akkor mi alapján lehetne bérmiről is eldönteni, hogy igaz vagy hamis, valós vagy valótlan? Nem, a helyzet az, hogy ha a természetfeletti világra való fogékonyság tényleg egy extra érzékelőnek volna köszönhető, akkor egységes álláspontot látnánk hívők között. Ez alatt nem azt értem, hogy hajszál pontosan ugyanazt adják vissza, hanem azt, hogy egy egységes világ rajzolódna ki a beszámolóik alapján, amelyből mi vakok is következtetni tudnánk a természetfeletti világ működésére. Mint ahogy a fizika, kémia, biológia, pszichológia, szociológia egységesen lefedik az általunk ismert természet működését, ugyanígy a különböző teológiákat is egy ellentmondásmentes rendszerbe lehetne szervezni. Na pont ez az, ami lehetetlenség, éppen ezért a természetfeletti érzékenységre nem képességként hanem fogyatékosságként tekintünk.

2. A totalitarizmus alapköve

Amivel az ateistákat vádolták pár ponttal ezelőtt, miszerint minden baj forrásának a vallást nevezik meg, na itt éppen ezt teszik, ellenkező előjellel.

Tessék mondani, az ateizmus, legyen az új vagy régi, hol zár ki automatikusan dolgokat? Nem, semmi ilyesmi nem történik. Hanem arról van szó, hogy nem képes FAM úr megkülönböztetni a határozott állásfoglalást a szemellenzős viselkedéstől. Ha én az előttem levő asztal létét határozottan állítom, az nem azt jelenti, hogy kizárólagos vagyok minden más lehetőséggel szemben, hanem azt jelenti, hogy az érvek alapján én az asztal létére következtetek, racionális alapon. Ha keresztül akarok menni az úttesten, akkor pedig megvárom, míg nem jön semmi, és akkor megyek rajta keresztül. Itt sem arról van szó, hogy dogmatikusan kizárom a láthatatlan autók meg egyéb szörnyek létét, hanem arról, hogy amelyre nincs semmiféle aprócska utalás, annak létét nem feltételezem. Isten léténél is pontosan ugyanerről van szó. Attól, hogy a bizonyítékainak hiányából én a nemlétére következtetek, még nem leszek dogmatikus, hanem pont a helyes eljáráshoz tartom magam. Mindenki így gondolkozik alapesetben, csak a teisták szeretnek istennel kapcsolatban kivételt képezni.

Puzsér idealista asszociációi dogmák egész láncát hozza létre. Nem igazolja, hogy a vallás szüli a civilizációt, mint ahogy azt sem igazolja, hogy az ateizmus szülné a totalitarizmust. Bevallottan Hitler nem volt ateista, mégis úgy hivatkozik rá, mint akinek a diktatúrája az ateista erkölcsből vezethető le. Ez az egész következtetési rendszer Puzsérnak csak az önkényes képzettársításaiból adódik, mert nem bírja elengedni azt a dogmáját, hogy az erkölcs Istenből származik, vagy hogy az abszolút erkölcs tagadása egyenlő lenne a különféle mizantrópiákkal. Pontosan ilyen következtetésekre jut az, aki a saját hipotéziseit nem képes hipotézisekként kezelni, hanem egyfajta a priori tényekként, mert még csak meg sem fordul a fejében, hogy ezekre a rögeszméire valamiféle ellenőrzést alkalmazzon. Mindeközben teljesen megfeledkezik arról, hogy számos totalitárius rendszer, legyenek azok az ókori birodalmak vagy a keresztény középkor Európája vallási gyökerű. Amikor tehát az ateizmust nevezi meg a totalitárius rendszerek alapjának, pont azt a hibát követi el, amit saját maga nevezett meg korábban, miszerint a kétbites gondolkodás miatt az ember hajlamos mindig egy okra visszavezetni az összes problémáját. Elképesztő ez a szélhámos ellentmondás, ami nem hogy egy emberen, hanem egy videón belül előfordul.

1. Ellenvallás

Megint csak az jelenik meg, hogy a határozott fellépést összekeverik a vallásos viselkedéssel. Továbbá, ha valami felé csodálatot érzünk, az nem ekvivalnes azzal a fajta vallásossággal, amelyben megalapozatlanul tételezzük fel például istenek létét. Dawkins saját bevallása szerint spirituális ember, sőt harcol azért, hogy ezt a fogalmat visszakobozza a vallásosoktól, ugyanis az egy megtévesztés, hogy spirituális érzései csak vallásos embernek lehetnek. Ezt kellene végre megérteni, amit már sokszor leírtam, hogy ízlésvilága mindenkinek van: bárki érezhet csodálatot bármi iránt, függetlenül attól az állásfoglalásától, hogy milyen dolgokat tart létezőnek. A valóságra vonatkozó kijelentések és az erkölcsi-spirituális szféra folyamatos összemosása sorozatos szalmabábokat eredményez.

A végén pedig belemennek az unalmas, szokásos szakbarbárságba, amely során érdemi érv nélkül csak azt fájlalják, hogy az új ateisták nem olvasnak el semmiféle vallásos szakirodalmat. A vád jogos is lehetne, ha megneveznének egy konkrét állítást, amelyet Dawkins vagy Hitchens mondott, és amelyet nem mondanának, ha elolvastak volna egy ilyen könyvet. De ezzel pusztán csak a vallástörténelem könyvtárnyi adata mögé bújnak, mintha ez a mennyiség többet jelentene, mint néhány, mellébeszélés nélkül megfogalmazott új ateista könyv. Amilyen mellébeszélések történtek ebben a videóban, nagyon úgy tűnik, hogy még ezt a néhányat sem olvasták el.

"A vallástudomány egy oximoron Dawkins szerint" – megint egy szalmabáb, szó nincs arról, hogy a vallást magát tudományosan vizsgálhatatlannak tartaná. Éppen ellenkezőleg. A vallás mint jelenség nagyon is jól vizsgálható tudományos eszközökkel. Az oximoron inkább a hittudomány, vagyis amikor valaki hitet próbál tanulni tudományos módszerekkel. Ennek ékes példája a teológia.

