Gyakran állítják egymással szembe a hitet és tudományt, méghozzá jogosan. Ezúttal azonban nem erről szeretnék értekezni, hanem egy ennél ritkábban előhozott témáról, mégpedig arról a közvélekedésről, miszerint a tudomány az olyan rideg, érzelemmentes, és az embernek sokkal nagyobb szüksége van a szeretetre, mint a tudományra. Ezen posztommal arra szeretnék rámutatni, hogy ennél nem is tévedhetnénk nagyobbat.
Pontosabban, a hiba abban az állításban leledzik, hogy a szeretet és a tudomány között ellentét van. Az ellentét érzete mögött az a hamis sztereotípia húzódik, amelyet már egy korábbi posztomban vesézgettem, miszerint az ész és a szív két különélő entitás, és hallgathatunk az egyikre vagy a másikra. És természetesen a tudományt azonosítják az ésszel, a szeretetet, boldogságot, illetve mindenféle érzelmeket a szívvel. Amolyan fekete-fehér felosztás, mint a mesékben az abszolút jó és rossz. Habár ez utóbbi dologban legtöbbünk talán tisztában van, hogy a valóság nem ilyen egyszerű, ezzel szemben az ész-szív ellentét mítosza annál erősebben él bennünk.
A probléma gyökerét a képzettársításoknál kell keresnünk. A tudományról sokaknak a mérgező gázokat kibocsátó gyárak, a mértéktelen mennyiségű hulladékok, a személytelenné váló technológia, az embertömegeket pusztító fegyverek jutnak az eszükbe, (nem beszélve az oltások és gyógyszerek ellen szóló összeesküvéselméletekről) s szidják is ezáltal rendesen a tudományt, miszerint mennyivel szebb világban éltünk akkor, amikor még jóval kisebb volt a tudás. Bizonyos nézetek éppen a tudásvágyat nevezik meg a bajok gyökerének, a bibliai jó és gonosz tudás fáját is olykor ebben az értelmezésben adják elő, habár tudomásom szerint ezzel a teológusok egy része nem ért egyet, hiszen a jónak és a gonosznak a tudása nem feltétlenül egyenlő az általános értelemben vett tudással. De ez nekünk nem is témánk most, hadd rágódjanak ők rajta. A mi kérdésünk, hogy tényleg a tudás-e az, ami rideggé, szeretetlenné teszi az embert, a társadalmakat.
Kedvenceim közé tartozik a pár részes Az istenek a fejükre estek c. filmsorozat, amely az afrikai busman törzs életét mutatja be vázlatosan, komikus történeti keretbe foglalva. A rendező nyilvánvalóan gondolatébresztőnek szánta annak kifejezését, hogy mennyivel önfeledtebben, őszintébben, boldogabban élik meg mindennapjaikat ezek a bennszülöttek, mint a mi általunk civilizáltnak tartott nyugati kultúra embere. Önkéntelenül is elgondolkozunk azon, hogy mit rontottunk el, netalántán helyre lehetne-e állítani a világunkat úgy, hogy mi is olyan szabadon élhessünk, mint ezen békés teremtmények. A sorozat első része a tudáson túl a birtoklási hajlamra fektette a hangsúlyt, amely a különbséget okozza a bennszülött és a civilizált társadalom között.
Meglátásom szerint ez utóbbi dolognak tényleg köze lehet a valósághoz. Ha bizonyos javakból nincs annyi, hogy mindenkinek jusson, az egyenlőtlenséget, ezáltal konfliktusokat okoz. A birtoklási vágy mindaddig nem üti fel a fejét, amíg úgy érezzük, mindenünk megvan, semmi plusznak nem érezzük szükségét. Ugyanígy, amíg nem éhezünk, megvan a mindennapi betevőnk, illetve nem kell félnünk attól, hogy bármelyik utcasarkon letámadnak, addig az emberséges oldalunk mutatkozik meg, de semmi sem garantálja, hogy ugyanígy viselkednénk mondjuk, ha hirtelenjében magunkra utalva maradnánk egy esőerdőben, ragadozók között. Érdekes – na és persze nem túl humánus – gondolatkísérleteket lehet elvégezni azzal kapcsolatban, hogy különböző, kiválasztott emberek hogyan viselkednének egy-egy teljesen új közegben. Könnyen elképzelhető, hogy az említett trópusi életmód akár a kannibalizmust is előidézné néhányunkból, amelytől itt, a civilizáltnak tartott Európában legtöbbünk a velejéig irtózik, illetve akár elvi okokból sem tennénk meg. De természetesen az evolúció a kivételekből építkezik, és egy új környezet erős szelekciós nyomást gyakorolna efféle helyzetekben.
