Amikor különböző világnézettel rendelkező emberek szóba elegyedünk egymással, gyakran azt éljük meg, hogy partnerünk annyira másik világban él, hogy sokszor nem is találjuk értelmét annak, hogy mélyebben beleássuk magunkat egymás gondolkodásmódjába, érvrendszerébe, hiszen már messziről is süt az értetlenség az illetőből. A helyzet viszont az, hogy ez kölcsönös, azaz a partner is hajlamos idő előtt kilépni a vitából azon oknál fogva, hogy szerinte olyannyira eltávolodtam a józan ész útjáról, hogy engem, aki egy "megrögzött ateista hívő", nem érdemes tovább érvekkel bombázni, hiszen úgyis "eldöntöttem már, hogy ateista leszek", ezen holmi érvek mit sem változtatnának.

Akármennyire is reménytelennek tűnik a fenti szituáció, egy rejtett, de közös álláspontot máris sikerült találnunk: Mindketten hasonló értékrenddel rendelkezünk atekintetben, hogy a saját álláspontunkat nem vakon, hanem megalapozott módon valljuk, tehát a megalapozottságot mint erényt mindketten fontosnak tartjuk. Márpedig a racionális viták egyik alapvető feltétele az, hogy vissza tudjuk vezetni a beszélgetést egy olyan pontra, amelyben mindketten egyetértünk. A gond ott kezdődik, hogy egymásról nem vagyunk hajlandóak elfogadni azt, hogy az ő számára a saját álláspontja egy megalapozott következtetésen nyugszik, hanem ennél jóval egyszerűbb a másikat értetlennek, hülyének vagy makacsnak kikiáltani. Sok esetben tényleg erről van szó, de nem mindig jogos ez a feltételezésünk.

Ha valóban racionális alapról szeretnénk indulni a vizsgálatunk során, meg kell látnunk azt az alapvető biológiai késztetésünket, hogy mind a vallásos, mind a tudományos gondolkodású ember mintázatokat, összefüggéseket keres. Mindkét tábor hajlamos a dolgok mögé okot vélni (még ha nem is ugyanabban a dimenzióban értik azt), és nem elégszenek meg az éppen megtapasztalt dolgok megélésével. Ha fogalmazhatok kicsit költőiesen, azt mondanám, hogy mindkét tábor kerüli az "élj a mának" szemléletmódot. Habár én magam is szoktam hangsúlyozni, hogy a vallásos és tudományos gondolkodásmód mennyire szemben áll egymással, mégis elmondhatom, hogy jóval több közös van bennük, mint mondjuk bármelyikük és egy olyan szemléletű ember között, akit nem érdekel a dolgok mélyebb megértése, hanem bőven elegendő számára a mindennapi betevő, és hogy ki legyen elégítve a szexuális és egyéb, relaxációs szórakozási igénye, aztán nagyjából ennyi. Megmondom őszintén, az efféle apátiával én nehezebben birkóznék meg, mint azzal a vallási fanatizmussal, ami lelkesen igyekszik alátámasztani nézőpontja helyességét.

Még mielőtt félreértésekre adnék okot, máris hangsúlyozom, hogy szó nincs arról, hogy én is "a tudomány is csak hit" demagógiával élnék, ezen állítással való egyet nem értésemnek hangot is szoktam adni. Hanem arról van szó, hogy megpróbálom megtalálni azokat a közös tulajdonságokat, amellyel mindkét tábor embere rendelkezik, és azok mentén kideríteni, mi az oka a különböző álláspontoknak.

A jelenséget a biliárd-effektushoz tudnám hasonlítani. Főleg az első lökésnél jelentős különbségeket eredményez az, hogy a milliméter törtrészével arrébb érintem meg a fehér golyót, vagy éppenséggel egy hangyányival kisebb vagy nagyobb lendülettel teszem ezt. Tehát a kezdeti feltételek közel azonosak, az eredmény mégis teljesen más. Amikor egy vallásos ember levezeti a saját álláspontját, akkor az ő koordináta-rendszeréből nézve sok tekintetben logikusnak hat a levezetése, és csak apró nüanszoknak tűnő dolgokon csúszik el az érvelése. Azonban eddig a levezetésig rendszerint nem szoktunk eljutni, hanem csak a végeredményeket szembesítjük egymással, amelyek természetesen merőben eltérnek egymástól. Mivel azonban mindkét fél triviálisnak tartja az álláspontját, ritkán sikerül a levezetés részleteiben elmélyülni, amelyből kideríthető lenne, miféle jelentéktelennek tűnő csúsztatások során jut el az emberünk a miénkével egy szöges ellentétben álló nézethez.

