A mostanában zajló, már-már véget érő népszámlálás kapcsán, meg egyébként is számos alkalommal előkerül az ateizmus szó jelentése. És látszólag úgy tűnhet, hogy ebben a támában is hívők és ateisták feszülnek egymásnak, holott az isten létét illetően azonos nézeten levők sem feltétlenül értenek itt egyet, már csak abból kiindulva is, hogy egészen más a ma népszerűnek mondott ateizmus-fogalom a magukat ateistának vallók körében, mint az a szemlélet, amelyet éppen az "ateizmus pápájanak" keresztelt Dawkins adott közre Isteni téveszme c. könyvében. Hogy még jobban megbolondítsam a már amúgy is hullámzó vizet, az én értelmezésem mindkét felfogástól eltér – habár közelebb mondható a dawkins-i skálához –, de cserébe meg is indoklom a saját terminológiámat. Ez nyilván nem kötelező érvényű senkire nézve, és a lehetőség is adott, hogy a kommentrészlegben bárki kritizálja a kategóriarendszeremet, és tekintve, hogy a fogalmak jelentéseinek időbeli változása általános jelenségnek mondható, azaz nem szabad úgy gondolni a nyelvünkre, mintha szabatos matematikai terminológiákat alkalmazna, mégis adott az igény, hogy igyekezzük magunkat minél választékosabban és világosabban kifejezni.

A terminológia körüli zavart én abban látom, hogy sokféle attitűdöt, dimenziót próbálnak egyetlen fogalomba préselni, ezáltal maga a szó kifejezéstelenné, kiüresedetté válik. Régen kimondottan az istentagadókat hívták ateistának, ma pedig az a népszerűbb felfogás, miszerint akik nem hisznek istenben (ezt képviselik az olyan magyar hangadó ateisták is, mint Brendel Mátyás vagy Waldmann Tamás), de már olyan értelmezést is hallottam magát ateistának valló részéről, hogy mindenki, aki nincs meggyőződve isten létéről, az ateista (lásd: GiantGreenSparklingDuck). Ez utóbbi már annyira irreálisan tágítja ki a kereteket, hogy ha belegondolunk, eszerint azokat is ateistának kellene hívnunk, akik hajlanak isten léte felé, de nem biztosak benne. Ez kész nonszensz, ennyi erővel az isten létében meggyőzötteket is betehetnénk a kalapba, és ekkor már az ateista egyenértékű lesz az "isten létéről valamiképp vélekedők" csoportjával. Nagyszerű meghatározás, és totálisan hasznavehetetlen. De Brendel Mátyásnak is az erre vonatkozó blogposztjában fellelhető a koncepcióból adódó zavar, mert az utolsó két bekezdésében úgy igyekszik helyreigazítani magát, hogy az ellentmond a korábbi gondolatmenetével, sőt, explicit le is írja, hogy "nem egészen állok úgy középen, hogy egyenlő távolságra". Mit tetszik parancsolni?

Ahelyett, hogy a szó etimológiájának boncolgatásába kezdenék (hiszen ez az, ami zavaros), onnan indulok, hogy miképpen lehet vélekedni isten létéről. Erre logikailag három fő esetet különböztethetünk meg: 1.) szerintem van, 2.) nem tudom eldönteni, hogy van-e, 3.) szerintem nincs. (Esetleg még olyan extrém variációkat fel lehetne vázolni, mint hogy "isten volt, de már meghalt", vagy "egyszerre létezik is meg nem is", ezekre akár újabb terminológiák kreálhatók, de itt most nem tartom érdemesnek foglalkozni velük.) Ezt a három esetet nyilván lehet árnyalni olyan szinten, hogy mennyire vagyok biztos abban, hogy van/nincs, és ezek alapján létre lehet hozni alkategóriákat, de ez a lényegen nem változtat. Az olyan válaszok, hogy "lehet hogy van, de én nem hiszek benne", vagy hogy "nem érdekel a téma" nem, vagy nem egészen erre a kérdésre adnak választ, tehát nem is alkalmazhatjuk rájuk ugyanazt a terminológiát. A "nem tudom értelmezni isten fogalmát" még egy érdekes eset, erről majd később írok.

