Ezen posztom mint egy epizód hivatott létrehozni, melynek ihletője az Ateista és Agnosztikus Klub egy közelmúlti cikke a káromkodásról, ez itt található. A címben említett ideológiának nevét a belinkelt cikk írójáról kreáltam meg. Ennek oka, hogy ez már nem az első eset, hogy Brendel úr egy totál önkényes világnézetet csomagol rációs köntösbe, és ez volt az a pont, ahol számomra tényleg betelt az a bizonyos pohár, amely képes volt tolerálni azt az irdatlan szélhámosságot, melyet terjeszt. A fő probléma nem is azzal van, hogy akad olyan egyén, aki efféle nézeteket vall a káromkodásról, hanem hogy ez az egyén egy viszonylag olvasott blog írója, akire elég sokan nézhetnek fel akár cikkei, akár egyéb munkássága miatt, így akarva-akaratlanul követői is vannak, lesznek. Ezen posztomat azért is tartom fontosnak létrehozni, mert ki kell fejeznem mélységes elhatárolódásomat ettől a felfogástól. Főleg amiatt, mert jó néhány hívő hajlamos szeretetlennek, erkölcstelennek, bunkónak nevezni az ateistákat cakk und pack, és pontosan azért, mert van 1-2 ilyen nagy szájú szónok, akiből olykor csak úgy ömleng a sár, és természetesen legtöbbször a vezéregyéniségekből ítélik meg a "népet". A cikk írója szokása szerint azzal nyugtatgatja magát, hogy következtetései tiszták és racionálisak, azonban véleményem szerint az embernek a legnagyobb filozófiai betegsége az, hogy magát racionálisnak hiszi, miközben csak racionalizál. Megérne egy külön misét az is, hogy hogyan lehet észrevenni a kettő közötti különbséget, de erről itt és most legyen elég ennyi.

Szeretném végigvenni a cikkíró érveit, nem csak a posztból, hanem a kommentekből is. Sajnos az író sajátos diktátori stílusa (mindenki gyalázása, aki nem azonos látásmóddal rendelkezik, mint az író; folytonos kitiltások és kommenttörlések) miatt az ő blogja alkalmatlan helyszín az ellenérvek megfogalmazására, ezért is tartom lényegesnek kiváltképp, hogy akkor saját blogomban elemezgessem azt.

1) A káromkodásban önmagában az égadta világon semmi bűn nincs. Önmagában senkinek semmi fizikai kára nem lesz tőle. A kifejtett "lelki" hatás a befogadótól is függ, egyáltalán nem kell, hogy annyira magára vegye. A káromkodás a károsabb tettleges agresszió helyettesítője lehet. A vallások bűntudatot keltenek, természetesen, mint máshol is, itt is alaptalanul.

Már az első pont nagyon sok oldalról vérzik. A fura az egészben, hogy éppen maga az író is idézőjelbe teszi a "lélek" szót, nyilván arra utalva, hogy olyan hogy "lélek" nem létezik, hanem amit annak nevezünk, az visszaredukálható fizikai összetevőkre. Mint racionális ateista ezzel teljes mértékben egyet is értek. Csak azt nem értem, hogy akkor miért kell a "lélek" és a test nem létező különbségére alapozni efféle állításokat rációs alapon.

Először is, már az az elsődleges probléma az idézett szakasszal, hogy az írója összemos mindenfajta káromkodást, legyen az csak egy bosszankodás egy sikertelenség után, de legyen az egymás gyalázása is, emiatt nem lesz igaz már az első mondata sem. Ugyanis ha tényleg azt értené az "önmagában" kifejezés alatt, amit az valójában jelent, akkor azzal véleményem szerint sem lenne különösebb probléma. Valóban, olykor a káromkodás rengeteg feszültségtől szabadíthat meg, ugyanúgy mint a sport. De számomra az "önmagában" szó azt jelenti, hogy csak úgy a semmit szidom, és nem élő embereket tiprok a sárba. Ez utóbbi esetben ugyanis szó sincs arról, hogy a káromkodás "önmagában" állna, hanem akkor már iránya van, egy másik személyre hat. Ha már a sport példájánál vagyunk: Nem mindegy, hogy dühömben egy boxzsákot gyepálok szét, vagy élő emberen alkalmazom az ökleimet.

A következő probléma az író felfogásával, hogy szerinte az csak egy szimpla döntés kérdése, hogy valamit magunkra veszünk, vagy sem. Meg lehet tanulni, sőt meg kell tanulni, ez tény, de nem lehet alapvetésnek venni. Brendel alapvető pszichológiai jelenségekkel nincs tisztában, mégpedig hogy a gyalázó szavak akkor is hatnak ránk negatív irányban, ha azokat tudatosan nem vesszük magunkra. Impotens férfiak, depressziós nők, öngyilkosok milliói cáfolnak rá az író világképére akik nem tudnak felül kerekedni azokon a megaláztatásokon, amelyeket más emberek gyalázkodása révén szereztek. Még egyszer mondom, meg lehet, és meg kell tanulni védekezni a káromló szavak ellen. De ez nem jogosítja fel a káromlót, hogy most már szabadon gyalázkodhat. Megint csak a fizikai "oldalról" (hiszen milyen más oldal létezik még?) tudnék példát mondani. Alkalmazzuk az író érvét verekedésre. Tegyük fel, hogy nem tetszik egy ismerősömnek a ruhája, ezért behúzok neki egyet. Ha Brendel logikáját követném, azt kellene mondanom, hogy a védekezőnek nem kell hagynia magát, nyugodtan kiállhat az ütés elől. Nem kell "magára vennie" az ütést, ugyebár. Így van, jó dolog, ha valaki megtanul egy harcművészetet, és megtanulja kivédeni az ütéseket. De ad-e ez bármiféle jogalapot a pofozkodó személynek a verekedésre? Ha a védekező ki tudja védeni az ütést, az az ő dicsősége, és nem a támadó joga. Akkor miért lenne ez másképp a "lelki" vonatkozásban? Ugyanaz a törvényszerűség működik mind fizikai, mind "lelki" síkon. Valóban, ahogy Brendel is írta, függ a befogadótól is a sértegetés, de mint az előbb kifejtettem, ez nem csak a "lelki" vonatkozásra igaz, hanem a fizikaira is. És kitérnék arra is, hogy ez nem csak az ütés kivédésére vonatkozik. Az író későbbi kommentjeiben szereti úgy beállítani a fizikai fájdalmat, hogy az objektív módon tényleg fáj, az determinisztikus, emiatt tabu a fizikai megsértése a másik embernek. Erre azonban szintén rácáfolnak bizonyos kultúrák, amelyekben megtanulják agyilag kikapcsolni a fizikai fájdalmat, ezáltal nem éreznek semmit. Ergo a fizikai fájdalom is ugyanolyan relativizálható, mint a "lelki", csak a mi nyugati kultúránktól ez meglehetősen idegen. Egy szó mint száz: Meg lehet tanulni az ütéseket kivédeni, meg lehet tanulni nem érezni a fájdalmat, és ezek mind hasznos dolgok az életünkben. De attól, hogy ezt illik minden embernek elsajátítania, semmi jogalapunk nincs sem arra, hogy akár fizikailag, akár "lelkileg" ütlegeljük embertársunkat. Egész egyszerűen ebből a szempontból semmi értelmét nem látom a "lélek" és a test megkülönböztetésének. Erre ugyanis nagyon illeszkedik az, hogy ami úgy repül, mint egy kacsa, úgy hápog, mint egy kacsa, úgy néz ki, mint egy kacsa, akkor mi a fene az, ha nem egy átkozott kacsa?!

