Az én ateizmusom

Az én ateizmusom

Szabad akarat – boldogság – felelősség – büszkeség

2016. április 18. - drue

Megint csak több olyan témát kapcsolok össze, amelyekről első látásra talán nem is látszik, mi közük egymáshoz, de szokásomhoz híven szépen rá fogok mutatni.

Első körben a szabad akaratot mint olyant kell kiveséznem, mert erről még nem ejtettem szót blogom során. Ez egy egyrészt olyan fogalom, amelyet egyszerűnek hangzó mivolta miatt nem szokásuk az embereknek definiálni, pedig kellene – és ezt meg is fogom tenni hamarosan –, másrészt pedig olyan fogalom, amelyben istenhittől, ateizmustól függetlenül is rengetegen hisznek. A keresztények majdhogynem minden válfaja ennek létét alapvetésnek tekinti (talán a reformátusok mint kálvinisták ez alól kivételek lehetnek de nem ismerem sajnos a pontos álláspontjukat a szabad akarat és az eleve elrendelés viszonyáról alkotott elképzelésükről), ezzel együtt az ateistákról sem mondható el általánosságban, hogy ne hinnének benne / ne gondolnák igaznak a szabad akarat létét, ergo a két világnézet közötti vita bizonyosan nem ezen a harctéren zajlik. Ellentétben más kultúrákkal – gondolok itt a hinduizmusra, buddhizmusra – magában az európai szellemben nagyon erősen ott rejtőzik a szabad akarat gondolata, tulajdonképpen emiatt állhat fenn a keleti és nyugati kultúra közötti gondolkodásbeli különbség. A keleti ember nem akarta megváltoztatni a világot, hanem ahhoz akarta saját magát formálni. Tehát egy olyan világképpel rendelkezett, amelyben a természet törvényszerűségei mindenhatóak, megdönthetetlenek, és ezzel együtt kell élnünk, a sorsunkat el kell fogadnunk. Míg a nyugatiak éppen fordítva gondolkodtak: Isten adott nekünk agyat, az ötletelés képességét, eszközöket a teremtményei által, így tehát a világot a saját komfortérzetünknek megfelelően alakíthatjuk. Nem véletlen, hogy a nyugatiak hódították meg a világot, és nem a keletiek, annak ellenére, hogy sokáig azért kelet képviselte a technológiai fölényt. Mivel pedig ma már a világon majdnem mindenütt a nyugatiak terjedtek el a hódítások nyomán – lásd Észak- és Dél-Amerika, Ausztrália –, azt gondolhatnánk, hogy akkor szabad akarat kérdésében nyugatnak volt igaza, hiszen az ő hozzáállásukkal lehetett túlélni, domináns rasszá lenni. Azonban látni fogjuk, a kérdés azért koránt sem ilyen egyszerű.

De akkor térjünk rá arra, mit is értek szabad akarat alatt. Előre leszögezem, hogy akár többféle értelmezés is elképzelhető, s annak vizsgálata, hogy szabad akarat létezik-e vagy sem, attól függ, hogy eleinte hogyan definiáltuk azt. Ez kiváló példája annak, hogy mennyire fontos egy dolog meghatározása, mielőtt beszélni kezdünk róla, érvelünk mellette vagy ellene.

Én kétféle értelmezést tudok elképzelni.