Mi a baj a népszerű "lehet hogy van, de én nem hiszek benne" megfogalmazással? Egyrészt az, hogy a "lehet hogy van" válasz bár a "nem tudom"-ra, tehát a középső kategóriára utal, mégsem egészen egyértelmű, de ami igazán zavarossá teszi a kijelentést, az a "nem hiszek benne" hozzátétel, ugyanis ilyet akkor szoktunk mondani, ha a modellünk nem tartalmazza a szóban forgó objektumot, még lehetőségként sem. Például ha nem hiszem azt, hogy elérem a buszt, akkor éppen azt fejezem ki, hogy szerintem le fogom késni. Nyilván van benne egy árnyaló bizonytalanság, de alapvetően nem a középen állást, hanem az "inkább nem"-et fejezi ki. Szóbajöhet itt az is, hogy a hitre mint módszertanra, és nem mint állásfoglalásra gondol a költő, ez viszont egy új dimenzió, nem a kérdésre ad választ. A hit mint módszer (jobban szeretem erre a dogmatikus szót alkalmazni) független a tartalomtól, ugyanis vélheti úgy valaki, hogy van isten, anélkül, hogy hinne benne, mert racionális következtetések által jutott el erre az álláspontra. Tehát ebben az értelemben ő sem hisz istenben. Furcsa lenne emiatt egy racionális teistát ateistának hívni. A "nem érdekel a téma"/"isten léte nem fontos" felelet pedig egyáltalán nem a kérdésre válaszol, így pláne megfelelhet bárminek, és igen, még a teistának is, habár kulturális okokból ez szokatlan lehetőség. Például a "szerinted van-e focipálya Moszkvában?" kérdésre simán felelhetném azt, hogy "nem érdekel a kérdés", miközben egyébként feltételezem, hogy van focipálya egy ekkora városban, csak rohadtul nem foglalkoztat, és inkább ennek kívántam hangot adni.

Ha van ez a három, egymásnak diszjunkt (!) halmazt képező állásfoglalás, akkor az a praktikus, ha a terminológiák határai is ezek mentén húzódnak, és nem keverünk a kérdésbe egyéb aspektusokat. Az "isten(ek)ben való hit hiánya" megfogalmazás máris problémás, mert annak dilemmáját leszámítva, hogy itt a hitre mint módszertanra vagy mint állásfoglalásra gondolunk, nem ad választ arra sem, hogy akkor most az illető a "nincs" vagy a "nem tudom" mellett teszi le a voksát, holott azért érezzük, hogy ezek minőségileg különböznek egymástól. Olyannyira, hogy pl. Dawkins az (erős) agnosztikusokkal szemben helyezi el magát, még véletlenül sem egy csoportba tartozva velük.

De mi okozza a problémát egy ilyen, látszólag pofon egyszerű kérdésnél? Számos ateista (?) nyomban felhördül, ha a szájába adják, hogy ő tagadja isten létét, vagy hogy azt állítja hogy nincs isten, vagy hogy abban hisz hogy nincs isten, és hasonlók. Ugyanis a vitakultúra szemszögéből tekintve az ilyen válasz egy propozíció, amelyet – ha racionális az illető – igazolni tud, ergo egy dialektikus párbeszéd során a bizonyítás terhe nyomja a vállát. Mindeközben ha azt mondja, hogy nem állítja, hogy nincs isten, ő pusztán csak nem hisz benne, akkor ő látszólag kikerülte a bizonyítás terhét, csakhogy ezzel a válasza is zavarossá vált, mert mint mondtam, nem egyértelmű, hogy ő most nem tud dönteni, vagy inkább a nincs mellett voksol.

