Egy olyan jelenséget szeretnék most szemügyre venni, amely az egész történelemben újból és újból előfordult, és bemutatni, hogy a "nincs új a nap alatt" elvén ez mindig ugyanazzal a kimenetellel végződött, mégis az ezt elszenvedők ennek nincsenek tudatában, és talán pont ez okozza azt, hogy maga a jelenség megint és megint megtörténik.

Konkrétan arra a könnyedén felvázolható folyamatra gondolok, hogy létrejön valahol, valamikor egy új, de hit alapú gondolatrendszer, amely egy mozgalomban bontakozik ki. Ez a mozgalom abban a korban, azon a helyen egyszer lázadásnak, egyszer alternatív nézetnek, egyszer progresszív irányzatnak minősül, ezt a szövegkörnyezet, illetve az adott közeg mint környezet dönti el. A kereszténység, születése idejében egy efféle új mozgalomként indult, amely felfogható lázadásként is a római istenek, a római elnyomás és filozófia ellen, és nem véletlenül vált sokaknak szimpatikus világnézetté, mert abban a korban, azon a helyen az embereknek a lelki felszabadulást jelentette Róma béklyói alól. Ismeretes, hogy Nagy Konstantin, de főleg aztán I. Theodosius császár idejében a helyzet megfordult, és a kereszténység lépett az elnyomó, dogmatikus szerepbe, és több mint egy évezreden keresztül eretneknek minősítettek minden másképp gondolkodó egyént, akiket hol kirekesztéssel, hol valamilyen kivégzéssel büntettek. Idővel persze újabb és újabb reformmozgalmak indultak meg, ezeknek leghíresebbike maga a reformáció, Lutherrel és Kálvinnal az élen. Az ő megítélésük a saját korukban ugyanaz volt, mint a kereszténységé a kereszténység születése idején, de a mozgalmuk hasonló sorsra jutott, és ezekből újabb és újabb reformmozgalmak indultak és indulnak meg mind a mai napig. A helyzet nevetségességét csak tetézi az, hogy az efféle újítók túlnyomó többségben azt vallják, hogy ők semmi mást nem tesznek, csak a gyökerekhez térnek vissza. Luther nem új vallást akart létrehozni, hanem magát a keresztény egyházat akarta visszaterelni az eredeti normákhoz. Bár nem állítom, hogy minden újabb egyházi vezetőnek ez lenne a célja (ezt nem tudom), de akár az eredetit akarják visszaállítani, akár egy új közösséget akarnak létrehozni, rendre mindnek ugyanaz lesz a sorsa: megkövesedik, befásul, meghidegül, egyes keresztények megfogalmazása szerint "vallásossá" válik. Hiszen gondoljunk csak arra, hogy a reformáció idején megalakult új egyházak – reformátusok, evangélikusok, anabaptisták – ma már egyáltalán nem tűnnek afféle lázadó mozgalomnak, sokkal inkább juthat eszébe a mai embernek róluk a meghidegült, kiüresedett, betyöpösödött, konzervatív, megdogmásodott kifejezések. Szerintem nem mondok újat egy Olvasómnak sem azzal, hogy általánosságban sokkal kevesebb ún. vallási fanatikust lehet találni a nagyobb, ma már történelminek minősített egyházak berkein belül, mint a modernnek számító kisegyházak, vagy akár még egyháznak sem nevezett mozgalmak esetében. Ha pl. a hitgyülekezetre tekintünk, nagyjából egy emberöltő alatt lejátszódott ebből a folyamatból annyi, amennyiből már szemrevételezhető ez az említett tendencia, vagyis a megkövesedés, mérséklődés, kiüresedés. Persze a hitgyülire még pont nem illenek ezek a fogalmak abszolút értelemben, hanem itt kimondottan csak a tendenciára gondolok, hogy ebbe az irányba tartanak, de természetesen a folyamat még nem ért véget (egyáltalán melyik pontot lehetne a folyamat végének tekinteni?).

