Az én ateizmusom

Az én ateizmusom

A tudományfilozófia félreértése – válasz a Kálvinista Apologetika cikkére

2018. március 16. - drue

Ezen blogposztom most kissé eltér a szokásostól, mert nem önállóan végigvezetett gondolatokat közlök le benne, hanem egy válaszreakció lesz a Kálvinista Apologetika oldal „"Tudományos" ellenvetések a vallásos hittel szemben” c. cikkére, amely itt olvasható. A cikk sorrendjében haladva a kiidézett részekre fogok reagálni.

[...] a saját létezésünket sem tudományos alapon hisszük, hiszen egyénileg a létezésünket nem valamiféle érzéki bizonyíték alapján tudjuk és nem is ellenőrizzük ilyen alapon. Miért? Mert ha azt a meggyőződésemet, hogy létezem arra alapozom, amit érzékeltem, akkor eleve azt kell gondolnom, hogy létezem, tehát az érzékletet én érzékelem és egy végtelen, körbeforgó érvelésbe süllyedek.

Azzal a megjegyzéssel, miszerint a saját létezésünket sem tudjuk bizonyítani, nem először találom szemben magam hívők részéről, így már amúgy is ideje volt erre megfogalmaznom egy kritikát.

A lényegi állításom az, hogy a saját létünk se nem evidencia, se nem hit kérdése. A cikk írója – és általában az ateizmust ezen gondolattal kritizálók – abban a hamis dilemmában élnek, hogy mindössze ez a két kategória él, holott megfeledkeznek a definíciókról és az axiómákról. Az az állítás ugyanis, hogy "Létezünk." egy axióma, amely kimondott, vagy ki nem mondott alapvetéseken nyugszik. Amint azt már pedzegettem a tudományfilozófiával foglalkozó blogposztomban, a tudományban azt nevezzük igaznak, amely egyszerre ellentmondásmentes is, valamint a tapasztalatok is levezethetőek belőle, és ezen alternatívák közül is a legegyszerűbb. Ez egyáltalán nem egy önkényes definíció, hanem a természetes megfigyelésből adódó, legegyszerűbb működőképes valóságmodell (értsd: az újszülött csecsemő is ezt a módszert alkalmazza). De foghatná valaki magát, és mondhatná, hogy mi valójában ötdimenziós szuperhernyók vagyunk, és repkedünk a hipertérben, és amit tapasztalunk, az valamiféle különleges leképezése a valóságnak. Akár ebből is össze lehetne állítani egy ellentmondásmentes modellt, amely ezáltal akár működhetne is, de nem a legegyszerűbb modell lenne, hanem önkényesen túlvariált. Teszem hozzá, a különféle kozmológiai elméletek is élnek effajta extradimenziós megfontolásokkal, de ott meg is van ennek az oka, tehát szó sincs önkényességről. A valóság bonyolultsága, valamint a magyarázatok legegyszerűbbikének kiválasztására való törekvés kettőssége határozza meg a tudományos világlátásunkat. Vagyis a bonyolultság faktorát kizárólag maga a megfigyelt világ hozza létre, azonban a mesterséges bonyolítás nem megengedett, ezt mondja ki Occam borotvája is.