Mint fentebb is írtam, az triviális, hogy árnyalni lehet a bizonyosságot, nem ez a kérdés. Mint ahogy a felnőtté válás is egy folyamat, ezt senki nem vitatja, ugyanakkor mégis diszjunkt kategóriákat hoztunk létre a "felnőttekre" és "gyerekekre", amelyek határát a 18 éves kornál húztuk meg, így aztán mindenki egyértelműen besorolható a "gyerek" vagy "felnőtt" halmazba. A bizonyossági skálát is hasonlóan lehet elképzelni, habár fölösleges volna számértékeket rendelni az egyes fokozatokhoz, de azért elnagyolt mértékben meg tudjuk különböztetni az egyes szinteket. Többektől hallottam, hogy nincs értelme valószínűségi szinteket megkülönböztetni, mert nincs valami isteni gyakoriság, ami alapján ezt mérni tudnánk, de ezt szintén nonszensznek tartom, ez a valószínűségnek kimondottan frekventista értelmezését veszi alapul, és nem vesz tudomást arról, hogy a valószínűség a jellegénél fogva szubjektív, tehát a valaszadó ismeretétől függ, ennélfogva pont az "objektív valószínűség" fogalma az, ami értelmetlen. (Legfeljebb a mikroszkopikus világban, de az most nem kapcsolódik ide.) Ennek kifejtése egy újabb blogposztot igényelne, itt adottnak veszem, hogy meg tudjuk különböztetni egymástól az egyes bizonyossági szinteket. Ha valaki a számszerűség hiányára gondol, az képzelje el az autóvezetést. Ott is érzésből kezdünk vagy nem kezdünk bele egy előzési manőverbe, mindig adva annak egy szubjektív valószínűséget (mert másmilyen valószínűség nem is létezik), hogy meg tudjuk-e előzni az éppen előttünk levő autót anélkül, hogy a szembejövőnek nekiütköznénk. Sehol egy számérték, de az életünket tesszük fel rá. És működik. De ha számértéket is rendelnénk a dologhoz, amelyet netán egy képlettel számolnánk is ki, azáltal sem válna a dolog objektívvá, mert az objektív nem azt jelenti, hogy pontos, hanem azt, hogy minden szemszögből nézve igaz. Márpedig a valószínűség pont egy olyan dolog, amely a különböző alapismeretektől függően más-más értéket kap, a mindentudás pedig értelmét venné a valószínűség fogalmának (egy determinisztikus világban), tekintve, hogy egy mindentudó entitás szemszögéből minden esemény 100 vagy 0% valószínűséggel történne meg.

Na most, ha adottnak vesszük ezt a bizonyossági skálát, akkor az a kérdés adódik, hogy a "lehet hogy van, de én nem hiszek benne" hol helyezkedik el rajta. Úgy tűnik, hogy ez a "nem tudom" kategória akarna lenni, csakhogy itt jön a gubanc. Ugyanis jelentős különbség van a valamit nem tudni és a valamit nem feltenni között. Jöjjön megint egy közlekedési példa: Ha gyalogosként szétnézek a zebra előtt, akkor azt vizsgálom meg, hogy jön-e valamilyen jármű, és ha nem jön, akkor átkelek. Csakhogy ezzel a művelettel én valójában nem bizonyítottam az állításomat szigorú értelemben, mert semmiféle levezetést nem végeztem a zebrához közelítő, esetlegesen láthatatlan, vagy egyéb okok miatt nem érzékelt járművek nemlétéről, pusztán az érzékelés hiányából következtettem ki a feltételezésemet. Ez egy tipikus hétköznapi eset arra, hogy tudományos értelemben a bizonyíték hiánya és a hiány bizonyítéka egyenértékűnek tekinthető. (A matematikában ez nem igaz, de az élet nem egy zárt axiomatikus rendszer, hanem egy felfedezni való terület, amit a tudományos, induktív, megfigyelések és kísérletek által megerősítő módszerrel ismerünk meg.) Magyarán, ahogy a példából is látszik, az entitás nemfeltételezése sokkal közelebb áll annak explicit tagadásához, mintsem a bizonytalansághoz. Gondoljuk csak el: átkelnénk az úttesten, ha bizonytalanok vagyunk? (Szuicidek most ne válaszoljanak.) Dehogy kelnénk át, a KRESZ is úgy szól, hogy meg kell győződnünk arról, hogy nem jön semmi. Hétköznapi értelemben itt egy tudásról van szó, de itt egy az egyben az a típusú nemfeltételezés történt, mint amit istennél is alkalmaznak sokan. Mégis azt tartják fontosnak, hogy kihangsúlyozzák a nemfeltételezés és az explicit tagadás közti különbséget, és képesek emiatt magukra az agnosztikus jelzőt alkalmazni, holott a kettő közötti eltérés marginális, csak filozófiai szofisztikálás, de a gyakorlati életben pontosan ugyanúgy viszonyul a tárgyról az azt tagadó és az azt nem feltételező személy. Éppen hogy a nemfeltételezés és a "nem tudom" állapot közötti különbség a jelentős, tehát az "agnosztikus" jelző az ilyen emberre egyáltalán nem indokolt.