Az egyik, miszerint az ember (vagy az adott élőlény, de az egyszerűség kedvéért maradjunk most az embernél) a vágyainak megfelelően cselekedhet-e vagy sem. Ez sok mindentől függ: társadalmi beosztástól, rangtól, nemtől, élőhelytől, vagyontól, genetikai állománytól, sorolhatnám. Ezen értelmezés szerint tehát szabad akaratnak nevezzük azt, ha az ember azt tudja tenni, amit amúgy is szeretne. Hogy létezik-e ilyen típusú szabad akarat, nem hiszem hogy különösebb boncolgatás tárgyát kellene képeznie: attól függ, melyik emberről beszélünk. Nyilván egy rabszolgának nincs túl sok szabad akarata, míg egy anyagilag független, egészséges magánvállalkozónak pedig van, legalább is sok tekintetben, sok élethelyzetben. Ezt akár nevezhetnénk 'A' típusú szabad akaratnak is, és semmi okunk kételkedni abban, hogy ilyen létezik. Nyilván ebben az értelmezésben értelmezhető a szabad akarat mértéke is, hiszen egy jobbágynak több szabad akarata van, mint egy rabszolgának, egy polgárnak több, mint egy jobbágynak, egy előkelő rangban álló személynek pedig több, mint egy polgárnak. (Persze ennek sokfajta vetületét lehet tekinteni, most jelentősen leegyszerűsítettem a képet azért, hogy tovább tudjak haladni, mert témámnak nem ez lenne a központi része.)

Egy másik értelmezés viszont ennél jóval mélyebb, és gyanítható, hogy az emberek túlnyomó többsége sokkal inkább valami ilyesmire gondol, amikor a szabad akaratról beszél, és nem az 'A' típusú szabad akarat értelmezésére. Nevezzük el hát ezt 'B' típusú szabad akaratnak. Ezen értelmezés szerint maga a szándék nem függ semmilyen külső tényezőtől, hanem amikor az ember dönt valamiről, azt ő maga szánt szándékkal hozza létre. Már eleve "kicsit" sántít az a dolog, hogy a szándékot hogyan hozza létre maga a szándék, s minél mélyebben gondolunk bele a szabad akarat eme lehetőségébe, annál felfoghatatlanabbá, értelmezhetetlenebbé válik. De tegyük fel, hogy itt nincs valódi körkörös érvelés, hanem csak a megfogalmazás gyengesége okozza a problémát. Tehát valami olyat keresünk, hogy az agy tudatos részében születik meg a gondolat, s ennek a gondolatnak a szabadságára, függetlenségére gondolunk szabad akaratként. Mielőtt bármilyen további fejtegetésbe is belekezdenék, szeretném, ha előtte megnéznénk ezt a 10 perces videót. Nagyon fontos, hogy végig nézzük, mert a végén derül ki a rejtély megoldása.

Persze a hangsúly itt a bűvészmutatványon volt, de témánk szempontjából a rejtély megfejtése a lényeg, anélkül be sem linkeltem volna a videót. Arról van szó tehát, hogy Vágó István gondolt egy országra a sok közül, és abban az illúzióban élt, mint az emberek túlnyomó többsége, hogy a gondolataink szabadok, ott helyben találjuk ki őket, és semmi nem befolyásolja őket, legalábbis egy részüket. Ha igazán mélyen belegondolunk, akkor ezzel nem mondunk ki mást, mint hogy a gondolataink az univerzumtól független életet élnek, külön ún. aluniverzumot alkotnak, nincs rá befolyással a külvilág, ergo szabad akaratunk van. Vajon mi a nagyobb irracionalitás? Hinni a gondolatolvasásban, vagy hinni a szabad akaratban? ;) Véleményem szerint az utóbbi. A gondolatokat egyébként sokszor ki lehet találni a körülményekből, testbeszédből, tehát semmiképp nem olyat kell elképzelni, hogy a mentalista szó szerint belelát a másik ember agyába a röntgenszemeivel, és onnan kiszkenneli a gondolatokat. Hanem ismétlem: Körülmények, testbeszéd, ezekből ki lehet találni, hogy mire gondol a másik. És pont ez történt a fenti videóban is: Úgy rendezték meg a helyszínt, hogy szándékosan előre beállították, mire gondoljon Vágó úr. Mi tehát a tanulság? Hiába hitte azt az alanyunk, hogy szabad akarata van, a kísérlet tanulsága szerint valaki vagy valami más határozta meg úgy az ő akaratát, hogy mindeközben ő ennek nem volt tudatában.