No de visszatérve tehát a létünkre, látható, hogy a tudományos felfogás szerinti igaz állításon alapuló axiómáról beszélünk. Vagyis: Definiáltuk, mit tekintünk igaznak, a létünk pedig egy ezen definíció alapján azonnal belátható axióma. Lehetne éppen más definícióra is alapozni, ekkor más következtetésre is juthatnánk. Pl. mondhatná valaki, hogy az álmaink ugyanúgy a valóság része, mint amiket napközben élünk meg. Elméletileg nem lehetne ez ellen semmiféle kifogással élni, csak végig kell gondolni, hogy létre lehet-e hozni egy ugyanolyan ellentmondásmentes valóságmodellt általa, mint az előzővel, és egyszerűbb lenne-e annál. Vélhetőleg nem lenne egyszerűbb, bár a lehetőség adva van bárki számára, hogy ezt megcáfolja. Az álmainkban megélt tapasztalatokat nagyszerűen megmagyarázzák az agyunk működésével foglalkozó tudományok abból a szemléletből, mely szerint a külső valóság az, hogy az ágyban fekszem és alszom, nem pedig ami éppen az álmomban történik. Ha soha nem kelnék fel az álmomból, nem is lenne tapasztalatom arról, hogy milyen "ébren" lenni, akkortól kezdve már nyugodtan definiálhatnánk valóságként az álomban megélt dolgokat. Ezesetben ugyanis szükségtelen bonyolító tényező lenne azt feltételezni, hogy mi valami külső testben fekszünk, és az ottani agyunk álmodja azt, amit most megélünk.

Azonban, van egy szolipszizmusnak nevezett látásmód, amely majdnem azonos ezzel az álmodás elképzeléssel, azzal a különbséggel, hogy nem feltétlenül rendel valami külső testet az élményekhez, amely éppen álmodik, hanem magát a tudatot nevezi ki egyedül létező entitásnak, és abból vezeti le az összes tapasztalatot. Bármilyen bizarrul is hangzik ez az elképzelés, én magam semmilyen érv alapján nem tudom eldönteni, hogy a szolipszizmus, vagy pedig a klasszikus, tudaton kívüli külső valóság elképzelése a helyes. Ebben számomra még Occam sem segít, mert egyáltalán nem triviális, hogy melyik felfogás az egyszerűbb. Ezt a kérdést eldönthetetlennek tartom. Hogy valamilyen úton-módon mégiscsak kideríthető, melyik a helyes, arra ugyan nyitott vagyok, de elképzelésem sincs, hogy ez hogyan volna lehetséges.

Amikor egyes istenhívők nekem szegezik a "még a létezésedet sem tudod bizonyítani" vádjukat, akkor értelmezésem szerint ők a szolipzizmus lehetőségére gondolnak. Csakhogy a szolipzizmus az igaz volta esetén sem cáfolja a dolgok létezéséről alkotott kijelentéseinket, hiszen mint fentebb írtam, a létezést magát (és nem a létezőt!) mi magunk definiáljuk, azt nem kell külön bizonyítani. Az álom-példánál maradva tehát: ha annak híve lennék, hogy az álom is ugyanolyan valóság, mint az éber állapotban történő dolgok, nem volna kötelességem ezt bizonyítani, ugyanis egy másfajta definícióra alapozva hoztam létre a valóságmodellemet. Az álomra valóságként való tekintés ellen pusztán csak az egyszerűsítés elve szól, azaz hogy szükségtelen azt külön valóságként definiálni, ha egy egyszerűbb és ellentmondásmentes rendszerből (amely szintén egyezik a tapasztalatainkkal) meg tudjuk magyarázni az álom okát. Magyarán, aki azzal a váddal illet, hogy nem tudom bizonyítani a saját létemet, annak az a válaszom, hogy nem is kell, mert ez a létdefiníciómon alapuló axióma.

Hogy a körkörösség vádja mennyire lenne jogos abban az esetben, ha a saját létünkre is bizonyítandó állításként tekintenénk, első nekifutásra nem tudom megmondani. Azonban a fentiek fényében ezen nem is érdemes gondolkodni, hiszen most már tudjuk, hogy a létezés egy definiált alapfogalmakon nyugvó axióma.

A másik oldala ennek az érvnek az, hogy gyanúsnak ítél mindent, ami nem tudományos – és ezzel önmagát semmisíti meg. De mivel az, hogy „a vallásos hit nem tudományos” nem egy tudományos, hanem filozófiai állítás, így önmagát is gyanúsnak, ésszerűtlennek és tévesnek minősíti. Ez a kifogás tehát súlyos tévedés.

