Az én ateizmusom

Az én ateizmusom

Tudományfilozófia

2017. szeptember 28. - drue

Fundamentalista-kreacionista istenhívők körében gyakran szembetalálkozok azzal a problémával, hogy magát a tudományos módszert nem értik, illetve nem tudják, hogyan zajlik a bizonyítási folyamat, egyáltalán mit tekintünk bizonyított dolognak, vagy hogy mit is takar az 'elmélet' kifejezés. Ebben a posztban ennek megértéséhez szeretnék nyújtani egy szemléletes segédletet, persze a teljesség igénye nélkül. Előrebocsátom, hogy tudomány alatt mindig a természettudományokat értem, amelyekbe a matematika nem tartozik bele.

(Epizodikusan megjegyezném, hogy kissé ironikus, hogy amikor egy fundamentalista istenhívő az ateizmust bírálja, akkor automatikusan a tudományt degradálja olyan megjegyzésekkel, mint például "a tudomány folyamatosan változik", "mindig kiderül, hogy téved", ergo az ateizmus bírálatát nem tudja elszakítani a tudomány bírálatától, holott a kettő nem feltétlenül kellene, hogy kéz a kézben járjon. Ha vesszük az istenhívőknek a nem fundamentalista halmazát, ők épp azt vallják, hogy a tudomány és az istenhit tökéletesen megfér egymás mellett. Ez a csoport további két ágra bontható; az egyik ág szerint a tudomány és a hit nem zavarják egymást, mert más-más kérdésekkel foglalkoznak, a másik ág szerint pedig maga a tudomány vezet istenhitre. Megjegyzem, ez utóbbi felfogás a fundamentalisták között is megtalálható, csak szerintük létezik ún. "tiszta" tudomány, amely igazolja Isten létét, pl. a teremtésben, és létezik világi, a materializmus szellemétől megfertőződött hamis tudomány is, amelynek legnevesebb képviselője az evolúcióelmélet. Vegyük észre, hogy az istenhívők 1-1 felfogása kölcsönösen kizárja egymást, ennek ellenére még az sem ritka, hogy egy azon ember említi meg ezeket a különböző ellenvetéseket. Példát mondva a szemléletek közti ellentmondásra, vegyük mondjuk azt, hogy az istenhívők egy csoportja azt mondja, hogy az ősrobbanás tudományosan nem vizsgálható, mivel nem voltunk ott, nem tudjuk megfigyelni, a másik csoport pedig azt mondja (ismétlem, a két csoport jellemzője sokszor ugyanazon személyekben is megtalálhatóak), hogy mivel a tudomány alátámasztja, hogy a világnak volt kezdete (ezzel értelmeszerűen el kell, hogy fogadja az ősrobbanást, hiszen amiatt tudjuk, hogy van kezdete), ebben Isten létét véli felfedezni, miszerint a világ valamikor létrejött, vagyis volt kezdete, ami arra utal, hogy valaki azt létrehozta, mert hogy... és akkor itt jön "a semmiből nem lesz valami" c. okoskodás.)

Pusztán azért, hogy egy adott ember számára érthetetlennek, ellentmondásosnak hat a tudományos eljárás, senkit nem hibáztatok, ugyanis egyáltalán nem magától értetődő folyamatról beszélünk. Világtörténeti szempontból is tanulságos, hogy maga a tudományos módszertan nem volt ismeretes nagyon sokáig. Többé-kevésbé voltak ráérzések az ókori görögök vagy az arabok körében, ám igazán következetes módszertanná csak az újkorban vált, pontosabban Galileitől számítjuk a mai értelemben vett tudomány korszakát (amely egyébként, mint látni fogjuk, azért még tovább bontható).

