Mi sem áll távolabb a filozófiától, mintsem a sportolás – gondolhatnánk elsőre. Alapvetően a filozofálást mint tevékenységet övezi némi negatív sztereotípia, miszerint ezt csak a valóságtól elrugaszkodott, ufófejű öreg tagok űzik semmittevés gyanánt. Holott, az igazság éppen az, hogy a filozófia többek között a rutintevékenységeinket akarja egy tág keretrendszerben értelmezni, ami arra jó, hogy segíti a döntéshozatalainkat a mindennapjainkban.
Az idei olimpiai botrányok kapcsán aktuálisnak vélem ezt a témát – pontosabban a versenysport témáját – elemezni. Az igazságtalanság – vagy ha úgy tetszik, sportszerűtlenség – kérdése merült fel annak kapcsán, hogy a korábban (a nemi szervekből adódóan) nőneműnek vélt, de Y kromoszómával is rendelkező, ezáltal interszexuális ökölvívó, Imane Helif továbbra is a nők között indul a mérkőzéseken. Mielőtt választ adnék arra a kérdésre, hogy én szerintem mi lenne a helyes eljárás a versenyzőt illetően, az alapvető keretrendszert szeretném világossá tenni, aminek fényében a versenysportról gondolkozok, és amelyből levonom a következtetésemet.
A sportszerűség nem jelent mást, mint azt, hogy az egyes versenyzők egyenlő feltételekkel indulva küzdenek meg egymással, ezzel biztosítva a verseny ún. tisztaságát. Magának a versenysportnak az alapfilozófiája tehát az, hogy az azonos feltételekkel induló versenyzők különböző eredményeket érnek el. Ennek fényében tekintjük igazságtalannak azt, ha valaki már az elején valamiféle előnnyel indul, például a startvonal helyett két méterrel előrébb rajtol, hogy egy banális példát mondjak. De igazságtalan az is, ha verseny közben tesz szert illetéktelen előnyre, például levág egy kanyart a bicikliútvonalon. Ugyanígy, az is tisztességtelennek számítana, ha valaki nem az azonos súlycsoportjában versenyzik, vagy mert genetikájából adódóan erősebb/gyengébb izomzattal ill. felépítéssel rendelkezik, mint a versenytársai, ez utóbbi miatt szokás szétválasztani a nemeket a sportszámokban. Érdekesség gyanánt itt azért érdemes megjegyezni, hogy a különböző rasszokat nem szokás így elszeparálni, holott éppen az erősebb fizikumuknak köszönhetően általában a feketék nyernek pl. futóversenyekben. Hogy ezen miért nem botránkozik meg senki (sőt, inkább ennek felvetését kritizálnák inkább, miszerint a bőrszín szerinti szétválasztás rasszizmus lenne), annak sokkal inkább társadalmi okai vannak, mint valami mély természeti felismerés. Ugyanakkor mégis, ha valaki csak egy pillanatig belegondol ebbe a furcsa ellentmondásosságba, akkor könnyen megingani érezheti a lába alatt a talajt, gondolván, hogy itt valami fundamentális dolog nem stimmel a sportról való felfogásunkban.
Először is, azt a szóösszetételt kellene ízlelgetnünk, hogy "egyenlő feltételek melletti különböző eredmények". Ha arra a kvázideterminisztikus világunkra gondolunk, amelyet a természettudományok leírnak, akkor ez egyenesen ökörségnek hat, elvégre mi magunk is fizikai objektumok, vagyis a természet részei vagyunk, akiknek a viselkedését a körülményei határozzák meg. Hat ránk, hogy mivel táplálkozunk, mennyit alszunk, milyen minőségű levegőt veszünk, hogyan neveltek, milyen hírek értek minket, van-e valamilyen betegségünk, stb-stb-stb., a faktorok száma végeláthatatlan. Mivel ezek a tényezők sokan vannak, és visszakövethetetlenek, ezért amolyan pillangóeffektusként működnek az életünkben, azaz nem lehet kiszámítani előre, hogy ezeknek a hatásoknak az összessége milyen viselkedést, – sport lévén szó – milyen teljesítményt eredményeznek. Ezek a körülmények egyfajta fekete dobozt képeznek, amelynek a beljesébe alapvetően nem látunk bele. Mindenkinek van egy ilyen fekete doboza, amelyek kívülről tök egyformának tűnnek, és ez a dolog kelti bennünk a sportversenyek tisztaságának illúzióját. Olykor azonban apró bepillantásokat nyerünk egy-egy ilyen dobozba, ez történt akkor is, amikor megállapították az argentin boxolónak a férfikromoszómáját. Ez kifejezetten olyan információ a versenyzőről, amelynek ismeretét a modern technika tette lehetővé; a kromoszómák felfedezése előtt szimplán nőnek tekintették volna az illetőt. Azaz, egy reformkori versenyben fel sem merült volna az igazságtalanság tézise.