Véleményem szerint úgynevezett stabilan és instabilan boldog társadalmakat különböztethetünk meg. Az én szememben a busmanok egy instabil társadalmi formát képviselnek abban az értelemben, hogy nagyon könnyen romba lehetne dönteni azt a szeretetközösséget, amelyet felépítettek. Ezt maga a film egy kólásüveggel illusztrálta, amely az "égből" lepottyant közéjük, és amellyel még sohasem találkoztak azelőtt, de hirtelen mindenkinek szüksége lett rá. Ez a szituáció kiválóan prezentálja, hogy a busmanok egy szinte olyan ritka kivétele az emberi rasszoknak, mint amikor a véletlenszerűen leejtett ceruzák egyike a hegyén áll meg. Sok véletlennek kell tehát egybeesnie azért, hogy egy közösség meglehetősen békében élhessen. Ugyanakkor azt is érdemes észrevenni, hogy az elégedettség az az állapot, amely nem hoz változást, hanem a dolgok megállapodnak. A tudomány fejlődése egy valamekkora fokú elégedetlenséget feltételez, hiszen a tudomány mozgatórugója éppen az, hogy valami nem teljes, és az áhított teljesség felé törekszik. A tudomány kritikusaival viszont az a probléma, hogy ők felcserélik a sorrendet, és azt állítják, hogy a tudomány hozta el ezt a gondterhelt világot, amiben élünk, miközben meglátásom szerint a dolog éppen fordítva történik, vagyis kezdetben vala az elégedetlenség, amely megnyilvánulhatott az életkörülmények jobbá tételének vágyában, vagy kíváncsiságban, és ez késztette az embert a tudomány művelésére. A tudomány jelenléte éppen azt jelzi, hogy magunkra vagyunk utalva, nekünk kell megtalálnunk az utat az igazság és a jobb élet felé. Az ateizmusom egy kis részben ezen alapszik, vagyis hogy a tudomány mint megismerési folyamat egy valamiféle kijelentő istenség létével áll szemben. Egy esetleges tökéletes és jóságos isten jelenlétében az élet teljes, nincs diszharmónia, ezáltal fejlődési vágy sem. A kijelentések hiányát éppen a tudomány jelenléte igazolja, hiszen ha vannak kijelentések, a tudás birtokosai vagyunk, akkor nincs szükségünk a kritikus szemléletre, amely az állandóan tesztelgető, rögös, tudományos módszerhez vezetett.
Mondhatnánk, hogy oké, mindez világos, de miért boldogabbak mégis azok a primitívnek tartott busmanok, mint a tudományos, civilizáltnak nevezett, gazdag nyugati társadalom embere. A válasz véleményem szerint abban a tévedésben keresendő, ami szerint mi valóban tudományos társadalom lennénk, a busmanokkal szemben. Szerintem a valóság ezzel ellentétben az, hogy a természeti népek tagjai a jellegüknél fogva is közvetlenebb kapcsolatban állnak mind egymással, mind magával a természettel, mint a civilizált ember, ezáltal több ismeretük is van ezeken a területeken. Magyarán arról van szó, hogy egy hamis dilemmát állítanak fel azok, akik a magas fokú tudomány és a szeretetközösség közé válaszfalat építenek, gondolván hogy a kettő kioltja egymást. A valóság éppen az, hogy egy bizonyos fokú ismeretfejlődés sokszor egy másik fajta ismeret rovására történik, aztán sokan magát az ismeretfejlődést úgy um block nevezik meg a problémák okaként. Gondoljunk csak arra, hogy a magyar embereknek milyen rossz tapasztalataik vannak az orvosokkal szemben, miszerint ridegek, tahók, közönyösek, szemben az áltudományokat képviselő homeopatákkal, és mindenféle ezo-bizo sarlatánokkal, akik törődve, szeretetteljesen állnak a pácienseikhez. Nem véletlenül működik az a fajta placebohatás, amelyet a betegek ezen álorvosok környezetében tapasztalnak, hiszen az empátia is a készségek, ismeretek közé tartozik, amelyet sokszor éppen a szakorvosok nem sajátítanak el. Ez nem azt jelenti, hogy rossz a valódi orvoslás, hanem azt, hogy a valódi orvosi ismeretek elsajátítása az empátia, a lélek ismeretének rovására megy, pedig ennek nem kellene törvényszerűen így lennie.
A konklúzió tehát mindenképpen az, hogy a tudás hiánya eredményezi a rossz körülményeket, a szeretetlenséget. Kevés tudással csak a legritkább esetben lehet boldog az ember, amely egy instabil, azaz könnyen felborítható állapot. (A kevés ön- és általánosan emberismerettel rendelkező emberek között bizony számtalanszor tapasztalni bizarr konfliktusokat, akik olykor még babonák foglyai is. Ők azok, akik konkrétan rámutatnak, hogy nem a tudatlanság boldogít.) A felborult állapot tudományos módszert követel, azaz hogy létrehozzunk egy olyan világot, amelyben leküzdjük a körülményeket, tudatában vagyunk a veszélyforrásoknak, ismerjük a konfliktuskezelés módjait. Tehát csupa-csupa ismeretet igényel a stabil boldogság. A ceruzás példánál maradva: Választhatunk, hogy kockázatot vállalva hátha megmarad a hegyére állított ceruza, vagy pedig a tudományos módszerrel élve ceruzákból felépítünk egy ugyanolyan magas várat, amely viszont egyúttal stabilabb is, azaz jóval nehezebben döntik le az esetlegesen befolyásoló körülmények.