Amit észre kell venni minden ilyen egyház ill. mozgalom esetén, hogy MINDIG ugyanez a folyamat játszódik le. Ez egy univerzális törvény, amely valamiért mégsem tudatosult a keresztények fejében, a nem hívők többsége pedig nem hívja fel erre kellően a figyelmet (talán azért, mert bennük sem tudatosult). Ha pedig erről a szobában levő elefántról nem beszélünk, az nagy gond, ugyanis egy efféle korreláció válaszért kiált. Azaz meg kell találnunk annak az okát, hogy miért mindig ugyanaz az eredménye az efféle mozgalmaknak. Miért van az, hogy kialakul egy kezdetben kisebb vagy nagyobb mértékben újnak számító ideológia, amely reformmozgalomként, a nagy felszabadítóként indul, utána pedig befásul, beáll az egész, és aztán abból a csoportból vannak olyanok, akik ezt észrevételezik, azok szintén vagy a csoportot akarják megújítani, vagy kilépni és újat alkotni. Ma, amikor már nincs olyan erős szankciója annak, ha valaki új gondolatokkal áll elő, mint régen, nemhogy megállni, hanem felgyorsulni látszik ez a folyamat. Vagyis sokkal sűrűbben jönnek létre újabbnál újabb kisközösségek, amelyek tudni vélik az igazságot, mint a régebbi korokban, pontosan azért, mert ma már nem éri őket az a fajta üldöztetés, mint mondjuk pár száz évvel ezelőtt. Vagyis a vallások evolúciója felgyorsult.

Mielőtt rátérnék az általam vélt megoldásra – amely egyébként a blogom rendszeres Olvasóinak aligha fog meglepetést okozni –, szeretnék a korábban említett, bizonyos keresztények által használt "vallásosság" kifejezésről ejteni pár szót. Ugyanis ennek a szónak a jelentése egyáltalán nem letisztázott, főleg hogy bizonyos keresztények csoportja ezt egy pozitív értelmű dolognak tartja, míg más keresztények kifejezetten negatívnak. Volt egy tanárom középiskolában, aki egy írásában saját magát mélyen vallásosnak nevezte. Feltételezhető, hogy az ő olvasatában ez elmélyült istenhitet jelentett, amelynek pedig nincs köze ahhoz a fajta vallásossághoz, amelyről más keresztény közösségek beszélnek. Utóbbiak a "vallásos" kifejezés alatt pontosan azt értik, amelyről én írtam a vallások sorsát illetően, vagyis a megkövesedést, meghidegülést, netán tán képmutató cselekvést. Vannak közöttük olyan keresztények, akik explicite kijelentik, hogy a kereszténység az nem vallás (teszem hozzá, hogy ilyen buddhisták is vannak, akik ugyanezt állítják a buddhizmusról, és nem azért, mert az adott buddhista nézet nem tartalmaz természetfeletti elemeket :) ). Én olyan környezetben nőttem fel, akik a vallás kifejezésnek ez utóbbi értelmezését használják. Ők azok, akik rendszeresen azt bizonygatják, hogy X gyülekezet kezd nagyon ellaposodni, és reformokra van szükség. Ennek okaként pedig jószerivel az Istennel való kapcsolat hiányát nevezik meg. Ergo szerintük az válik vallásossá, aki már csak megszokásból tartja be a különféle liturgiákat, de nincs mögötte tartalom, nincs igazi kapcsolata Istennel, nincs "élő hite" hanem az istenhit csak úgy fel van téve a polcra, lehet őrá hivatkozni, de egyébként a gyakorlati életben nem foglalkozik olyan kérdésekkel, mint pl. hogy "mit tenne a helyedben Jézus?", vagy hogy "mit mond most nekem Isten?". Ebben az értelmezésben tehát vallásos az, aki például eljár a templomba vasárnaponként, de hétköznap ugyanúgy viselkedik, mint egy nem istenhívő személy.