Ez persze még nem cáfolata a 'B' típusú szabad akaratnak, hiszen egy ilyen manipuláció még nem garantálja azt, hogy akkor mindig minden gondolatunk csak a körülményeink függvénye, ugyanakkor azért megindíthatja bennünk ezt a sejtést.

Az Index ezen cikke több oldalról megközelíti a kérdést. A számunkra leglényegesebb, a tudattal és döntéssel kapcsolatos részt ki is idézem:

Benjamin Libet idegélettannal foglalkozó kutató kimutatta, hogy időbeli csúszás van a valóság és annak tudatos észlelése között. Kiderült, hogy a tapintási ingerületeket fél másodperccel később észleli a tudatuk, mint ahogy ez az információ az agyunk elsődleges érzőközpontjába bekerül. A látás esetében még nagyobb a csúszás. Hogyan tudunk így pingpongozni, vagy autót vezetni? Úgy, hogy nem a tudatunk irányítja ezeket a cselekvéseket, hanem valami más, az agyunk sötét bugyraiban. Ezt a tényt Libet egy másik kísérlete igazolta. A kísérleti alanyoknak azt a feladatot adta, hogy nevezzék meg azt a pillanatot, amikor elhatározzák a kezük felemelését, amit egy körben mozgó fénypont helyzetével tudott azonosítani. A kutató EEG-vel vizsgálta az agy mozgatókérgének aktivitását, EMG-vel pedig – az izomfeszülés alapján – a kézfelemelés kezdetének pontos idejét regisztrálta. Kiderült, hogy a mozgatókéreg hamarabb elkezdett készülni a feladatra, mint ahogy a kísérleti alany elhatározta volna a mozdulatot. A parancsot „valaki” már korábban kiadta valahol.

Ha úgy is fogjuk fel, hogy végtére is az ember agya hozta létre a döntést, az akkor sem a szándék, a tudatosság számlájára írható, hanem még egy ismeretlen tényezőjére. Mivel a 'B' típusú szabad akarat definíció szerint magát a szándékot nevezi meg függetlenként, így belátható, hogy a 'B' típusú szabad akarat nem létezik, ez pedig a fenti kísérlet szerint bizonyított!

A cikk megemlíti a kvantumhatározatlanság elvét is, ami érdeklődési köröm szempontjából izgalmas terület. Fontos hangsúlyozni a cikk állítását, miszerint a határozatlanság még nem teszi szabaddá az akaratot, legfeljebb csak annyit művel, hogy a véletlentől teszi függővé a döntésünket, de az akkor sem a szándék függvénye lesz, hanem valamilyen más, véletlen tényezőé. Ezt csak azért lényeges kiemelni, mert sokan a determinációt állítják szembe a szabad akarattal, miközben a determináció hiánya sem garantálja a szabad akarat létét. Vagyis ha nem is előre meghatározott a cselekvésünk, mert közbeszól a Heisenberg-féle határozatlanság, akkor sem lesz igaz az, hogy a tudatunk hozza létre a döntésünket.

Lényeg a lényeg, ma már a szabad akarat kérdése nem filozófiai jellegű, hanem természettudományos. Ezen már egyre kevésbé lepődünk meg, hiszen ez már sokadik olyan terület, amely korábban a filozófia, teológia tárgykörébe tartozott, és tessék lássék, a természettudomány megint csak átvette az irányítást. Aki a fentiek ellenére mégis azt gondolja, létezik 'B' típusú szabad akarat, akkor annak egy úttal el is kell magyaráznia, hogyan kell értelmezni Libet kísérletét.

Térjünk rá gyorsan a szabad akaratot érintő morális kérdésekre. Ez a felfedezés ugyanis akarva-akaratlanul érinteni fog olyan területeket, amelyek már az évezredek során mélyen belénk ivódtak, társadalmakat, világnézeteket építettünk fel a szabad akarat illúziójára. Most, hogy enyhén szólva is megremegni látszik ez az alapdogmánk, hogyan képzelhető el az, hogy ennek az új fejleménynek a tudomásul vételével építsünk fel új civilizációs struktúrákat?