A kulcs pedig ezekben a kimondatlan premisszákban található, amelynek megtalálása csak akkor lehetséges, ha mindkét fél kb. végtelenre növeli a türelmét, és nullára redukálja az ego-ját, ami általában nem szokott megtörténni.

Vegyük például a horoszkópot. Tegyük fel, hogy racionális ember lévén elutasítjuk, hogy a csillagjegyünk befolyásolná a sorsunkat. Ennek ellenére elképzelhető-e az, hogy azonos, vagy legalábbis nagyon hasonló premisszákból indultunk ki, mint horoszkóphívő vitapartnerünk? Érdemes ilyenkor rákérdezni őt, miért találja valósnak a horoszkópot, azaz milyen alapon tételezi fel, hogy igaz. Könnyen lehet, hogy ilyenkor példákat sorol fel, hogy mennyi minden megvalósult az életében, amit a horoszkóprovatokban szokott olvasni. Erre mi racionális sasmadárként rögtön lecsapunk (vagy legalábbis a homlokunkra), hogy mennyire nem látja át a partnerünk, hogy ezek a cikkek szándékosan úgy vannak megfogalmazva, hogy sok emberre illeszkedjenek, tehát nagy arányban azt fogják találni, hogy igazak a leírások. Ebben a szituációban nagyon nehéz a közös alapra koncentrálnunk, pedig muszáj, hiszen csak ezen az úton haladva jutunk el a másik fél meggyőzéséhez. A közös alap ebben az esetben pedig nem más, mint az indoklás fontosnak tartása, tehát a horoszkóphívő sem alaptalanul áll ki nézete mellett. Éppen ezért ilyen esetekben rásütni az "ostoba hívő" bélyeget elég kontraproduktív, hiszen ő ez alatt azt éli meg, hogy ő megindokolta az álláspontját, de mi nem reagáltunk rá érdemben. Itt elméletben többféle módszerrel is próbálkozhatunk. A kézenfekvő az, hogy rámutatunk a horoszkóprovatok általános megfogalmazottságára, de mivel ez önmagában nem bír igazán drámai, szembesítő erővel, sokkal hatékonyabb, ha kísérletet végzünk, ami viszont nyilvánvalóan nagyobb előkészületet igényel. Tehetjük azt, hogy hozunk egy lavórnyi horoszkópcikket, és megkérjük partnerünket, válogassa ki, melyek vonatkoznak az ő csillagjegyére. Utána pedig megnézzük a sikerarányt, és az alapján konklúzióra jutunk. Sajnos ilyen esetekben is előfordul, hogy partnerünk mindenféle kibúvót keres, miért is nem sikerült a kísérlet. Nem nagyon tudunk mit tenni, itt már nyugodtan feltételezhetjük, hogy ego-harcról van szó a partnerünk részéről.