Akkor hát térjünk rá a probléma általam vélt okára. A kérdés tehát az, hogy mi az oka annak, hogy minden vallási közösség ugyanarra a zátonyra fut. (De tényleg, komolyan mondom, mutasson már valaki egyetlen egy olyan vallási közösséget, amely évszázadokon, de akár csak évtizedeken keresztül képes lenne a kezdeti tűzzel rendelkezni, amely nem csapott volna át dogmatizmusba; és itt most a vallást mint természetfeletti hitrendszert értelmezem.) Ismétlem, hogy mivel a jelenség általános érvényű, így a kérdésünk mindenképpen jogos, tehát az nyilván nem jelenthet kielégítő magyarázatot, hogy ez csak véletlen. A kérdést oda lehetne redukálni, hogy keresünk egy olyan jellemzőt, amely kivétel nélkül, minden keresztény felekezetre igaz. Ha találunk ilyen közös jellemzőket, akkor ezek egyikét, vagy akár többet is közülük, meg lehet nevezni okként, amely állandóan ezt a meghidegülést eredményezi minden felekezet történetét illetően. Persze itt gondolhatnánk egy-egy hittételre is, hiszen elképzelhető, hogy vannak olyan dogmák, amelyek kivétel nélkül minden keresztény vallásra érvényesek, és ki tudja, lehet hogy van olyan közöttük, amely azt eredményezi, hogy az adott vallás kiüresedjen. El tudjuk ezt képzelni kiváltó okként? Kötve hiszem, de hát ugye a hit nem erényem, így keressünk ennél nagyobb cáfolatot, és tekintsünk meg más vallásokat is. Őszintén bevallom, nem követtem nyomon más vallások fejlődéstörténetét tüzetesen, azt lehet talán mondani, hogy nagy általánosságban igaz az a folyamat, hogy az emberek életében fel van téve a lelki polcra a saját hitviláguk, és egyébként meg élik a napjaikat ugyanúgy, mint minden más rendes ember. Poénosnak tűnik Steven Hawkingnak az a mondása, hogy azok az emberek, akik hisznek az eleve elrendelésben, azok is keresztülnéznek az úttesten, mikor áthaladnak. Vagyis gyakorlati értelemben alig vannak, akik például szó szerint elfogadják, hogy ilyen értelemben nincs befolyásuk a világ történéseire, úgyis Isten vagy az istenek döntésén múlik. (Másfajta értelemben én is tagadom a szabad akaratot és a dolgok megváltoztathatóságát, erről írtam korábbi posztomban, itt erre most nem szeretnék kitérni.) Mivel ez egy általános tapasztalat – habár tényleg érdemes lenne komolyabb vizsgálatot végezni –, így azt tudjuk mondani, hogy nagy valószínűséggel minden világvallás ezzel a tendenciával rendelkezik, vagyis hogy alakulnak csoportosulások mozgalmak révén, majd meghidegülnek, és akkor bekövetkezik valamiféle reform, aminek általában csoportszakadás lesz a vége, és ezek az új csoportok is végül ugyanerre a sorsra jutnak. Mi az akkor, amely minden vallás sajátja, és amely okozhatja ezt a jelenséget? Talán az istenhit? Nem lenne logikátlan következtetés. De nézzünk még jobban szét a világban. Tudjuk-e tovább tágítani a halmazunkat? Felismerünk-e még olyan csoportosulásokat, amelyeknél ugyanez a "lázadj majd kövesedj meg" mechanizmus játszódik le? Nézzük meg az egyes ideológiákat, politikai pártokat. A Fidesz például kiváló példája annak, hogy a rendszerváltás idején afféle mozgalomként indult, jelentősen újító, lázadó gondolatokkal, ők voltak a kor sihederjei, "hippijei". És láss csodát, mára már afféle mérsékelt, öltönyös úriemberekké és hölgyekké váltak. A Fideszből kiábrándult Jobbiknál ugyanez a tendencia