Nem tudom, mennyire régre nyúlik vissza ennek története, de az bizonyos, hogy napjainkban nagyban él az a felfogás, miszerint az ész és érzelem mint ellentétpár állnak egymással szemben, a "szívedre hallgass, ne az eszedre" (vagy ennek fordítottja) gyakran hangzik el hétköznapjainkban. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy az alapvető probléma ott van, hogy ebben a dualizmusban látjuk a világot.

Úgy gondolom, hogy az élet értelme - amelyet nem felsőbb hatalom, hanem mi magunk rendelünk az életünkhöz - a boldogság megtalálása. A rációt pedig ennek fényében tudom értelmezni. Vagyis ami hozzájárul valós módon a boldogságunkhoz, az racionális cselekedet, ami pedig nem járul hozzá, az nem racionális. Mondani szokás, hogy vannak kellemes és vannak hasznos dolgok, de ha belegondolunk, minden hasznos dolog végcélja egy kellemes állapot. Azaz végső soron mégis oda lyukadunk ki, hogy a kellemes felsőbb rendű a hasznosnál. Vezessük le egy példán:

Angolul megtanulni hasznos dolog. Miért hasznos? Annak segítségével nagyobb eséllyel találunk jól fizető állást, könnyebben tudunk tájékozódni a világban, külföldön is sok helyen megélhetnénk ezzel a tudással. De hová sorolnánk ezeket az értékeket? Miért akarjuk, hogy jó állásunk legyen? Hogy sok pénzünk legyen, amiből jól tudunk élni, és megvehetünk magunknak azt, amit akarunk. A végcél tehát a kellemes érzet előállítása. Vagy miért akarunk jól tájékozódni a világban? Legyen az kutatási vágy, legyen az a biztonságos környezet megteremtése, mind-mind külön-külön a kellemességet szolgálja. Tehát a hasznos dolgok azért hasznosak, mert közvetve vagy közvetlenül egy kellemes, ezáltal boldogító dolgot szolgálnak. A haszontalan dolgok azért haszontalanok, mert a boldogtalanságunkat szolgálják. Az esetek túlnyomó többségében nem lehet meghatározni egyetemlegesen (azaz minden emberre vonatkoztatva), hogy mi haszontalan és mi nem. Ez pl. kiváló példája annak, amit az egyház másképp gondol, amely egy dogmarendszerrel próbálja meghatározni, hogy minden ember életének értelme hogy valamilyen módon Istent szolgálja. Ezzel szemben azt gondolom, hogy minden embert néhány alapvető tényezőn túl (pl. szex, barátság, stb., de ezek sem kizárólagosak) más tesz boldoggá. Valakinek az életcélja a világbéke megteremtése, valakinek hogy horgászhasson egy csendes tónál. Ezen példáknál maradva azt tartom racionális, ésszerű cselekedetnek, amely ezeket az állapotokat elősegíti. Természetesen összetett a rendszer, mert ha nekem pont a horgászás az életcélom, akkor azért ugyanúgy dolgoznom kell, mert meg kell élnem, és természetesen a horgász felszereléseket is finanszírozni kell. De közvetve vagy közvetlenül azokért a feltételekért kell dolgoznom, amik a minél kellemesebb és hosszabb horgászatot megteremtik számomra. Természetesen a gyakorlatban az embernek ennél jóval több célja lehet az életben, így a példa csak annyiban módosul, hogy minden célunkért külön-külön tenni kell. De az alapképlet ez. Találd ki, mi okoz boldogságot, és tegyél érte. Minden, ami akadályozza azt, haszontalan.

És akkor hogy jön ide az ész-szív kérdése? Olykor fel szokták osztani az egyes személyeket, miszerint az egyik az eszére, a másik a szívére szokott hallgatni. Felvetődik a kérdés, melyikőjük a boldogabb. A fent leírt világnézetem szerint, ha az az ember, aki az eszére hallgat, boldogtalan, akkor a levezetései hamisak voltak. Ugyanis aki az eszére hallgat, és megfelelő szkepticizmussal áll saját teóriái felé, akkor az tudatos, racionális módon, azaz az eszére hallgatva meg tudja találni a boldogságot.