A líra és epika műfajainak meghatározása pedig pontosan olyan módon tudható meg, mint ahogy a reáltudományok állításai. Vannak stílusjegyek, amelyek alapján a következtetés létrehozható, és amelyre talán maholnap már egy mesterséges intelligencia is képes. Vajon annak az MI-nek honnan származik a szelleme, ami által mindezt véghez viszi?

Ami a kiválasztottságtudatot illeti: Ez az ellentmondásmentes valóságértelmezésnek a kiforgatása. Ugyanis ha mi a valóságot egy ellentmondásmentes egészként képzeljük el, akkor abban nem férnek el egymás mellett olyan ellentmondásos nézetek, mint mondjuk a kereszténység és az iszlám. Vagy egyik igaz, vagy a másik, vagy egyik sem, de mindkettő egyszerre biztosan nem az. A valóságértelmezésünkből következik ez a fajta radikalitás, nem pedig valamiféle egoizmusból, kiválasztottságtudatból. De hát aki képtelen kihelyezkedni abból a nézőpontból, hogy mindent az erkölcs szemüvegén keresztül próbál vizsgálni, az ilyen fals dolgokhoz lyukad ki.

Végső tanulság: Sajnos semmiféle új vád nem került elő, mint amiket a korábbiakból megszokhattunk. A szokásos bolsevikozás ment minden vádpont alatt, továbbá az ateisták állításainak olyan torz értelmezése, amelyekre ennélfogva sok esetben még reagálni is méltatlannak tűnik. Mindenesetre megtettem, amit tudtam, és remélhetőleg aki olvassa, az haszonnal teszi.

Amikor különböző világnézettel rendelkező emberek szóba elegyedünk egymással, gyakran azt éljük meg, hogy partnerünk annyira másik világban él, hogy sokszor nem is találjuk értelmét annak, hogy mélyebben beleássuk magunkat egymás gondolkodásmódjába, érvrendszerébe, hiszen már messziről is süt az értetlenség az illetőből. A helyzet viszont az, hogy ez kölcsönös, azaz a partner is hajlamos idő előtt kilépni a vitából azon oknál fogva, hogy szerinte olyannyira eltávolodtam a józan ész útjáról, hogy engem, aki egy "megrögzött ateista hívő", nem érdemes tovább érvekkel bombázni, hiszen úgyis "eldöntöttem már, hogy ateista leszek", ezen holmi érvek mit sem változtatnának.

Akármennyire is reménytelennek tűnik a fenti szituáció, egy rejtett, de közös álláspontot máris sikerült találnunk: Mindketten hasonló értékrenddel rendelkezünk atekintetben, hogy a saját álláspontunkat nem vakon, hanem megalapozott módon valljuk, tehát a megalapozottságot mint erényt mindketten fontosnak tartjuk. Márpedig a racionális viták egyik alapvető feltétele az, hogy vissza tudjuk vezetni a beszélgetést egy olyan pontra, amelyben mindketten egyetértünk. A gond ott kezdődik, hogy egymásról nem vagyunk hajlandóak elfogadni azt, hogy az ő számára a saját álláspontja egy megalapozott következtetésen nyugszik, hanem ennél jóval egyszerűbb a másikat értetlennek, hülyének vagy makacsnak kikiáltani. Sok esetben tényleg erről van szó, de nem mindig jogos ez a feltételezésünk.

Ha valóban racionális alapról szeretnénk indulni a vizsgálatunk során, meg kell látnunk azt az alapvető biológiai késztetésünket, hogy mind a vallásos, mind a tudományos gondolkodású ember mintázatokat, összefüggéseket keres. Mindkét tábor hajlamos a dolgok mögé okot vélni (még ha nem is ugyanabban a dimenzióban értik azt), és nem elégszenek meg az éppen megtapasztalt dolgok megélésével. Ha fogalmazhatok kicsit költőiesen, azt mondanám, hogy mindkét tábor kerüli az "élj a mának" szemléletmódot. Habár én magam is szoktam hangsúlyozni, hogy a vallásos és tudományos gondolkodásmód mennyire szemben áll egymással, mégis elmondhatom, hogy jóval több közös van bennük, mint mondjuk bármelyikük és egy olyan szemléletű ember között, akit nem érdekel a dolgok mélyebb megértése, hanem bőven elegendő számára a mindennapi betevő, és hogy ki legyen elégítve a szexuális és egyéb, relaxációs szórakozási igénye, aztán nagyjából ennyi. Megmondom őszintén, az efféle apátiával én nehezebben birkóznék meg, mint azzal a vallási fanatizmussal, ami lelkesen igyekszik alátámasztani nézőpontja helyességét.

Még mielőtt félreértésekre adnék okot, máris hangsúlyozom, hogy szó nincs arról, hogy én is "a tudomány is csak hit" demagógiával élnék, ezen állítással való egyet nem értésemnek hangot is szoktam adni. Hanem arról van szó, hogy megpróbálom megtalálni azokat a közös tulajdonságokat, amellyel mindkét tábor embere rendelkezik, és azok mentén kideríteni, mi az oka a különböző álláspontoknak.

A jelenséget a biliárd-effektushoz tudnám hasonlítani. Főleg az első lökésnél jelentős különbségeket eredményez az, hogy a milliméter törtrészével arrébb érintem meg a fehér golyót, vagy éppenséggel egy hangyányival kisebb vagy nagyobb lendülettel teszem ezt. Tehát a kezdeti feltételek közel azonosak, az eredmény mégis teljesen más. Amikor egy vallásos ember levezeti a saját álláspontját, akkor az ő koordináta-rendszeréből nézve sok tekintetben logikusnak hat a levezetése, és csak apró nüanszoknak tűnő dolgokon csúszik el az érvelése. Azonban eddig a levezetésig rendszerint nem szoktunk eljutni, hanem csak a végeredményeket szembesítjük egymással, amelyek természetesen merőben eltérnek egymástól. Mivel azonban mindkét fél triviálisnak tartja az álláspontját, ritkán sikerül a levezetés részleteiben elmélyülni, amelyből kideríthető lenne, miféle jelentéktelennek tűnő csúsztatások során jut el az emberünk a miénkével egy szöges ellentétben álló nézethez.