Olyan ismeretelméleti rendszert vallok helyénvalónak, amely szerint teljesen biztosak semmiben nem lehetünk. Nincs egzakt értelemben vett verifikáció, sem falszifikáció, tehát ha valaki az ilyen egzaktul értelmezett tudást nevezi csak gnózisnak, akkor a világon mindennel szemben agnosztikus lennék, értelmetlenné válna ezzel a szó használata. Ezzel szemben én azt a megoldást látom konstruktívnak, ha elhanyagolható és nem elhanyagolható valószínűségekről beszélünk. Például számomra elhanyagolható annak valószínűsége, hogy a Margit híd pont akkor szakad le, amikor átsétálok rajta, ennélfogva nem érzem kockázatosnak ezt a műveletet. Ha úgy tetszik, a modellem nem tartalmazza a híd leszakadását. Akollapszista vagyok. Mondhatom erre azt, hogy "lehet, hogy leszakad, de én nem hiszek benne", de vegyük észre, hogy itt a "lehetséges" arra az elméleti, parányi valószínűségre vonatkozik, ami filozófiai szemszögből szórakoztató, de a gyakorlatban semmiféle jelentősége nincs. Ugyanezzel a logikával, számomra az "ateista" kifejezés azt a személyt jelenti, akinek a világról alkotott modellje nem tartalmazza istent, nem számol vele, ezt fejezi ki számomra az 'a' fosztóképző is (teizmusmentesség). Ez pedig rohadtul nem a "nem tudom eldönteni" kategória. Ha nem tudnám, hogy leszakad-e a híd vagy sem, akkor – hacsak nyomós indokom nem lenne rá – nem kockáztatnék. Akkor mentes a világképem a híd leszakadásának gondolatától, ha nem érzem kockázatnak az átkelést. Ezzel a meghatározással pedig a "nem tudom értelmezni isten fogalmát" álláspontról is látható, hogy idetartozik, elvégre az ő világmodellje sem tartalmazza istent.

