Akarom mondani: betegségei. A "vallás" szó azért idézőjeles, mert tiszteletben tartom a kifejezés szótári értelmét, miszerint valamiféle természetfeletti/transzcendens dolgokba vetett hitközösséget jelöl. És mivel a címben említett két modern irányzat paradigmája nem tartalmaz ugyan természetfelettit, azonban mégis afféle vallásos elemeket lehet felfedezni bennük, meghagytam a vallás kifejezést is az idézőjelek közt. De maradjunk mégis egy egzaktabb megfogalmazásnál. Ezek olyan filozófiai rendszerek, amelyek dogmákat, azaz hit alapú (vagyis racionalitást nélkülöző) paragrafusokat tartalmaznak, sőt mi több, erőltetik magukat a társadalmakra. Pont mint a vallások.

Mi, ateisták, hajlamosak vagyunk a természetfölöttiben hívők közösségét kárhoztatni, kinevezni őket a társadalmi, gondolkodásbeli válságok nagy okozóiként, miközben elfeledkezünk arról, hogy egy, a vallásoknál egy sokkalta általánosabb problémával kell szembenéznünk és megharcolnunk, ez pedig a hit. Értem ez alatt azt a feltétel nélküli, azaz vak hitet, amelyet már korábbi blogposztjaimban igyekeztem is definiálni. Azóta még jobban ízlelgettem ezt a fogalmat, és egy még pontosabb meghatározást sikerült kisajtolnom magamból.

A hit valami létének vagy nemlétének a feltétel nélküli elfogadása, függetlenül a bizonyítékoktól.

Hogy jobban értsük ezt a pontosított definíciót, mutatnék is pár példát.

Legnépszerűbb példa az istenhit. Valaki hisz isten(ek)ben, méghozzá oly módon, hogy nincs a létezésére bizonyítéka, ennek ellenére meggyőződése, hogy létezik. Ez vitán aluli dolog, szerintem mindenki hitként fogadja el.

De tekintsünk egy nem triviális hitet. Pl. valaki hisz az evolúcióban. Nos, az evolúció bizonyítható, sőt bizonyított természeti jelenség, ezért egyből felvetődik a kérdés, hogy mégis hogyan lehetne értelmezni a benne való hitet. Ugyanis klasszikus felfogásunk szerint hinni csak a nem bizonyított dolgokban lehet. Ezen fenti definíciót alapul véve azonban értelmet nyer az evolúcióban való hit mint szókapcsolat. Ennek lényege az, hogy az illető feltétel, gondolkodás nélkül elfogadja az evolúciót, sőt akkor is kiállna mellette, ha valami hihetetlen módon megdöntenék az új tudományos felfedezések. Bár ez utóbbi esetre bolondság lenne számítani, azonban itt nem is erről van szó, hanem arról, hogy valaki a bizonyítékok miatt győződött meg az evolúció helyességéről, vagy pedig azért, mert az ő számára ez szolgál táplálékul a legkényelmesebb világnézetnek. Nagyon fontosnak tartom, hogy felismerjük magunk között ezeket a látens hívőket. Ezeknek a személyeknek a hite azért rejtett előttünk, mert olyan dolgokban hisznek, amelyek mellesleg tudományos bizonyítékokkal is rendelkeznek, de ők nem ezért fogadják el. Hajlamosak vagyunk a hitet csak a tévhitekkel azonosítani, miközben hinni valós dolgokban is lehet. Azonban amit hangsúlyozni akarok, hogy a valós dolgokban való hitet is ugyanúgy elvetem, mint a tévhiteket.

Kérdezhetné hátrahőkölve bárki azt, hogy mégis miért. Miért baj, ha valaki valós dolgokban hisz? Nos azért, mert a hit, mint ahogy a történelmünk is mutatja, nem az igazság megismerésének megfelelő módszere. Arról van szó tehát, hogy ha valaki éppen beletrafált a valóságba azáltal, hogy abban hisz, az módszertanilag ugyanolyan csapnivaló hibát követ el, mint aki valótlan dolgokat fogad el feltétel nélkül. Aki HISZ a valóságban, és nem pedig TUDJA, ISMERI a valóságot (pl. tapasztalatok, levezetések által), az nem tudja sem magának, sem másnak bebizonyítani azt, hogy tényleg az a valóság, amiben hisz. A valóságról mindig bizonyítás által derülhet csak ki, hogy tényleg valóság, éppen ezért a benne való hit erre nem használható. Aki hisz néhány olyan dologban, amelyek történetesen igazak, az nem fogja tudni kutatni a valóságot, mert hiába van igaza abban a pár dologban, a megismerési módszere nem megfelelő.