Persze az is megeshet, hogy amit mi szembesítésnek hívunk, az valójában nem szembesítés, és tényleg hibás volt a kísérlet. Ezt az adott helyzetre vonatkoztatva lehet csak eldönteni. Mindenképpen meg kell hallgatnunk tehát partnerünk érvelését, de mikor egyértelműen látszik, hogy csak kibúvókat keres, akkor leszögezhetjük, hogy a további vitát pszichológiai okok akadályozzák meg. Az agyunknak van egy olyan tulajdonsága, amely üldözni igyekszik a világnézetébe be nem építhető elemeket, hiszen rendkívül kemény munkát jelent neki újraalkotnia egy olyan struktúrát, ami egész addigi életén keresztül épült. Túlságosan nevetségesnek, szentségtörőnek hathat a horoszkóphívő számára, hogy egy pár pillanat alatt a semmivé vált az ő elképzelése, és mivel nem szoktak világnézetek csak úgy egyik pillanatról a másikra megváltozni, ezért az ő agya ilyenkor hajlamos menekülőútként itt is azt feltételezni, hogy hibás kellett legyen a kísérlet, hiszen annyira nevetséges ez az egész szituáció. A másik pszichológiai tényező a már többször említett ego, ami nem feltétlenül válik külön az előzőtől, ezt majd a pszichológusok megmondják. A lényeg, hogy akarva-akaratlanul legtöbbünk azon szurkol, hogy nekünk legyen igazunk a vita során, hiszen a tévedés elismerése valamiféle presztízsveszteséget jelent számunkra. Nem véletlenül íródott bele a nyelvünkbe is sajnálatos módon, hogy akinek igaza volt, az megnyerte a vitát. Ez a megfogalmazás már eleve a szegényes vitakultúránkat jelzi, hiszen a vitát egy versenynek állítja be, amelyben elő kell adnunk magunkat, és akkor nyerünk, ha a másikat sarokba tudtuk szorítani. Azonban ha a vitát egy racionális folyamatként, az igazság megismerésének egy fontos eszközeként fogjuk fel, akkor a vita "megnyerése/elvesztése" mint kifejezés értelmét veszti, hiszen ha az igazság megközelítése a célunk, és sikerült is ezt megtennünk, akkor azt mindenképp nyereségnek lehet csak elkönyvelni. Az egyetlen ellenségünk, akit le kell győznünk, az a saját ego-nk, és saját tapasztalatból tudom, hogy ez tényleg rendkívül nehéz feladat, világnézettől függetlenül.

Vegyük észre, hogy akárhogyan is végződik a vita a horoszkóphívővel, annyi közös tulajdonságot mindenképpen leszögezhetünk, hogy mindketten fontosnak tartjuk, hogy a világnézetünk megalapozott legyen. Ha partnerünk a számára cáfoló kísérleti eredmény ellenére ragaszkodik eredeti álláspontjához, az nem azt jelenti, hogy a megalapozottság mint érték eltűnik, hanem azt jelenti, hogy a rendszerben még több szempont is szerepet játszik, ezek az említett pszichológiai tényezők. Hogy az érvek ellenére hajlamosak vagyunk az eredeti álláspontunkhoz ragaszkodni, egy betegségnek tekinthető, ezt az érvek nem tudják kigyógyítani. Itt esetleg csak az érzelmi támogatás és az idő segíthet.

De tegyük fel most, hogy a kísérlet a mi hipotézisünkkel ellenkező módon ért véget, és azt látjuk, hogy a partnerünk (majdhogynem) tökéletesen válogatta ki azokat a cikkeket, amelyek az ő csillagjegyére vonatkoznak. Ebben az esetben mi kerülünk a fent felvázolt szituációba, és nekünk kezd el hipersebesen verdesni a szívünk, hogy vajon hol rontottuk el a kísérletet, ugye. Megint csak elképzelhető, hogy a kísérlet hibás volt (pl. a partnerünk olvasta már korábban az idézeteket, és emlékezett rájuk), de ha ezeket a lehetőségeket is kizárhattuk, akkor a racionális feltételezés már nyilván az, hogy van valamiféle összefüggés a születési idő, és a jellemrajz között. Megint csak kétféle viselkedés képzelhető el: Vagy felülírjuk a korábbi nézetünket, vagy kibúvókat keresünk. Ha az utóbbi eset áll fenn, akkor hitügyi szempontból semmi sem különböztet meg minket a horoszkóphívőtől.

A lényeg tehát, hogy a blogom során is sokszor hangoztatott hitet visszavezettem egy alapvetőbb emberi tulajdonságra. A hitet (csakúgy mint egyébként a tudományt is) nem a tárgya határozza meg, hanem a módszere. Azaz hinni bármiben lehet, nem feltétlenül kell itt természetfeletti meg mindenféle ezo-mizo dolgokra gondolni. Nagyon sok zsákutcába torkolló vitát látok a hit mivoltával kapcsolatban hívők és ateisták részéről egyaránt, mert a hit tárgyával próbálják a hit folyamatát definiálni, és mindkét közösség ostobának nézi a másikat amiatt, mert az ő nézőpontjából a másik fél megalapozatlanul tesz állítást. A helyzet viszont pont ez, hogy nem a hit tárgya határozza meg magát a hitet, hanem az adott állításhoz kapcsolódó presztízsünk, az ego-nk mértéke, illetve hogy mennyire kitaposott már az az ösvény az agyunk számára, amit az addigi nézetünk által bejártunk.