Következő probléma, még mindig ebben az idézett részben, miszerint az író úgy fogalmaz: "A káromkodás a károsabb tettleges agresszió helyettesítője lehet." Tegyük fel, hogy egy adott szituban a fizikai sérülés károsabb a "lelkinél". Hangsúlyozom, hogy ez bizonyosan nincs így minden esetben, sőt szerintem az író sem gondolja így, de végül is erre nem tér ki. A lényeg, hogy tekintsünk egy olyan helyzetet, ahol az esetleges fizikai sérülés nagyobb lenne a "lelkinél". Ez esetben, ha van egy káros dolog, meg egy kevésbé káros, akkor a károsabb dolog jogalapot formál arra, hogy alkalmazzuk a kevésbé károsat? Mondjuk ha arról lenne szó, hogy a károsabb elkerülhetetlen, ha nem vetjük be a kevésbé káros eszközt, akkor természetesen igaza van. De semmiféle alátámasztása nincs annak, hogy a kevésbé károsnak nevezett "lelki" ütlegelés helyettesítője legyen a fizikainak, azaz nincsen rá szükség, hogy elkerüljük a fizikai bántalmazást. Sőt éppen ellenkezőleg: A "lelki" sértegetés vezet a legtöbb esetben fizikai bántalmazáshoz, ilyenkor általában már a "lelki" támadó szenvedi el a fizikai sérüléseket. ;) Fogalmam sincs tehát miképpen képzeli el az író a fizikai ártás "lelkivel" való helyettesítését.

2) A káromkodás tiltása kapcsolódik a szavak mágikus erejébe vetett hithez. A vallásos eszmékhez gyakran kapcsolódik valami olyan tudatos, vagy tudattalan felfogás, hogy a szavak nem szokáson alapuló konszenzusok, nem véletlenül vannak úgy, hanem a dolgoknak valami eleve elrendeltetett neve van, a dolgoknak vannak igazi neveik. Ezzel egyébként egy több nyelven beszélő, művelt embert nehéz megtéveszteni.

Egyetértek. Amikor az egymás gyalázása ellen lépek fel, akkor nem a konkrét szavak, kifejezések azok, amelyeket nem tolerálok. Sőt nálam ez teljesen egyénfüggő. Ha egy jó haverom mondja azt rám, hogy te idióta, akkor valószínűleg az lesz a vége, hogy röhögünk rajta kettőt, aztán ennyi. Ha ugyanezt mondaná mondjuk az édesanyám, vagy a leendő barátnőm, könnyen lehet, hogy az ő szájukból azért ez teljesen mást jelentene. Nyilván mint minden, ezek is szituációtól függnek. A lényeg, hogy általában számomra nem a konkrét szó az ami sértő, hanem ahogyan szánja. És általában szerintem az egyértelmű szokott lenni, hogy valaki tényleg gyalázkodni akar, vagy együtt hülyülni, és ez dönti el erkölcsileg is számomra azt, hogy mit mondhatok a másikra és mit nem. De Brendel átesik a ló túloldalára: Nem vet számot magáról a szándékról, hanem azt kezdi el racionalizálni, hogy egy más nyelvű ember ugyanazon a szón nem sértődne meg, ezért nem jelent valódi sértést az adott káromló kifejezés. Még egyszer mondom, nekem nem azzal van a bajom, hogy valami ún. csúnya szó vagy sem. Éppen ezért fölöslegesnek is látszik, hogy elkezdtem írni erről egy posztot. De a posztom létének célja pont az, hogy Brendel nem tesz különbséget az egymás gyalázása, és a konkrét kifejezések között, mindkettőt relativizálja.

5) A káromkodás tiltása a papok hatalmát szolgálja, mint a többi vallási tabu.

6) A káromkodás tiltása unalmas, bigott, régimódi és kicsinyes.