No, de akkor mi van ezzel a bizonyítás terhe dologgal? Ha a nemfeltételezős ateizmus gyakorlatilag a "nincs isten" állásfoglalásával egyenértékű, akkor szükséges-e ezt külön igazolni ahhoz, hogy racionális legyen az álláspontom? Azt gondolom, a példákból már látszik, hogy nincs pluszban ilyenre szükség, ugyanis már rendelkezünk érvvel: semmi bizonyítékát nem láttuk istennek. Sokan lebecsülik ezt az érvet, mondván, hogy attól, hogy nem láttuk, még létezhet, de ez az okoskodás azért hibás, mert matematikai, deduktív módon akar bizonyítani egy felfedezendő, azaz induktív módon igazolható entitást. A világon soha semmilyen fizikai objektumot nem bizonyítunk deduktíven, illetve ha közvetlenül elő is fordul ilyesmi (pl. egyes részecskéket matematikai levezetések által jósolnak meg), akkor is egy induktív tapasztalat áll emögött. Ténylegesen deduktív levezetés csak akkor jöhetne szóba, ha a világ – és ezáltal istennek is az – alapjait mi konstruálnánk meg mint egy axiomatikus rendszert, de hát szó nincs ilyenről, ezek felfedezni való objektumok. Itt pedig a jó öreg tudományos módszer alkalmazandó, amikor is csak akkor titulálunk létezőnek valamit, ha azt már igazoltuk, illetve akkor számolunk a lehetőségével, ha a tapasztalataink alapján az ténylegesen egy releváns alternaítva. Waldmann Tamás egy jó példát hozott az agnosztikus bemutatására: Egy golyókkal teli tartályról kellene megtippelni, hogy páros vagy páratlan számú golyót tartalmaz. Ez láthatólag 50-50%, itt ténylegesen azt tudom mondani, hogy agnosztikus vagyok, mert sem a páros, sem a páratlan alternatívának lehetősége nem elhanyagolható. De az sem feltétel, hogy középen legyek. Ha például azt kellene eldönteni, hogy a tartályban levő golyók száma osztható-e 3-mal, akkor is agnosztikus lennék, mert kisebb ugyan az esélye, hogy igen, de nem elhanyagolhatóan kicsi. Ugyanígy állok ahhoz a kérdéshez is, hogy van-e az univerzumban a miénkhez hasonlóan fejlett technológiával rendelkező faj. Nem tudok állást foglalni, ebben szintén agnosztikus vagyok. Abban a kérdésben, hogy van-e élet más bolygókon is, szinte biztosra veszem, hogy van, és hogy van-e a hátam mögött egy manó, aki mindig elbújik, mikor hátrafordulok vagy tükörbe nézek, szinte biztosra veszem, hogy nincs. Nem kalkulálok az esetleges hatásaival, mert nem tartalmazza a modellem. Nem tudok explicitebb levezetést adni arra, hogy nem létezik, de önmagában az, hogy semmi jelét nem látom, már egy érv amellett, hogy nincs. Tehát igaz ugyan, hogy rajtunk van az igazolás terhe, de ennek a kötelességünknek eleget is tettünk, mert a "nem tapasztaljuk" egy induktív, megerősítő érv amellett, hogy a dolog nem létezik.

A fentiek fényében tehát azt a terminológiarendszert tartom értelmesnek, amely szerint a teista úgy véli, hogy van isten, az agnosztikus nem tudja eldönteni, az ateista szerint pedig nincs isten. Ez lényegében a klasszikus definícióknak felel meg, de az árnyalások miatt létrehozott alkategóriák mutatják, hogy szerintem ez egy igen is jól átgondolt rendszerezés. Például megkülönböztethetünk erős és gyenge ateistát, de a gyenge ateista nem az agnosztikus, mint sokan gondolják, hanem az az ateista, aki a tapasztalatok híján nem feltételezi isten létét (gyenge "nincs"), az erős ateista pedig, ha racionális, akkor plusz érveket hoz isten léte ellen (pl. azt, hogy ellentmondásosak a tulajdonságai, erős "nincs"), ha pedig nem racionális, akkor dogmatikusan ragaszkodik a nincshez. Elvégre dogmatikusak bármivel kapcsolatban lehetünk, függetlenül a dogma tartalmától. De ugye a módszertan (ráció/dogma) egy külön szempont, nem arra a kérdésre ad választ, hogy szerinted van-e isten, hanem arra, hogy milyen módon fogadtad el az ő létét vagy nemlétét. Sokan eleve úgy állnak a kérdéshez, hogy teista csak dogmatikusan lehet valaki, ateista pedig racionálisan (persze sok teista szerint éppen hogy dogmatikusan), de nem lehet elégszer hangsúlyozni, ez egy másik kérdés, és ha bele akarjuk sűríteni a terminológiába, akkor nem csoda, hogy egy katyvasz lesz az egész. Az "agnosztikus ateista" kifejezésnek sem látom különösebb értelmét, hiszen két diszjunkt halmaz metszetébe kívánja besorolni magát, ami olyan kategória, mint a "felnőtt gyerek", habár érteni vélem, hogy ez olyasmit jelenthet, hogy hajlik isten nemléte felé, de nem biztos benne. Esetleg ilyen értelemben lehetne használni ezt a szóösszetételt, de megfigyeléseim szerint nem ilyen módon, hanem szerintem hibás ismeretelméleti alapokból kiindulva alkalmazzák. Nem olyan régóta jött szembe velem a "pozitív" és "negatív ateista" kifejezés is, de ezeket csak szimplán az "erős" és "gyenge ateista" szinonímáiként használják. Szerintem viszont ez nem teljesen analóg az "erős" és "gyenge" ateistával, sokkal inkább itt arról van szó, hogy a pozitív ateista konkrétan hallott az istenes nézetekről, és ő ezekkel tudatosan áll szemben, míg a negatív ateistának a világképe úgy nem tartalmazza istent, hogy nem is hallott róla, ilyen lehet egy bizonyos típusú őslakos, vagy újszülött gyermek.