A kulcs pedig ezekben a kimondatlan premisszákban található, amelynek megtalálása csak akkor lehetséges, ha mindkét fél kb. végtelenre növeli a türelmét, és nullára redukálja az ego-ját, ami általában nem szokott megtörténni.

Vegyük például a horoszkópot. Tegyük fel, hogy racionális ember lévén elutasítjuk, hogy a csillagjegyünk befolyásolná a sorsunkat. Ennek ellenére elképzelhető-e az, hogy azonos, vagy legalábbis nagyon hasonló premisszákból indultunk ki, mint horoszkóphívő vitapartnerünk? Érdemes ilyenkor rákérdezni őt, miért találja valósnak a horoszkópot, azaz milyen alapon tételezi fel, hogy igaz. Könnyen lehet, hogy ilyenkor példákat sorol fel, hogy mennyi minden megvalósult az életében, amit a horoszkóprovatokban szokott olvasni. Erre mi racionális sasmadárként rögtön lecsapunk (vagy legalábbis a homlokunkra), hogy mennyire nem látja át a partnerünk, hogy ezek a cikkek szándékosan úgy vannak megfogalmazva, hogy sok emberre illeszkedjenek, tehát nagy arányban azt fogják találni, hogy igazak a leírások. Ebben a szituációban nagyon nehéz a közös alapra koncentrálnunk, pedig muszáj, hiszen csak ezen az úton haladva jutunk el a másik fél meggyőzéséhez. A közös alap ebben az esetben pedig nem más, mint az indoklás fontosnak tartása, tehát a horoszkóphívő sem alaptalanul áll ki nézete mellett. Éppen ezért ilyen esetekben rásütni az "ostoba hívő" bélyeget elég kontraproduktív, hiszen ő ez alatt azt éli meg, hogy ő megindokolta az álláspontját, de mi nem reagáltunk rá érdemben. Itt elméletben többféle módszerrel is próbálkozhatunk. A kézenfekvő az, hogy rámutatunk a horoszkóprovatok általános megfogalmazottságára, de mivel ez önmagában nem bír igazán drámai, szembesítő erővel, sokkal hatékonyabb, ha kísérletet végzünk, ami viszont nyilvánvalóan nagyobb előkészületet igényel. Tehetjük azt, hogy hozunk egy lavórnyi horoszkópcikket, és megkérjük partnerünket, válogassa ki, melyek vonatkoznak az ő csillagjegyére. Utána pedig megnézzük a sikerarányt, és az alapján konklúzióra jutunk. Sajnos ilyen esetekben is előfordul, hogy partnerünk mindenféle kibúvót keres, miért is nem sikerült a kísérlet. Nem nagyon tudunk mit tenni, itt már nyugodtan feltételezhetjük, hogy ego-harcról van szó a partnerünk részéről.

Persze az is megeshet, hogy amit mi szembesítésnek hívunk, az valójában nem szembesítés, és tényleg hibás volt a kísérlet. Ezt az adott helyzetre vonatkoztatva lehet csak eldönteni. Mindenképpen meg kell hallgatnunk tehát partnerünk érvelését, de mikor egyértelműen látszik, hogy csak kibúvókat keres, akkor leszögezhetjük, hogy a további vitát pszichológiai okok akadályozzák meg. Az agyunknak van egy olyan tulajdonsága, amely üldözni igyekszik a világnézetébe be nem építhető elemeket, hiszen rendkívül kemény munkát jelent neki újraalkotnia egy olyan struktúrát, ami egész addigi életén keresztül épült. Túlságosan nevetségesnek, szentségtörőnek hathat a horoszkóphívő számára, hogy egy pár pillanat alatt a semmivé vált az ő elképzelése, és mivel nem szoktak világnézetek csak úgy egyik pillanatról a másikra megváltozni, ezért az ő agya ilyenkor hajlamos menekülőútként itt is azt feltételezni, hogy hibás kellett legyen a kísérlet, hiszen annyira nevetséges ez az egész szituáció. A másik pszichológiai tényező a már többször említett ego, ami nem feltétlenül válik külön az előzőtől, ezt majd a pszichológusok megmondják. A lényeg, hogy akarva-akaratlanul legtöbbünk azon szurkol, hogy nekünk legyen igazunk a vita során, hiszen a tévedés elismerése valamiféle presztízsveszteséget jelent számunkra. Nem véletlenül íródott bele a nyelvünkbe is sajnálatos módon, hogy akinek igaza volt, az megnyerte a vitát. Ez a megfogalmazás már eleve a szegényes vitakultúránkat jelzi, hiszen a vitát egy versenynek állítja be, amelyben elő kell adnunk magunkat, és akkor nyerünk, ha a másikat sarokba tudtuk szorítani. Azonban ha a vitát egy racionális folyamatként, az igazság megismerésének egy fontos eszközeként fogjuk fel, akkor a vita "megnyerése/elvesztése" mint kifejezés értelmét veszti, hiszen ha az igazság megközelítése a célunk, és sikerült is ezt megtennünk, akkor azt mindenképp nyereségnek lehet csak elkönyvelni. Az egyetlen ellenségünk, akit le kell győznünk, az a saját ego-nk, és saját tapasztalatból tudom, hogy ez tényleg rendkívül nehéz feladat, világnézettől függetlenül.

Vegyük észre, hogy akárhogyan is végződik a vita a horoszkóphívővel, annyi közös tulajdonságot mindenképpen leszögezhetünk, hogy mindketten fontosnak tartjuk, hogy a világnézetünk megalapozott legyen. Ha partnerünk a számára cáfoló kísérleti eredmény ellenére ragaszkodik eredeti álláspontjához, az nem azt jelenti, hogy a megalapozottság mint érték eltűnik, hanem azt jelenti, hogy a rendszerben még több szempont is szerepet játszik, ezek az említett pszichológiai tényezők. Hogy az érvek ellenére hajlamosak vagyunk az eredeti álláspontunkhoz ragaszkodni, egy betegségnek tekinthető, ezt az érvek nem tudják kigyógyítani. Itt esetleg csak az érzelmi támogatás és az idő segíthet.