Külön az "igazság-"/"valóság-" fogalom változása is figyelemreméltó, aminek bizony kulcsszerepe van abban, hogy hogyan is vélekedünk a körülöttünk lévő világról, illetve annak megismeréséről. A híres descartes-i kételkedés, amely azt mondja ki, semmit nem tekinthetünk biztosan igaznak (még azt sem, hogy jól adjuk-e össze a 3-at meg a 2-t egymással), csak a saját létezésünket (ami egyébként más filozófus szerint szintén kétségbe vonható), éppen arra a gondolkodási fordulatra mutat rá, amely során az ember átvált a hit világából a tudomány világába. Ugyanezt a válságot gyermekkoromban én személyesen is átéltem, amikor is eléggé nyomasztóvá vált számomra annak felismerése, hogy semmiben nem lehetek eléggé biztos. Talán az egész világ egy színjáték, és a halálom után a túlvilágon mindenki röhögni fog rajtam, és hogy ezt az elképzelést semmivel sem tudom cáfolni – ilyen és ehhez hasonló gondolatok gyötörtek. Ez a válság egész egyszerűen azért tud kialakulni véleményem szerint, mert az ember a társadalmi berögződések révén másfajta valóságfogalmat tanul meg, mint amilyen valóságfogalmat a tudomány használ. (Itt jegyezném meg röviden, hogy nem tudom eldönteni, melyik az igazán ösztönszerű, ugyanis, ha megnézünk egy 2-3 éves kisgyermeket, aki mindent a szájába vesz, mindent kipróbál, automatikusan a tudományos módszert használja. Ugyanakkor pedig mindent elhisz, amit a szülei mondanak neki, tehát a hit is ösztönszerű.) A hit embere megváltozhatatlan kijelentésekben gondolkozik, és magát a kijelentést azonosítja a ténnyel. A tudomány embere ezzel szemben a tényeket különválasztja a kijelentésektől, és ugyan ő is azt állítja, hogy a tények nem változtathatóak meg, a róluk szóló kijelentések azonban igen. Egyáltalán nem magától értetődő dolog, hogy a kijelentések és a tények nem kezelendők együtt. Amíg az ember nem tapasztalja meg a saját bőrén, hogy mit jelent tévedni, akkor akármennyire nevetségesen hangzik is, de tényleg nem is tudja elképzelni azt. Hiszen a hívő ember abból indul ki, hogy vannak tutibiztos kijelentések, amelyek tutibiztos megtapasztalásokon alapszanak, és ehhez csak kétféleképpen lehet hozzáállni: vagy elfogadni azokat, vagy pedig lehazudni, letagadni azt. Pontosan ez az oka annak is, hogy amikor egy effajta hívővel vitázok, folyamatosan azzal a váddal szembesülök, mely szerint én letagadom Istent, nem akarom megismerni Istent, lázadok Isten ellen, stb-stb. Egy hívő ember nem tudja elképzelni, mit jelent tévedni, mert a kijelentéseket azonosítja a megmásíthatatlan tényekkel, és nem tudja elképzelni, hogy a bölcsek szava, vagy akár még a megtapasztalt dolgok is lehetnek hamisak. A fundamentalista hívő ember a személyes megtapasztalások és a kijelentések mítoszában él. Ezért van az, hogy Isten létét axiómaként tekinti, akárcsak a Biblia, mert fel sem vetődik benne, hogy a kijelentés és a valóság nem egy azon dolog.

A valóságfogalom akkor fejlődik tovább, amikor az ember felismeri, hogy a tapasztalat nem az abszolút igazság. Azt szokták mondani, hogy a tudomány tapasztalatpárti, míg a hit csak a képzeletek világában él, de ez nem igaz. Valójában a hit világa az, amely kérlelhetetlenül ragaszkodik a megtapasztalt, megélt dolgokhoz, és a tapasztalatokat a megkérdőjelezhetetlen tényekkel azonosítja. A tudomány felismerése ellenben éppen az, hogy egyrészt a tapasztalat nem minden (nem látjuk pl. a Röntgen-sugarakat, mégis léteznek, ennek tudomásul vételéhez ki kellett bővítenünk a tapasztalatunkat), másrészt a tapasztalat is lehet torz. Ez utóbbi állítást nagyon könnyen tudjuk igazolni a különféle optikai csalódás játékokkal. A hívő ember számára a "torz tapasztalat" egy oximoron, olyan mint a "bal-jobblábas cipő" mert nem tudja elképzelni, hogy hogyan lehet hamis az, amit megtapasztalunk, amit valóságnak nevezünk, elvégre a tapasztalat definíció szerint a valóság. A lényeg pont itt van: Nem a tapasztalatot nevezzük valóságnak, a valóságfogalom ezen már túllépett.