figyelhető meg. Korábban még a magyar gárda lelkes képviselői és résztvevői voltak, mára már tudomásom szerint konszolidáltabbakká váltak, olykor-olykor már a baloldallal való összefogást is pedzegetik. Ebből megint lesznek néhányan, akik kilépnek, akik szintúgy megkövesednek, és így tovább. Nincs új a nap alatt. De tekintsünk nem politikai, hanem másfajta, ideológia alapú közösségekre, ilyen például a feminizmus, vagy akár az ateista közösségi törekvések is. Nemrégiben alakult egy Sunday Assembly névre hallgató ateista egyház Angliában, amelynek itt, Magyarországon is van afféle "leányvállalata", és tudomásom szerint vagy itt, vagy ott Angliában, de megtörtént az első egyházszakadás. Ez utóbbi történet többszörösen is nevetséges, hiszen ki a fene gondolja azt, hogy a "nembélyeggyűjtőket" egy akolba lehetne terelni? Az ateista egyház mint kifejezés számomra kimondottan egy szándékos gúnynevet sugall, de sajnos nem az, mert vannak, akik tényleg komolyan gondolják, hogy ilyen néven egyházat kellene alapítani, és úgy működni, mint egy természetfeletti istenségben hívő vallás egyháza. Habár valóban csábító a gondolat, hogy ha már az egyházak elnyelik a vallástalan adófizetők pénzét is, akkor az ateistáknak is legyen egy ilyen államilag támogatott szervezete, azonban akkor sem gondolom, hogy ez lenne a megfelelő útja ennek. Szerintem igenis tüntetni kellene azért, hogy az egyházakat kizárólag a híveik támogassák, és ha ezt végre meg is valósítja az aktuális kormány, akkor már ilyen alapon sem lesz szükség ateista egyházra, amely egyébként is egy saját farkába harapó ostobaság. A társadalomnak, és általában a társadalmaknak gondolkodó, racionális egyénekre van szüksége, nem pedig elzárt templomfalakra, ahol szükség van az "ateista hívek" lelki békéjének támogatására. Szóval a lényeg a lényeg, bizony az ateizmus is képes ideológiává válni, ha ilyen formát ölt, mondanom sem kell, hogy ettől is teljes mértékben elhatárolódok.

Felvetődik a kérdés, hogy ha a kereszténységben, és általánosságban a vallásokban, sőt még általánosabban az ideológiákban is felismerhető ugyanez a megkövesedő, elfásuló, majd újból és újból csoportokra bomló tendencia, hogy akkor van-e bármi olyan szerveződés, amelyre mindez nem jellemző, és természetesen továbbra is áll az a kérdés is, hogy mi okozza ezt a folyamatot. Mi az, amit kivétel nélkül minden ideológia tartalmaz? Felismerjük régi "kedves barátunkat", amelyről már elég sokat írtam blogposztjaim során. Ez a közös tulajdonság nem más, mint a hit. Mi a recept? Vegyél egy embercsoportot, tálalj nekik egy szimpatikus eszmét, amely kedves a lelküknek, és motiváld őket, hogy képviseljék azt. Vagy pedig mondj egy rémisztő dolgot, amivel tudod, hogy félelmet kelthetsz az adott embercsoportban, és mondogasd nekik azt, erősítve ezáltal a félelmüket, irányítva ezzel cselekedetüket. Mindkét esetben a hitre alapozunk, amiről már tudjuk, hogy nem más, mint egy meggyökerezett előfeltételezés, előítélet. Ergo elmondhatjuk, hogy minden ideológia, minden vallás sajátja a feltétel nélküli előítélet, és ebben a dologban látom annak okát, miért üresedik ki egy adott csoport, majd miért bomlanak fel reformok révén. Újra felteszem a kérdést. Van-e tehát olyan csoportosulás, amely ez alól kivétel? Meglátásom szerint a tudományos