De tegyük fel most, hogy a kísérlet a mi hipotézisünkkel ellenkező módon ért véget, és azt látjuk, hogy a partnerünk (majdhogynem) tökéletesen válogatta ki azokat a cikkeket, amelyek az ő csillagjegyére vonatkoznak. Ebben az esetben mi kerülünk a fent felvázolt szituációba, és nekünk kezd el hipersebesen verdesni a szívünk, hogy vajon hol rontottuk el a kísérletet, ugye. Megint csak elképzelhető, hogy a kísérlet hibás volt (pl. a partnerünk olvasta már korábban az idézeteket, és emlékezett rájuk), de ha ezeket a lehetőségeket is kizárhattuk, akkor a racionális feltételezés már nyilván az, hogy van valamiféle összefüggés a születési idő, és a jellemrajz között. Megint csak kétféle viselkedés képzelhető el: Vagy felülírjuk a korábbi nézetünket, vagy kibúvókat keresünk. Ha az utóbbi eset áll fenn, akkor hitügyi szempontból semmi sem különböztet meg minket a horoszkóphívőtől.

A lényeg tehát, hogy a blogom során is sokszor hangoztatott hitet visszavezettem egy alapvetőbb emberi tulajdonságra. A hitet (csakúgy mint egyébként a tudományt is) nem a tárgya határozza meg, hanem a módszere. Azaz hinni bármiben lehet, nem feltétlenül kell itt természetfeletti meg mindenféle ezo-mizo dolgokra gondolni. Nagyon sok zsákutcába torkolló vitát látok a hit mivoltával kapcsolatban hívők és ateisták részéről egyaránt, mert a hit tárgyával próbálják a hit folyamatát definiálni, és mindkét közösség ostobának nézi a másikat amiatt, mert az ő nézőpontjából a másik fél megalapozatlanul tesz állítást. A helyzet viszont pont ez, hogy nem a hit tárgya határozza meg magát a hitet, hanem az adott állításhoz kapcsolódó presztízsünk, az ego-nk mértéke, illetve hogy mennyire kitaposott már az az ösvény az agyunk számára, amit az addigi nézetünk által bejártunk.

Maradva még a horoszkópos példánál egy bekezdés erejéig, elképzelhető az is, hogy horoszkóphívő partnerünk másra vezeti vissza hitét. Például azt mondja, hogy másképp hat a magzat szervezetére az, ha a hidegebb, vagy a melegebb hónapok alatt kerül kihordásra, így aztán az életét is nagyban meghatározza, melyik hónapban született. Még az sem kizárt teljesen, hogy az egykori horoszkópok ilyen típusú megfigyeléseken alapultak, csak aztán (szépen az apró csúsztatások elve mentén) gyakorlatilag egy vallássá nőtték ki magukat. Könnyen lehet, hogy ennek az állításnak racionalistaként hitelt adunk, és megint csak van egy közös alapunk partnerünkkel, ahonnan el lehet indulni, és ki lehet tisztogatni a véleménykülönbségeket. Ez az eset tanulságos abból a szempontból, hogy a mögöttes érv határozza meg egy állítás racionalitását, és önmagában egy állításból még nem lehet kikövetkeztetni, hogy az mennyire racionális, vagy hit alapú.

Na de miért beszéltem bekezdéseken keresztül a hitről, ha egyszer a blogposzt témája a tudományos és vallásos gondolkodás közötti hasonlóság lenne? Nos azért, mert ez egy fontos kitérő volt abból a célból, hogy meglássuk, a különbség sem feltétlenül ott húzódik, ahova elsőként feltételezzük (vagyis nem a hitnél). Persze a helyzetet bonyolítja, hogy többek között például a Biblia kiemelten piedesztálra emeli a hitet, csak ők ezt megalapozott hitnek, és nem vakhitnek tekintik, míg a tudomány terén nem szoktunk a hit fontosságáról beszélni, hanem inkább akadályozó tényezőnek mondjuk, de itt láthatóan nem azonos hit-definícióval élünk. A lényeget a szavak mögött kell megtalálni, ugyanis rengeteg energia megy el a szavak jelentésének tisztogatására, holott enélkül is megláthatóak a közös tulajdonságok és értékrendek. Bárhogyan is nevezzük, általában mindkét fél fontosnak tartja a megalapozottságot, az ésszerűséget. Hány és hány olyan kereszténytől hallani azt az állítást, hogy az ateizmushoz nagyobb hit kell, mint az istenhithez. Ez pontosan azt sugallja, hogy valahol ők is értik, mi mit értünk hit alatt, és ez nagyon nem egy olyan dolgot jelent, aminek mértékét növelni kellene, hanem sokkal inkább csökkenteni.

Ha pedig azonos az értékrendünk, akkor ott már elméletileg kikutatható, hogy hol térnek el a véleményeink. Emlékezzünk vissza a biliárdos példára: nagyon apró különbségek teljesen más végeredményt hoznak. Ismertebb néven pillangó-hatásnak is szokták mondani, azonban én most szándékosan maradok a biliárd-analógiánál, mivel hangsúlyozni akarom, hogy a különbségeket mi magunk hozzuk létre. A véleménykülönbségek gyakran szinte teljesen észrevehetetlen csúsztatásokon múlnak. Annyira aprók ezek a különbségek, hogy akár még az ellentétes véleményen levő partner sem veszi észre őket. A csúsztatás akár csak annyiban is kimerülhet, hogy az egyik állítás aránytalanul nagyobb hangsúlyt kap a másiknál, így az állítás igazságtartalma nem esik kifogás alá, de a hangsúlyozás miatt már egészen más következtetésre jutnak a felek.