Mivel a káromkodás szabadsága az írónál az egymás gyalázására is kiterjed, ezért itt megint meg kell állnom egy néhány szóra. Az, hogy egymás gyalázásának tiltása unalmas, ez egyszerűen nevetséges, de lehet hogy a siralmas találóbb lenne. Pontosan olyan unalmas, mint a szabad verekedés, ölés hiánya az utcán. Azért ugye senki nem mondaná azt, hogy túl konzervatív, bigott és önkényúr az állam, mert ezeket megtorolja?! Másfelől pedig éppen arról van szó, hogy aki elkezd más embereket gyalázni, az unfair hatalmi eszközt vesz igénybe, ergo a káromkodás alkalmazása ugyanolyan hatalmi eszköz tud lenni, mint annak tiltása, sőt jóval nagyobb, ha az a gyalázkodásra is kiterjed. A káromkodás ugyanis mindenképpen érzelmi oldalon befolyásolja a gyalázott felet (és egyébként a gyalázót magát is). A racionális gondolkodásnak ettől a ponttól kezdve egyre kevesebb esélye marad, a vita pedig parttalanná válik. Az író szeret folyton azzal védekezni, hogy az intelligencia nem mond ellent a bunkósággal, káromkodhat über intelligens ember is. Ebben igazat adok, de atekintetben, hogy az ember sokrétű, ergo más területen okos, de ezen a területen éppen alulművelt vagy gonosz. Előbbi esetben nem tudja, milyen hatásai vannak a gyalázkodásnak, utóbbi esetben szándékosan árt embertársának, amivel aztán semmivel sem jobb egy olyan embernél, aki ún. fizikai sérülést okoz a másiknak. Szóval még egyszer hangsúlyozom, hogy igen, valóban lehet intelligens ember is büdösbunkó, azonban a büdösbunkóságát illetően idióta. Ez is igazolja azt, hogy egy embert nem lehet megítélni egyetlen cselekedete alapján, amely szintén kedvelt szokása az írónak. Az ember sokrétű, és amikor valamit tesz, akkor magát a cselekedetet kell megítélni, nem az embert. Egy másik példát hozva, ha már az ateizmus a fő témánk: Egy hívő keresztény ember is lehet kiváló tudós. Attól, hogy egyik oldalról még bolond, másik oldalról még lehet okos. Elég sajnálatra méltó dolog, hogy Brendel úr ezt sem tudja ezek szerint (a logikájából ez következik).

7) A káromkodással természetes ösztönöket nyomnak el. Hiszen az embernek természetes ösztöne, hogy erősen odamondjon annak, akire, vagy amire haragszik, kifejezze haragját, illetve le is vezesse a haragját. A káromkodás stresszoldó hatású. A káromkodás tiltása ezt elveszi, sőt maga is stresszet okoz.

Erről már írtam fent, de akkor még egyszer: A stresszt egy boxzsákon vezesd le, ne a másik emberen. Tessék csak megnézni, mire jó, ha káromlod (azaz "lelkileg" ütlegeled) a másikat. Éppen hogy nem levezető hatású lesz, hanem ezzel felhergeled a másikat, ami után majd ő fog felhergelni téged. Hogy nem lát át egy ilyen alapvető összefüggést egy racionálisnak kikiáltott egyén? Én még soha nem tapasztaltam olyat, hogy egymás gyalázása bármit is levezetett volna. Ez a jelenség tipikusan csak a brendelizmusban fordulhat elő, az univerzumban nem. Szóval mit kéne tenni? Azt, hogy az ember a saját szobájában káromkodja ki magát, püföljön valamit, és ennyi. A levegő nem fogja megtorolni a káromkodást, és talán őneki is sikerül levezetnie az idegeit. Ennyiből állna a levezetés, és nem egymás szapulásából.

8) A káromkodás tiltása a társadalom korlátolt rétegének gyerekes kis játéka, amely által többnek gondolja magát, és úgy érzi, végre valamiért leszólhatja a másikat, hatalma van felette.

Eszméletlen, micsoda átfordítása ez annak, hogy aki káromkodik, az gondol magáról többet. Pontosan arról van szó, hogy aki káromkodik, az vélhetőleg nem biztos a saját képességeiben, s úgy érzi, nagyobb tekintélyt szerezhet magának, ha jól leócsárolja a másikat. Számomra a gyalázkodás a legtöbb esetben teljesen fölösleges (kivéve talán az önvédelem esetét), ezáltal irracionális cselekedet. Minden racionális ember csak olyat cselekszik, amelynek van értelmes funkciója, márpedig az eddig leírtak alapján a gyalázkodásnak semmiféle funkciója nincs, hacsaknem az az eset áll fenn, hogy a gyalázkodó gonosz, és sérülést akar okozni a másiknak. Ekkor azonban ugyanolyan megvetendő, mint aki ún. fizikai sérülést okoz, csak ez utóbbit nyilvánvalóan azért nem teszi, mert ezt tiltja a törvény.

Ezzel pedig gyakorlatilag összefoglaltam a dolgokat, az esetlegesen érkező kommentekből majd kiderül, hogy mit érdemes még talán jobban gatyába rázni.

Az érveim még egyszer, röviden:

1.) Mind a fizikai, mind a "lelki" kár függ a befogadó féltől, ergo nincs meg az a különbség, amelyet az író pedzeget. Különben sem értem, hogyan tehet efféle különbséget "lélek" és test között egy racionális ateista.

2.) A gyalázás akkor is bevésődik az emberi agyba érzelmi alapon valamilyen szinten, ha azt tudatosan lepergetjük magunkról.

3.) A gyalázás gátolja a racionális gondolkodást mind a gyalázott, mind a gyalázó egyént illetően. A szabad gondolkodás, s ezáltal az eredményes hipotézisek majd elméletek létrehozásához olyan elfogadó környezetre van szükség, amely nem szapul állandóan, még akkor sem, ha hülyeséget mondok. (Ez nem egyenlő a kritika megvonásával!) A gondolkodás természetes következménye, hogy születik néhány ostoba elmélet melléktermékként. A tisztelettudó emberi körülmény ugyanolyan alapfeltétel, mint hogy csendes, 21 °C-os, száraz szobában lehet gondolkodni, -20 °C-os hóviharban nem.

4.) A gyalázásnak nincsen egyszerre jó és racionális funkciója az önvédelmet kivéve. Ez utóbbi esetben sem biztos, hogy feltétlen kifizetődő. A gyalázkodás fölösleges "sordísz" az érvek mellett, fölösleges háttérzaj, amely megnehezíti a lényegi információ kihámozását, ezáltal gátolja a racionális viták eredményességét, gátolja a fejlődést. Életszerű példák is mutatják, hogy egymás szapulása sohasem levezető hatású, hanem hergelő, esetleg semleges. Ha valaki levezetésképpen akar káromkodni, akkor azt ne személyre vonatkoztatva tegye, hanem élettelen vagy nem létező dolgokat káromoljon.

