Úgy vélem, azt a korszakot éljük, amelyben nemzetközi szinten értve kiemelt hangsúlyt kapnak az erkölcsi kérdések, olyannyira, hogy a törvényhozásban is szerepet játszanak. Természetesen nem arra gondolok, hogy régen ne lett volna bűnüldözés, hiszen nagyon is volt, csak nem fordítottak különös figyelmet olyan problémák felé, amelyeket a köznyelv inkább lelkieknek, mintsem fizikaiaknak nevezne. Régebben inkább az uralkodóhoz való hűség, a harcokban való bátorság, a szegények segítése, a család megvédése jelentették a legfőbb erényeket, míg ma inkább a közteherviselés, szolidaritás, tolerancia, gyengék megvédése töltik be ezt az állást. Szó sincs most arról, hogy a két csoportra osztott erényekhez értékítéletet rendeljek, pusztán azt szeretném ezzel megvilágítani, hogy a közhangulat alapvetően más kérdések körül forog, mint korábban.
Érdekes kérdés, hogy vajon mi okozta a közgondolkodás eme átformálódását. Első helyre én mindenképp a jóléti társadalmat helyezném. Elvégre ha nem a mindennapi betevőn kell aggódnunk, vagy éppen azon, hogy idén vajon melyik gyermekem fog meghalni egy még gyógyíthatatlan betegségben, akkor a fókusz elmozdul olyan tényezők felé, amelyek nem jelentettek a túlélés szempontjából problémát. Gondoljuk csak el, hogy mikor az ősember a vadállatoktól menekült, micsoda oltalomként tekinthetett az éppen ott talált búvóhelyre, amely netán még az időjárási viszontakságoktól is megóvta őt. Ilyen életkörülmények között közröhely tárgya lenne az az ember, aki ügyet csinál egy szurikáta akaratlagos vagy éppenséggel véletlen elpusztításából, ugye. A jóléten kívül a vallás is erősen befolyásoló tényezője lehet annak, hogy mit tart a közgondolkodás erénynek, de ezzel együtt éppen a vallás hiányát, sőt még a pszichológia fejlődését sem tartom érintetlennek a dologban.
A fenti tényezők sokfélesége igazolja az erkölcsiség törékeny mivoltát, amelyet egyébként már egy korábbi posztomban is kifejtettem. Jelen esetben nem azt a kérdést teszem fel, hogy relatív-e az erkölcs, hanem hogy van-e mód a különböző erkölcsi értékrendek közötti áthidalásra.
Először is tisztáznunk kell, hogy az erkölcsi különbségekből akadó konfliktusok esetleges felszámolása még nem hozná el automatikusan a világbékét, mert konfliktusokat természetesen nem csak az erkölcsi különbségek generálnak, hanem a különböző érdekek is, amelyekkel itt most nem foglalkozunk. Nyilvánvaló, hogy ha veszünk például két, egymással konkurens vállalatot, akkor ők az azonos értékrendjük ellenére – miszerint természetes az, ha levadásszuk a versenytárs ügyfeleit/vevőit – is harcolni fognak egymással.
Másodszor is, meg kell vizsgálnunk, hogy mi okozza egy adott erkölcsi felfogás kialakulását. A legfőbb probléma ugyanis az szokott lenni, hogy a – mondjuk így – erkölcsi harcosok a legritkább esetben foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy miért gondolnak ők maguk, vagy éppen a másik fél erkölcsösnek valamit, hanem sokkal inkább azon vannak, hogy a saját erkölcsi értékrendjüket juttassák érvényre. A belátás lépcsőjének első foka viszont pont az, hogy ha nem tudjuk megokolni egy adott erkölcsi felfogás miértjét, akkor azt továbbadni sem tudjuk, ergo a célunkat sem fogjuk tudni elérni. Gyökértelenné válik az állításunk, ezáltal nem csinálunk mást, csak propagandát.
