Az én ateizmusom

Hajszál a tudományos és a vallásos gondolkodás között

2019. szeptember 03. - drue

Amikor különböző világnézettel rendelkező emberek szóba elegyedünk egymással, gyakran azt éljük meg, hogy partnerünk annyira másik világban él, hogy sokszor nem is találjuk értelmét annak, hogy mélyebben beleássuk magunkat egymás gondolkodásmódjába, érvrendszerébe, hiszen már messziről is süt az értetlenség az illetőből. A helyzet viszont az, hogy ez kölcsönös, azaz a partner is hajlamos idő előtt kilépni a vitából azon oknál fogva, hogy szerinte olyannyira eltávolodtam a józan ész útjáról, hogy engem, aki egy "megrögzött ateista hívő", nem érdemes tovább érvekkel bombázni, hiszen úgyis "eldöntöttem már, hogy ateista leszek", ezen holmi érvek mit sem változtatnának.

Akármennyire is reménytelennek tűnik a fenti szituáció, egy rejtett, de közös álláspontot máris sikerült találnunk: Mindketten hasonló értékrenddel rendelkezünk atekintetben, hogy a saját álláspontunkat nem vakon, hanem megalapozott módon valljuk, tehát a megalapozottságot mint erényt mindketten fontosnak tartjuk. Márpedig a racionális viták egyik alapvető feltétele az, hogy vissza tudjuk vezetni a beszélgetést egy olyan pontra, amelyben mindketten egyetértünk. A gond ott kezdődik, hogy egymásról nem vagyunk hajlandóak elfogadni azt, hogy az ő számára a saját álláspontja egy megalapozott következtetésen nyugszik, hanem ennél jóval egyszerűbb a másikat értetlennek, hülyének vagy makacsnak kikiáltani. Sok esetben tényleg erről van szó, de nem mindig jogos ez a feltételezésünk.

Ha valóban racionális alapról szeretnénk indulni a vizsgálatunk során, meg kell látnunk azt az alapvető biológiai késztetésünket, hogy mind a vallásos, mind a tudományos gondolkodású ember mintázatokat, összefüggéseket keres. Mindkét tábor hajlamos a dolgok mögé okot vélni (még ha nem is ugyanabban a dimenzióban értik azt), és nem elégszenek meg az éppen megtapasztalt dolgok megélésével. Ha fogalmazhatok kicsit költőiesen, azt mondanám, hogy mindkét tábor kerüli az "élj a mának" szemléletmódot. Habár én magam is szoktam hangsúlyozni, hogy a vallásos és tudományos gondolkodásmód mennyire szemben áll egymással, mégis elmondhatom, hogy jóval több közös van bennük, mint mondjuk bármelyikük és egy olyan szemléletű ember között, akit nem érdekel a dolgok mélyebb megértése, hanem bőven elegendő számára a mindennapi betevő, és hogy ki legyen elégítve a szexuális és egyéb, relaxációs szórakozási igénye, aztán nagyjából ennyi. Megmondom őszintén, az efféle apátiával én nehezebben birkóznék meg, mint azzal a vallási fanatizmussal, ami lelkesen igyekszik alátámasztani nézőpontja helyességét.

Még mielőtt félreértésekre adnék okot, máris hangsúlyozom, hogy szó nincs arról, hogy én is "a tudomány is csak hit" demagógiával élnék, ezen állítással való egyet nem értésemnek hangot is szoktam adni. Hanem arról van szó, hogy megpróbálom megtalálni azokat a közös tulajdonságokat, amellyel mindkét tábor embere rendelkezik, és azok mentén kideríteni, mi az oka a különböző álláspontoknak.

A jelenséget a biliárd-effektushoz tudnám hasonlítani. Főleg az első lökésnél jelentős különbségeket eredményez az, hogy a milliméter törtrészével arrébb érintem meg a fehér golyót, vagy éppenséggel egy hangyányival kisebb vagy nagyobb lendülettel teszem ezt. Tehát a kezdeti feltételek közel azonosak, az eredmény mégis teljesen más. Amikor egy vallásos ember levezeti a saját álláspontját, akkor az ő koordináta-rendszeréből nézve sok tekintetben logikusnak hat a levezetése, és csak apró nüanszoknak tűnő dolgokon csúszik el az érvelése. Azonban eddig a levezetésig rendszerint nem szoktunk eljutni, hanem csak a végeredményeket szembesítjük egymással, amelyek természetesen merőben eltérnek egymástól. Mivel azonban mindkét fél triviálisnak tartja az álláspontját, ritkán sikerül a levezetés részleteiben elmélyülni, amelyből kideríthető lenne, miféle jelentéktelennek tűnő csúsztatások során jut el az emberünk a miénkével egy szöges ellentétben álló nézethez.