Maradva még a horoszkópos példánál egy bekezdés erejéig, elképzelhető az is, hogy horoszkóphívő partnerünk másra vezeti vissza hitét. Például azt mondja, hogy másképp hat a magzat szervezetére az, ha a hidegebb, vagy a melegebb hónapok alatt kerül kihordásra, így aztán az életét is nagyban meghatározza, melyik hónapban született. Még az sem kizárt teljesen, hogy az egykori horoszkópok ilyen típusú megfigyeléseken alapultak, csak aztán (szépen az apró csúsztatások elve mentén) gyakorlatilag egy vallássá nőtték ki magukat. Könnyen lehet, hogy ennek az állításnak racionalistaként hitelt adunk, és megint csak van egy közös alapunk partnerünkkel, ahonnan el lehet indulni, és ki lehet tisztogatni a véleménykülönbségeket. Ez az eset tanulságos abból a szempontból, hogy a mögöttes érv határozza meg egy állítás racionalitását, és önmagában egy állításból még nem lehet kikövetkeztetni, hogy az mennyire racionális, vagy hit alapú.

Na de miért beszéltem bekezdéseken keresztül a hitről, ha egyszer a blogposzt témája a tudományos és vallásos gondolkodás közötti hasonlóság lenne? Nos azért, mert ez egy fontos kitérő volt abból a célból, hogy meglássuk, a különbség sem feltétlenül ott húzódik, ahova elsőként feltételezzük (vagyis nem a hitnél). Persze a helyzetet bonyolítja, hogy többek között például a Biblia kiemelten piedesztálra emeli a hitet, csak ők ezt megalapozott hitnek, és nem vakhitnek tekintik, míg a tudomány terén nem szoktunk a hit fontosságáról beszélni, hanem inkább akadályozó tényezőnek mondjuk, de itt láthatóan nem azonos hit-definícióval élünk. A lényeget a szavak mögött kell megtalálni, ugyanis rengeteg energia megy el a szavak jelentésének tisztogatására, holott enélkül is megláthatóak a közös tulajdonságok és értékrendek. Bárhogyan is nevezzük, általában mindkét fél fontosnak tartja a megalapozottságot, az ésszerűséget. Hány és hány olyan kereszténytől hallani azt az állítást, hogy az ateizmushoz nagyobb hit kell, mint az istenhithez. Ez pontosan azt sugallja, hogy valahol ők is értik, mi mit értünk hit alatt, és ez nagyon nem egy olyan dolgot jelent, aminek mértékét növelni kellene, hanem sokkal inkább csökkenteni.

Ha pedig azonos az értékrendünk, akkor ott már elméletileg kikutatható, hogy hol térnek el a véleményeink. Emlékezzünk vissza a biliárdos példára: nagyon apró különbségek teljesen más végeredményt hoznak. Ismertebb néven pillangó-hatásnak is szokták mondani, azonban én most szándékosan maradok a biliárd-analógiánál, mivel hangsúlyozni akarom, hogy a különbségeket mi magunk hozzuk létre. A véleménykülönbségek gyakran szinte teljesen észrevehetetlen csúsztatásokon múlnak. Annyira aprók ezek a különbségek, hogy akár még az ellentétes véleményen levő partner sem veszi észre őket. A csúsztatás akár csak annyiban is kimerülhet, hogy az egyik állítás aránytalanul nagyobb hangsúlyt kap a másiknál, így az állítás igazságtartalma nem esik kifogás alá, de a hangsúlyozás miatt már egészen más következtetésre jutnak a felek.

A napi politika sajnos kiváló példa erre. Vegyük azt az esetet, amikor múlt télen tüntetők szánkókat gyújtottak fel, mert elegük lett a kormány hazug és korrupt politikájából. Ez egy kiváló eset arra nézve, hogy a különböző szájízű hírportálok másfajta hangsúlyozással fessék le ugyanazt az eseménysort, ezáltal az olvasóik egészen másfajta értékítéletet vonjanak le belőle, tovább tágítva a már így is irdatlan szakadékot a társadalmi táborok között. Mi a lényeg tehát? Adott egy eseménysor, amelyet többé-kevésbé ténynek nevezhetünk, mégis két ellentétes vélemény alakul ki róla:

– "Ez a csőcselék nép annyira toporzékol, hogy csak rongálni tud, és nem gondol a kisgyerekekre, akiknek a szánkókat szánták."