Talán az első gondolat, ami az ember eszébe ötlik, hogyan érinti mindez a boldogságunkat. Ketté kell választanunk, hogy a szabad akarat (aminek létét feltételezzük) okozza a boldogságot, vagy a szabad akarat érzete. Előbbi esetre példaként hadd hozzam fel az akváriumi halak esetét. Mi kívülről látjuk, hogy egy viszonylag kis térfogatú helyen kell leélniük az egész életüket, és ez meglehetős rabságot jelentene a számunkra, ha mi a halak helyébe képzeljük magunkat. Bár nem vagyunk a halak helyében, mégsem valószínűsíthető, hogy a halak boldogtalanok lennének, vagy unatkoznának. Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy hiába rabok a szó szoros értelmében, ők ezt nem érzékelik, ez pedig a rövid memóriájuknak köszönhető. Mire az egyik faltól a másik falig úsznak, elfelejtik, hogy merre jártak, és akárhányszor úsznak el az akvárium egy-egy részlegében, az mindig újszerű hatással fog bírni számukra. Röviden és egyszerűen az agyuknak, a rövid memóriájuknak köszönhetően "boldogok", ha egyáltalán lehet ilyesmit értelmezni akváriumi halak esetében. De mi van akkor, ha valaki azt állítja, hogy a szabad akarat érzete okozza a boldogságot, függetlenül attól, hogy maga a szabad akarat létezik-e a valóságban? Ez már jogosabb fenntartás, azonban véleményem szerint ez ellen is lehet védekezni, vagyis nem kell elvesznie a boldogságunknak azzal együtt, hogy tudjuk, hogy nincs szabad akaratunk. Ez pedig úgy intézhető el, ha azt is tudatosítjuk magunkban, hogy valójában nem kell ettől függővé tennünk a boldogságunkat. Megint csak egy példát említve, a szex akkor is örömet okoz, ha tudjuk, hogy evolúciós kényszerből kívánjuk. Nem a szabad akaratunkból szexelünk, hanem ez egy késztetés, mégsem hallottam még senkitől, hogy emiatt depresszióba esett volna. Ezen példából az a tanulság tehát, hogy nem a szabad akarat érzete kell, hogy boldogságot nyújtson, hanem ha a cselekvésünk a vágyainkkal összhangban van. Újabb példa, hogy még jobban ízlelgessük ezt a dolgot, hogy felteszem, munkahely keresésben vagyok. Nem érzem jól magam a jelenlegi munkahelyemen, ezért más helyet keresek. Az 'A' típusú szabad akarat nagy valószínűséggel érvényben van, hiszen senki sem kötelez arra, hogy egy adott munkahelyen legyünk, szabadok vagyunk arra, hogy mást keressünk. A 'B' típusú szabad akarat hiánya viszont nem gátol a boldogságunkban, hiszen nem arra van szükségünk, hogy mi magunk válasszuk meg a vágyainkat, hanem az eseményeknek kell úgy alakulniuk, hogy a kívülről meghatározott vágyak teljesüljenek. Megint egy példa: Nem én határozom meg, hogy milyen zenét szeretek, ez adva van. Nem attól leszek boldog, ha én döntöm el, milyen stílust kedvelek, hanem attól, ha olyan zenét hallgathatok, amit kedvelek. Nem az ízlésemet kell megváltoztatni (efféle próbálkozás valószínűleg balul sülne el), hanem a körülményeket kell úgy alakítani, hogy az ízlésünknek megfeleljen. Röviden és tömören: A boldogsághoz nem kell hogy létezzen a 'B' típusú szabad akarat, az 'A' típusú viszont igen. (Halkan megjegyzem ezen bekezdéshez, hogy az sem igazolja a 'B' típusú szabad akarat létét, ha esetlegesen a szándékunkkal tudnánk módosítani az ízlésünket, vágyainkat, szexuális orientációnkat. Hogy mennyire lehet vagy nem lehet, ebben kevés az ismeretem, de itt most a hangsúly azon van, hogy ha lehet is, az akkor sem a 'B' típusú szabad akarat bizonyítéka, legfeljebb azé, hogy a szándék és a vágyak egymásra is tudnak hatni.)