Az író itt összekeveri az objektumok megismerésére vonatkozó módozatot az objektumoktól független állítások helyességét eldöntő módozattal. Az, hogy minden gyanús, ami nem tudományos, az nem arra vonatkozik, hogy ebbe beleértenénk a filozófiai állításokat is, hanem itt a létezőnek vélt objektumokra (ezek mindegyikére) értjük azt, hogy kizárólag a tudományos móddal lehet megvizsgálni. Ergo Isten léte egy természettudományos kérdés, ezért is mondom én azt például, hogy nincs Isten, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy maga a vizsgálati módszer (vagyis a tudomány) nem ugyanolyan objektum, mint mondjuk Isten, amelynek a létét lehetne vizsgálni. Magyarán a "létezik-e Isten?" egy tudományos kérdés, az viszont már nem az, hogy miért a tudományos megismerést tartom mérvadónak.

Mit állítanak ezzel az érvvel? Hogy minden, ami nem bizonyítható eleve gyanús. De mivel Ratzsch szerint sem a tudományos meggyőződéseket, sem a mindennapi meggyőződéseinket nem lehet szigorúan bebizonyítani[4], ez az érv nem csak a vallásos hitet, hanem saját megát is érvényteleníti. De mivel ez a kifogás bizonyíthatatlan, önmagát is kétes értékűnek, irracionálisnak, ésszerűtlennek minősíti és élét veszi minden ellenvetésnek.

Az érvvel az a probléma, hogy nem veszi figyelembe a dolgok valószínűségi faktorát. A tudós tisztában van azzal, hogy egzakt bizonyítás nincs a természettudományban, viszont a gyanússág mint bélyeg figyelembe veszi ezt a bizonytalansági faktort is, és egész egyszerűen amely dolgok valószínűsége nem elegendő ahhoz, hogy bizonyítottnak tekintsük, azt gyanúsnak mondjuk. Így tehát szó sincs arról, hogy saját magát érvénytelenítené a "minden, ami nem bizonyítható eleve gyanús" megfogalmazás.

a vallás bírálója milyen evidenciát hoz fel annak alátámasztására, hogy a világegyetem teremtetlenül is keletkezhet? (Hiszen ő maga hangsúlyozza az evidenciák fontosságát).

Itt ismerkszik meg az író hiányossága a tudományfilozófia ismeretében, ugyanis a tudományfilozófia nem csak empírián nyugszik. Ha ugyanis ez így volna, még elméleteket sem alkothatnánk, amelyek logikai extrapolációi a tapasztalatoknak. Magyarán egész egyszerűen szalmabáb az az állítás, hogy kizárólag csak az evidenciákra alapoznánk a nézetünket. A tudomány módszerre empíria (evidencia) és ráció egyszerre, egyiket sem nélkülözheti. És csak abban az esetben feltételezünk egy extra tényezőt, ha az már megválaszolja azt a kérdést, ami nélküle fennállt. Ha nem válaszolja meg, vagy megválaszolja ugyan, de nem tudjuk bebizonyítani a létét, akkor nem tekintjük igaznak, előbbi esetben nem is feltételezzük. Isten esetében jóval rosszabb a helyzet, mint ahogyan ezt a hívők beállítják, ugyanis nem csak nem tudjuk bebizonyítani, hanem a kérdéseinket sem válaszolja meg, legfeljebb tovább tolja azokat (amely hibával érdekes módon pont az író vádolja meg az ateista oldalt). Ezt a következő idézetre reagálva fejtem ki.

Egyesek úgy gondolják, hogy a világegyetem öröktől fogva létezik, így elvetik a teremtettséget (a végtelen univerzum ellen erős fizikai és filozófiai ellenérvek hozhatók fel). Ha azonban a világegyetem létrejött és nem jöhetett létre magától, akkor a létező univerzum evidenciát – mégpedig konkluzív evidenciát – jelentene az istenhitre (lsd. az ún. kalám-érvet).