Persze, mindvégig nyitvahagytam azt a kérdést, hogy milyen/melyik istenről van szó. A válasz az, hogy mindegyikről, hiszen az ateista világmodellje egyetlen istent sem tartalmaz; ha csak egyet is tartalmazna, akkor már nem lenne ateista. Valaki kitalálta a "poliateista" kifejezést annak leírására, hogy ő sok istent nem tart létezőnek, de mint láthatjuk, ez értelmetlen, mert ez maga az ateizmus. Ha nem így kategorizálnánk, akkor egy keresztényt is ateistának kellene nevezni amiatt, mert nemlétezőnek tartja például a hindu és az ógörög isteneket. Ezek alapján látható, hogy a teista-ateista bizonyossági skálán az elhelyezkedésedet az általad legjobban hitt isten határozza meg. Így tehát ha a judeo-keresztény istenekkel szemben erős ateista vagy, de mondjuk egy deista istenről nem tudsz állást foglalni, akkor összességében agnosztikus vagy.

Na most, a szakmaibbnak tűnő magyarázatok a teizmus-ateizmus illetve a gnosztikus-agnosztikus tengelyt egymásra merőlegesen szokták felállítani, vagyis amik különböző dimenziókat vizsgálnak, archaikusnak beállítva az előbbi rendszerezést. Az indoklásuk az, hogy a teizmus-ateizmus tengely az istenben való hitre vonatkozik, a gnosztikus-agnosztikus tengely pedig a tudásra. Így pedig létrehozható négy kategória: gnosztikus teista, agnosztikus teista, agnosztikus ateista, gnosztikus ateista. Igen ám, de ez a látszólag részletgazdagabb ábrázolás hova helyezi a teljesen középen állókat? Mi indokolná akár a teista, akár az ateista címkét? Ha itt az a gondolatmenet, hogy a bizonytalan ember nem hisz (tehát eszerint ateista), mert a hit ez esetben valami meggyőződést, bizonyosságot takar, akkor mint írtam fentebb, azt is ateistának kellene nevezni, aki valószínűnek tartja isten létét, de nem biztos benne, pontosabban fogalmazva, nem elhanyagolható a bizonytalansága. Továbbá, szintén ezen okoskodás szerint pedig – bármilyen furcsán is hat – nem a gnosztikus teizmus, hanem az agnosztikus teizmus a dogmatikus, mert ők úgy hisznek istenben, hogy nincs tudásuk róla, azaz semmiféle empíriával vagy racionális levezetéssel nem tudják igazolni a létét, de ők akkor is biztosra veszik. Mégis ez az a kategória, amit szinte elméletiként szoktak emlegetni, mondván, hogy alig létezik ember, aki ide sorolható. Így tehát a teisták túlnyomó többsége tudva hisz, tehát racionálisan teista. Bitch, please! (Ha a tudás nem az empíriára vagy a rációs levezetésekre vonatkozik, akkor elképzelni sem tudom, miben különbözik a hittől.)