Ígértem, hogy kielemzem a manapság divatját élő isteni reklámot, amelyben 6 állítással próbálják Isten létezését igazolni. Amellett, hogy rámutatok ezen "érvek" gyengéjére, stílszerűen leírok majd 6 érvet az ateizmus alátámasztására. Mivel elképzelhető, hogy különböző helyeken kicsit másképp van tálalva a lista, leszögezem, hogy erről a honlapról vizsgálom az állításokat: http://www.everystudent.hu/a/letezik.html

1. "Bolygónk komplexitása olyan tudatos tervezőre mutat, aki nem csak megteremtette a világegyetemet, de a mai napig fenntartja azt."

A cím alatt úgy veszi sorra a különböző tényezőket az író, hogy közben tudomást sem vesz arról, hogy univerzumunkban mennyi égitest van. Mintha a Föld lenne az egyetlen bolygó, és hogy az milyen tökéletesen lett megalkotva. De könyörgök, miért csoda ez egy olyan világban, ahol a bolygók számára legfeljebb is csak nagyvonalú becsléseink lehetnek? A nagy számok törvénye magával hordozza azt a szükségszerűséget, hogy valahol valamilyen módon létre fog jönni az élet. Egy egyszerű példa: Kicsi az esélye, ha valaki 1 szelvénnyel telitalálatos legyen a lottón. De miért csoda az, hogy ha kitöltök 1000, millió vagy milliárd, vagy ennél is több szelvényt véletlenszerűen, hogy azok közül akad majd olyan, ami telitalálatos? Minél inkább növekszik az elemek száma, annál jobban nő a valószínűsége annak, hogy lesz majd egy ideálisnak tekinthető forma.

Másrészről pedig ugyan mitől ennyire tökéletes a bolygónk? Régen többször is okoztak tömeges kihalásokat meteoritok. Akkor ki számára ideális a Föld? A dínók szempontjából sokáig az volt, de aztán megjárták. Az ember megint csak egy békeidőszakban él. Ha eltalálja egy meteorit megint a Földet, amely tömeges kipusztuláshoz vezet, az megint mit kell majd hogy jelentsen? Azt hogy mégse ideális teljesen a Föld? Vagy hogy végítélet alá kerültünk? ;)

2. "Az univerzum egyszer csak létrejött – ezt vajon mi okozta?"

A "kedvencem", amikor beidézgetnek különböző tudósoktól különböző álláspontokat, majd azt tekintélyelvű módon hirdetik, miszerint milyen gyenge lábakon áll a tudomány. Először is, valóban, hogy mi okozta, még nem tudjuk biztosan, de vannak elképzelések. Megfigyelhető jelenség a vákuumfluktuáció, amelyben véletlenszerűen jelennek meg részecskék, s úgy tűnik, hogy a semmiből. Tehát megfigyelhető módon történik meg az, amelyet sok kreacionista letagad, azaz hogy a semmiből létrejöhet valami. Hát sajnos ki kell, hogy ábrándítsam őket, ugyanis ez egy nagyon is lehetséges alternatíva! Steven Hawking pl. egy óriási vákuumfluktuációnak képzeli az univerzumot.

Az okokra is célszerű kitérnünk röviden. Az egész kvantumfizika gyakorlatilag arról szól, hogy vannak véletlenszerű, azaz nem determinált események. Ez azt jelenti, hogy sok megfigyelt eseménynek a részecskék világában ténylegesen nincsen semmiféle oka. Ez szokatlan a hétköznapi szemlélettől, sőt maguk a fizikusok is nehezen barátkoztak meg vele, de jelenleg ez az álláspont a fizikában. Az univerzum pedig a legelfogadottabb elmélet szerint apró részecskeméretű (sem) volt kezdetben, ahol igenis nagy szerepet játszottak a kvantummechanikai törvények, ezáltal a véletlenszerűség is. Ebből következően az univerzumunk létezésének egyáltalán nem kell hogy oka legyen, még talán fizikai sem!

Megint csak érdemes agyalni azon, hogy ha egy kreacionista minden áron egy Istennel akarja magyarázni az univerzum, valamint az összetettség létét, akkor hogyan magyarázza magának az Istennek a létét? Persze aláírom azt, hogy lehetne magyarázni olyan módokon, mint pl. Isten az időn felül áll, meg hogy rá nem vonatkoznak univerzumbeli törvények. Csakhogy ez az állítás messze nincs bizonyítva, és semmivel sem kellene hogy nagyobb előnyben részesüljön, minthogy az univerzumunkon belül keressük a megoldást. Mint írtam, rengeteg rejtéllyel állunk szemben még, amellyel többnyire a kvantumfizika foglalkozik, és bizony megfigyelhető módon léteznek! Nagyon könnyen elképzelhető, hogy a megoldást ezekben a jelenségekben kell keresnünk, és nem megállnunk a tudományban amiatt, mert kijelentjük, hogy mivel nem tudjuk a választ, ezért Istennek kellett teremtenie a világot. A hézagok istenét még sok keresztény hívő sem kedveli, akkor ugyan miért kell éppen ezzel a fajta istennel bepróbálkozni érvelni?

 3. "Az univerzum mindenütt érvényes természeti törvények szerint működik. De vajon miért?"

Ez egy meglehetősen furcsa érv. Nem változnak a törvények, és ez Isten létezésére utal? Ha meg változnának, akkor mi lenne a következtetés? Akkor az utalna Isten létezésére? Egyébként valóban izgalmas kérdés, hogy sok minden miért vagy miért nem változik, de itt megint csak a tudatlanságból eredeztetett istenről tudnánk csak beszélni, amivel én nem nagyon dicsekednék a kreacionisták helyében. Némely állandó változik, némelyik meg valóban állandó marad. Egyenlőre nem tudni miért. Kész.

A matematikáról meg annyit, hogy az valójában egy leíró nyelv. Bármilyen jelenséget le lehet írni matematikailag, a véletlenszerűséget is. A miénktől teljesen eltérő univerzumokat is le lehet írni. Tehát csoda bizonyosan nem rejtőzik abban, hogy a világunk leírható matematikailag. Ezt egy olyan nyelvnek kell elképzelni, mint bármely emberi nyelvet. Történjék bármilyen jelenség, az szavakkal többé-kevésbé kifejezhető, vagy ha nem, alkotunk rá szavakat. A matematika ugyanez, csak ott szavak helyett modelleket alkotunk.