Itt pedig az író sajnos ekvivalensnek tekint egyes következtetéseket, amelyek koránt sem azok. Egyrészt az, hogy valami létrejön, nem ekvivalens azzal, hogy valaki létrehozza azt. A magától történő létrejövetel elleni teista érv kitelik annyiban, hogy "nem láttunk még olyat", no de akkor ennek ugyanígy állnia kellene a mindenhatóra is, akire szintén ugyanez vonatkozik, és ezzel együtt a cselekedetére is (hiszen nem látunk létrejönni világokat). Másrészt a probléma ennél még mélyebb, mert nincs szó arról, hogy a világ valaha is létrejött volna. Annak ellenére, hogy volt kezdete. Az antropomorf gondolkodás ösztönösen arra készteti az embert, hogy valaminek a kezdetére úgy tekintsen, hogy az ott jött létre, azonban pl. a világegyetem esetén ezek nem járnak kéz a kézben. A kezdetet úgy lehet elképzelni, hogy akkor indult el a világ, és abban történt változás, ami eleve "adva" volt. Nem jött létre semmi, nem keletkezett semmi, csak a létező változott meg. Ugyan félreértsére adhat okot, de megkockáztatom azzal a hasonlattal élni, hogy az univerzum olyan, mint egy videofelvétel. Az, hogy elindul a film, még nem jelenti, hogy ott is jön létre, hiszen az már rajta van "a szalagon".

Én eleve hibás elképzelésnek tartom a semmiből valami képzetét, azonban ez egyáltalán nem a tudományos, hanem a teista látásmódból ered. Valamiért – és számomra ez a legnagyobb rejtélyek egyike – az ember a legtöbb esetben úgy képzelte el, hogy az adott kultúra istene a semmiből hozta létre az univerzumot. Amikor bejött a képbe az ősrobbanás-modell, akkor a hívek önkéntelenül is átvitték gondolatban a "semmiből valami" képzetét, azonban az ősrobbanás-modell ilyet nem állít. Ezen felül pedig az örök vs. véges univerzum közti véres harc is értelmét vesztheti, ugyanis az univerzumra értelmezhető időfogalom nem azonos a mi földi viszonylatokban megszokott időfogalmunkkal, ezzel együtt pedig mindenféle fizikai és filozófiai ellenérv is hibás lehet. Ha vesszük például az entrópia fogalmát, koránt sem biztos, hogy tényleg ez a legáltalánosabb jelzője az idő múlásának illetve irányának, hiszen ismétlem, a földi viszonylatokban tudunk csak erre vonatkozóan kijelentéseket tenni (beleértve most az univerzum eddig megfigyelt tulajdonságait is).

A teisták részéről felhozott evidenciák elvetésével azonban az ateisták azt állítják, hogy azt, hogy létezünk semmiképpen sem lehet összefüggésbe hozni a teremtettséggel, illetve, hogy ilyen összefüggést soha nem is fogunk fölfedezni.

A kérdés ismét csak az: milyen evidencia támasztja alá az ateisták ezen kijelentését? A létező univerzum? Mondhatnánk, hogy igen, de csak akkor, ha az univerzumról tudnánk, hogy teremtetlen. Azonban éppen erről szól a vita, így ez petitio principii (körkörös érvelés) lenne.

Fentebb már volt erről szó, de csak röviden reagálva: Occam borotvája miatt nem tesszük fel Istent. Fölösleges feltételezni, és semmit nem magyaráz meg. Általában az a probléma, hogy a teisták azért állnak meg Istennél, mert őrá már olyan tulajdonságokat vonatkoztatnak (pl. oknélküliség), amelyek szerintük az univerzumra nem igazak, ez azonban megint megalapozatlan feltevés. A kvantummechanika álláspontja szerint magában a természetben is léteznek oknélküli folyamatok, innentől kezdve az Istenre való mutogatás transzcendens, oknélküli tényezőként szükségtelen. Izgalmas belegondolni, hogy egy teista talán az oknélküliséget tekinti transzcendenciának, no de akkor ezen definíció szerint a természettudomány a kvantummechanika óta foglalkozik a transzcendenssel (ez esetben kérdés, hogy miért vetik a tudomány szemére, hogy nem foglalkozik a transzcendenssel ;) ), amely megint csak a vizsgálható (azaz természettudományos) kategória.