Ezen gondolatok mentén még két példát szeretnék képernyőre vetni, amely talán megint nem kevés ateistánál csapja ki a biztosítékot.

Az első nem a hitre, hanem a racionalitásra példa. Ez az istenre való racionális következtetés. Ezt valószínűleg kevesen nyelik le, azonban tüstént elmagyarázom, miért is fogadom el ennek lehetőségét. Tegyük fel, van egy ember, aki rendelkezik X mennyiségű ismerettel. Ebből az ismeretbázisból levon egyfajta következtetést, amely történetesen ugyan hibás, de teljesen racionális. Azért racionális, mert nem tartalmaz hitet, azaz feltétel nélküli elfogadást, hanem az ismert anyagból dolgozik, abból épít fel egy világképet. Ilyen alapon pedig bizonyosan lehet istenre is racionális alapon, hit nélkül következtetni. Az ilyen embereket pedig szeretem. Mégpedig azért, mert ha ugyan tévednek is, meggyőzhetők, mert rációs alapú az álláspontjuk.

Élő példa erre, hogy Darwin előtt még a legracionálisabb következtetés az volt, hogy isten teremtette az élőlényeket. Egyszerűen nem volt jobb elméletünk ennél. Persze van olyan alternatíva is, hogy az élőlények véletlenszerűen álltak össze, de ez rosszabb tézis, mint a teremtés gondolata. Azonban az evolúció még jobb elmélet. A teremtés tehát üti az élőlények véletlenszerű kialakulását, az evolúció pedig üti a teremtést. (Ezt azért is tartom fontosnak megjegyezni, mert a drágalátos kreacionista barátaink hajlamosak az evolúciót a véletlenszerűséggel azonosítani, ebből következik az értetlenségük.)

Gyorsan leírok még egy példát a hitre, aztán pedig rátérek végre a címben említettekre. Hitre példa lehet az ateizmus egy formája is. Tudom, erre sem fog minden ateista meggyőzően rábólintani. De ez megint abból ered, hogy sokan nem képesek észrevenni a látens hívőket, vagyis azokat a hívőket, akik történetesen valós dologban hisznek. Na ezek pl. a hívő ateisták. Az ilyen ebereket pedig nem szeretem. Őket semmiféle bizonyíték nem győzné meg isten létéről, ha lenne ilyen bizonyíték. Az más kérdés, hogy nem is lesz vélhetően ilyen bizonyíték, de a korrektség miatt egy racionális ateista mindig nyitva kell hagyja a kaput. Mert ez a tudományos hozzáállás. A tudomány valószínűségekben gondolkodik, és nem kimondott dogmákban. Ha tehát valaki tételesen, dogmatikusan mondja ki, hogy nincs isten, az ugyanolyan módszerbeli hibát követ el, mint aki ilyetén módon vallja isten létét.

A fentiekben próbáltam azt is körvonalazni, hogy a határ nem az istent elfogadók és nem elfogadók között van, hanem a hívők és a racionálisak között. A hit ugyan már korrelálhat az isten elfogadásával, a racionalitás pedig az ateizmussal, ez azonban már más kérdés. A lényeg, hogy ezek nem járnak feltétlen együtt. Találni lehet zseniális gondolkodású, istent elfogadó embereket is, mint ahogy csapnivaló gondolkodású ateistákat is. Ismétlem, az arányok nyilvánvalóan nem egyenlők gondolkodó ateisták és teisták között, azonban az arányok miatt kialakuló sztereotípiák miatt brutálisan téves következtetésekre lehet jutni.