4. "A DNS kód látja el információval és szabályozza a sejt működését."

Ez gyakorlatilag a kifejtett változata az "információt csak intelligencia hozhat létre" "érvnek". Azonban ez egy olyan törvény, amelyet kimondanak néhányan, de csak felületes vizsgálatok támasztják alá. Először is, tisztázni kellene, mit értünk információ alatt. Másodszor minden efféle érvet a lottó példájával meg lehet cáfolni. Tegyük fel, telitalálatom lett. A kreacionista felfogás szerint csak akkor lehetne telitalálatom, ha valaki előtte már megsúgta nekem a számokat. Ezáltal úgymond információ jött létre, intelligencia által. De a mutációs-szelekciós mechanizmus ugyanezt a kimenetelt eredményezi, csak sokkal költségesebb formában: Ha kitöltök nagyon sok szelvényt véletlenszerűen, akkor folyamatosan nő a valószínűsége, hogy az egyik szelvény telitalálatos lesz. Így nem kellett megmondani konkrétan előre, hogy mely számok kerülnek kisorsolásra, hanem nagyon sok véletlenszerű variáció esetén ugyanez a végkimenetel történik meg. Az evolúció pont ugyanezen elven működik. A DNS rengeteg információt tartalmaz, de mindig csak egy kicsit változik az előző generációhoz képest. De a DNS-ünk őrzi őseink nyomait, és megmutatja, milyen fajokkal milyen közeli rokonságban állunk. A nagy számú próbálkozás (mutáció) és a szelekció folyamata együtt képes információt létrehozni; hasonló eredménnyel bír, mintha intelligencia hozta volna létre az élőlényeket. Mégis hatalmas különbség van a tervezett és az evolvált objektumok között.

5. "Tudjuk, hogy Isten létezik, mert keres minket. Folyamatosan kezdeményez, és igyekszik elérni, hogy hozzá forduljunk."

Isten létezésének cáfolatával azért foglalkozik sok ateista, mert sok hívő foglalkozik Isten létezésével. Ha a hívők a görög istenek létében hinnének, akkor az ateisták azoknak cáfolatába ölnének bele annyi energiát. Az ateisták kíváncsisága messze nem arról szól legtöbb esetben, hogy vajon meg tudják-e őket győzni a hívők, hanem pusztán az érdekli őket, hogyan hihetnek a hívők ilyen képtelenségben. Ami mainstream téma egy adott populációban, az mainstream lesz a populáció egyes csoportjai között is. Egyébként meg a beidézett cím egyenesen nonszensz. Ugyan honnan tudnánk, hogy keres minket Isten?

6. "Jézus Krisztus Isten legtisztább, legpontosabb kijelentése magáról."

A világvallásokban ugyan nem, de más, már letűnt vallásokban számtalan uralkodó vallotta magát istennek vagy isten fiának. Jézus ebből a szempontból egyáltalán nem egyedülálló, csak az a különbség, hogy ez utóbbiból globális méretű vallás lett. De vajon ez valóban érv lenne a valódisága mellett? Erre csak azt tudom mondani, hogy a szar is lehet finom, annyi légy nem tévedhet, ugyebár.

Az pedig hogy Jézus önmagára irányította ilyen mértékben a figyelmet, simán lehet az egoizmus bizonyítéka is. Sosem értettem, miért igazolja az Jézus isteni mivoltát, hogy annak vallja magát.

Az pedig hogy rengeteg csoda van leírva a Bibliában, számomra egyenlő az anekdóták általános hitelességével, vagyis a nullával. Engem abszolút nem érdekel, milyen csodatételek vannak leírva egy ókori szöveggyűjteményben, amikor manapság egyáltalán nem tapasztalhatók efféle csodák. Vannak ugyan gyógyulások, de ezek orvosilag is magyarázhatók, főleg mert nincs összefüggés az imádság és a gyógyulások között. És a legviccesebb az egészben, hogy Jézus manapság válogat a betegségek között. Pl. soha senkinek nem nőtt még ki a lába, akinek nem volt vagy amputálták. Ez miért olyan leküzdhetetlen probléma Istennek? Általános válasz szokott lenni, hogy ez a hitetlenség oka. De nehogymár, senkinek az égadta világon nincs ekkora hite? Rákból való gyógyulásra ugyanis számos példa áll rendelkezésünkre (hangsúlyozom, hogy orvosilag az ilyen abszolút nem szokatlan), akkor miért van az, hogy más típusú betegséggel, fogyatkozással szemben pedig 100%-os a hitetlenség? Miért nem látunk olyat, hogy megszaporodna a kenyér és a hal, a víz borrá változna, a hívő vízen járna, vagy imádság hatására meg lehetne állítani a Föld forgását? Pedig a Biblia tele van efféle történetekkel. Kérdezem én, miért ad hitelt egy hívő ezeknek a történeteknek, ha más vallások csodálatos beszámolóinak nem? A görög mitológiákat ugyan minek tekinti egy keresztény hívő ember?

Na de akkor ahogy ígértem, jöjjön egy lista arról, miért is nem létezhet a vallások által kiábrázolt (első sorban a keresztény) Isten.