Mit mondhatunk hát összegzésként az „evidencia nélkül semmit nem lehet elfogadni” ateista érvről? Azt, hogy egy végtelen regresszióba torkollik, hiszen ha evidenciák alapján hiszünk valamit, akkor az evidenciák megbízhatóságában sem kételkedhetünk; de ha valamit csakis evidenciák alapján vagyunk hajlandóak elhinni, akkor az evidenciáinkra is evidenciával kell rendelkeznünk.

Mondom, ez egy szalmabáb. Nem állítjuk, hogy csak az evidenciára alapozunk, hanem ugyanígy a rációra is. De úgy is fogalmazhatnék, hogy valaminek a nemlétére nem kell evidencia, csak a létére, így az is fennáll, hogy minden létezőt evidencia alapon fogadunk el (adott esetben megengedve a már említett logikai extrapoláció lehetőségét).

Érdekes egyébként ez a végtelen regressziós kérdés, ugyanis pontosan a teistáknak kellene érdemben reagálniuk arra a Dawkins-féle érvre, mely szerint ha mindennek van oka, akkor Istennek mi az oka / ki hozta létre, és ugyanígy áll a kérdés az ő teremtőjére is. Mint fentebb írtam, nem jelenthetjük ki a priori, hogy magában az univerzumban nem lehet jelen az oknélküliség, sőt mi több, a kvantumfizika szerint valósan vannak ilyen jelenségek a mikrovilágban.

Két lehetőség marad tehát az ateista előtt: 1. vagy azt mondja, hogy az emberek meggyőződései olyan meggyőződéseken alapulnak, melyek önmaguk számára szolgálnak evidenciául, vagy 2. feladja a saját elvét és kijelenti, hogy vannak olyan meggyőződések, amiket evidencia nélkül is ésszerű elfogadni.

Mint írtam, nem csak evidencia és hitbéli elfogadás létezik, hanem vannak dolgok, amelyeket definíciók alapján axiómaként kezelünk. Így tehát a második válasz a helyes attól eltekintve, hogy bármiféle elvemet is fel kellene adnom.

Feltehetné a kérdést valaki, hogy Isten létét miért ne tekinthetnénk axiómának. Az ezzel kapcsolatos Wikipédia-cikk szerint az axiómáknak követelményrendszere van, és minimum kérdéses, hogy az Isten-fogalomra ráhúzható-e. Eleve az sem tisztázott, mit értünk Isten alatt, a nem tisztázott fogalmakról pedig állítás sem mondható. Persze pl. a matematikában is vannak olyan fogalmak, amelyeket nem definiálunk, csak használunk, de ezek végtelenül egyszerű fogalmak (pl. pont, halmaz, egyenes, stb.), definiálás nélkül tudunk velük állításokat megfogalmazni. Ezzel szemben Istenről minden elmondható, csak az egyszerűség nem. És tekintve a különböző vallások isteneit, az ellentmondásmentesség sem, amely szintén axióma-kritérium. Ha veszünk egy lecsupaszított Istent, akit csak annyival jellemzünk, hogy az univerzum alkotója, és nincs oka, akkor az állítás megint túl általános, és megkülönböztethetetlen egy élettelen tényezőtől, amely szintúgy okozhatta az univerzumot. És tegyük hozzá, Isten létéből nem szoktak ellenőrizhető állításokat levezetni, amelyek alapján azt mondhatnánk, hogy Isten egy jó axióma.

Ennek az ellenvetésnek két része van. Az első rész nem más, mint egy induktív következtetés.[5] Ez a következtetés azt állítja, hogy mivel sikerült a világ megértésének korábbi vakfoltjait, hézagait természettudományos magyarázattal megszüntetni, akkor idővel minden ilyen hézagot sikerül majd betömni. [...] Az ellenvetés első része nem lehet bizonyíték, hiszen az egy induktív következtetés, az induktív következtetések pedig logikai értelemben nincsenek szigorúan igazolva.