A napi politika sajnos kiváló példa erre. Vegyük azt az esetet, amikor múlt télen tüntetők szánkókat gyújtottak fel, mert elegük lett a kormány hazug és korrupt politikájából. Ez egy kiváló eset arra nézve, hogy a különböző szájízű hírportálok másfajta hangsúlyozással fessék le ugyanazt az eseménysort, ezáltal az olvasóik egészen másfajta értékítéletet vonjanak le belőle, tovább tágítva a már így is irdatlan szakadékot a társadalmi táborok között. Mi a lényeg tehát? Adott egy eseménysor, amelyet többé-kevésbé ténynek nevezhetünk, mégis két ellentétes vélemény alakul ki róla:

– "Ez a csőcselék nép annyira toporzékol, hogy csak rongálni tud, és nem gondol a kisgyerekekre, akiknek a szánkókat szánták."

– "Ez az idióta gárda ennyire marginális dolgot, mint a szánkók felgyújtását helyezi reflektorfénybe, ahelyett, hogy ennek okait vennék górcső alá, és végre számonkérnék a kormányt, hogy mennyire meglopta az országot."

Hiába azonos a ténymag, az apró ferdítésekkel egészen más lesz az értékítélet. Természetesen nem lehet 1-2-re kibékíteni a két tábort egymással, hiszen nagyon messzi vizekre kellene evezni ahhoz, hogy kipuhatolják, hol is kezdődik a véleménykülönbözés. Mivel politikáról van szó, így természetesen nem kerülhető ki a különböző értékrend sem, amely mai véleményem szerint nem vitatható meg racionálisan. Azonban a politikának vannak olyan aspektusai is, amelyek megvitathatóak lennének, feltételezve a fenti pszichológiai feltételeket.

Számtalan példát lehetne még említeni arra, hogy milyen apró eltéréseken múlnak totális világnézeti különbségek. Például ott van a még az elején említett okkeresés mint közös tulajdonság istenhívők és tudósok között. Egy tudós is hajlamos minden mögött okot keresni, még akkor is, ha ateista (ezért is volt rettentően nehéz lenyelni számos tudósnak a Heisenberg-féle határozatlansági relációt, amely kvantumszinten afféle oknélküliséget mond ki), így elméletileg meg tudja érteni azt az elvet, ami alapján egy istenhívő Istenre mutogat mint végső okra. Mindkét fél valószínűleg egyetért abban, hogy a végtelen rekurzió elkerülése érdekében szükséges feltenni egy végső okot, így máris van egy közös alap, amin el lehet indulni az eszmecserében. De ha ebben nem értenek egyet, akkor sincs feltétlenül baj, mert ha a pszichológiai feltételek teljesülnek, akkor elméletileg meg lehet találni a közös alapot.

Másik példát véve, mondhatja azt egy ateista tudós, hogy a létnek nincs célja, míg egy másfajta beállítottságú (bár istenhívőnek nem mondható) személy mondhatná ugyanarra a tényalapra, hogy a létnek az a célja, hogy legyen. Első ránézésre talán nem is tudná mindenki megkülönböztetni a két állítást, azonban mégis merőben más-más világnézetet eredményez az egyik és másik kijelentés.

A tanulság az, hogy amikor egy másik szemléletű emberrel beszélgetésbe elegyedünk, akkor mindig a felszíni állításokkal, a végkövetkeztetésekkel találkozunk, és legtöbbször nincs módunk leásni a különbözés okainak legmélyére, és hajlamosak vagyunk egymást valamiféle idegen bolygóról érkezőnek tekinteni. Sosem felejtem el azt az alsó tagozatos matek dolgozatomat, amelyben kétjegyű számokat kellett összeadni, és az összes műveletet elrontottam. Később jöttem csak rá, hogy egy módszertani hibát követtem el: az egyik számnak csak a lefele kerekített részét adtam hozzá a másikhoz. Egy apró módszertani eltérésen múlt a különbség egy teljesen hibás, és egy feltehetően jól megírt dolgozat között. Ugyanígy, szintén az én életemből példát hozva: hajlamos voltam intuitív kijelentéseket tényszerűen kezelni. Nem azért, mert hazudni szerettem volna a hallgatóságomnak, vagy hogy ne tartottam volna elég fontosnak az igazságot, hanem egyszerűen nem tudatosult bennem az a módszertan, amelynek segítségével viszonylag erős állításokat tehetünk. Tulajdonképpen a görög filozófia korszakát éltem át, amelyben alábecsülték a kísérletek jelentőségét, és azt gondolták, hogy ésszel minden felderíthető. Ez most hit, vagy nem hit? Úgy gondolom, hogy itt egy mélyebb kérdésről van szó, mintsem hogy ennyire sablonosan válaszolni lehessen rá. Én úgy gondolom, hogy mindannyian módszertanokat követünk, és könnyen lehet, hogy egy istenhívő csak abban tér el egy racionálisnak tekintett egyéntől, hogy egyszerűen rossz módszertanhoz tartja magát, és nem tudatosult benne az ellenőrzés fontossága, vagy annak helyes elvégzése.

Úgy vélem, azt a korszakot éljük, amelyben nemzetközi szinten értve kiemelt hangsúlyt kapnak az erkölcsi kérdések, olyannyira, hogy a törvényhozásban is szerepet játszanak. Természetesen nem arra gondolok, hogy régen ne lett volna bűnüldözés, hiszen nagyon is volt, csak nem fordítottak különös figyelmet olyan problémák felé, amelyeket a köznyelv inkább lelkieknek, mintsem fizikaiaknak nevezne. Régebben inkább az uralkodóhoz való hűség, a harcokban való bátorság, a szegények segítése, a család megvédése jelentették a legfőbb erényeket, míg ma inkább a közteherviselés, szolidaritás, tolerancia, gyengék megvédése töltik be ezt az állást. Szó sincs most arról, hogy a két csoportra osztott erényekhez értékítéletet rendeljek, pusztán azt szeretném ezzel megvilágítani, hogy a közhangulat alapvetően más kérdések körül forog, mint korábban.