közösség az egyetlen olyan kivétel, amelynél szintén munkálkodik ez a széthúzó erő, de a módszertan mégis összetartja a tagjait, és minden széthúzást összekovácsolódás követ, a sok kis nézet mozaikként egyre inkább összeáll, minden összefügg mindennel, és végül az egész egy nagy egységet alkot. A tudományban nincsenek felekezetek, senki nem kérdezi meg például, hogy én "kvantummechanista" vagyok vagy "relativista". Nincsenek izmusok, nincsenek ideológiák, hanem minden tudományos elmélet EGYSZERRE igaz, mert ezek nem ellentmondó nézetek. Ha van is látszólagos ellentmondás, azon munkálkodunk mindig, hogy ezeket az ellentmondásokat elsimítsuk, mert a tudománytörténet is erre tanított  minket, hogy az egymástól függetlennek látszó részek végül összefüggővé váltak. Nincs külön égi és külön földi mechanika, egyfajta mechanika van. Vannak ugyan nézeteltérések egy adott elmélet interpretációit illetően, vagy hogy melyik hipotézis tűnik igazabbnak egy le nem zárt elméletet illetően, sőt tovább megyek, és Max Planckot szabadon idézve én is azt mondom, hogy az új nézetek általában nem azáltal jutnak érvényre (sajnos), hogy a tudósok meggyőzettnek, hanem egyszerűen kihal az a generáció, amely képtelen volt befogadni az adott korhoz mérten modern meglátásokat, és az új generáció pedig már sajátjának tekinti azokat. Vagyis egyéni szinten sajnos nagy általánosságban a tudományra sem igaz az, hogy tényleg hit nélkül, abszolúte objektív megfigyeléseket tennének. Ugyanakkor a tudományos módszertan a közösség egészét kötelezi a helyes úton maradásra, éppen ezért képes a tudomány, önszervező módon egységbe terelődni, és ha ideiglenesen afféle felekezetek is alakulnak ki, végül mindig visszaállnak, és közös csónakban eveznek tovább. Ezért szeretem a tudományt, és ezért meggyőződésem az, hogy ez a legkorrektebb ismert módszere az igazság, a valóság megismerésének. Félreértés ne essék, az ateizmust érintő kritikám nem jelenti azt, hogy én magam ne lennék ateista, hanem azt jelenti, hogy az ateizmust nem tekintem sem ideológiának, sem kiindulási alapnak. Számomra az ateizmus nem életelv, nem egy módszertan, nem egy fundamentum, amire az életemet építem, hanem nem más, mint következtetés. Éppen ezért fontosabb jellemzőnek tartom magamra nézve az ún. "antibilivizmust", vagyis a hitellenességet, amelyet már valóban fundamentumként alkalmazok, mert ez afféle módszer, ún. módszertani kételkedés, amelyet bizony a tudományos módszerrel azonosítok. Ugyanannyira vagyok ateista mint "gravitacionista". Ha holnap bebizonyítják, hogy nincs gravitáció, abban a szent minutumban (na jó, lehet hogy azért időbe telne megemésztenem) megszűnik a gravitációba vetett "hitem", jobban mondva el fogom fogadni, hogy nincs gravitáció. Éppen ezért most sem hiszek a gravitáció létében, mert nem hit alapon fogadom el sem a gravitációt, se semmi mást, ugyanis a módszertani kételkedés kötelez arra, hogy mindig készen álljak arra, hogy éppen egy biztosnak vélt elmélet fog megdőlni a következő pillanatban. Ha egy ilyen dolog megdől, a tudományos módszer akkor sem dől meg, mert ugyancsak a tudományos módszer segít annak kiderítésében, hogy tényleg nincs-e gravitáció, és nem a hit vezet igazságra. Az igazság független a mi hitünktől, a tudományos megismerésünktől viszont nem.