Ez egy furcsa felvetés, ugyanis a természettudományban rendszerint induktív logikát alkalmazunk, tehát konkrétan azért kritizálni az érvet mert induktív, ostobaság, hiszen ez azt mutatja, hogy a cikkíró nem ismeri a tudomány módszertanát. Az más kérdés, hogy nem minden induktív érvet fogadhatunk el igaznak. És valóban, én sem tekintek tényként arra, hogy a tudomány minden hézagot betölt majd. Lehet, hogy így lesz, lehet, hogy nem. Munkahipotézisként tekintünk arra, hogy a világot meg tudjuk ismerni, de ez nem alapvetés, és bármikor be is bizonyosodat, hogy nem igaz. Azonban mindaddig élni kell ezzel a feltételezéssel, míg be nem bizonyosodik ennek ellenkezője, ugyanis ez a munkahipotézis a hajtóereje a tudománynak.

Teszem hozzá, hogy Hawking befejezett jelenben fogalmaz, azaz már tudunk annyit szerinte, amely Isten létét fölöslegessé teszi, tehát szó sincs arról, hogy itt valami jövőbeli várakozásról lenne szó.

A tudomány gyakorlatában azonban az „elfogadható” megegyezik a „természetelvű”-vel, így ha egy nem kielégítő elmélet helyes alternatívája egy nem-természetelvű teória lenne (pl. Isten beavatkozására hivatkozó), a tudósok nem fogadnák el azt, hanem vagy megtartanák a helytelen régi elméletet, vagy egy másik, természetelvű teóriát keresnének, amely ugyanolyan téves lehet, de ezt talán még ekkor senki nem tudja.

Igazság szerint nehéz megmondani, mit jelent a természetelvűség. Vajon az intelligencia-nélküliséget? Ebben az értelemben ugyanis hamis az állítás, hiszen régészeti leletek kutatásakor, vagy földönkívüli intelligenciák keresésekor nagyon is intelligenciára utaló jeleket után kajtatnak. Azonban az effajta keresgéléssel az a bibi, hogy csak antropomorf módon lehet végezni. Az emberről magáról tudjuk, hogy mit tart tervszerűnek, illetve felismerhetünk tárgyakat, amiket valószínűleg ember, vagy emberhez hasonló intelligenciájú lény alkotott. Azonban tőlünk eltérő intelligenciákat adott esetben megkülönböztethetetlennek találunk a természeti folyamatok eredményétől, sőt mi több, még a természet és az intelligencia közötti határ is képlékeny.

Ha pedig a "nem természeti" kifejezés nem intelligenciára, hanem valami természeten túli, transzcendens elemre utal, akkor az a kérdés merül fel, hogy honnan ismeri fel a teista, hogy ott természeten túli hatásról van szó, vagy pedig csak egy általa ismeretlen természeti jelenségről.

De az alapvető probléma a mesterségesen húzott természetes-transzcendens határvonallal van. Ez pont ugyanaz az eset, amikor valaki megkülönböztet "fizikai" meg "szellemi" szférákat, holott vizsgálati szempontból semmi hasonló kategorizálás nem történik. A tudomány nem jelenti ki, hogy csak természeti/fizikai folyamatokat vesz számításba, hanem azt jelenti ki, hogy csak azzal foglalkozik, amit vizsgálni tud. Istent illetve a transzcendenst nem azért utasítja el a tudomány, mert megátalkodott materialisták és ateisták ülnek a tudósszékekben, hanem azért, mert Isten se nem falszifikálható, se nem verifikálható tétel (és mint említettem, axiómának sem felel meg). Tehát ahhoz, hogy valaki korrektül le tudjon ülni tudományfilozófiával foglalkozni, annak ki kell dobálnia a szótárából a "fizikai", "szellemi", "természeti", "transzcendens" kifejezéseket, mert hamis képet adnak a tudomány kérdéseiről, megismerési módszeréről. A képlet ennél sokkalta egyszerűbb: A tudomány azzal foglalkozik, ami vizsgálható, azzal pedig nem foglalkozik, ami nem vizsgálható.