Egy ilyen szterotípia, hogy hinni csak természetfölötti dolgokban lehet. Habár valóban korrelálhat ez a valósághoz, azonban az emiatt kialakult téves modell miatt nem vesszük észre a látens hívőket. Vagyis azokat, akik olyan dologhoz ragaszkodnak feltétlenül, ami tök véletlenül a valósággal is megegyezik. Talán nem tartják sokan problémának azt, ha valaki látens hívő, mondván, hogy ugyan mit árthat az, ha valaki egy valós dolgot fogad el minden áron?! Mint ahogy fentebb írtam, aki HISZ abban, ami véletlenül éppen a valóság, az nem tudja letesztelni, hogy az tényleg valóság, ergo ugyanekkora erővel hihet bármekkora zöldségben is. És a gyakorlatban ez így is történik. Roppantul kicsi az esélye annak, hogy hittel pont beletrafálunk az igazságba, és ez különösen akkor veszélyes, amikor egy nézetnek van valami történelmi alakulása.

Térjünk akkor hát rá a feminizmusra, amely pont erre példa. Volt egy kor, amely valós problémákkal küszködött. A nőknek kevesebb jogaik voltak, és ma már minden jó érzésű ember beismeri, hogy ez nem helyénvaló, legyen az nő vagy férfi. Teljesen racionálisan belátható, hogy kell, hogy a nőknek is legyen szavazati joguk, ők is ugyanazon munkáért ugyanannyi bért kapjanak, mint a férfiak, ugyanúgy meg lehessen őket választani vezetőként, és ugyanúgy taníthassanak, mint egy férfi (és ne kelljen kussban lenniük, mint ahogy pl. Pál apostol inti őket a mérhetetlenül erkölcsös szent Bibliában.) Ezek mind olyan dolgok, amelyekért érdemes küzdeni, ugyanis ha objektíve megfigyeljük a nőket, semmi esetre sem láthatjuk azt, hogy ne lenne ugyanolyan öntudatuk, eszük, gondolkodásuk, érzelmük, mint a férfiaknak, ráadásul ugyanazon faj egyedei vagyunk, így pláne érthetetlen lenne bármiféle diszkrimináció a két nem között jogi értelemben. Hogy a közelmúlt eseményeit illetően is aktuális legyek, nem értek egyet Ákos szavaival (bár az őellene kialakult hisztériával sem). Ákos esetében megint egyfajta feltétlen hit nyilvánul meg. Az ő képzetében van egy szerepeket kiosztó, meg nem nevezett felsőbbrendű lény, isten, aki meghatározza a nemek princípiumát. Ezt a hallgatólagos állítását nem tudja megindokolni, ez egy hit a részéről, ugyanakkor pedig társadalmi szinten meghatározná, kinek mi a szerepe. És itt a gond. Persze mindezt meglehetősen szelíden teszi, itt nem arról van szó, hogy ő bármiféle nyomást gyakorolna a társadalomra, és azért tüntetne, hogy ezek a princípiumok tényleg az általa elképzelt módon öltsenek formát. (Ezért mondom azt is egyben, hogy az ellene kialakult hisztériának sincsen értelme, mert semmiféle konkrét indítványt nem tett azért, hogy a nők visszamenjenek a konyhába, egyszerűen csak elmondta a véleményét.)