De miért lépett túl? Miért változtatja az ember látszólag önkényesen a valóság definícióját? Ennek leginkább praktikus okai lehetnek. Kezdetben, egészen Galileiig azt tekintették valóságnak, amelyet a korábbi bölcsek, pl. Arisztotelész kijelentettek. Ugyanis azt találták, hogy amit az idősek mondanak, az működik, az beválik, tehát az öregek szava és a valóság kézenfekvően analóg egymással. Ekkor jön a kopernikuszi fordulat, és azt mondja, hogy ő talált egy működőképesebb valóságfogalmat az idősek szavánál, és szerinte a tapasztalatainkhoz kellene igazítani a valóságdefiníciónkat. Kopernikuszt ezért még máglyára ítélték, de Galileinél már gondolkodóba estek. A korábbi valóságfogalomhoz mérten az inkvizitoroknak teljes mértékben igazuk volt, hiszen Kopernikusz ezzel a fajta valóságfogalommal szegült szembe, amely az egyház szemében valóságtagadás volt, hiszen mint említettem, a valóság számukra a kijelentésekkel volt egyenlő. (Utólagos javítás: Nem ítélték máglyára Kopernikuszt, az akkori pápában még nem volt rosszallás a heliocentrikus világképpel szemben. Konkrétan csak Galileinél volt igaz az, hogy perbe fogták a heliocentrikus valóságként, és nem puszta modellként való hirdetéséért, de máglyán őt sem égették el, és nagy valószínűséggel Giordano Bruno-t sem ezért a téziséért, hanem az okkultista tevékenységeiért, illetve Jézus istenségének kétségbevonásáért.) Mikor aztán a korszellem belátta, hogy a tapasztalatra való támaszkodás működőképesebb, mint a kijelentésekre, onnantól kezdve az empirizmus vált fundamentummá, gyengítve ezáltal a korabeli egyház szerepét, és erősítve ezáltal a tudományét. Azonban a fejlődés nem állt meg, hanem mint korábban írtam, ma már nem a tapasztalatot tekintjük mérvadónak, mármint nem abban a szűk, szubjektív értelemben, mint korábban. Ma már a tudomány számára világos, hogy különböző emberek különböző dolgokat tapasztalnak meg, ergo nem tekinthetjük pusztán a tapasztalatot sem fundamentumnak. Mondhatná ilyenkor az ember (és sokan valóban erre a következtetésre jutnak), hogy nem létezik valóság, csak nézetek vannak, amelyek jobb esetben csak közlik magukat, rosszabb esetben pedig háborúskodnak egymással. Ez is lehetne éppenséggel egy legitim következtetés, de azt gondolom, a mai értelemben vett tudományos szemlélet többnyire bízik továbbra is abban, hogy létezik egy egységes valóság, ugyanis ennek feltételezése tűnik  működőképesnek, ezen munkahipotézis miatt jönnek létre újabbnál újabb felfedezések. Ennek szellemében gondolta azt Newton, hogy nincs külön égi és külön földi mechanika, hanem a kettő ugyanaz, és ennek szellemében gondolja úgy manapság sok fizikus, hogy léteznie kell egy mindenség elméletének, amely, ahogy a neve is mondja, mindent leír. De hangsúlyozom, itt már túlléptünk az empirizmusnak a klasszikus értelemben vett fogalmán, és egy ennél mélyebb, elvontabb dolgot azonosítunk a valósággal, mégpedig az ellentmondásmentességet, amely mondhatni a racionalizmussal rokonértelmű kifejezés. Érdekes élményem egyébént, hogy nem minden tudós gondolja úgy, hogy meg kellene találni valamiféle világleíró elméletet, vagy egyáltalán létezne is ilyen elmélet. Akár még igazuk is lehet, ugyanakkor ezekről a gondolkodókról azt vélem, hogy nem vették át a tudomány progresszív gondolkodásmódját, amely éppen a hajtóerejének bizonyul.