Egy kicsit még azt szeretném vizsgálni, hogy mentalitásban mennyire különböznek az afféle kiüresedett, mérsékelten vallásos emberek az ún. vallási fanatikusoktól, akik egyénileg a vallás reformmagját testesítik meg. Egyáltalán kik a veszélyesebbek, vagy kik azok, akik nagyobb veszélyben vannak közülük? Ha elmegyünk egy keresztény gyülekezetbe, nagyon sokszor lehet tanítást hallani arról, hogy ne legyünk vasárnapi hívők, ne éljünk afféle "vallásos" életet (lásd a keresztények egyik fajtájának értelmezését a vallás fogalmát illetően). Égjünk a vágytól az Úr követésére, kövessük Jézus példáját, éljen bennünk az igazi szeretet, figyeljük az ő hangját, feltétel nélkül higgyünk őbenne és áldjuk őt. Nem gondolom, hogy túl sok olyan felekezet lenne, amely ezeket a jó tanácsokat ne tartaná magáénak, ne tanítaná ezekre híveit. Mégis csak egy részhalmaza a gyülekezeteknek azon felekezetek, amelyeknél ideiglenesen ez tényleg megvalósulni látszana a gyakorlatban, és azt látom, hogy azért jóval több olyan gyülekezet van, ahol ezeket csak úgy elmondják, de nincs igazán eredménye. Pontosan a kiüresedés történt meg ezekben a gyülekezetekben, nincs hatása a mondanivalónak. Ezeket nevezem én afféle mérsékelt vallásosoknak, bizonyos olvasatban akár képmutatóknak is lehetne hívni őket. De természetesen megvan az a keresztény réteg is, amely élete szinte minden pillanatában Istenre gondol, az ő akaratát figyeli, és ezt a mentalitást igyekszik átadni a következő generációnak. Azt már fent leírtam, hogy általánosságban ez a buzgó hozzáállás szépen lassan el szokott halványulni, akár csak egy ember életét, de főleg ha több generációét tekintjük. Most azt a kérdést teszem fel, hogy egy kívülálló számára mi a jobb. Ha tartjuk magunkat ahhoz a megállapodáshoz, hogy a feltétlen hit egy előítélet, amely ha nem egyezik az igazsággal, akkor az könnyen elcseszheti a dolgokat, akkor feltétlenül arra a következtetésre kell jutnunk, hogy kívülállóként a mérsékelt vallásosokkal jobban járunk. Habár ők a képmutatóbbak, ők a normálisabbak is. Ők már asszimilálódtak a világi trendekhez, humanistává váltak, beilleszkedtek a társadalomba, és ugyanúgy a társadalom építőkövei, mint bárki más. Egy vallási fanatikus mindezt sokkal nehezebben teszi meg. Egy vallási fanatikusnak egyetlen erénye az, hogy nem képmutató, ugyanakkor ő az a személy, akinél a kognitív disszonancia a legnagyobb mértéket öltött, vagyis akire a bizonyíték mint olyan a legcsekélyebb mértékben tud hatni az élet bármely területén. Vallási fanatikus lehet egy vehemens evolúciótagadó is, de lehet egy megátalkodott terrorista, aki azt gondolja, jutalmat kap a mennyben a megölt lelkekért. A vallási fanatikus az, aki a legjobban elrugaszkodik a valóságtól. A vallások kiüresedése véleményem szerint nem véletlen, ugyanis ha valamilyen nézetnek a megtartását a valóság nem indokolja, akkor az a nézet elhalványul, asszimilálódik, és pontosan ezt vélem felfedezni korunkban, amikor a kereszténység lassan eltűnni látszik. Az iszlámnál ez most nincs jelen, vélhetőleg mert éppen virágkorát éli, mint ahogyan a kereszténység élt a középkorban. De egy idő után, előbb vagy utóbb az iszlám is meg fog szűnni, legalábbis felismerhetetlenné válik egy világi és egy muzulmán ember közötti különbség, bár ennek időtartama az adott vallás vagy ideológia milyenségétől is függ. Az iszlámban különösen erős a megfélemlítés eszköze, ezért is történik látszólag lassan az elvilágiasodás. De fontos, hogy ne ragadjunk le egy képkockánál, hanem gondolkodjunk történelmi korokban, változásokban, evolúcióban. Az iszlám sem volt mindig ilyen, az utóbbi időkben radikalizálódott, hát istenem, van ilyen. A globális felmelegedést sem cáfolja az, hogy azért olykor-olykor mégis esik a hó. Nagy vonalakban, nagy tendenciákat figyelve azt tudom mondani, hogy az emberiség vallásügyileg egy kiüresedés felé halad. Ami jót jelent önmagában. De akkor válik gyakorlati értelemben is jóvá, ha ezt a kiüresedést nem használjuk új ideológiák táptalajául, hanem csakis a tudományos, racionális, azaz értelmes gondolkodást tárjuk az új generációk elé, amely módszer már történelmileg bizonyította magáról a működőképességét, és hogy nem oszlik csoportosulásokra, mint az ideológiák és vallások.