Az a filozófiai kérdés merül fel, hogy vajon mit is tekinthetünk igazságtalanságnak egy sportversenyben. Ez a kérdés legszembetűnőbben talán a doppingszerek kapcsán jön elő. Alapvetően a doppingszerre is úgy tekintenek, amely igazságtalan előnyhöz juttatja a használóikat, de ha belegondolunk, ez egy műbalhénak is felfogható, elvégre ha mindenki használhatná ezeket a szereket – mint ahogy bizonyos rendezvényeknél inkább ezt a felfogást képviselik –, akkor ez a probléma fel sem vetődik. Ennyi erővel bármilyen vitaminra vagy egyéb tápanyagra is tiltási rendeletet hozhatnának, de innen már érezni lehet, hogy ez egy erősen önkényes határvonal. A doppingszerek tiltásának valódi oka sokkal inkább az egészségre gyakorolt káros hatásra vezetendő vissza, és mivel senkitől nem várható el, hogy kockáztassa az egészségét a fokozott teljesítmény érdekében, ezért ezt az egész gondolatmenetet úgy butítják le, hogy "a doppingszer használata csalás". De itt már látnunk kell, hogy ez a "csalás" nem egészen azt a fogalmat takarja, amit valódi értelemben értenénk alatta.
De visszatérve a fekete dobozokhoz, az a helyzet, hogy egy kvázideterminisztikus világban, mint amilyen a mienk, elméletileg bármilyen győzelmi momentum visszavezethető valamilyen tényezőre, ami az egyik versenyzőt már a kezdetekben jellemezte, a másik versenyzőt pedig nem. Vajon igazságtalannak vélnénk-e azt a mérkőzést, amelyben az egyik résztvevő közvetlenül a meccs előtt értesült édesanyja halálhíréről? Amely hír, tegyük fel, tizedakkorára csökkentette vissza sportolónk küzdési vágyát, mint amekkora addig volt. Tegyük fel, hogy erre nemleges a válaszunk. De mi van akkor, ha ez egy hamis hír, amelyet szándékosan terjesztett elő sportolónk ellenfele, hogy ezzel hozza magát versenyelőnybe? Ekkor már igazságtalanságról beszélünk? Vagy tegyük fel, sportolónk edzője arra figyelmezteti hősünket, hogy koncentráljon boxolás közben a jobbkézre, mert ellenfele arra szokott kevésbé ügyelni, és így legyőzhető. Ha az ellenfél nem kapja meg ugyanezt az információt (mármint hogy most jobboldalról fogják főleg támadni), és tudtán kívül győzik le emiatt, akkor az igazságtalanság?
Minél mélyebbre ásunk a témában, és minél inkább belelátunk az egyes fekete dobozokba, mondjuk, a technológia segítségével, annál elkerülhetetlenebbnek találjuk azt a következtetést, hogy a versenysport alapvetően egy színjáték, hiszen a fizika törvényeinek ellentmondó elvrendszert akar eladni a nagyérdeműnek. Képtelenség ugyanis, hogy ténylegesen azonos kezdeti feltételek mellett a játékosok különböző eredményeket érjenek el. Itt alapvetően egy olyan naiv gondolat húzódik meg a klasszikus sportfelfogás mögött, hogy az emberek az ún. "szabad akaratukból" küzdenek, amely során tényleg csak az elszántságot, az akaraterőt, a szenvedély mértékét mérjük le, amely tényezőket teljesen más dimenzióban említenek, mint a külső, befolyásoló tényezőket. Úgy vélik, az embernek van egy belső, a környezettől független világa, amely teljességgel az ő hatásköre alatt van (de ki az az "ő"?), és amely tényező egy tiszta versenyben egyedüliként dönti el, hogy ki nyeri meg a játszmát. Ez az alaptézis tudományosan teljességgel megalapozatlan. Mivel minden teljesítményünk elméletileg visszavezethető valamilyen kezdeti feltételre, ezért azt lehet mondani, hogy egy versenysportban vagy az van, hogy lesznek győztesek és vesztesek, és ezzel együtt akkor a kezdeti feltételek is különbözőek, vagy pedig ténylegesen sikerül megvalósítani az egyenlő feltételeket, ekkor azonban mindenki egyszerre ér a célba, illetve ugyanannyi pontot ér el, így végtére is az egész rendezvény az unalomba fullad bele.