1. A legfőbb természettudományos bizonyítéknak Isten ellen az evolúcióelméletet tartom. Sokan vannak ugyan akik összeegyeztetik Istent az evolúcióval, azonban számomra teológiailag ez végzetes ellentmondásokhoz vezet. Számomra messze nem az a meggyőző, hogy a megfigyelt evolúciós folyamat nem egyezik meg a Mózes könyvében leírtakkal. Kaptam elegendő keresztény nevelést ahhoz, hogy hozzászokjak, a Bibliában nem kell mindent szó szerint értelmezni, hanem a mögöttes tartalomra kell figyelni. Éppen ezért, még egyszer hangsúlyozom, az evolúcióelméletet nem azért tartom Isten cáfolatának, mert ellenkezik a Mózes könyvében leírtakkal! Sokkal inkább azért, mert az evolúció mechanizmusa eleve nem engedheti meg egy olyan jó Isten létezését, amelyről a Biblia beszél. Az evolúciónak egyik fontos tényezője a véletlen, amely a mutációkban rejlik. Ha nem lenne halál, nem lenne kiszelektálódás, akkor mi még mindig amőbák lennénk, és soha nem jöhettek volna létre ilyen összetett struktúrák, mint az ember. Élőlények milliárdjainak, trillióinak, és még nagyobb nagyságrendjeinek kellett kipusztulniuk ahhoz, hogy mi ilyen formában jelen lehessünk ezen a bolygón. A bűn kérdése ezáltal értelmét veszti, így maga a megváltás is. A bűnt nem hozhatta létre az ember, ha éppen az ember létének a feltétele az ún. "bűn", vagyis a gyilkosság. Mivel volt halál már jóval az ember előtt is, ezért az ember aligha lehet felelős a világban levő bűnért. A bűn abszolút evolúciós örökségünk, mely gyakorlatilag minden fajban benne lapul, és ezáltal ebben az ügyben az ember abszolút felelősségre hozhatatlan. Csak az hozható felelősségre, aki ezt a módszert alkalmazta az élőlények, így az embernek is a megalkotására. Teológiailag azonban ennek az lenne a következménye, hogy Jézus nem az ember bűnéért, hanem a sajátjáért halt meg a kereszten, azaz lelkiismeret-furdalásból, ugyanis meglátta, hogy mennyi szenvedést okozott a teremtési módszerével. Ez azonban gyökeresen ellenkezik a keresztény teológiának minden ágával, magyarán nem egyeztethető össze Istennel.

2. Anyag a megfigyelések szerint létrejöhet magától is. Egészen pontosan nem tudjuk, hogy valóban a semmiből jönnek-e létre részecskék, vagy a tér egy másik pontjából teleportálódnak az egyikbe, vagy egy párhuzamos világból, mindenesetre létezik az ún. vákuumfluktuáció jelensége. Ez a jelenség pedig nagyon is keresztül húzhat minden olyan keresztény elképzelést, hogy a semmiből nem jöhet létre valami. Ez csak egy bevett dogma, mert a hétköznapi ember csak hétköznapi jelenségekkel találkozik, és fogalma sincs az extrém körülmények között zajló fizikáról. A modern fizika szerint nagyon is elképzelhető a semmiből való létrejövés. Másfelől pedig nem feltétlenül kellett, hogy az univerzum a semmiből jöjjön létre, hanem az energiának egy más formájából, amely esetleg korábban még nem az anyag formáját öltötte fel. Einstein óta tudjuk, hogy az anyag az energiának egy speciális megjelenési formája, simán lehetséges, hogy az energia az állandó, vagy netalán még egy annál is általánosabb tényező. Az anyag azonban könnyen lehet, hogy létre tud jönni akár más energiaformákból, akár talán a semmiből is.

3. A vallások tömérdek mennyisége szintén Isten létezését cáfolja. A vallások éppen azt bizonyítják, hogy a feltétlen hit csak különbözőségeket teremt, ugyanis feltétlen hit jelenlétében a racionális vitának nincs helye. Ha pedig nincs helye, akkor az egyetértésnek is vége van. Hiába létezik csak egy valóság, az emberek meglehetősen különböző dolgokban hisznek. Ezek a hitek legtöbb esetben egymással nem összeegyeztethetők, így szó sem lehet még arról sem, hogy ugyanannak a valóságnak a különböző nézőpontjairól lenne szó, mint ahogy a new age felfogás vallja. A sok vallás jelenléte tehát a hit módszerét teszi nevetségessé, márpedig a Biblia Istene is a hit módszerét táplálja követőibe. Ennél fogva a kereszténység már csak a módszertana miatt sem lehet igaz, függetlenül a kijelentett állításoktól.

4. A "csodálatos" gyógyulások meglehetősen szelektíven működnek, azaz mindig csak egy adott típusú gyógyulás működik (pl. spontán rákgyógyulás), más azonban sohasem történik (pl. végtagok spontán kinövése). Az is sokat mond, hogy különböző természetfeletti látomások (pl. démonok jelenléte) eltűnnek gyógyszerek hatására, amelyeket nem Isten, hanem a tudósok találtak fel. Miért van az, hogy az istentelen gyógyszerek is képesek megszabadítani az embert ezektől a természetfeletti képzelgésektől?

5. Már tudományos módon képesek stimulálni a testen kívüli élményt. Ez az élmény az agy egy bizonyos központjának köszönhető, és valóban végeztek kísérleteket, melyekben az alanyok a testükön kívül érezték magukat. Megint csak nem kellett semmiféle természetfeletti hókuszpókusz ahhoz, hogy megtapasztaljuk a "természetfelettit".

6. Istennek soha nincsenek előre megmondott próféciái. Bármikor, amikor valakinek a bizonyságtételét hallgatom, mindig elmondja, hogy tapasztalja Istent, beszél hozzá, stb., csak semmiféle információt nem mond a kiszámíthatatlan jövőből, ami által akár tesztelhető is lenne Isten létezése. Még szörnyűbb bizonyíték Isten létezése ellen, hogy igazi Krisztuskövetők hisznek egymással totálisan ellentétes próféciákban, amely szintén azt igazolja, hogy nem egy valós személy jelentett ki számukra bármit is, hanem ez az isten minden hívőnek az agyában külön-külön él, saját képzeleteiket vetítik ki benne, majd pedig ráfogják, hogy nem saját maguktól származnak ezek a gondolatok. Pedig ha valóban Isten kommunikálna, akkor nem lennének efféle ellentmondások.