A következő dolog, amit érint a szabad akarat kérdése, a felelősség. Társadalmaink, vallásaink a felelősségre mint olyanra építették kártyavárukat, azt feltételezve, hogy az egy objektíve létező tényező. Azonban a szabad akarat hiánya automatikusan magával vonja azt is, hogy objektív módon felelősség nem létezhet, hiszen semmilyen cselekedetet sem a tudat, a szándék határoz meg, hanem a körülmények, a genetika, és esetlegesen a kvantumfizikai véletlen. De tekinthetjük ezt úgy is, mint ahogy a fizikai nyílt ill. zárt rendszereket. Fizikai modelljeinkben megnevezünk bizonyos zárt rendszereket, és ezeket a külső tényezőktől elszeparáltnak tekintjük, mert minimális a perturbáció. De a hangsúly azon van, hogy ezek csak modellek, a valóságban zárt rendszerek nem léteznek, hacsaknem az univerzum egészét tekintjük annak (véleményem szerint az univerzumra ez a kérdés nem igazán értelmezhető). Minden rendszerre hatással vannak más rendszerek, ezáltal semmi sem szabad, semmi sem független a környezetétől objektív módon. A felelősség pedig ugyanígy kell hogy működjön. A mai büntetőtörvénykönyv megkülönböztet ún. beszámítható és nem beszámítható állapotot. Az első esetben az emberünk teljesen józanul, akár előre megfontoltan vitte véghez a bűntényt, a második esetben viszont valamilyen betegség vagy szer, vagy egyéb körülmény hatása alatt van, és őt másképp kezelik. Ez a megkülönböztetés kiváló példája annak, hogy a jogi törvények nem követik azonnal a természettudomány fejlődését. Persze itt a legnagyobb küzdelem az érzelmeinkkel van. Hiába tudatosítom ésszel magamban, hogy senki sem tehet objektíve arról, amit tesz, mégis haragot érzek azok iránt, akik esetlegesen megbántanak. Ennek kezelésére még nem sikerült igazi megoldást találnom, de talán nem is véletlen, hiszen maga a harag érzete is ugyanúgy evolúciós előnyünk, mint ahogy a szexuális késztetés. Gyakorlatilag úgy érdemes ezt az egészet felfogni, hogy a haragra szükség van ahhoz, hogy ellensúlyozzunk egy igazságtalan helyzetet, hogy túléljünk. Attól függetlenül, hogy a haragunk még nem racionális, mert szabad akarattal nem rendelkező lényekre haragszunk. De a harag ugyanolyan természetes következménye a bűncselekményeknek, mint ahogy két mágnes azonos pólusait egymáshoz közelítve taszítják egymást. A mágnesek is hiába látnák be objektív módon, hogy csak természeti törvényszerűség az is, amit éreznek (a "taszítottságot"), meg az is, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkeznek ezek a mágnesek, a taszítás mint jelenség akkor is fellépne. Pontosan így működhet a harag is: Hiába látjuk be, hogy nem tehet a cselekedetéről a másik ember, akkor is haragot érzünk iránta, mert egyszerűen így védekezik a szervezetünk. De persze nem zárom ki, hogy a fölösleges haragot le lehet valahogy küzdeni, sőt nagyon örülnék neki, ha találni lehetne erre egy jó módszert. Mindenesetre annak tudatosítása, hogy objektív felelősség nem létezik, máris enyhítő hatással bírhat a harag érzetére, ha teljesen nem is veszi el. A kérdés persze, hogy annak ismeretében, hogy valós szabad akarat nem létezik, milyen társadalmi, büntetési forma lenne a legracionálisabb. Vannak, akik azt a következtetést vonják le, hogy fel kellene hagyni a büntetéssel, mert ez csak elavult társadalmi norma, ami az archaikus időkből ered. Mások fontosnak tartják a büntetést, érthető (leginkább érzelmi) okokból. Én igazából a kettő közötti álláspontot képviselem. Tudom, hogy érzelmileg rettenetesen nehéz, hacsaknem lehetetlen lenne lenyeletni a társadalommal azt, hogy valójában a legmegátalkodottabb erőszaktevő vagy terrorista sem érdemel büntetést, hiszen ő is csak a körülményei terméke, mégis a hangsúlyt nem a büntetésre helyezném. A modern természettudományos ismeretek fényében az objektív felelősség nevetségessé válik, ezáltal a büntetőtörvénykövet is más elvek szerint kellene létrehozni, ha racionális társadalmat akarunk létrehozni. Tehát nem a büntetésre helyezném a hangsúlyt, hanem az elszeparálásra. Vagyis a fókusz nem azon lenne, hogy a bűnös megkapja, amit megérdemel, hanem hogy a társadalom többi része ne szenvedjen további károkat. Vagyis a társadalomért hozzuk létre a szeparációt, és nem a bűnös ellen. Nem azért kell tehát létrehozni a börtönöket, hogy a bűnösök büntetve legyenek, hanem azért, hogy a többi ember ne szenvedjen kárt a bűnözők miatt. Kicsit hasonló a történet a kézmosáshoz. Azért mosunk kezet, hogy a bacillusok ne tudjanak ártani nekünk. Nem az van tehát a fókuszban, hogy a bacillusokat jól megbüntessük azért, mert meg akarnak betegíteni minket, ez triviális módon naiv gondolat lenne. Hanem hogy magunkat védjük, és ez azzal jár, hogy a rajtunk levő káros bacikat el kell pusztítani a szappannal. Haragot mégsem érzünk irántuk, mert ugye alig száz éve tudunk a létezésükről, ennyi idő pedig meglehetősen kevés az evolúciónak ahhoz, hogy érzelmileg is felkészítsen a bacillusok ellen. Ezzel szemben már mondjuk egy nagyobb állat, mint pl. egy kutya ellen tudunk haragot érezni, ha megharap minket vagy egy közeli ismerősünket. De nem győzöm hangsúlyozni, a harag csak evolúciós kényszer, azonban nem racionális indok arra vonatkozólag, hogy a bűnöst valóban büntessük. A szeparáció lenne a lényeg egy újfajta társadalomban, vagyis a bűnöst olyan környezetbe kell helyezni, ahol nem tud senkinek sem ártani.