A kulcs pedig ezekben a kimondatlan premisszákban található, amelynek megtalálása csak akkor lehetséges, ha mindkét fél kb. végtelenre növeli a türelmét, és nullára redukálja az ego-ját, ami általában nem szokott megtörténni.

Vegyük például a horoszkópot. Tegyük fel, hogy racionális ember lévén elutasítjuk, hogy a csillagjegyünk befolyásolná a sorsunkat. Ennek ellenére elképzelhető-e az, hogy azonos, vagy legalábbis nagyon hasonló premisszákból indultunk ki, mint horoszkóphívő vitapartnerünk? Érdemes ilyenkor rákérdezni őt, miért találja valósnak a horoszkópot, azaz milyen alapon tételezi fel, hogy igaz. Könnyen lehet, hogy ilyenkor példákat sorol fel, hogy mennyi minden megvalósult az életében, amit a horoszkóprovatokban szokott olvasni. Erre mi racionális sasmadárként rögtön lecsapunk (vagy legalábbis a homlokunkra), hogy mennyire nem látja át a partnerünk, hogy ezek a cikkek szándékosan úgy vannak megfogalmazva, hogy sok emberre illeszkedjenek, tehát nagy arányban azt fogják találni, hogy igazak a leírások. Ebben a szituációban nagyon nehéz a közös alapra koncentrálnunk, pedig muszáj, hiszen csak ezen az úton haladva jutunk el a másik fél meggyőzéséhez. A közös alap ebben az esetben pedig nem más, mint az indoklás fontosnak tartása, tehát a horoszkóphívő sem alaptalanul áll ki nézete mellett. Éppen ezért ilyen esetekben rásütni az "ostoba hívő" bélyeget elég kontraproduktív, hiszen ő ez alatt azt éli meg, hogy ő megindokolta az álláspontját, de mi nem reagáltunk rá érdemben. Itt elméletben többféle módszerrel is próbálkozhatunk. A kézenfekvő az, hogy rámutatunk a horoszkóprovatok általános megfogalmazottságára, de mivel ez önmagában nem bír igazán drámai, szembesítő erővel, sokkal hatékonyabb, ha kísérletet végzünk, ami viszont nyilvánvalóan nagyobb előkészületet igényel. Tehetjük azt, hogy hozunk egy lavórnyi horoszkópcikket, és megkérjük partnerünket, válogassa ki, melyek vonatkoznak az ő csillagjegyére. Utána pedig megnézzük a sikerarányt, és az alapján konklúzióra jutunk. Sajnos ilyen esetekben is előfordul, hogy partnerünk mindenféle kibúvót keres, miért is nem sikerült a kísérlet. Nem nagyon tudunk mit tenni, itt már nyugodtan feltételezhetjük, hogy ego-harcról van szó a partnerünk részéről.

Persze az is megeshet, hogy amit mi szembesítésnek hívunk, az valójában nem szembesítés, és tényleg hibás volt a kísérlet. Ezt az adott helyzetre vonatkoztatva lehet csak eldönteni. Mindenképpen meg kell hallgatnunk tehát partnerünk érvelését, de mikor egyértelműen látszik, hogy csak kibúvókat keres, akkor leszögezhetjük, hogy a további vitát pszichológiai okok akadályozzák meg. Az agyunknak van egy olyan tulajdonsága, amely üldözni igyekszik a világnézetébe be nem építhető elemeket, hiszen rendkívül kemény munkát jelent neki újraalkotnia egy olyan struktúrát, ami egész addigi életén keresztül épült. Túlságosan nevetségesnek, szentségtörőnek hathat a horoszkóphívő számára, hogy egy pár pillanat alatt a semmivé vált az ő elképzelése, és mivel nem szoktak világnézetek csak úgy egyik pillanatról a másikra megváltozni, ezért az ő agya ilyenkor hajlamos menekülőútként itt is azt feltételezni, hogy hibás kellett legyen a kísérlet, hiszen annyira nevetséges ez az egész szituáció. A másik pszichológiai tényező a már többször említett ego, ami nem feltétlenül válik külön az előzőtől, ezt majd a pszichológusok megmondják. A lényeg, hogy akarva-akaratlanul legtöbbünk azon szurkol, hogy nekünk legyen igazunk a vita során, hiszen a tévedés elismerése valamiféle presztízsveszteséget jelent számunkra. Nem véletlenül íródott bele a nyelvünkbe is sajnálatos módon, hogy akinek igaza volt, az megnyerte a vitát. Ez a megfogalmazás már eleve a szegényes vitakultúránkat jelzi, hiszen a vitát egy versenynek állítja be, amelyben elő kell adnunk magunkat, és akkor nyerünk, ha a másikat sarokba tudtuk szorítani. Azonban ha a vitát egy racionális folyamatként, az igazság megismerésének egy fontos eszközeként fogjuk fel, akkor a vita "megnyerése/elvesztése" mint kifejezés értelmét veszti, hiszen ha az igazság megközelítése a célunk, és sikerült is ezt megtennünk, akkor azt mindenképp nyereségnek lehet csak elkönyvelni. Az egyetlen ellenségünk, akit le kell győznünk, az a saját ego-nk, és saját tapasztalatból tudom, hogy ez tényleg rendkívül nehéz feladat, világnézettől függetlenül.