És akkor itt bele lehetne menni annak szőrözésébe, hogy egészen pontosan mit hívunk tudásnak. Véleményem szerint az istenhívők többsége tényleg valamiféle érvrendszer miatt hisz, legyen szó a világunk komplexitásáról, a személyes tapasztalatairól, és a többi, tehát van egy a tudományos módszerhez hasonló logikai következtetésük, még ha ők ezt nem is így hívják. Az nagyon ritka, amikor valaki azt mondja, hogy nincs semmiféle oka/alapja hinni, de ő hisz. (Ő lenne a nevezett agnosztikus teista.) No de a racionalizálás is tudás? Az ellenérvek nemfigyelembevétele is tudás? Ezek olyan részletkérdések, amelyek már messze túlmutatnak azon az eredeti kérdésen, hogy "mi az állásfoglalásod isten létéről?". Olyan szinten túlbonyolítottuk a kérdést, hogy már mindent képesek vagyunk ábrázolni, csak a kérdésre adott választ nem.

Mindezek ellenére nem tartom ördögtől valónak az "agnosztikus-ateista" és "agnosztikus-teista" terminológiákat (így, kötőjelesen), de egészen más szisztéma szerint. Nem egy másik dimenzió bevonásával történő rendszerezésnek tekintem, hanem úgy, mint az ateista és agnosztikus közötti, illetve a teista és agnosztikus közötti állapotot. Agnosztikus-ateista alatt azt értem, hogy bizonytalan, de hajlik isten nemléte felé, értelemszerűen pedig az agnosztikus-teista szintén bizonytalan, de hajlik isten léte felé. Ezek nem az ateizmuson és teizmuson belüli kategóriák, hanem különböző kategóriák keverékei. Mint ahogy a kékeszöld sem a kék kategóriának részhalmaza, hanem a kék és zöld kategóriák keveréke. (Illetve, tekinthető a kék és zöld halmazon belüli részhalmaznak egyaránt, na de akkor az agnosztikus egyszerre ateista és teista is? Ugyan már!) Éppen ezért a halmazelméleti gondolkodás itt megtévesztő lehet, de éppenséggel megmaradhatunk annál is, csak jól kell bánni vele. Itt az lesz a döntő, hogy az illetőnek inkább a bizonytalansága a meghatározó, vagy inkább a van/nincs álláspontja, és aszerint sorolom az agnosztikus vagy a teista/ateista kategóriába. Ha felismertük, hogy itt egy bizonyossági skáláról van szó, akkor nincs más dolgunk, mint hogy meghatározzuk, melyek azok a pontok, ahol már így vagy úgy hívjuk az adott állásfoglalást.

Összegzésképpen tehát a terminológiarendszerem:

1. Ateista az, akinek a valóságról alkotott modellje nem tartalmaz istent.
   
   1. Erős ateista, aki állítja, hogy nincs isten, és nincs, vagy elhanyagolható az állításában való bizonytalansága. (Ennek egy részhalmaza a dogmatikus ateista.)
   2. Gyenge ateista, aki nem feltételezi, hogy van isten, és habár bizonytalanabb az erős ateistánál, ez a bizonytalanság még mindig elhanyagolható.
2. Agnosztikus az, akinek a bizonytalansága a meghatározó, mert sem isten létét, sem isten nemlétét nem tartja elhanyagolható narratívának.
   1. Erős agnosztikus, aki szerint soha nem is adható válasz a kérdésre, mert isten léte igazolhatatlan és cáfolhatatlan.
   2. Gyenge agnosztikus, aki azért nem tud választani, mert (jelenleg) nincs kellő ismerete a döntéshez.
3. Teista az, akinek a valóságról alkotott modellje tartalmaz istent.
   