Érdekes kérdés, hogy vajon mi okozta a közgondolkodás eme átformálódását. Első helyre én mindenképp a jóléti társadalmat helyezném. Elvégre ha nem a mindennapi betevőn kell aggódnunk, vagy éppen azon, hogy idén vajon melyik gyermekem fog meghalni egy még gyógyíthatatlan betegségben, akkor a fókusz elmozdul olyan tényezők felé, amelyek nem jelentettek a túlélés szempontjából problémát. Gondoljuk csak el, hogy mikor az ősember a vadállatoktól menekült, micsoda oltalomként tekinthetett az éppen ott talált búvóhelyre, amely netán még az időjárási viszontakságoktól is megóvta őt. Ilyen életkörülmények között közröhely tárgya lenne az az ember, aki ügyet csinál egy szurikáta akaratlagos vagy éppenséggel véletlen elpusztításából, ugye. A jóléten kívül a vallás is erősen befolyásoló tényezője lehet annak, hogy mit tart a közgondolkodás erénynek, de ezzel együtt éppen a vallás hiányát, sőt még a pszichológia fejlődését sem tartom érintetlennek a dologban.

A fenti tényezők sokfélesége igazolja az erkölcsiség törékeny mivoltát, amelyet egyébként már egy korábbi posztomban is kifejtettem. Jelen esetben nem azt a kérdést teszem fel, hogy relatív-e az erkölcs, hanem hogy van-e mód a különböző erkölcsi értékrendek közötti áthidalásra.

Először is tisztáznunk kell, hogy az erkölcsi különbségekből akadó konfliktusok esetleges felszámolása még nem hozná el automatikusan a világbékét, mert konfliktusokat természetesen nem csak az erkölcsi különbségek generálnak, hanem a különböző érdekek is, amelyekkel itt most nem foglalkozunk. Nyilvánvaló, hogy ha veszünk például két, egymással konkurens vállalatot, akkor ők az azonos értékrendjük ellenére – miszerint természetes az, ha levadásszuk a versenytárs ügyfeleit/vevőit – is harcolni fognak egymással.

Másodszor is, meg kell vizsgálnunk, hogy mi okozza egy adott erkölcsi felfogás kialakulását. A legfőbb probléma ugyanis az szokott lenni, hogy a – mondjuk így – erkölcsi harcosok a legritkább esetben foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy miért gondolnak ők maguk, vagy éppen a másik fél erkölcsösnek valamit, hanem sokkal inkább azon vannak, hogy a saját erkölcsi értékrendjüket juttassák érvényre. A belátás lépcsőjének első foka viszont pont az, hogy ha nem tudjuk megokolni egy adott erkölcsi felfogás miértjét, akkor azt továbbadni sem tudjuk, ergo a célunkat sem fogjuk tudni elérni. Gyökértelenné válik az állításunk, ezáltal nem csinálunk mást, csak propagandát.

Persze konkrétan megindokolni egy erkölcsi látásmódot nem lehet, mert ez ízlés kérdése, tehát szó sincs arról, hogy egy erkölcsi döntés igaz vagy hamis voltát el lehetne dönteni a szó arisztotelészi értelmében. Hanem csak azt lehet megmutatni, hogy konkrétan milyen természeti okai lehetnek, amelyek miatt egy erényrendszer kialakul.

Vegyünk egy kézenfekvő példát, a rasszizmust. Természetesen lehet, és – én magam is úgy vélem, hogy – kell harcolni ez ellen, de nem mindegy, milyen módon tesszük. A rasszizmus elleni küzdelemben – mint ahogy minden más értékrendszer érvényrejuttatása esetén is – elsősorban az indulat az, ami motivál, ami cselekvésre ösztönöz. Persze ennek is megvan a maga biológiai oka, de ha ezt tudatosítjuk magunkban, akkor nagyobb eséllyel tudunk erőt venni magunkon, és felvenni egy olyan magatartást, amely szerint nem a rasszista ember iránt érzett harag vezérel minket, hanem annak ismerete, hogy egyáltalán miért létezik a rasszizmus jelensége. Nyilvánvaló evolúciós előnyei voltak annak egykoron, hogy a hozzánk genetikailag közel álló egyedekhez vonzódtunk, illetve őket akartuk megvédeni, és a genetikailag távolabb álló egyedekkel pedig távolságtartóbbak voltunk. Mivel az evolúció nem ismeri a faj fogalmát, nyugodtan elképzelhetünk egy farkashordát is, amelynél a "rasszista" fél éppenséggel a farkasokat akarja kirekeszteni, ismervén a farkasok általánosan agresszív, harapós tulajdonságát. Persze az egyenlőség elvét szem előtt tartó fél ekkor meglehetősen közröhely áldozata lehetne, ha éppenséggel a farkasok oldalára állna azzal a dumával, hogy nem kellene általánosítani minden farkasra néhány tíz, száz, ezer, millió általuk elkövetett gyilkosságból.

Természetesen nem akarok beleesni a "szakáll érve" hibába, tehát szó sincs arról, hogy bármely embercsoportot a farkasokkal azonosítanék, hanem csak arra hívom fel a figyelmet, hogy amit nem értünk mikro szinten, ahhoz egy makroszkopikus, szélsőséges példát kell hoznom, hogy lássuk, honnan is ered az idegenektől való viszolygás. A példa említése pedig már arra sarkallja a racionális embert, hogy végiggondolja, jogos-e a rasszista rasszizmusa, vagy sem. Tehát máris egy lépést tettünk előre affelé, hogy ne érzelmi, hanem racionális alapon közelítsünk egy konfliktushelyzethez, ezáltal esélyt adva annak, hogy megértjük egymás gondolkodását, és netalán még azt is elérhetjük a másiknál, hogy hallgasson ránk, és ne legyen rasszista.