Önmagában ez sem teljesen igaz, ugyanis fel tudunk vázolni olyan ellentmondásmentes rendszereket, amelyeket nem tekintünk valóságnak, ilyet le lehet modellezni a matematika segítségével, vagy egyszerűen egy regényíró is képes erre, amikor az ő fantáziavilágában is egy teljesen következetes építményt, ill. történetet hoz létre. Tehát ha precízebbek akarunk lenni, akkor azt mondhatjuk, hogy manapság a tudomány azt az ellentmondásmentes egészet tekinti igaznak, amely leginkább korrelál a tapasztalatokkal is. Tehát szó sincs arról, hogy kidobtuk volna a tapasztalatokat a kukába, hanem egyszerűen megtanultuk azokat helyükön kezelni, rendszerbe foglalni, és megbecsülni a torzító hatásukat.

Az új korszak tudományát szerintem a kvantumfizika megjelenéséhez datálhatjuk. A kettős rés kísérletből az a tanulság vonható le, hogy maga a megismerés is befolyásolja a valóságot, amely teljesen érthetetlen volt, hiszen definíciószerűen azt tekintettük addig valóságnak, amit megfigyeltünk, a két dolgot egymással analóg fogalomként tekintve. Tehát egy újabb filozófiai válságba került az ember, és ettől a ponttól kezdve az a személy tekintendő hívőnek, aki nem fogadja el ezt a kísérleti eredményt, hanem továbbra is ragaszkodik ahhoz a tudományfiilozófiához, amely Galileitől Heisenbergig tartott. Láthatjuk tehát, hogy a "hit" és a "tudomány" halmaza sem egy masszív tömb, hanem a korral együtt változik, és innen nézve most már talán az Olvasónak sem meglepő, hogy miért állítottam fentebb azt, hogy a hívők a tapasztalatokra hivatkoznak. Arisztotelészék tudósok voltak a maguk idejében, és mindenki a kor tudományos módszerét követte, aki csak rájuk hivatkozott, ugyanis a módszer működőképesnek bizonyult. Kopernikusz és Galilei találtak egy jobb, működőképesebb módszert, innentől kezdve a progresszivitást az új filozófiára való átállás jelentette. A kvantumfizika pedig az addig természetesnek vélt determinációs világképet döntötte rommá, még elvontabb szemléletet kikényszerítve a valóság fogalmának meghatározásához.

Nagyon fontos leszögezni, hogy egyetlen tudós soha nem képviseli teljességgel magát a tudományt, mert egyszerűen nem képes rá. Maga a tudományos módszertan egyszerre kívánja meg a felfedezéshez szükséges fantáziát, valamint a valótlan hipotézisek lehámozásához szükséges szkepticizmust. 1-1 tudós általában valamelyik vérmérséklethez jobban húz, azaz vagy túlzottan elmegy a fantázia világába, és hajlamos kicsit tényként is kezelni a vélekedéseit, vagy pedig túlzottan szkeptikus, amely elfojtja a felfedező kollégáiban a megismerési vágyat, illetve annak örömét. A jó tudós igyekszik ezt a két mentalitást egyensúlyba hozni önmagában, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy a tudományt mint módszert nem 1-1 ember képviseli. Maga a módszer egy idea, amit viszont nagyon jól megközelít a tudomány mint közösség, mert a nagy számok törvénye miatt sok emberből már egyszerre megtalálhatóak lesznek fantáziadúsabb és szkeptikusabb képviselők is, akik kölcsönösen tudnak hatni egymásra, illetve közösen építik magát a tudományt. Ez pedig azért nagyon fontos megjegyzés, ugyanis rengetegszer találkozok afféle kijelentésekkel istenhívők szájából, mely szerint X és Y tudós és istenhívő egyszerre, tehát a tudomány nem zárja ki Istent, illetőleg alá is támasztja őt. Ez így önmagában téves következtetés, mert ismétlem, a tudományt nem 1-1 ember képviseli, hanem maga a módszer árulja el, mi számít tudományos kijelentésnek. Szintén nevetséges, amikor valaki azzal áll elő, hogy a tudomány börtönbe zárja az embert, mert nem hagyja szabadon gondolkozni, vagy mert nem ellenőrzi senki a tudományt. Dehogynem, a tudomány módszere éppen az önellenőrzés, így amikor valaki olyat mond, hogy a tudományt is ellenőrizni kéne, az redundanciát kíván. Ezzel együtt a tudomány börtönbe sem zár, mert nem szabja meg, hogy milyen módon sejtsek meg egy hipotézist. Történhet ez bárhogyan – belémcsap egy villám, megsúgja Isten, intuíció, stb. –, a sejtés módjával nem foglalkozik a tudomány. Csakis azzal foglalkozik, hogy ez a valahogyan létrejövő sejtés ellenőrizhető-e. Az a tudós, aki elmulasztja az önellenőrzést, vagy egy vizsgálatot azért utasít el, mert azt ne adj' Isten egy látomásban kapta, az eltér a tudományos módszertantól, és ezért nem a tudomány a felelős, hanem maga az adott tudós. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ez a két fogalom radikálisan megkülönböztetendő.