   1. Erős teista, aki állítja, hogy van isten, és nincs, vagy elhanyagolható az állításában való bizonytalansága. (Ennek egy részhalmaza a dogmatikus teista.)
   2. Gyenge teista, aki feltételezi, hogy van isten (például ráutaló jelek alapján), és ez a feltételezése meghatározóbb a bizonytalanságánál.

Az agnosztikus-ateista és agnosztikus-teista megnevezések is tekinthetőek külön kategóriáknak, de szerintem szemléletesebb, ha ezeket nem rakom külön pontokba, mert igazából csak árnyalják a fő mérföldköveket. A skála elméletben akármeddig finomítható, csak mivel a kifejezéseink értelmezéseinek kilengése egy felbontáson túl már nagyobb lenne, mint a skála finomsága, így a túlzott árnyalgatás inadekvát lesz. Pont emiatt nem használok számértékeket sem, mert kötve hiszem, hogy bárki be tudná azonosítani, hogy ő most 98 vagy 99% biztos az állításában. Hangsúlyozom, ettől még a valószínűség nem veszti értelmét, csak egyszerűen túlságosan elnagyoltak az attitűdjeink egy ennyire szofisztikált rendszerezéshez.

Ami az én besorolásomat illeti, nagyjából erős ateistának vagyok mondható. Én is érzékelem, hogy egy Jahve-típusú isten az ellentmondásai miatt még biztosabban kizárható, mint egy deista teremtő, de azt gondolom, hogy a dawkins-i érvelés az utóbbi típusú istent is szinte biztosan kizárja, miszerint teljességgel valószínűtlen, hogy egy ilyen összetett lény egy őt létrehozó entitás vagy evolúciós folyamat nélkül létezzen. Tehát nem csak nem feltételezem a tapasztalatok híján, hanem egész egyszerűen túlmegy a józan ész határain. Persze, ilyenkor azonnal felmerül, hogy mit vagy kit is neveznénk igazán istennek, mert egy, a világunkat megalkotó földönkívüli entitást még nem feltétlenül hívnék annak. Egy ilyen típusú földönkívüli kapcsán inkább csak gyenge "ateista" vagyok, de egy olyasvalaki iránt, aki örökkévaló, mindentudó, mindenható, vagyis akit igazán isteni attribútumokkal jellemzünk, már az erős jelző a megfelelőbb.

Véleményem szerint a fent vázolt értelmezés konzisztensebb a mindent (is) magába foglaló modern ateizmus-definíciónál, amelyről kicsit az az érzésem, hogy afféle sunyi toborzó szándék áll mögötte, mint ahogy a katolikusok is képesek magukhoz sorolni azokat, akiket pusztán megkereszteltek, de ezen kívül nem gyakorolják a hitéletet. Ha egyszeriben minden bizonytalankodó emberre ráragasztjuk az 'ateista' bilétát, akkor csodát fogunk látni: hirtelenjében a túlnyomó többség ateista lesz... De meggyőzhető vagyok arról, hogy mégis csak az említett definíció a helyes, csak akkor tessék azt az én levezetésemnél jobban megindokolni. Én alapvetően annak híve vagyok, hogy inkább írjuk körül magunkat jó részletesen olyan szavakkal, amelyeket feltehetően mindannyian ugyanúgy értünk, mintsem üres címkékkel dobálózzunk, hiszen a fogalmaink jelentéstartalma is folyamatosan változott és változik a világra vonatkozó ismereteink, de főképp az ismeretelméletünk alakulása miatt. El kell fogadnunk azt is, hogy vannak többjelentésű szavaink, és nem kell senki fejéhez hozzávágni azt, ha "helytelenül" használja az ilyen homályos vagy többjelentésű kifejezéseket, inkább fejtsük ki részletesen, hogy mire gondolunk annak érdekében, hogy a lehető legpontosabban értsük meg egymást.