És ha már a cikk vége Jézus követésére ösztönöz, akkor hadd fejezzem be én is ösztönzéssel. Méghozzá a gondolkodásra való ösztönzéssel. Az ateizmust semmiképp sem szabad ráerőltetni senkire, hiszen az már ugyanúgy hit lenne. Én a racionális ateizmust képviselem, ahol az objektív tapasztalatokból és a racionális következtetésekből jön létre az a nézetünk, hogy Isten nem létezik. A szabad, logikus gondolkodás az, amit ösztönözni szeretnék mindenki számára. Egy világnézet éppen akkor tud szép lenni, ha az egymástól független gondolkodásokból következtetünk 1 valamire, és a tudomány éppen így működik. A racionális ateizmusnak is éppen ez lenne a lényege. Úgyhogy kedves olvasó: Első lépés, hogy kételkedj mindenben. A kételkedés az, amely fejlődéshez vezet. Csak és kizárólag a bizonyítékokat kövesd, és ne higgy semmiben feltétel nélkül. Ekkor leszel csak babonáktól mentes, szabad, önálló és tudatos személy. Részemről az ateizmus szükséges (de nem elégséges) feltétele a boldogságnak.

Üdvözlök mindenkit a blogomon! Később talán megosztom, hogyan is lettem keresztény családban született, megtért hívőből ateista, és talán ildomos is lenne azzal kezdeni, én mégsem teszem. Alapelvem, hogy az objektív tapasztalat többet jelent a szubjektívénél (amelynek fontossága szintén nem elhanyagolható!), így inkább szeretném meghatározni a blogom hangulatát érvelős eszmefuttatással, mintsem élménybeszámolóval. De még mielőtt kielemezném a neten vírusként terjedő "6 érv Isten létezése mellett" című gyűjteményt, szeretném magamat bemutatni, világnézetileg elhelyezni, miképpen is gondolkodok.

Először és első sorban arra az általam tévesnek tartott kijelentésre szeretnék reagálni, miszerint minden ember hisz valamiben. Aláírom, hogy a legtöbb ember igen, de azért mégsem mindenki, azaz ez nem olyan törvényszerű, minthogy mindenki lélegzik. Fontos azonban tisztázni, mit is értek hit alatt, ugyanis ezen kifejezés alatt számos jelentését érthetjük. A Bibliának a hitről alkotott definícióját kibővítve úgy határozom meg a hitet, hogy:

A hit a nem tapasztalt dolgokban való feltétlen meggyőződés.

A hitről mint olyanról ezentúl mindig ebben az értelemben írok. A hétköznapi hitet (pl. azt hittem, reggel 8 óra van) nem sorolom ide, amit ugyan megtehetnék, de a hangsúlyozott megkülönböztetés végett inkább a vélekedés, tipp, hipotézis, elképzelés stb. kifejezéseket alkalmazom rá a szövegkörnyezettől függően. Hit alatt kizárólag azt a fajta meggyőződést értem, amely ellenbizonyítékokkal sem megingatható, tehát feltétel nélküli, mondhatni döntés alapú (bár ez utóbbival talán sok hívő vitatkozna, nem tudom).

Visszatérve arra az állításra, miszerint mindenki hisz valamiben, csak azt tudom felelni, hogy a hit szó fenti definíciója alapján én biztosan nem. És nem csak nem hiszek semmiben, hanem nem is érzem szükségét, hogy higgyek valamiben, sőt egyenesen károsnak tartom a hitet. A hit kiváló forrása a végleges konfliktusoknak, a gondolkodás megbéklyózásának. Az én világnézetemben a valóság egyenlő az igazsággal, a kettő között nincs különbség, és ami a legfontosabb, hogy 1 van belőle, amit vagy megtalálunk, vagy nem. Számomra egy kitűnő életcél az, hogy a valóságot kutassam. És természetes számomra, hogy aki a valóságot kutatja, azok elvileg közös nevezőre hozhatók, ugyanis egy pont felé haladnak. A tudományban éppen ez a szép és tiszteletre méltó, hogy nem lehetnek benne izmusok, hanem az egész arra törekszik, hogy megtalálja az egyetlen létező igazságot, összhangba hozva az egyes részterületeket. Hívőknél azonban gyakorta megfigyelhető, hogy éppen a felekezeti sokféleségre büszkék, és ragaszkodnak saját nézeteikhez. Azt gondolom, hogy a két hozzáállás alapvető különbségét meg lehet tapasztalni, ha körülnézünk a világban. Ha valaki annak adja a fejét, hogy elmegy teszem azt kémikusnak, akkor nem az lesz az első kérdés, hogy na és milyen felekezetű kémikus lesz az illető. Mert csakúgy, mint az összes többi természettudományban, a kémiában sincsenek felekezetek, hiszen akkor éppen az egész tudomány értelmét vesztené. A tudomány lényege éppen a közös nevező, azonban nem a közös megegyezés alapján, hanem az egymástól független tapasztalatok és levezetések alapján. Éppen ez igazolja a tudomány valóságosságát. Éppen ezért nem tudom felfogni, hogy mondjuk egy hívő keresztény miért éppen a világnézeti sokszínűségre büszke a saját vallását illetően. Ez éppen hogy inkább az egyik legerősebb érv véleményem szerint a hit ellen.