Rögtön kérdezné egy itt járó feminista, hogy ha a fentiekkel mind egyetértek, akkor én miért nem vallom magam feministának. Nos tömören és egyszerűen azért, mert a feminizmus mindezeken az elveken jóval túlmegy. A feminizmussal kapcsolatban a 0. számú probléma az, hogy feminizmusnak hívják. A feminizmus már a nevében a nőiességet tartalmazza, ergo már definíció szerint nem lehet egyenlőségpárti. Akkor sem, ha ez arra utal, hogy annak idején nők alapították meg ezt az irányzatot. Semmiféle nemeket pozitívan vagy negatívan megkülönböztető irányzatot nem fogadok el. Se a hímsovinizmust, sem a feminizmust nem képviselem, csakis az emancipációt. Ez nem nevezi meg egyik nemet sem, hanem már a nevében is az egyenjogúságot fejezi ki. És hogy miért csámcsogok ennyit az elnevezésen? Azért, mert az ember egy olyan lény, hogy ha valamit elnevez, akkor azt már a sajátjának tekinti. A sötét anyagról sem tudjuk, hogy micsoda, egészen addig, míg el nem nevezzük sötét anyagnak. A feminizmus pont ez, csak másfajta felírásban. Volt egy valós probléma, amely a nőket érintette annak idején, és nagy átlagban igaz volt, hogy a nőknek rosszabb a sorsuk, mint a férfiaknak. A gond ott kezdődik, amikor a korrelációból sztereotípia lesz, mint ahogy pár bekezdéssel fentebb is írtam. A korreláció valóban igaz, a nők többsége elnyomott volt a férfiak többsége uralta társadalomban, de ebből nem következik az, hogy maga a férfi mint idea az elnyomója a nőnek mint ideának. A feminizmus betegsége abban rejtőzik, hogy ezekkel a kategóriákkal játszadozik. Ha X csoport 75%-a rosszul bánik Y csoport 75%-ával, akkor kinevezzük az X-eket rosszaknak, az Y-okat pedig jóknak. Ahelyett, hogy az X-ek csupán 75%-át neveznék ki rossznak, mégpedig pontosan azt a 75%-át, akik valóban elnyomták az Y-ok 75%-át. És nem, nincs az az arány, amely ezt az elvet megváltoztatná. Ha rajtam kívül az összes, a Földön élő férfi erőszakolná a nőket, akkor sem lennék felelős a többi férfi tettéért. És mint tudjuk, ezek az arányok messze nem ilyen kétségbeejtőek. Egyébként ez a kategóriagondolkodás hajszál pontosan ugyanaz a bullshit, mint amit a keresztények csinálnak az eredendő bűn kérdéskörében. Ha az első emberpár evett a fáról, akkor az összes utódjuk bűnös, és ezért mindegyiküknek szükségük van Jézus kereszthalálára. Pont annyira van közöm Ádám fáról evéséhez, mint az egyes férfiak erőszakos tetteihez. Semennyi.

További probléma a feminizmussal, hogy csak a nők problémáit ismeri fel és el. A feminizmus definíciószerűen (megint a névadás hibájából következően) csak a nők gondjaival foglalkozhat, mert ha már a férfiakét is nézné, azt már tényleg nem hívhatnák feminizmusnak. Az emancipáció mint olyan viszont ezt is figyelembe venné. Kérdés persze, hogy elfogadjuk-e, hogy a férfiaknak vannak problémáik. Nos ezt a fény tulajdonságaihoz tudnám hasonlítani. Vélhetőleg a nők problémái látványosabbak, kézzelfoghatóbbak, mint a férfiaké, ez a látható fényhullámok spektrumaival vonható párhuzamba. A férfiak gondjait nehezebb nevén nevezni, megfigyelni, definiálni, éppen ezért hasonlítom a nem látható fényhullámok tartományához. Hangsúlyozom, ott már dől a hasonlat, hogy a nem látható spektrum sokkal szélesebb a láthatónál, ugyanis én nem állítom, hogy a férfiaknak több a gondja, mint a nőknek. Semmi ilyesmit nem akarok beletukmálni senkibe. Ha engem kérdeznének erről, őszintén, fogalmam sincs. Vannak kimondottan a nőkre jellemző problémák, amelyek pl. a biológiai adottságaikból eredeztethetőek, de ugyanígy a "lelkinek" nevezett vonalon is vannak különbségek a nemek között. (Ez pedig visszautal megint egy régebbi blogposztomhoz, ahol azt fejtegettem, hogy az ateizmusom nem azt jelenti, hogy semmibe veszem a "lelki" dolgokat, hanem azt jelenti, hogy fizikainak tekintem őket, ugyanis minden fizikai.) És vannak bizonyos "lelki" dolgok, amelyek ÁLTALÁBAN a nőket terhelik, és más, szintén "lelki" dolgok, amelyek ÁLTALÁBAN a férfiakat. Nem végeztem kutatásokat, összehasonlításokat, súlyozott átlagolásokat arra vonatkozólag, melyik nem szenved jobban, éppen ezért jogtalan lenne ebben bármiféle véleményt is mondanom. A hangsúlyt csak arra szeretném fektetni, hogy igenis ismerjük el, hogy vannak tipikusan nőket érintő problémák, és vannak tipikusan férfiakat érintő problémák. Ha kinevezünk egy tetszőleges nemet, és elnevezzük elnyomottaknak, akkor ezzel máris önkényesen elnyomjuk a másik nemet, amelyiknek nem ismerjük el a hátrányait. És ez a baj a feminizmussal az előbbieken, meg még néhány dolgon túl.