Végül még annyit, hogy a címben említett "élő hit" valójában egy oximoron, mégis szinte minden keresztény közösség lényeges dolognak tartja. Élő hit alatt ugyanis valódi istenkapcsolatot értenek, és az ő útmutatásának követését. Azonban ha racionálisan ezt végiggondoljuk, akkor arra jutunk, hogy valaki vagy hisz valamiben éppen azért, mert nem tapasztalja azt a valamit (hiszen definíció szerint ez a hit, ahogy azt már letisztáztam), vagy pedig tapasztalata, igazi kapcsolata van, nincs szüksége hitre. Ha egy embertársunkkal valódi kapcsolatunk van, akkor nem szükséges hinnünk az ő létezésében. Örök kérdés, hogy akkor ez miért elvárás Isten esetében a keresztények részéről. A kapcsolat az kapcsolat, megtapasztalás, cselekvés, tudás, szeretet és szó sincs hitről. Hinni csak az hisz, akinek nincsen tapasztalata, mert ismétlem, a hit a tapasztalatoktól független meggyőződés. Szóval ha bármikor vitát folytatunk egy istenhívővel, ezt a csontot nyugodtan benyújthatjuk neki, hadd rágódjon rajta. Persze azt fogja vélhetőleg mondani, hogy neki van tapasztalata, és ezért hisz, de akkor már nem igaz a hit definíciójáról szóló ige, és innentől kezdve sakk matt. ;)

Ennél a résznél sajnos nem voltam teljesen konzekvens, ezért szeretném javítani magam. Ugyanis egy korábbi blogposztomban a hitnek azon esetét is vizsgáltam, ahol a hit tárgya éppen tapasztalatokkal is igazolható, ezt látens hitnek neveztem. Vagyis nem ellentmondás az, ha valaki olyasmiben hisz, amit akár a szemével lát, hanem csak arról van szó, hogy NEM LENNE SZÜKSÉGES hinnie benne, hiszen a tapasztalatok úgyis igazolják. A hitet látens formában is károsnak tartom, pontosan azért, mert egzaktul semmiről sem eldönthető, hogy az most tényleg a valóság-e vagy sem, a tévedés esélye valamilyen arányban, mindig jelen van, és ha kiderül, hogy tévedtünk egy korábban jól bevált elméletben, akkor a látens hívő nem fog tudni engedni a bizonyítékoknak, hanem ragaszkodni fog a régi hitéhez. Vagyis módszertani okok miatt megtapasztalható dolgokban sem helyeslem a hitet. Az áthúzott mondanivalóm annyiban releváns, hogy tényleg értelmetlen az Istenben való hit, ha őt az illető valóban meg is tapasztalja, és a hit hangsúlyozása mégis csak azt sugallja, hogy a hívők igazából nem is tapasztalnak, csak hisznek, és azért ez is elég sokat elárul róluk.