Sokszor megkapom azt a vádat, hogy én azért nem látom/érzem/tapasztalom/hiszem Istent, mert én nem akarok hinni benne. Sajnos nem tiszta előttem, hogy amikor valaki ilyet mond, pontosan ugyanúgy érti-e a hit fogalmát, mint ahogy fent meghatároztam. Ugyanis ha szó szerint, a definíció alapján értelmezzük az illető állítását, akkor azt kell mondanom, hogy valóban, igaza van. Nem akarok hinni Istenben. De nem azért, mert tagadni akarom Istent, hanem azért, mert a hitet mint olyat károsnak tartom. A gravitációban sem hiszek, az evolúcióban sem hiszek, az előttem levő asztalban sem hiszek a hitnek a fenti definícióját alapul véve. Akkor miért pont Istennel kellene kivételeznem? Számomra maga a hit teljesen értelmetlen létező. Abszolút nem hitekben gondolkodok, hanem tapasztalatokban. Valamit vagy megtapasztalok, vagy nem. Ez lehet személyes tapasztalat, de lehet ún. általános tapasztalat is. Utóbbira példa lehet az, hogy a Föld gömbölyű (geoid, a kötözködők kedvéért), amit én személyesen nem tapasztaltam meg ugyan, azonban elfogadom mint általános tapasztalatot. Hiszek benne? Nem. Hanem elfogadom, ugyanis sokkal de sokkal ésszerűtlenebb lenne nem elfogadni. Ha nem fogadnám el, akkor feltételeznem kéne emellett azt, hogy minden űrfotót összehamisítottak, Magellán történetét is összeesküvésnek kellene kinyilvánítanom, és a végtelenségig lehetne sorolni, mi mindent kellene még sutba dobnom ahhoz, hogy értelmesnek tűnő közeget állítsak az én "lapos Föld" ideámnak. Ezt a problematikát szerintem nyugodtan lehetne Occam borotvájának hívni. Sokkal több feltételezéssel jár elfogadni azt, hogy a Föld lapos, mint azt, hogy gömbölyű. Ebből következően az utóbbit érdemes elfogadni, ez pedig nem más, mint egyszerű következtetés, és semmi köze a hit fogalmához! Tehát én elfogadom, hogy a Föld gömbölyű, és nem hunyok szemet előtte. Tartok azonban attól, hogy aki azt a vádat emeli rám, hogy én azért nem hiszek Istenben, mert nem akarok hinni, ő ezt úgy értelmezi, hogy szemet hunyok Isten létezésének egyértelmű bizonyítékai felett. Ez azonban egy szemenszedett hazugság, ilyenről szó sincs. Az, hogy nem akarok hinni, messze nem egyenlő azzal, hogy én szemet akarnék hunyni az esetleges bizonyítékok előtt. Engem pontosan a bizonyítékok azok, amelyek vezérelnek. És mivel a hit a nem tapasztalt dolgokban való meggyőződés, így eleve nem lehetne hinni egy olyan Istenben, akinek létezése bizonyítva lenne. Ha egy hívő azt mondja, hogy hisz Istenben, akkor ezzel együtt elvileg el kellene, hogy ismerje, hogy Isten létezése nincs bizonyítva. Ha pedig azt mondja, hogy Isten létezése bizonyított (akár csak az ő megtapasztalásai alapján), akkor pedig az már eleve nem lehet hit, hanem tudás. Éppen ezért nem lehet értelme az afféle kijelentéseknek, hogy "azért hiszek, mert megtapasztaltam", mert egész egyszerűen, amit megtapasztaltunk, azt nem hihetjük, amit pedig hiszünk, azt nem tapasztalhattuk meg. Miért? Mert megint hangsúlyozom: A hit a nem tapasztalt dolgokban való meggyőződés. És ez a megfogalmazás teljesen biblikus, tehát illendő lenne, hogy amikor egy hívő érvel, akkor legalább ő legyen hű az általa szent könyvnek titulált írás definíciójához.

Másfelől pedig a hit éppen torzító hatással bír a valóságot illetően. A hit szó pozitív értelműnek hangzik amiatt, mert a hit tárgyára helyezi a hangsúlyt, és azt előnyösen diszkriminálja az összes többi lehetséges valósághoz képest. De a probléma éppen ebből ered: Az összes többi lehetséges válasz negatív diszkriminációt szenved el, és ezáltal esélyük sincs, hogy közülük kerüljön kiválasztásra valamelyik a hívő egyén részéről, holott lehet, hogy közöttük lenne a helyes megoldás.

Másik, számtalanszor elhangzó vád a magamfajta ateisták felé, hogy Isten megismeréséhez kellő alázat kell. Véleményem szerint azonban a tudományhoz sokkal több alázatra van szükség, mint a hithez (amely ugyebár elvileg Isten egyetlen megismerési módszere), ugyanis a tudomány éppen arra tanít meg, hogy tiszteljük a valóságot az előzetes elképzeléseink dacára, és adjuk fel vélekedéseinket, ha a bizonyítékok rájuk cáfolnak. Ez szerintem sokkal nehezebb, nemesebb cselekedet, mint életünk végéig makacsul hinni valamiben. Miért gondolja azt egy hívő, hogy Isten megismeréséhez alázat kell? Éppen maga a hit (mint Isten egyetlen megismerési módszere) cáfol rá az alázatra, ugyanis azt követeli meg hordozójától, hogy zárjon ki minden más lehetőséget, és ragaszkodjon ahhoz az egy igazsághoz, amit az illető előzetesen, tapasztalatok nélkül eldöntött. Ha én befogom fülem, becsukom szemem, és nem engedek a külső hatásoknak mondván, hogy nem szabad hagyni, hogy meginogjon a hitem, akkor én alázatos ember vagyok? Vagy inkább egy beképzelt, makacs figura? Ugyan melyik illik jobban egy hívő személyre? Mert számomra nyilvánvaló, hogy az utóbbi, és ezzel pedig el is mehetnénk az erkölcsiség vonalába, ahol azt pedzegethetnénk, hogy egy ateista vagy egy hívő az erkölcsösebb. De erről majd inkább egy későbbi posztomban szeretnék előhozakodni.

Még azt szeretném pedzegetni, hogy vajon az ateizmus vallás-e. Erre azt tudom felelni, hogy valakinél igen, valakinél nem. A magam nevében azt tudom felelni, hogy nem az, ugyanis én következtetések, és nem döntés alapon jutottam el az álláspontomhoz. Nem hiszek abban, hogy nincs Isten, ergo elméletileg létezhet olyan esemény, amely meggyőzne Isten létéről (pl. ha rendszeresen találkoznék vele, de sok más dolog is). És ezt a fajta mentalitást nevezem racionális ateizmusnak, amely ellentétben áll a dacos istentagadással, amit egyébként szerintem szintén ateizmusnak hívunk, mert talán nincs más kifejezés rá. Bár értelmesnek tartanám az istentagadásra az antiteizmus kifejezést, azonban ezt Cristopher Hitchens nem tudom, hogy ugyanebben az értelemben ragasztotta-e magára, úgyhogy elállnék inkább ennek használatától. Rövidre zárva tehát magamat racionális ateistának tartom, vagyis elméletileg meg lehetne engem győzni Isten létéről, ha lenne rá bizonyíték. Amit persze teljesen esélytelennek tartok.