Persze konkrétan megindokolni egy erkölcsi látásmódot nem lehet, mert ez ízlés kérdése, tehát szó sincs arról, hogy egy erkölcsi döntés igaz vagy hamis voltát el lehetne dönteni a szó arisztotelészi értelmében. Hanem csak azt lehet megmutatni, hogy konkrétan milyen természeti okai lehetnek, amelyek miatt egy erényrendszer kialakul.
Vegyünk egy kézenfekvő példát, a rasszizmust. Természetesen lehet, és – én magam is úgy vélem, hogy – kell harcolni ez ellen, de nem mindegy, milyen módon tesszük. A rasszizmus elleni küzdelemben – mint ahogy minden más értékrendszer érvényrejuttatása esetén is – elsősorban az indulat az, ami motivál, ami cselekvésre ösztönöz. Persze ennek is megvan a maga biológiai oka, de ha ezt tudatosítjuk magunkban, akkor nagyobb eséllyel tudunk erőt venni magunkon, és felvenni egy olyan magatartást, amely szerint nem a rasszista ember iránt érzett harag vezérel minket, hanem annak ismerete, hogy egyáltalán miért létezik a rasszizmus jelensége. Nyilvánvaló evolúciós előnyei voltak annak egykoron, hogy a hozzánk genetikailag közel álló egyedekhez vonzódtunk, illetve őket akartuk megvédeni, és a genetikailag távolabb álló egyedekkel pedig távolságtartóbbak voltunk. Mivel az evolúció nem ismeri a faj fogalmát, nyugodtan elképzelhetünk egy farkashordát is, amelynél a "rasszista" fél éppenséggel a farkasokat akarja kirekeszteni, ismervén a farkasok általánosan agresszív, harapós tulajdonságát. Persze az egyenlőség elvét szem előtt tartó fél ekkor meglehetősen közröhely áldozata lehetne, ha éppenséggel a farkasok oldalára állna azzal a dumával, hogy nem kellene általánosítani minden farkasra néhány tíz, száz, ezer, millió általuk elkövetett gyilkosságból.
Természetesen nem akarok beleesni a "szakáll érve" hibába, tehát szó sincs arról, hogy bármely embercsoportot a farkasokkal azonosítanék, hanem csak arra hívom fel a figyelmet, hogy amit nem értünk mikro szinten, ahhoz egy makroszkopikus, szélsőséges példát kell hoznom, hogy lássuk, honnan is ered az idegenektől való viszolygás. A példa említése pedig már arra sarkallja a racionális embert, hogy végiggondolja, jogos-e a rasszista rasszizmusa, vagy sem. Tehát máris egy lépést tettünk előre affelé, hogy ne érzelmi, hanem racionális alapon közelítsünk egy konfliktushelyzethez, ezáltal esélyt adva annak, hogy megértjük egymás gondolkodását, és netalán még azt is elérhetjük a másiknál, hogy hallgasson ránk, és ne legyen rasszista.
E fenti példán azt is nagyszerűen lehet szemléltetni, hogy milyen hibás módokat alkalmaz a rasszista és az antirasszista fél is egyaránt. Tegyük fel, a rasszista azt mondja: "Én gyűlölöm őt, mert cigány/fekete/fehér/sárga/hupilila." Az antirasszista erre rendszerint így válaszol: "Mások gyűlölete rossz dolog.", vagy: "Pusztulj, te rasszista állat.", stb. Természetesen itt semmilyen érdemi kommunikáció nem zajlik, csak tűztáplálás, illetve a saját látásmódok hangoztatása, propagálása. Az érdemi komminikáció ott kezdődik, hogy a felek megpróbálják megindokolni a látásmódjukat. Mint már említettem, nem matematikai levezetésre kell itt gondolni, hanem csak egyszerű bemutatására annak, hogy mi alakította ki az illetőben az adott gondolkodást. Ezt mind a két fél meg tudja tenni, ehhez csak hajlandóság szükséges. A rasszista fél például kezdheti ezzel: "Nézd, nekem általános tapasztalatom, hogy a cigányok durvák, zaklatják az embereket az utcán, ezért úgy vélem, jogos a félelmem tőlük." Vegyük észre, hogy a tudományos értelemben vett igazság azon áll vagy bukik, hogy statisztikailag az adott népcsoport tényleg többször bűnözik-e, mint egy másik, vagy sem. Az antirasszista félnek, ha racionális, akkor egyből eszébe jut a farkasok példája, miszerint "hopp, van olyan eset, ahol jogos a félelem, így hát lássuk, itt is hasonló-e a helyzet". Ha mind a két fél kellően racionális, akkor felvilágosítják egymást arról, hogy mit mondanak a statisztikák az adott népcsoportról, illetve együtt leülnek, és utánanéznek. Nem feltétlenül kell általános statisztikára gondolni, hiszen az is lehetséges, hogy ez a földrajzi adatoktól is függ.