Mielőtt a módszert vesézném, az eddigi gondolatokat azzal összegezném, hogy a korábbi tudományfilozófiák sem voltak önkényesek. A bölcsek szava korrelált a működőképességgel, ezért hát fel sem vetődött az emberekben, hogy a bölcsek tévedhetnek is. Egyértelmű volt, hogy az a tudományos, amit a bölcsek állítottak. Az effajta következtetés, amely ma egyébként érvelési hibának számít, és tekintélyelvűségnek hívjuk, teljesen jogos volt a maga korában, ugyanis az említett korreláció fennállt. Ugyanakkor hozzátenném azt is, hogy ez egy sarkos megfogalmazás, miszerint tekintélyelvűség egy szakmabelire hivatkozni. Ugyanis azt sem szabad elfelejteni, hogy annak ellenére, hogy felfedeztük, hogy a szakik is tévednek, a működőképességgel való korreláció továbbra is fennáll. Éppen ezért nem számít hitnek, ha a nebuló az iskolában elfogadja azt, amit tanítanak neki, hiszen a megismerési folyamat első szintjén semmi másra nem támaszkodhatunk, csak amit mondanak nekünk. Occam elvét használva ekkor mindig elfogadjuk a tanár szavát mindaddig, míg az erősebb korrelációt biztosító eszközig, a tapasztalatig nem jutunk, ugyanis egyszerűbb elmélet az, hogy a tanár igazat mond, mint hogy téved, mert ez utóbbi elmélet több feltételezést tartalmaz. Visszatérve, Kopernikuszék behoztak egy, a működőképességgel erősebben korreláló tényezőt, a tapasztalatot, és maga az empíria volt a valósággal analóg. Ma az empíriával megerősített ellentmondásmentességet tekintjük valóságnak (tehát a tapasztalatot sem vetjük el második körben, mint ahogy a tanár szavát sem első körben), amely nagyon nehezen megfogható fogalomnak hat a hétköznapi ember számára, ám mégis mindenkiben bennevan, ezt jelzi a kognitív disszonancia jelensége, amelyet ha felismer az ember, az hatalmas előrelépés tud lenni a gondolatainak, vagy akár a gondolkodásmódjának megváltozásában. Elméletileg elképzelhető, hogy a történet itt sem áll meg, hanem a jövő tudománya találni fog még az ellentmondásmentességnél is általánosabb fundamentumot, amihez kötni fogják a valóság fogalmát, de ezt a mi korunk tudományának növendékeként nem tudom elképzelni.