Azt pedig egyenesen hamis állításnak tartom, hogy a tudomány megtartana egy olyan elméletet, amely ugyan tévesnek bizonyul, de nem talál rá jobb természeti magyarázatot. Ha létezik is ilyen, az emberi hibából adódhat, én azonban őszintén ellenzem, hogy bizonyítottan téves elméleteket oktassanak. Ha ilyen történik, az a tudomány módszerének megcsúfolása. Ha egy bevált elmélet megbukik, ugyanakkor nem lép helyére alternatíva, akkor azt kell mondanunk, hogy nem tudjuk. Az viszont természetesen fennállhat, hogy egy másik elméletet keresnek a tudósok, amely szintén téves, de ezért előre nincs okunk ítéletet mondani. Soha semmilyen elmélet nem garantáltan igaz egzaktul, ez azonban nem érv amellett, hogy valamiféle isteni magyarázatok is szóbajöhessenek.

Az ateisták gyakran hangoztatják azt a véleményt, hogy a tudomány önmagát korrigálja (amibizonyos mértékig így is van), de ha a létező valóság teljessége túlnyúlik a természeti világ határain, akkor a tudomány egészen addig elzárja magát az igazság egyes területeitől, amíg a gyakorlatában a módszertani természetelvűség szabályaihoz ragaszkodik.

Egy az egyben a fent említett hamis kép alapján megfogalmazott állítás. Szó sincs önkényes elzárkózásról, egyszerűen csak követjük a falszifikálhatóság és verifikálhatóság kritériumait. Keresztényekre különösen jellemző, hogy hajlamosak kétpólusú ellentáborokra osztani a világot, és egy tengelyre felfűzni a világ összes nézeteltérését, és ebből eredendően rengeteg hamis kategorizálást hoznak létre. A valóság ezzel szemben az, hogy bizonyos játékszabályaink nem engedik a szerintük bizonyítható állításaik érvényesülését, pont azért, mert a valóságban nem bizonyíthatóak (vagy nem cáfolhatóak). Szó sincs semmiféle ideológiai háborúról, miszerint a konok tudomány eltökélte volna, hogy Isten ellen fog háborúzni, és elkötelezett materialista harcosként fogja a társadalmat alakítani.

De tegyük fel, hogy a világ minden jelenségét meg lehetnek magyarázni, pusztán a természeti törvényekre hivatkozva. De ha ez történne, felmerülne a kérdés: miért ezek a törvények vannak érvényben? Három választ lehetne felhozni: 1. ezen törvények léte „nyers tény”, 2. valamiféle mélyebben rejlő természeti törvények adnak magyarázatot, 3. a tudomány hatáskörén kívül (pl teológia) meglévő elvekre lehet hivatkozni. Azonban az 1. magyarázat nem magyarázat, csak kijelentés, a 2. magyarázat szintén nem magyaráz, csak hátrébb tolja a problémát (tehát nem teljes a tudományos magyarázat), a 3. magyarázat pedig túllép a tudomány hatáskörén (tehát nem jelent teljes értékű tudományos magyarázatot).