És akkor jöjjön az a néhány dolog még. Kvótarendszer. Igazságosnak tűnik, ha arra törekednek, hogy a parlamentben egyenlő legyen a nemek aránya, vagy legalábbis kvótákkal növeljék a hátrányban levő nem arányait. Ezzel azonban az a baj, hogy ez már rég nem az esélyegyenlőségről szól. Az esélyegyenlőség kérem szépen arról kell, hogy szóljon, hogy ugyanannyi esélyem van parlamenti képviselő, miniszterelnök, köztársasági elnök, stb. lenni nőként mint férfiként, azaz ha nekem nőként tényleg ilyen ambícióim vannak, akkor ugyanúgy biztosítva legyenek a lehetőségek számomra, mint férfiként. A Nők a feminizmus ellen mozgalom (egyik) vezetője ezt jól meg is fogalmazta, miszerint nem azért kell toporzékolni, hogy a dobogóra engedjenek fel, hanem azért, hogy ugyanazt a távot futhassuk le ugyanolyan esélyeket biztosítva. Ha nőként nem jutottál be a parlamentbe, nem kell mindjárt arra gondolni, hogy ez biztos azért történt, mert nő vagy. Az embereket a képességeik alapján kell megítélni. Na most, ha bevezetnek egy efféle kvótarendszert, ahol szó szerint kierőszakolják azt, hogy arányaiban nézve több nő legyen a parlamentben, mint amennyi az ambíciók szerint lenne, akkor megette a fene a sportszerűséget, esélyegyenlőséget. Egyáltalán miért cél az, hogy egyenlő legyen a nemek aránya a parlamentben? Van emögött egy ki nem mondott feltételezés, mégpedig hogy a nők ugyanolyan vezetői képességekkel rendelkeznek, mint a férfiak. Erről én megint nem akarok vitát nyitni, mert fogalmam sincs, hogy így van-e, azonban hagyni kell, hogy ezt a megszavazások döntsék el, és ne a kvótarendszer. Ne az legyen, hogy én hiszek abban, hogy a férfi és nő egyforma képességű, ezért megválasztok egy férfit és egy nőt, hanem ne legyen előfeltételezésünk. Ne feltételezzük, hogy a két nemnek egyforma jók a vezetői képességeik. Ez lehet, hogy igaz, de lehet, hogy nem. Az is lehet, hogy a nőké a jobb, és ez esetben az a jó, ha nőtöbbség alakul ki a parlamentben. De az is lehet, hogy a férfiaké a jobb, ilyenkor meg az a jó, ha férfitöbbség van. Ne legyen hitünk, ne feltételezzünk nem igazolt dolgokat, főleg ne alapozzunk társadalmi eszméket nem igazolt eszmékre. A feminizmussal pedig pont ez a probléma: Nem igazolt elveken alapszik.

Még egy apróságról szeretnék említést tenni feminista témában. Pár hónappal ezelőtt összekaptam az egyik nagy prominens ateista személlyel a feminizmussal kapcsolatban, és anno be is linkelt nekem pár feminista elvet, amit be kell(ene) tartaniuk a férfiaknak. Sajnos így most kutyafuttában nem találtam meg ezeket a szabályokat, de megmaradt az emlékeimben az egyik közülük, amely valahogy így szól: Ha egy nő azt mondja, hogy elnyomják/zaklatják, akkor azt feltétlenül el kell fogadni. Nos gondoljuk csak végig. Milyen módon is vallhat egy ilyen elvet egy épeszű ember? Ez az egy paragrafus már önmagában isteni jogokat ad a nő kezébe, miszerint a szava szent, és bármit mond, az úgy van, és gondolkodás, FELTÉTEL nélkül el kell fogadni annak igazságát. Nem emlékeztet ez egy csöppet a vallások módszerére?! ;) Van egy isten, van egy szent irat, és ha kételkedni mersz annak igazságában, akkor bűnös vagy.