E fenti példán azt is nagyszerűen lehet szemléltetni, hogy milyen hibás módokat alkalmaz a rasszista és az antirasszista fél is egyaránt. Tegyük fel, a rasszista azt mondja: "Én gyűlölöm őt, mert cigány/fekete/fehér/sárga/hupilila." Az antirasszista erre rendszerint így válaszol: "Mások gyűlölete rossz dolog.", vagy: "Pusztulj, te rasszista állat.", stb. Természetesen itt semmilyen érdemi kommunikáció nem zajlik, csak tűztáplálás, illetve a saját látásmódok hangoztatása, propagálása. Az érdemi komminikáció ott kezdődik, hogy a felek megpróbálják megindokolni a látásmódjukat. Mint már említettem, nem matematikai levezetésre kell itt gondolni, hanem csak egyszerű bemutatására annak, hogy mi alakította ki az illetőben az adott gondolkodást. Ezt mind a két fél meg tudja tenni, ehhez csak hajlandóság szükséges. A rasszista fél például kezdheti ezzel: "Nézd, nekem általános tapasztalatom, hogy a cigányok durvák, zaklatják az embereket az utcán, ezért úgy vélem, jogos a félelmem tőlük." Vegyük észre, hogy a tudományos értelemben vett igazság azon áll vagy bukik, hogy statisztikailag az adott népcsoport tényleg többször bűnözik-e, mint egy másik, vagy sem. Az antirasszista félnek, ha racionális, akkor egyből eszébe jut a farkasok példája, miszerint "hopp, van olyan eset, ahol jogos a félelem, így hát lássuk, itt is hasonló-e a helyzet". Ha mind a két fél kellően racionális, akkor felvilágosítják egymást arról, hogy mit mondanak a statisztikák az adott népcsoportról, illetve együtt leülnek, és utánanéznek. Nem feltétlenül kell általános statisztikára gondolni, hiszen az is lehetséges, hogy ez a földrajzi adatoktól is függ.

És ezen a ponton kell megemlítenem egy másik erkölcsi tábort, a társadalmi igazságharcosokat (SJW-ket), akikről korábbi posztjaimban már volt szó (itt és itt). Ők ugyanis kiváló példái annak, hogy kiemelnek egy adott eszményt, rendszerint az egyenlőséget (mármint ők annak hívják), és ezért mint ideáért küzdenek. A probléma első sorban náluk is ott van, hogy az ideájukat nem vezetik vissza a fizikai valóságra, hanem valahol az éteri fellegekben lebegtetik őket pont úgy, mint amikor egy vallásos hivatkozik az Istentől eredő erkölcsi rendszerre. Nem véletlenül nem lehet egy vallás erkölcsi rendszerét általánosan elfogadottá tenni, hiszen nincs visszavezetve a biológiai valóságra. Gondoljunk pl. arra a szabályra, mely szerint "aki kívánsággal tekint egy asszonyra, máris paráznaságot követett el vele szívében". Jézus nyilvánvalóan nem volt tisztában az evolúcióval és annak motorjával, hiszen egy faj fennmaradásához nagyon sok esetben éppen az vezetett, hogy egyedei nagyon is hajlamosak a szexuális vágyakozásra. A kereszténység tanítása például pontosan ezért természetellenes, mert olyan dolog miatt kárhoztat, amely alapvetően a biológiai mivoltunkból adódik. A társadalmi igazságharcosok pontosan ezt teszik, csak éppen egy antivallást alakítva, mondhatni a kereszténységgel szemben. Náluk sem jön szóba a helyzet reális felmérése, miszerint nézzük meg, mekkora valódi veszélyt jelent egy nép- illetve vallási csoport, hanem az egyenlőségre hivatkozva rasszistának bélyegez mindent, amely akárcsak ezt a kérdést fel meri tenni. Az igazságharcosok súlyos félreértése, hogy ha egy adott népcsoportról statisztikai (azaz tudományos) alapon állításokat teszünk, akkor azt rasszizmusnak bélyegzik, legalábbis akkor, ha az az adott népcsoportról negatív képet fest. Ez természetesen nem csak a rasszok, hanem például a nemek esetében is így van, tanúsítja ezt pl. az a közelmúltban történt esemény, mely szerint kirúgtak egy mérnököt a Google-től, nemi sztereotípiák erősítésére hivatkozva.

Mondanom sem kell, hogy az előbb bemutatott polkorrektség korlátozza a tudományos megismerést, hiszen nem lehet nyíltan olyan kérdéseket feszegetni, minthogy "a férfiak okosabbak-e a nőknél", vagy "az európaiak intelligensebbek-e a negroidoknál", vagy "megváltoztatható-e a homoszexualitás", vagy "mindenkinek az-e a neme, aminek mondja magát", ugyanis ezeket az SJW-k az adott társadalmi kissebbség jogainak megsértéseként azonosítják be. De az a legmeghökkentőbb az egészben, hogy nyugaton a legelitebb helyeken, az egyetemeken alakul ki leginkább ez a légkör, ún. safe place-eket létrehozva, ahol tiltva van az efféle kérdések boncolgatása. Hasonlítsuk össze ezt azzal a 17-18. századi Angliával, ahol szinte egyedüli országként nyíltak meg a kávéházak, és velük együtt a szabad eszmecsere lehetőségei, kirobbantva ezáltal a legnagyobb mértékű tudományos fejlődést.

Erről azonban már írtam a belinkelt posztjaimban. Arról viszont még nem, hogy tetszik vagy nem tetszik, a PC mint olyan, egyáltalán nem egy újkeletű dolog, tulajdonképpen az emberiséggel egyidős. Egyszerűen csak annyi történt, hogy az adott embernek a személyiségét a mai igazságharcosok kibővítették, így több mindent tettek támadhatatlanná. De a PC korábban is jelen volt, hiszen régebb óta tiltjuk a különféle emberkísérleteket. Nem véletlenül olyan korlátozottak a pszichológia kutatási lehetőségei az alapvetőbb természettudományokéhoz képest, hiszen számos etikai megfontolásokkal is meg kell birkózniuk a kísérletek során. Nem lehet például olyan kísérletet elvégezni, hogy a különféle emberek hogyan reagálnak egy zaklatássorozatra, etikai okokból, holott tagadhatatlanul ez a kutatás is hozzájárulna a tudomány fejlődéséhez. De említhetnék egy szemléletesebb példát is: Nem végezhetünk kísérleteket arra sem, hogy a hidrogénbombának milyen hatása van az emberi élő bőrszövetre.

Pont, mint a rasszizmus esetén a farkasok példájával, itt is említeni tudtam egy-két szélsőséges esetet, ahol már azért mindenkinek (na jó, a többségnek) egyértelmű, hogy nem lehet mindent a tudomány oltárán feláldozni, mert van úgy, hogy a polkorrektségi/etikai elvek előrébb valók.