Magának a tudományos módszernek azt a részét emelném ki, amely zavarba hozza a laikusokat, különösen a fundamentalista hívőket. Számukra az nem világos, hogy hogyan támaszkodhatunk a tudományra, ha az folyamatosan módosítja magát, ezáltal "hiteltelenné" válva, mintha sose tudná eldönteni, mi az igazság. Ennek a látásmódnak a gyökere éppen abban az előfeltételezésben keresendő, hogy a kijelentés/tapasztalat egy az egyben analóg a tényekkel, holott egy kicsit is tájékozottabb ember tisztában van vele, hogy ez nem így van. És nem azért, mert egyesek szeretnek hazudni, hanem azért, mert maga a valóság, és annak megismerési módja két különböző dolog, éppen ezért a tévedés lehetősége is fennáll. A valósággal közvetlenül soha nem érintkezhetünk, azonban mégis feltételezhetjük a létét, mert mint munkahipotézis rendkívül működőképes. A lényeg viszont az, hogy a tévedések nem véletlenszerűek, hanem a minél precízebb módszer annál kisebb tévedést eredményez. Nem arról van szó, hogy Arisztotelész vagy Newton vagy Einstein tévedett, ezért a tudomány megbízhatatlan, hanem arról van szó, hogy nem mindegy ezen tévedések helye és mértéke. Arisztotelész azon állítása, miszerint az élettelen testek nyugalomra törekszenek, az adott környezetben igaz volt, csak nem feltételezte (miért is tette volna), hogy létezik egy általánosabb környezeti leírás, amelyet Newton alkotott meg, miszerint az alapállapot az egyenes vonalú egyenletes mozgás. A gravitációra is egész jó közelítéssel adott leírást, de Einstein elmélete megmagyarázta azokat az anomáliákat, amelyre Newtoné nem volt alkalmas. A lényeg tehát nem az, hogy ezek a tudósok folyamatosan tévednek, és mindig felülírják a régiek állításait, hanem az, hogy egyre pontosabb és pontosabb leírással szolgálnak, amelyek egyre több jelenséget magyaráznak meg. Egy tudományos elmélet akkor számít jónak, ha minden addig tapasztalt jelenségre képes magyarázatot adni. Legyen akárcsak 1 ellentmondó jelenség, az elméletet módosítani kell annak megfelelően, hogy az az újonnan felfedezett jelenség is beleférjen.

Külön ennek analógiájára kitaláltam egy példát, hogyan lehetne szemléltetni a tudomány és hit közötti különbséget. A hit tollat használ, és amit leír, az már kitörölhetetlenül ott van. Azért nem akarja megváltoztatni az álláspontját, mert akkor az egész építménye romba dől, azaz össze kell gyűrnie a papírt, és ki kell dobnia. Ezzel szemben a tudomány ceruzával ír, és soha semmit nem ír át tollal. Ezzel sajnos le kell mondanunk a bizonyosság afféle érzetéről, amelyet hívő korunkban megszoktunk, cserébe viszont rendkívül rugalmassá és működőképessé válik a gondolkodásunk. A tudomány ír, radíroz, majd pontosabban ír, megint radíroz, még pontosabban ír, és így tovább. Hányszor teheti ezt meg? Akárhányszor, pontosabban, amíg el nem fogy a radír vagy a ceruza (értsd: amíg pl. meg nem hal a tudós). Minden hívő ember gond nélkül használ ceruzát. Ha megkérdezném bármelyikőjüktől, miért használ ceruzát, és miért nem tollat, akkor simán rávágná, hogy azért, hogy ki tudja javítani, ha esetlegesen hibát vét. Tehát mindig ott van a tarsolyában a tévedés lehetősége, ez benne van a mechanizmusban. Ugyanakkor működőképes a ceruzával való írás is, hiszen senki nem mondaná azt, hogy "bocs, nem vettem komolyan a bevásárlólistát, mert azt ceruzával írtad, és nem tollal (vagy nem kőtáblákra vésve)". Ha a ceruzás példát megértette az Olvasó, akkor a tudomány módszerét is megértette. Innentől kezdve nem mondhatja azt, hogy ellentmondás egy olyan emberi tákolmányra hivatkozni, amelyről folyamatosan bebizonyosodik, hogy téved. Megsúgom, minden filozófia téved, azonban egyedül a tudományfilozófia tartalmazza beépítve magát a tévedésnek az elismerését is, minden más filozófia ezt figyelmen kívül hagyja. Ezáltal a tudomány a leghatékonyabb megismerési mód, mert a leggyorsabban revideálja magát, míg pl. a vallások csak kényszer (pl. társadalmi nyomás) hatására változtatják meg álláspontjaikat.