Még egy terület van a tarsolyomban, amit érint a szabad akarat hiányának kérdése, ez pedig a büszkeség. Ateisták körében jellemző az a liberális felfogás, hogy a nacionalizmusnak, nemzeti érzelemnek semmi értelme, hiszen nem tehetünk arról, hogy milyen nemzethez tartozunk, hogy hova pottyantott le minket a gólya, ellentétben olyan dolgokkal, amikért mi magunk küzdöttünk meg, mint pl. egy diploma vagy egy sporteredmény. Első olvasatra ez egészen racionális érvelésnek tűnik, nem véletlen hogy sok értelmes ember vallja ezt a gondolatot. A fentiek fényében azonban én mégsem találom helytállónak ezt a felfogást. Ugyanis, ha komolyan vesszük, hogy nincs 'B' típusú szabad akaratunk, akkor a saját diplománkhoz és a sporteredményünkhöz is pontosan annyi közünk van, mint mondjuk a magyarságunkhoz, vagy hogy milyen magasak, szépek vagyunk. Ez esetben két lehetőség áll fenn. Az egyik az, hogy a büszkeséget mint olyant véglegesen kihajítjuk az ablakon, és innentől kezdve soha semmi iránt nem fogunk ilyen érzelmet táplálni. Ez meglehetősen káros hatással lehet a boldogságunkra (szintén kérdés, hogy van-e olyan módszer, ami által elvesztünk minden fajta büszkeség-érzetet, ugyanakkor a boldogságunkat pedig megtartjuk), úgyhogy gyorsan mondom is a másik lehetőséget. Vagyis hogy nem dobjuk el a büszkeséget, hanem kissé átdefiniáljuk. Tudatosan kijelentjük, hogy legitim érzés büszkének lenni akkor is, ha nem tehetünk egy esemény megtörténtéről, hanem valami más dologhoz társítjuk. Ez esetben újra értelmet nyer büszkének lenni a diplománkra, de egy úttal a szépségünkre, magasságunkra, magyarságunkra is. Tehát végtére is két racionális lehetőség van: Vagy semmire nem vagyunk büszkék, vagy bármire lehetünk azok, amivel valamilyen rokonsági kapcsolatot érzünk akár csak átvitt értelemben is. Innentől kezdve pontosan azok a liberalisták viselkednek irracionálisan, akik szidják a nemzeti érzelműeket, mert olyanra büszkék, amiért semmit nem tettek, ugyanakkor pedig büszkék olyasmire, amit látszólag ők vittek véghez (diploma, nyelvvizsga, verseny, vállalkozás, stb.). Kiváló válasz tehát a fentiek fényében erre az, hogy a büszkeség nem annak függvénye, hogy én tettem-e, vagy valaki más. Jómagam tényleg büszke vagyok a magasságomra is, arra is hogy férfi vagyok, és a magyarságomra is, ergo egy csomó olyan dologra, amiről nem tehetek. És ez teljesen racionális, mert az én büszkeség-definícióm nem tartalmaz szabad akaratot, egyéni cselekvést vagy felelősséget.