Ennek felismerése ejtett gondolkodóba engem is, és ismertette fel velem azt, hogy hát azért nem is olyan egyszerű az SJW-k elleni küzdelem, mint korábban véltem. És itt talán annyival is bonyolultabb a helyzet a rasszizmuséhoz viszonyítva, hogy még csak statisztikai alapokra sem hivatkozhatunk annak megállapítására, hogy a személyiség mely részeinek megsértése etikus, és melyeké etikátlan. Ez megint ízlés kérdésének tűnik. Vegyük észre, hogy sok ateista, velem együtt nevetségesnek tartja azt, hogy egy vallásos megsértődik azon, ha pl. Isten létét kétségbe vonjuk, hiszen számára ez az ő identitásához tartozik. Ha őt Isten nemlétéről kezdjük el "győzködni", akkor az ő vélekedése szerint a személyiségi jogait sértjük. Pont így vélekedik az az igazságharcos transznő vagy transzférfi, aki megsértődik azon, ha nem tekintem egyenlőnek egy cisznővel vagy ciszférfivel, holott ez tudományos igazság lenne, nem véletlenül van a megnevezés elején a "transz", illetve a "cisz" előtag.

Hogy húzható-e valamiféle objektív határ, vagy egyáltalán megalapozható-e hasonlóan racionális indokokkal bármelyik vélekedés itt úgy, mint a rasszizmus esetében, még több gondolkodásra és kutatásra szorul részemről.

A posztom fő mondanivalója viszont az lenne, hogy ha találkozunk az élet során értékítéletbeli különbségekkel, akkor a fenti két példához hasonlóan érdemes végiggondolni racionális alapon először is azt, hogy van-e olyan szélsőséges szituáció, amelyben a vitapartnerem elvét alkalmaznám, és ha igen, akkor próbáljuk meg együtt megkeresni azt a pontot, ahonnan már inkább a mi álláspontunk az érvényes az övével szemben. Könnyen elképzelhető, hogy nem fogunk ilyet találni, hiszen sokszor tényleg ízlés kérdése, hogy valami éppen túlzás, vagy pedig megfelelő viselkedés. De még ebben az esetben is hatásos ez az analitikus elemzés, mert elhelyezi a feleket egy skálán, egy képzeletbeli vonallal összekötve őket, ami által racionálisabban tudjuk osztályozni a viszonyunkat, álláspontunkat, illetve még jobb esetben az érveinket. Vegyük észre, hogy az egész vizsgálat alapja a fizikai valóság, tehát furcsamód a békéhez vezető út is, úgy vélem, legelőször a természettudományos megismerésen keresztül vezet. Hiszen hol másutt lehetne keresni a közös megegyezés gyökerét, mint abban a természeti univerzumban, amelyben mind a két fél létezik?!

A természettudományos megismerésből származtatott erkölcs már sokkal kevésbé hajlamos a plátói ideák kergetésére. Aki ismeri a természetet, eszébe sem jut olyat mondani, hogy a házasság előtti szex, vagy éppenséggel a homoszexualitás bűn lenne, ezzel együtt pedig az idegengyűlölet illetve diszkrimináció különböző formáihoz is másképpen viszonyul, mint eddig. Aki racionális, egyaránt tisztában van az ember genetikai (állati) származásával, ugyanakkor azzal is, hogy sok tekintetben az ösztönös hajlamainkon való uralkodás tett minket emberré. Egyiket sem lehet letagadni. Bármelyik tényezőnek a nem tekintetbe vétele súlyos károkat von maga után. Teszi ezt például a vallás, amely – teológiájánál fogva – nem veszi tekintetbe az ember állati származását, így nem tudja helyén kezelni az olyan tetteket és érzéseket mint gyűlölet, féltékenység, harag, szexuális vágyakozás; és teszi ezt így az is, aki éppenséggel az embernek a civilizált mivoltát akarja figyelmen kívül hagyni, ürügyet keresve a társadalom által elítélt cselekedeteire, mint pl. megcsalás, gyilkosság, stb.

A végső konklúziót – mint azt már az egyik belinkelt posztomban is kifejtettem – az optimailizációban látom. Vannak cselekedetek, amelyek helyességét nem lehet önmagukban eldönteni, csakis az adott társadalom viszonylatában. Vannak olyan bevett erkölcsi normák, amelyek megváltozása ellen nekem személy szerint semmi kifogásom nem lenne (mint például ha természetes lenne a meztelenség, vagy nem lenne gond a meghalt embertársaink elfogyasztásával), de mivel tisztában vagyok azzal, hogy komoly közfelháborodást idézne elő, a társadalom stabilitása érdekében nem is ragaszkodok ezen dolgok előmozdításához. A társadalmi stabilitás külön tényező, amelyet szintén figyelemmel kell kísérnünk, és ez az, amelyről hajlamosak a különböző ideológiák vagy politikai oldalak megfeledkezni. Például egy jobboldali kormány mindig, minden körülmények között a minimum háromgyerekes családmodellt híresztelné, egy baloldali kormány pedig mindig és minden körülmények között azt, hogy mindenkivel üljünk le tárgyalni, és tárgyaljunk akár az idők végezetéig. Természetesen most megint szélsőségeket említettem, de azt kell itt észrevenni, hogy egyik mentalitás sem veszi számításba a fizikai valóságot. A jobb oldal nem tekint arra, hogy a Föld eltartó kapacitása véges, a bal oldal pedig nem tekint arra, hogy a tárgyalás és demokrácia a jóléti társadalom esetén tud megvalósulni, és nem alkalmazható mindig, mindenkivel. Általánosságban ez a probléma az ideológiákkal, hogy függetlenítik magukat a tudományos igazságtól, ennélfogva közös nevezőre sem fognak jutni soha. Ha elképzelünk egy olyan utopisztikus jövőt, amelyben a jobb és bal oldal egyesül, az feltétlen módon csak úgy történhet meg, ha mindketten visszamásznak a földre, és figyelembe veszik a fizikai valóságot, azaz a tudományos igazságot, ugyanis a kényszer nélküli közös nevezőt ezidáig csakis a tudományos módszertannal sikerült létrehozni.