– "Ez az idióta gárda ennyire marginális dolgot, mint a szánkók felgyújtását helyezi reflektorfénybe, ahelyett, hogy ennek okait vennék górcső alá, és végre számonkérnék a kormányt, hogy mennyire meglopta az országot."

Hiába azonos a ténymag, az apró ferdítésekkel egészen más lesz az értékítélet. Természetesen nem lehet 1-2-re kibékíteni a két tábort egymással, hiszen nagyon messzi vizekre kellene evezni ahhoz, hogy kipuhatolják, hol is kezdődik a véleménykülönbözés. Mivel politikáról van szó, így természetesen nem kerülhető ki a különböző értékrend sem, amely mai véleményem szerint nem vitatható meg racionálisan. Azonban a politikának vannak olyan aspektusai is, amelyek megvitathatóak lennének, feltételezve a fenti pszichológiai feltételeket.

Számtalan példát lehetne még említeni arra, hogy milyen apró eltéréseken múlnak totális világnézeti különbségek. Például ott van a még az elején említett okkeresés mint közös tulajdonság istenhívők és tudósok között. Egy tudós is hajlamos minden mögött okot keresni, még akkor is, ha ateista (ezért is volt rettentően nehéz lenyelni számos tudósnak a Heisenberg-féle határozatlansági relációt, amely kvantumszinten afféle oknélküliséget mond ki), így elméletileg meg tudja érteni azt az elvet, ami alapján egy istenhívő Istenre mutogat mint végső okra. Mindkét fél valószínűleg egyetért abban, hogy a végtelen rekurzió elkerülése érdekében szükséges feltenni egy végső okot, így máris van egy közös alap, amin el lehet indulni az eszmecserében. De ha ebben nem értenek egyet, akkor sincs feltétlenül baj, mert ha a pszichológiai feltételek teljesülnek, akkor elméletileg meg lehet találni a közös alapot.

Másik példát véve, mondhatja azt egy ateista tudós, hogy a létnek nincs célja, míg egy másfajta beállítottságú (bár istenhívőnek nem mondható) személy mondhatná ugyanarra a tényalapra, hogy a létnek az a célja, hogy legyen. Első ránézésre talán nem is tudná mindenki megkülönböztetni a két állítást, azonban mégis merőben más-más világnézetet eredményez az egyik és másik kijelentés.

A tanulság az, hogy amikor egy másik szemléletű emberrel beszélgetésbe elegyedünk, akkor mindig a felszíni állításokkal, a végkövetkeztetésekkel találkozunk, és legtöbbször nincs módunk leásni a különbözés okainak legmélyére, és hajlamosak vagyunk egymást valamiféle idegen bolygóról érkezőnek tekinteni. Sosem felejtem el azt az alsó tagozatos matek dolgozatomat, amelyben kétjegyű számokat kellett összeadni, és az összes műveletet elrontottam. Később jöttem csak rá, hogy egy módszertani hibát követtem el: az egyik számnak csak a lefele kerekített részét adtam hozzá a másikhoz. Egy apró módszertani eltérésen múlt a különbség egy teljesen hibás, és egy feltehetően jól megírt dolgozat között. Ugyanígy, szintén az én életemből példát hozva: hajlamos voltam intuitív kijelentéseket tényszerűen kezelni. Nem azért, mert hazudni szerettem volna a hallgatóságomnak, vagy hogy ne tartottam volna elég fontosnak az igazságot, hanem egyszerűen nem tudatosult bennem az a módszertan, amelynek segítségével viszonylag erős állításokat tehetünk. Tulajdonképpen a görög filozófia korszakát éltem át, amelyben alábecsülték a kísérletek jelentőségét, és azt gondolták, hogy ésszel minden felderíthető. Ez most hit, vagy nem hit? Úgy gondolom, hogy itt egy mélyebb kérdésről van szó, mintsem hogy ennyire sablonosan válaszolni lehessen rá. Én úgy gondolom, hogy mindannyian módszertanokat követünk, és könnyen lehet, hogy egy istenhívő csak abban tér el egy racionálisnak tekintett egyéntől, hogy egyszerűen rossz módszertanhoz tartja magát, és nem tudatosult benne az ellenőrzés fontossága, vagy annak helyes elvégzése.