És ezen a ponton kell megemlítenem egy másik erkölcsi tábort, a társadalmi igazságharcosokat (SJW-ket), akikről korábbi posztjaimban már volt szó (itt és itt). Ők ugyanis kiváló példái annak, hogy kiemelnek egy adott eszményt, rendszerint az egyenlőséget (mármint ők annak hívják), és ezért mint ideáért küzdenek. A probléma első sorban náluk is ott van, hogy az ideájukat nem vezetik vissza a fizikai valóságra, hanem valahol az éteri fellegekben lebegtetik őket pont úgy, mint amikor egy vallásos hivatkozik az Istentől eredő erkölcsi rendszerre. Nem véletlenül nem lehet egy vallás erkölcsi rendszerét általánosan elfogadottá tenni, hiszen nincs visszavezetve a biológiai valóságra. Gondoljunk pl. arra a szabályra, mely szerint "aki kívánsággal tekint egy asszonyra, máris paráznaságot követett el vele szívében". Jézus nyilvánvalóan nem volt tisztában az evolúcióval és annak motorjával, hiszen egy faj fennmaradásához nagyon sok esetben éppen az vezetett, hogy egyedei nagyon is hajlamosak a szexuális vágyakozásra. A kereszténység tanítása például pontosan ezért természetellenes, mert olyan dolog miatt kárhoztat, amely alapvetően a biológiai mivoltunkból adódik. A társadalmi igazságharcosok pontosan ezt teszik, csak éppen egy antivallást alakítva, mondhatni a kereszténységgel szemben. Náluk sem jön szóba a helyzet reális felmérése, miszerint nézzük meg, mekkora valódi veszélyt jelent egy nép- illetve vallási csoport, hanem az egyenlőségre hivatkozva rasszistának bélyegez mindent, amely akárcsak ezt a kérdést fel meri tenni. Az igazságharcosok súlyos félreértése, hogy ha egy adott népcsoportról statisztikai (azaz tudományos) alapon állításokat teszünk, akkor azt rasszizmusnak bélyegzik, legalábbis akkor, ha az az adott népcsoportról negatív képet fest. Ez természetesen nem csak a rasszok, hanem például a nemek esetében is így van, tanúsítja ezt pl. az a közelmúltban történt esemény, mely szerint kirúgtak egy mérnököt a Google-től, nemi sztereotípiák erősítésére hivatkozva.
Mondanom sem kell, hogy az előbb bemutatott polkorrektség korlátozza a tudományos megismerést, hiszen nem lehet nyíltan olyan kérdéseket feszegetni, minthogy "a férfiak okosabbak-e a nőknél", vagy "az európaiak intelligensebbek-e a negroidoknál", vagy "megváltoztatható-e a homoszexualitás", vagy "mindenkinek az-e a neme, aminek mondja magát", ugyanis ezeket az SJW-k az adott társadalmi kissebbség jogainak megsértéseként azonosítják be. De az a legmeghökkentőbb az egészben, hogy nyugaton a legelitebb helyeken, az egyetemeken alakul ki leginkább ez a légkör, ún. safe place-eket létrehozva, ahol tiltva van az efféle kérdések boncolgatása. Hasonlítsuk össze ezt azzal a 17-18. századi Angliával, ahol szinte egyedüli országként nyíltak meg a kávéházak, és velük együtt a szabad eszmecsere lehetőségei, kirobbantva ezáltal a legnagyobb mértékű tudományos fejlődést.