Térjünk rá gyorsan a migrációra. Kérdés persze, hogy miért tárgyalom ezt is a feminizmussal egy posztban. Pontosan azért, mert egy azon gondolkodásbeli problémára vezethető vissza a két filozófia. Mindkettő mögött az húzódik, hogy kategorizálunk, és megnevezünk egy ún. elnyomott, és egy elnyomó csoportot. Az ún. balliberális, általános európai felfogás szerint a gazdag Európa az elnyomó a szegény kisázsiai országokkal szemben, ezért ezt kompenzálván be kell fogadnunk őket. Néha egyébként irigylem ezt a letisztult gondolkodást, annak ellenére, mekkora ökörséget állítanak benne. A lényeg itt is a látható-nem látható fény problémája. Európa kézzelfoghatóan gazdagabb hely, mint az arab országok, így van egy jól meghatározható előnyük velük szemben. Jobb fegyvereink is vannak (bár ki tudja, meddig), ergo definitíve mi vagyunk az elnyomók, ezért nekünk kell engednünk. Azonban ott vannak az arab országok nem kézzel fogható "előnyeik", a nem látható fény tartomány, vagyis mentalitásbeli és hitéleti különbségeik az európaiakhoz képest. Ezt valamiért nehezebben megragadhatónak tartják (bár nem is értem, miért), így efölött sokan hajlamosak szemet hunyni, mintha nem léteznének. Pont mint a feminizmus esetében: a férfiak problémái megfoghatatlanok, ergo nem léteznek.

És az egész koronája az, hogy éppen a feministák azok, akik nem lépnek fel az iszlám ellen. Azon embercsoport ellen, akik a leginkább képviselik a nők elnyomását ezen a bolygón. Érthetetlen. Vagy mégsem?

Itt visszakanyarodok az egyik olyan problémához, amit még a poszt legelején pedzegettem. Mégpedig hogy az ateista, szekuláris, európai ember hajlamos arra, hogy hívőknek csak az istenhívőket, ezen belül is a keresztény istenben hívőket tartsa. Ezért mit tesz a balliberális szerencsétlen? Keresztényellenessé válik, ahelyett, hogy um bloc hitellenessé válna. A kereszténység ugye már uncsi itt Európában, mindenki vágyik valami vérfrissítésre, ezért szimpatizálnak sokan az iszlámmal, és ezért nevezik el iszlamofóboknak azokat, akik nem akarják ezeket az egzotikus világnézetű emberkéket beengedni a kontinensünkre. De még valószínűbb, hogy az a filozófia húzódik meg eme tolerancia mögött, hogy ha beáramlik a sok muzulmán, akkor helyrehozzák az európaiak vallási kvótáját (! :) ), és valamilyen módon semlegesítik a keresztényeket, és a két vallás kioltja egymást, végül mindenki ateista lesz. Hát hogyne. Persze... Mert a vallások így szoktak működni... Megint egy hasonlatot tudnék erre felhozni: Az erős savat nem erős lúggal kell semlegesíteni, hanem a semleges pH értékű vízzel. Ha valamilyen szempontból a kereszténységet és az iszlámot elneveznénk a két szélsőségnek (bár milyen alapon lennének ezek egymás ellentettjei?), és középre helyeznénk az ateizmust, akkor az egyetlen jó megoldás az ateizmus, jobban mondva a tudomány és a szekularizmus erősítése, nem pedig más hülyeségek beengedése, gondolván hogy az egyik hülyeség majd kioltja a másikat. Nem fogják. Nem a multikulti hoz felvilágosodást a társadalomnak, hanem a szekularizáció, és a valóság bemutatása az oktatásban. Két hülyeségből nem lesz okosság, csak az okosság tud okosságot előállítani.

Végszóként annyit, hogy láthattuk, milyen gondolati háttér húzódhat meg eme két modern filozófiai irányzat mögött. És érdekes módon, ezekben nem az istenhívő vallások a ludasak, hanem némely ateista csoportok, akik elvesztették az eszüket. És itt ütközik ki, mennyire számít, hogy valaki csak érzelmi okokból ateista, vagy pedig racionális-evidencialista ateista. Az is figyelemre méltó, mennyire könnyen jelennek meg új vallások. Ez képet alkothat arról is, hogy az istenes vallások hogyan jöttek létre. Ma nem a villámot kell megmagyarázni, hogy Zeusz nyila-e az, hanem hogy létezik-e kategóriaprobléma, idealizálható-e a férfi, a nő, a migráns, és így tovább.

A fenti gondolataim kialakulásában sokat segített ez az írás a modern SJW betegségről.