Ha teszem azt van egy élethelyzet, amelyben döntenünk kell ész és szív között - tekintsünk egy triviális esetet, mondjuk elmenjek-e randizni az illető személlyel vagy sem -, elképzelhető, hogy azt érezzük, akkor leszünk boldogabbak, ha a szívünkre hallgatunk. Ha így érzünk, akkor érdemes fontolóra venni a dolgot, és levezetni, hogy valóban boldogabbak leszünk-e ha megtesszük, mintha nem tennénk meg, mert végtére is ez számít, bármilyen bonyolult világban élünk. Ha a levezetés hatására úgy látjuk, hogy a boldogság meglehetősen rövid időre szól, utána meg egy ennél nagyobb, hosszú boldogtalanság következne, akkor a cselekmény megtétele nyilvánvalóan ésszerűtlen. Olyan is előfordulhat, hogy nem tudjuk megmagyarázni a pontos miértjét, hogy miért lennénk boldogabbak, ha ezt meg azt tennénk, de tudjuk, hogy azok lennénk. Ezt ilyen esetben szerintem nyugodtan nevezhetnénk szívre hallgatásnak, ugyanis nem tudunk levezetést végezni, ugyanakkor mégis racionális a cselekedetünk, mert tudjuk, hogy a boldogságunkat szolgálja. S ezáltal lesz a cselekmény egyben ésszerű is. Az emberi agy néha bonyolult folyamatokat nem tud levezetni, de a végeredményt mégis látja ösztönszerűen, amit nem hiszem, hogy le kellene becsülni. Így működhet az intuíció érzése is: Amikor van egy tudományos sejtésünk, de még nem ismerjük a konkrét levezetést, könnyen lehetséges, hogy képszerűen van meg csak előttünk, hogy az adott elmélet helyes lesz, de attól még ott van, létezik. És később akár le is tudjuk vezetni racionálisan. Amit hangsúlyozni szeretnék, hogy nem szabad lebecsülni az ember ösztönszerű érzéseit, hanem végig kell gondolni, hogy vajon tényleg boldogabbak lennénk, ha megtennénk azt a lépést vagy sem.

Így értelmetlennek tartom az ész és szív szétválasztását. Nem tartom igaznak, hogy az a boldog ember, aki a szívére hallgat, azaz aki előnyben részesíti a kellemességet a hasznosságnál; s ugyanígy nem tartom igaznak, hogy az a boldog ember, aki az eszére hallgat a szívével szemben, azaz aki a hasznosságot részesíti előnyben a kellemességgel. (Csak mert ezen az alapon szokták megkülönböztetni a kettőt.) Mint sokkal fentebb leírtam, a hasznosság végcélja a kellemesség állapotának elérése. Ha úgy tetszik, a hasznosság az eszköz, a kellemesség a cél. Ezek szétválaszthatatlan tényezők.

A ráció a fentiek fényében nem lehet "hideg". A ráció ugyanúgy vonatkozhat ipari (szándékosan nem írok anyagit, mert minden anyagi) területre (pl. űrkutatás, orvostudomány, közlekedés fejlesztése), és ugyanúgy vonatkozhat az ember pszichéjével foglalkozó területre is. A ráció mindenhol eredményt konstruál, mert pontosan ez a lényege. Ha egy olyan ember, akinek megvannak a lehetőségei boldogsága eléréséhez, mégsem boldog, az egész egyszerűen nem racionális ember. Egyáltalán nem igaz az, hogy a ráció választ el minket a boldogságtól. Az gyakorta előfordulhat - amelyet egyébként korunk betegségének is tartok -, hogy némely területen profi racionalisták vagyunk (pl. ipari területen), más szempontból meg csapnivaló a rációs érzékünk ("lelki" területen), és pont ennek köszönhető a boldogtalanságunk. De hibásnak tartom azt a következtetést, hogy a boldogtalanságunk oka a technikai társadalom létrejötte, bezzeg a középkorban... Nem, hanem itt arról van szó, hogy amíg fejlődött a rációnk az egyik oldalon, addig lemaradt a másikon, jobban mondva nem alkalmazkodott az ipari fejlődéshez a "lelki" oldal (feltéve, hogy valóban igaz az a képzet, hogy régebben boldogabbak voltak az emberek).

A végkövetkeztetésem tehát az, hogy ha nem vagyunk boldogok, ne az ipari oldalt átkozzuk, hanem derítsük fel, hogy a mai társadalomban mi teheti az embert boldoggá. Talán hátrány a régi kor emberével szemben, hogy rohanósabb az életünk, szennyezettebb a környezetünk, nagyobb hatású fegyvereink vannak. Ugyanakkor pedig előnyünk, hogy rengeteg betegséggel meg tudunk küzdeni, magasabb az átlagéletkor, pöpec eszközeink vannak, és sokkal többet tudhatunk a világról. A gond nem a rációval van, hanem éppen a ráció hiányával, ahova az is beletartozik, hogy a ráció nem fejlődik, vagy visszafejlődik egy adott területen, míg egy másikon növekszik. Ezen posztom arra akarta fektetni a hangsúlyt, hogy ne becsüljük le a "lélekkel" való foglalatosságot, mert ha ma még ez nagyrészt kikutatlan terület is, attól még ugyanúgy lehet benne rációs alapon törvényszerűségeket felfedezni, amik által boldogabbá tehetjük életünket. A ráció tehát nem "hideg", legfeljebb csak a hiánya.