Erről azonban már írtam a belinkelt posztjaimban. Arról viszont még nem, hogy tetszik vagy nem tetszik, a PC mint olyan, egyáltalán nem egy újkeletű dolog, tulajdonképpen az emberiséggel egyidős. Egyszerűen csak annyi történt, hogy az adott embernek a személyiségét a mai igazságharcosok kibővítették, így több mindent tettek támadhatatlanná. De a PC korábban is jelen volt, hiszen régebb óta tiltjuk a különféle emberkísérleteket. Nem véletlenül olyan korlátozottak a pszichológia kutatási lehetőségei az alapvetőbb természettudományokéhoz képest, hiszen számos etikai megfontolásokkal is meg kell birkózniuk a kísérletek során. Nem lehet például olyan kísérletet elvégezni, hogy a különféle emberek hogyan reagálnak egy zaklatássorozatra, etikai okokból, holott tagadhatatlanul ez a kutatás is hozzájárulna a tudomány fejlődéséhez. De említhetnék egy szemléletesebb példát is: Nem végezhetünk kísérleteket arra sem, hogy a hidrogénbombának milyen hatása van az emberi élő bőrszövetre.
Pont, mint a rasszizmus esetén a farkasok példájával, itt is említeni tudtam egy-két szélsőséges esetet, ahol már azért mindenkinek (na jó, a többségnek) egyértelmű, hogy nem lehet mindent a tudomány oltárán feláldozni, mert van úgy, hogy a polkorrektségi/etikai elvek előrébb valók.
Ennek felismerése ejtett gondolkodóba engem is, és ismertette fel velem azt, hogy hát azért nem is olyan egyszerű az SJW-k elleni küzdelem, mint korábban véltem. És itt talán annyival is bonyolultabb a helyzet a rasszizmuséhoz viszonyítva, hogy még csak statisztikai alapokra sem hivatkozhatunk annak megállapítására, hogy a személyiség mely részeinek megsértése etikus, és melyeké etikátlan. Ez megint ízlés kérdésének tűnik. Vegyük észre, hogy sok ateista, velem együtt nevetségesnek tartja azt, hogy egy vallásos megsértődik azon, ha pl. Isten létét kétségbe vonjuk, hiszen számára ez az ő identitásához tartozik. Ha őt Isten nemlétéről kezdjük el "győzködni", akkor az ő vélekedése szerint a személyiségi jogait sértjük. Pont így vélekedik az az igazságharcos transznő vagy transzférfi, aki megsértődik azon, ha nem tekintem egyenlőnek egy cisznővel vagy ciszférfivel, holott ez tudományos igazság lenne, nem véletlenül van a megnevezés elején a "transz", illetve a "cisz" előtag.
Hogy húzható-e valamiféle objektív határ, vagy egyáltalán megalapozható-e hasonlóan racionális indokokkal bármelyik vélekedés itt úgy, mint a rasszizmus esetében, még több gondolkodásra és kutatásra szorul részemről.
A posztom fő mondanivalója viszont az lenne, hogy ha találkozunk az élet során értékítéletbeli különbségekkel, akkor a fenti két példához hasonlóan érdemes végiggondolni racionális alapon először is azt, hogy van-e olyan szélsőséges szituáció, amelyben a vitapartnerem elvét alkalmaznám, és ha igen, akkor próbáljuk meg együtt megkeresni azt a pontot, ahonnan már inkább a mi álláspontunk az érvényes az övével szemben. Könnyen elképzelhető, hogy nem fogunk ilyet találni, hiszen sokszor tényleg ízlés kérdése, hogy valami éppen túlzás, vagy pedig megfelelő viselkedés. De még ebben az esetben is hatásos ez az analitikus elemzés, mert elhelyezi a feleket egy skálán, egy képzeletbeli vonallal összekötve őket, ami által racionálisabban tudjuk osztályozni a viszonyunkat, álláspontunkat, illetve még jobb esetben az érveinket. Vegyük észre, hogy az egész vizsgálat alapja a fizikai valóság, tehát furcsamód a békéhez vezető út is, úgy vélem, legelőször a természettudományos megismerésen keresztül vezet. Hiszen hol másutt lehetne keresni a közös megegyezés gyökerét, mint abban a természeti univerzumban, amelyben mind a két fél létezik?!