Egy utolsó gondolat az istenhívőknek a végére: Sokszor érkezik a vád az ateisták ellen, hogy önteltek vagyunk, és nem Istennek adunk hálát, amikor valami sikerül. Az előző bekezdésből azonban látható, hogy egyáltalán nincs szükség az Isten-érzetre ahhoz, hogy alázatosak tudjunk maradni, elegendő csak tisztában lenni a szabad akarat működésével, pontosabban hiányával. Egy adott világnézet önmagában nem tesz jobbá vagy rosszabbá általában, hanem egy világnézetből ki lehet következtetni jó és rossz dolgokat is. De erről talán majd egy másik posztban írok.

A bejegyzés trackback címe:

https://azenateizmusom.blog.hu/api/trackback/id/tr538554264

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ignác Strasznov 2016.09.25. 14:49:41

Félre értesz valamit a büntetés kapcsán szerintem.
A büntetés elrettentés a következő elkövetőnek. A társadalom szempontjából legalábbis.
Az igazságosság tartalma a büntetésnek csak az áldozatnak vagy hozzátartozóinak szól.
Az ember(is) alkalmazkodik a környezetéhez a túlélés érdekében.
Ha a környezet bizonyos cselekedetekre negatívan reagál, akkor azt a többség nem hatékony útnak látja a túlélés felé. Ezért tartózkodni fog magatartástól. Nem a tudat szintjén persze.
Ebből következik h nincs jelentősége annak h van-e objektív felelősség. A büntetés szükségessége empirikus tapasztalata a fajnak.

Ignác Strasznov 2016.09.25. 14:50:47

@Ignác Strasznov: " empirikus tapasztalat"... de szép meghatározás :)

drue 2016.09.26. 20:37:37

Szerintem egészen jól látod a dolgokat, és valóban, a büntetésnek van egy elrettentés aspektusa, amely szintén fontos, köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmem. De láthatóan a lényeg abban a tekintetben nem változik, hogy valamiféle objektív felelősséget kellene tulajdonítanunk az embereknek. Úy gondolom, bármennyire is nehéz megemészteni, hogy egy gyilkos éppen annyira bűnös, mint egy aszteroida, amely kihalásokért felelős, csak az embert sokkal komplexebb folyamatok befolyásolják. A büntetés mégis hatásos az emberrel szemben, hiszen hatására visszafogja magát, míg az aszteroida nem. De objektív felelősség szinten nem látok különbséget a kettő között.
süti beállítások módosítása