Megint hangsúlyozni szeretném, hogy a tudományos módszer is egy idea, amit csak megközelíteni vagyunk képesek. Bárki, aki a gyakorlatban szembetalálkozik tudósokkal, vagy megismeri az egyetemi életet, tudja, hogy bizony a tudományos társadalom is nehezen moccan egy-egy új felfedezés hatására. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a tudományt nem 1-1 ember képviseli, még csak nem is a teljes tudományos társadalom, mert olyan fokú önuralmat és alázatot igényel ez a mesterség, aminek precíz betartására biológiailag képtelenek vagyunk. Ennek lehető legjobb megközelítésére azonban lehet és kell törekedni, nem véletlenül ellenőrzik egymást is a tudósok, ugyanis a fantázia és a szkepticizmus hathatós együttműködésével jön csak létre az a működő megismerési mód, amelyet tudománynak hívunk. És annak ellenére, hogy egyébként a tudományos konszenzus is sokszor konzervatív lajhár módjára hajlandó megváltoztatni a nézőpontját, még mindig a legműködőképesebb módszer, ugyanis ennek elmélete (ideája) tartalmazza azt az önjavító mechanizmust, amelyet más filozófiák még az elméletükben sem tartalmaznak, nemhogy a gyakorlatukban.

Végül gyorsan letisztáznék még a legelején említett néhány dolgot, fogalmat. A tudományban, mint ahogy az már kiderült, nem létezik 100%-os bizonyítás. Akinek ez újdonság, azt meglehetős sokként éri ennek ténye, de meg lehet tanulni ezzel együttélni. A tudomány valószínűségekben gondolkozik, és azt fogadja el igaznak, amely egy bizonyos valószínűségi szint fölött áll. (Lásd: a ceruzával is azt írjuk le, amit az adott pillanatban a legjobbnak találunk, majd ezt szükség esetén pontosítjuk az új ismeretek révén.) Ha több olyan elmélet is létezik, amelyek igazságának valószínűsége nem elhanyagolható, azokat hipotéziseknek hívjuk. A hipotézisekről azt kell még tudni, hogy elméletben cáfolhatónak kell lenniük. Így tehát "a porszemeket mindig a pormanók helyezik a bútorokra, akik viszont félnek tőlünk, és mindig elbújnak tőlünk, ezért nem látjuk őket" elképzelés egyrészt azért nem hipotézis, mert elméletben sem cáfolható, másrészt mert van rá jobb elméletünk (porfelhők, elhalt hámsejtek, stb.). Ha viszont nem ismernénk a pormanóknál jobb elméletet, és egy lehetséges megfigyelési módot is ki tudnánk ötölni, amely által regisztrálni tudjuk a bújkáló manókat, onnantól kezdve hipotézisként már megállja a helyét. Ha pedig maga a detektálás is megtörténik, akkor a pormanó elmélet bizonyított elméletté válik. Vegyük észre, hogy ekkor is elméletnek hívjuk, hiszen maga az elmélet szó azt kívánja jelezni, hogy ez egy összetett magyarázórendszer egyszeri jelenségek halmazára. Ilyen például az evolúcióelmélet is. Sok apró tényből mint építőkockából létrehozunk egy olyan struktúrát, amely minden addigi megfigyelést magyaráz, ezáltal jön létre az elmélet. Általánosan elmélet lehet a hipotézis (nem bizonyított elmélet) és a bizonyított elmélet egyaránt, ám sokszor csak röviden elméletként hivatkoznak a bizonyított elméletekre is.

A bejegyzés trackback címe:

https://azenateizmusom.blog.hu/api/trackback/id/tr8212908708

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

TanNé · http://erkolcstan.blog.hu/ 2021.05.09. 19:52:56

Nincs mit ezen csodálkozni, ha Hawking sem értette a Gödel első nem teljességi tételét.

Hawking és Gödel első nem teljességi tétele

vilagnezet.blog.hu/2021/02/23/hawking_es_godel_elso_nem_teljessegi_tetele
süti beállítások módosítása