A természettudományos megismerésből származtatott erkölcs már sokkal kevésbé hajlamos a plátói ideák kergetésére. Aki ismeri a természetet, eszébe sem jut olyat mondani, hogy a házasság előtti szex, vagy éppenséggel a homoszexualitás bűn lenne, ezzel együtt pedig az idegengyűlölet illetve diszkrimináció különböző formáihoz is másképpen viszonyul, mint eddig. Aki racionális, egyaránt tisztában van az ember genetikai (állati) származásával, ugyanakkor azzal is, hogy sok tekintetben az ösztönös hajlamainkon való uralkodás tett minket emberré. Egyiket sem lehet letagadni. Bármelyik tényezőnek a nem tekintetbe vétele súlyos károkat von maga után. Teszi ezt például a vallás, amely – teológiájánál fogva – nem veszi tekintetbe az ember állati származását, így nem tudja helyén kezelni az olyan tetteket és érzéseket mint gyűlölet, féltékenység, harag, szexuális vágyakozás; és teszi ezt így az is, aki éppenséggel az embernek a civilizált mivoltát akarja figyelmen kívül hagyni, ürügyet keresve a társadalom által elítélt cselekedeteire, mint pl. megcsalás, gyilkosság, stb.
A végső konklúziót – mint azt már az egyik belinkelt posztomban is kifejtettem – az optimailizációban látom. Vannak cselekedetek, amelyek helyességét nem lehet önmagukban eldönteni, csakis az adott társadalom viszonylatában. Vannak olyan bevett erkölcsi normák, amelyek megváltozása ellen nekem személy szerint semmi kifogásom nem lenne (mint például ha természetes lenne a meztelenség, vagy nem lenne gond a meghalt embertársaink elfogyasztásával), de mivel tisztában vagyok azzal, hogy komoly közfelháborodást idézne elő, a társadalom stabilitása érdekében nem is ragaszkodok ezen dolgok előmozdításához. A társadalmi stabilitás külön tényező, amelyet szintén figyelemmel kell kísérnünk, és ez az, amelyről hajlamosak a különböző ideológiák vagy politikai oldalak megfeledkezni. Például egy jobboldali kormány mindig, minden körülmények között a minimum háromgyerekes családmodellt híresztelné, egy baloldali kormány pedig mindig és minden körülmények között azt, hogy mindenkivel üljünk le tárgyalni, és tárgyaljunk akár az idők végezetéig. Természetesen most megint szélsőségeket említettem, de azt kell itt észrevenni, hogy egyik mentalitás sem veszi számításba a fizikai valóságot. A jobb oldal nem tekint arra, hogy a Föld eltartó kapacitása véges, a bal oldal pedig nem tekint arra, hogy a tárgyalás és demokrácia a jóléti társadalom esetén tud megvalósulni, és nem alkalmazható mindig, mindenkivel. Általánosságban ez a probléma az ideológiákkal, hogy függetlenítik magukat a tudományos igazságtól, ennélfogva közös nevezőre sem fognak jutni soha. Ha elképzelünk egy olyan utopisztikus jövőt, amelyben a jobb és bal oldal egyesül, az feltétlen módon csak úgy történhet meg, ha mindketten visszamásznak a földre, és figyelembe veszik a fizikai valóságot, azaz a tudományos igazságot, ugyanis a kényszer nélküli közös nevezőt ezidáig csakis a tudományos módszertannal sikerült létrehozni.