Mi következik mindebből? Van egy irány, amely azt mondja, hogy vessünk véget a versenysportoknak, hiszen nincs itt másról szó, mint a kezdeti versenyelőnyök elrejtésének művészetéről. Minél komplikáltabb, szövevényesebb egy játékos győzelmének oka, annál inkább hozza magával azt az illúziót, hogy a győzelme az ő szabad akaratának köszönhető, ezáltal az ő dicsősége. Ha pedig a győzelem oka könnyedén visszavezethető egy-két olyan tényezőre, amely közismerten korrelálni szokott a jobb teljesítménnyel (például hogy az illetőnek Y kromoszómája van), akkor a győzelmet kevésbé a dicsőség, sokkal inkább a botrány övezi körül. A versenyek eltörlésének igényét lényegében a woke/szociáldemokrata-logikával azonosítanám, hiszen ezen felfogás alapvetően a hátrányos helyzetűek kompenzálásában gondolkodik. Na most, a versenysportban ennek szöges ellentéte valósul meg, hiszen nem elég, hogy az egyik sportoló hátrányos helyzetű a másikhoz képest, a meccs végén még az egészet megfejelik a győztesre vonatkozó díjazással, éljenzéssel, és – nullösszegű játék lévén – a vesztes törvényszerűen kisebb-nagyobb szomorúsággal vagy dühvel távozik. Ha úgy vesszük, ez egy afféle náci-logika, amely az ún. legjobbaknak akar minél több dicsőséget és jólétet szerezni. Persze, a mai progresszíveknél ez a versenyellenesség még csak nagyon a csírájában lehet jelen, tekintve hogy a woke-szellemiségű Franciaország rendezte az idei olimpiát. Úgy vélem, hogy az általam fent vázolt versenyfilozófia ma még egyáltalán nem elfogadott; a túlnyomó többség hisz az ún. tiszta versenyben és a szabad akaratban. De mint ahogy a '70-es évek progresszívjei nem különösképpen foglalkoztak a transzneműekkel, ugyanúgy lehetséges, hogy pár évtized múlva, amikor a jelenleg porondon lévő LMBTQ-izmus lecseng, és megnyugszik egy viszonylag stabil állapotba, az akkori progresszívek a versenysportokat veszik majd célkeresztbe, amelyet már csak egy konzervatív, úri mulatságnak fognak tartani, és az egyenlőség nevében az olimpiák eltörlését fogják követelni.
Még mielőtt bárki azzal vádolna, hogy ötleteket adok felébredettéknek a következő őrülethullámra vonatkozóan, gyorsan le is írnám, hogy véleményem szerint létezik egy másik út, amelyet én magam is képviselek. Szerintem egyáltalán nem kellene megszüntetni a versenysportokat, még annak a tudásnak a fényében sem, hogy nem létezik a szó szoros értelmében vett tiszta verseny. Egész egyszerűen csak más filozófiára kell építkeznünk. Mikor gyerekkoromban a játékautóimat versenyeztettem, hogy lejtőről indítva melyik gurul el a legmesszebb, akkor sem feltételeztem, hogy a "győztes" autónak szabad akarata lenne, és tényleg az ő dicsége volna az ő győzelme. Tisztában voltam vele, hogy a különböző kisautóknak különbözőek voltak a tulajdonságaik, és ezek az előre nem látható tulajdonságok hozták el az adott eredményeket, így a verseny élvezete továbbra is megmaradt. Szóval, a lényeg, hogy el kell felejtenünk a naiv gondolatainkat a tiszta versenyzésről, helyette meg kell fogalmaznunk amaz újdonsült nemes elvünket, hogy miért is csináljuk a versenysportot, amelyet próbálok a lehető legköltőibben megtenni: Azért, mert baszott izgalmas! Meg alapvetően nagyszerű formáját látom benne a nemzetek egymással történő vetélkedésének, mert játékos, barátságos keretek között tudja tartani a bennünk rejlő, háborúzni akaró szellemi potenciált, így aztán, ha csak egészen aprócska mértékben is, a világbékéhez is hozzájárul.
És hogy válaszoljak az eredeti kérdésre: Alapvetően nem engedélyezném Helifnek az olimpián való részvételt. Ennek oka a fentiek fényében az, hogy beleláttunk a fekete dobozába, és nyilvánvalóvá vált egy számára előnyt jelentő tényező, megrontva ezáltal az "egyenlő feltételek" illúzióját, pont amelyet élvezünk a versenyek során. Hozzáteszem, hogy alapvetően képlékeny vagyok a témában, mert tőlem akár nyugodtan versenyezhetnének fiúk-lányok egymással, vagy emberek-gepárdok a futópályán, csak egész egyszerűen akkor egy másfajta sportfilozófiát kell megfogalmaznunk.
Mindezek mellett azt is hangsúlyoznám, hogy Helif is áldozata (ha nem a legnagyobb áldozata) ennek a történetnek, elvégre ő sem tudta magáról korábban, hogy milyen génjei vannak. Csak fel kell tennünk magunkban a kérdést, hogy mi magunk mit tennénk, ha egyik napról a másikra kiderítenék rólunk, hogy a genetikai vizsgálatok szerint a kromoszómáink nem egyeznek a megjelenő nemi jellegeinkkel. Mivel jelenleg nem szerveznek sportokat interszexuálisoknak, így számára ez az esetleges kizárás az élete álmáról történő lemondást is jelentheti. Szóval nem könnyű. Őszinte részvétem neki is, a versenytársainak is, és azoknak is, akik döntésre kényszerülnek ebben a nem mindennapi helyzetben.