Hogy mindezt szó szerint hogyan lehetne illetve kellene alkalmazni? Nos, az önismeret, illetve általánosan az emberismeret fejlesztésével. A technológiai színvonal sajnos abban az illúzióban ringat minket, hogy mi többlettudással rendelkeznénk az egyszerű népekhez képest. Bár elképzelhető, hogy valóban többlettudásunk van, de nem éppen azon a területen, amely szeretetközösségeket tudna létrehozni.
Mivel ez egy ateista blog, érdemes egy kis kitekintést tenni a vallásra is, első sorban a kereszténységre, amelyet a szeretet vallásának is szoktak hívni. Bár nincsen reprezentatív mintám, azonban általános tapasztalatom, hogy ugyan egy ateista őszintébb, mint egy keresztény, viszont egy evangéliumi keresztény (aki küldetésének éli meg az istennek szánt életet) szeretetteljesebb, mint egy ateista. Ezzel mondjuk elég sokan vitatkoznának, és valóban, elég sok a kivétel is mindkét oldalról, ezért tessék az általános szót komolyan venni. (A kivételek pedig éppen elegendőek annak cáfolatára, hogy egy valódi istenség okozná a szeretetet.) Ennek okaként hasonlót tudnék megnevezni, mint amelyet a busmanoknál említettem. Mégpedig hogy egy olyan keresztény, akinek a vallása sokat jelent számára, az vélhetőleg sokkal több önvizsgálatot végzett, mint egy hitetlen, hiszen a vallása, annak liturgiája ezt megköveteli, míg egy ateistától alapvetően ezt nem várja el senki. Egy ateistának külön meg kell tanulnia, hogy az önismeret fontos eszköz ahhoz, hogy a kapcsolatainkat kiépítsük. Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy én itt a kereszténységet szeretném piedesztálra emelni, gyorsan ellene is teszek azzal, hogy kijelentem, a keresztény önismeret definíciószerűen csak egy szintig tud eljutni. Azaz arról van szó, hogy liturgiai okoknál fogva egy átlagos evangéliumi keresztény többet foglalkozik a lelkivilágával, mint egy hitetlen, azonban a hittételek megakadályozzák őt az ismereteinek mélyebb elsajátításában. Vagyis egy evangéliumi keresztény szinte holt biztos tagadni fogja még maga előtt is, ha mondjuk homoszexuális beállítottsága van, vagy éppen annyira haragszik valakire, hogy legszívesebben megölné, ugyanis az ő hitvilágában ezek a cselekedetek és gondolatok bűnnek számítanak. Egy ateista viszont szabad arra, hogy ezeket a dolgokat dogma nélkül kezelje, azonban a nagyobb szabadság nagyobb lustaságot is eredményezhet, hiszen nincsen liturgiai kényszerítő erő arra nézve, hogy jobban megismerjük magunkat. Ennek szükségességének felismeréséhez bizonyos fokú intelligenciára van szükség. Hogy megint egy hasonlattal éljek: Általános iskolában még minden téren noszogatják és motiválják a tanárok és szülők a gyerekeket a tanulásra, ezzel szemben az egyetemi hallgatók magas fokú szabadságot élveznek, amelynek hátulütője éppen az, hogy ha a tanulónak nincs kellő önismerete, akkor nem fogja tudni felvenni a tempót, hiába lennének meg rá egyébként a képességei.
Tehát szó sincs arról, hogy a vallásokhoz kellene fordulnunk önismeretszerzés céljából, mint ahogy arról sincs szó, hogy az egyetemi oktatóknak is általános iskolai módszerekhez kellene folyamodniuk ahhoz, hogy a diákok eredményesek legyenek. A kényszerített jó cselekvés valójában instabil állapot, mert nem értjük, amit csinálunk, (egyszerűen fogalmazva birkamód tesszük a dolgainkat) és könnyen kimozdíthatóak vagyunk a kellemes állapotból. Ellenben ha mi magunk értjük és tapasztaljuk meg azt, hogy miért fontos szorgalmasan tanulni az egyetemen, és miért fontos a magasfokú ön- illetve emberismeret az életben, azáltal egy stabil boldogsági állapotot tudunk létrehozni, amelyhez sem vallásokra nincs szükség, sem arra, hogy a busmanok technológiai és világismereti szintjére zuhanjunk vissza. Hanem arról van szó, hogy igenis növelnünk kell a tudomány szintjét, de a hangsúly azon van, hogy első sorban a legfontosabb helyeken, vagyis az önismeret, illetve általánosan az emberismeret terén. Minden ezen felüli ismeret jó dolog, és kényelmesebbé, hosszabbá teheti az életünket, de másodlagos. Feltéve persze hogy a boldogságot nevezzük ki alapvető értéknek.