Jómagam egyik álláspontot sem képviselem. Az én (hangsúlyozottan nem bizonyított!) elképzelésem szerint a természeti törvények visszavezethetőek matematikai összefüggésekre, csak ezek legtöbbjénél ezt még nem ismertük fel. De vegyük például a Föld megfelelő helyét az univerzumban, illetve a naprendszerben. Kepler valamiféle mély természeti törvényt keresett amögött, hogy a Föld miért van pont megfelelő távolságban a Naptól, és egy csomó más tényező is stimmel. Ma már úgy látjuk, hogy semmiféle törvényszerűség nem áll emögött, hanem egyszerűen a bolygók nagy száma garantálja azt, hogy lesz olyan, amelyen létrejön a miénkhez hasonló létforma. Vagyis a természeti törvény helyett találtunk egy statisztikai (matematikai) törvényt. De tekintsünk a már említett entrópiára. Annál ugyanez a helyzet. A 19. században egyszerű megfigyelés vezette a tudósokat arra, hogy az entrópia mindig növekszik, és ezt elkönyvelték természeti törvénynek. Ma pedig simán tudjuk kombinatorikai ill. statisztikai alapon kezelni az entrópiát, ami megint egy matematikai jelenségre vezeti vissza a makroszkopikusan természeti törvénynek vélt megfigyelést. Elképzelhetőnek tartom tehát, hogy minden természeti törvény mögött valamiféle matematikai háttér áll. Lehet, hogy a kő is mindig azért esik lefelé, mert kiválogatódnak azok a valóságok, amelyekben nem lefelé esik.

De ha nem lenne igaz az elképzelésem, akkor is hibás az idézett fejtegetés. Az első pont abban az értelemben igenis elismerhető magyarázatnak, hogy egy adott törvény mögé szükségtelen alkotót képzelni. Aki ugyanis kötelességszerűen rendel a törvényhez alkotót is, annak ugyanilyen kutyakötelessége az alkotóhoz is alkotót rendelni. Egyszerűen semmi nem indokolhatja azt, hogy kettős mércét alkalmazzon, miközben az alkotó létét sem tudja megfelelően megindokolni, csak antropomorf módon az emberi törvényhozásból indul ki, mi szerint azokat mind emberek hozzák létre. A természeti törvények nem hasonlíthatóak az emberi törvényekhez. A mélyebben rejlő természeti törvényekre ugyanez a levezetésem vonatkozik. A harmadik pont pedig a már említett vizsgálhatósági kritérium miatt nem járható út.

Ha azonban egy jelenségre adható természetelvű (naturális, tudományos) és nem természetelvű (pl teológiai) magyarázat is, miért kell a. automatikusan választanunk a kettő között (mintha e magyarázatok kizárnák egymást), b. miért kellene a természetszerű magyarázatot előnyben részesítenünk?

Lásd fent. Nincsenek "természetszerű" magyarázatok. Vizsgálható és nem vizsgálható magyarázatok vannak.

Induktív következtetés esetén az egyes eredményekből, adatokból következtetünk az általános törvényszerűségekre. Például a fogalomalkotás is az induktív következtetés példája. A matematikai feladatok megoldásánál is gyakran alkalmazzuk a logikai következtetésnek ezt a formáját, például amikor számsorozatoknál ki kell következtetni azt az általános szabályt amely szerint az felépül.

Ez a teljes indukciós bizonyítási módszer, amely egyedül a matematikában ismeretes, egyébként pedig az induktív logika a matematikában nem bizonyíték erejű. Ne felejtsük el azonban, hogy a természettudományoknál viszont már előszeretettel használjuk az induktív logikát, cserébe viszont elismerjük, a természettudományokban 100%-os bizonyítás nem létezik.

A bejegyzés trackback címe:

https://azenateizmusom.blog.hu/api/trackback/id/tr6113742318

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

TanNé · http://erkolcstan.blog.hu/ 2019.04.18. 17:47:05

Kálvinista Apologetika logikátlansági példa

Kálvinista Alpologetika (lefordítva hitkomisszárság) nevezetű klikk próbálja JahveZsidóSátánIsten / ZombiJézuska judeokeresztény bibliában leírt valóságosságát bizonyítani. Itt van idézve a hosszabb és eredeti, behelyettesítés nélküli változat. Ilyen nevetséges dolgok születnek, ha egyesek a hit világából át próbálnak menni a logika és a racionalizmus világába.

erkolcstan.blog.hu/2019/04/17/kalvinista_apologetika_logikatlansagi_pelda
süti beállítások módosítása