Vegyük észre, hogy akárhogyan is végződik a vita a horoszkóphívővel, annyi közös tulajdonságot mindenképpen leszögezhetünk, hogy mindketten fontosnak tartjuk, hogy a világnézetünk megalapozott legyen. Ha partnerünk a számára cáfoló kísérleti eredmény ellenére ragaszkodik eredeti álláspontjához, az nem azt jelenti, hogy a megalapozottság mint érték eltűnik, hanem azt jelenti, hogy a rendszerben még több szempont is szerepet játszik, ezek az említett pszichológiai tényezők. Hogy az érvek ellenére hajlamosak vagyunk az eredeti álláspontunkhoz ragaszkodni, egy betegségnek tekinthető, ezt az érvek nem tudják kigyógyítani. Itt esetleg csak az érzelmi támogatás és az idő segíthet.

De tegyük fel most, hogy a kísérlet a mi hipotézisünkkel ellenkező módon ért véget, és azt látjuk, hogy a partnerünk (majdhogynem) tökéletesen válogatta ki azokat a cikkeket, amelyek az ő csillagjegyére vonatkoznak. Ebben az esetben mi kerülünk a fent felvázolt szituációba, és nekünk kezd el hipersebesen verdesni a szívünk, hogy vajon hol rontottuk el a kísérletet, ugye. Megint csak elképzelhető, hogy a kísérlet hibás volt (pl. a partnerünk olvasta már korábban az idézeteket, és emlékezett rájuk), de ha ezeket a lehetőségeket is kizárhattuk, akkor a racionális feltételezés már nyilván az, hogy van valamiféle összefüggés a születési idő, és a jellemrajz között. Megint csak kétféle viselkedés képzelhető el: Vagy felülírjuk a korábbi nézetünket, vagy kibúvókat keresünk. Ha az utóbbi eset áll fenn, akkor hitügyi szempontból semmi sem különböztet meg minket a horoszkóphívőtől.

A lényeg tehát, hogy a blogom során is sokszor hangoztatott hitet visszavezettem egy alapvetőbb emberi tulajdonságra. A hitet (csakúgy mint egyébként a tudományt is) nem a tárgya határozza meg, hanem a módszere. Azaz hinni bármiben lehet, nem feltétlenül kell itt természetfeletti meg mindenféle ezo-mizo dolgokra gondolni. Nagyon sok zsákutcába torkolló vitát látok a hit mivoltával kapcsolatban hívők és ateisták részéről egyaránt, mert a hit tárgyával próbálják a hit folyamatát definiálni, és mindkét közösség ostobának nézi a másikat amiatt, mert az ő nézőpontjából a másik fél megalapozatlanul tesz állítást. A helyzet viszont pont ez, hogy nem a hit tárgya határozza meg magát a hitet, hanem az adott állításhoz kapcsolódó presztízsünk, az ego-nk mértéke, illetve hogy mennyire kitaposott már az az ösvény az agyunk számára, amit az addigi nézetünk által bejártunk.

Maradva még a horoszkópos példánál egy bekezdés erejéig, elképzelhető az is, hogy horoszkóphívő partnerünk másra vezeti vissza hitét. Például azt mondja, hogy másképp hat a magzat szervezetére az, ha a hidegebb, vagy a melegebb hónapok alatt kerül kihordásra, így aztán az életét is nagyban meghatározza, melyik hónapban született. Még az sem kizárt teljesen, hogy az egykori horoszkópok ilyen típusú megfigyeléseken alapultak, csak aztán (szépen az apró csúsztatások elve mentén) gyakorlatilag egy vallássá nőtték ki magukat. Könnyen lehet, hogy ennek az állításnak racionalistaként hitelt adunk, és megint csak van egy közös alapunk partnerünkkel, ahonnan el lehet indulni, és ki lehet tisztogatni a véleménykülönbségeket. Ez az eset tanulságos abból a szempontból, hogy a mögöttes érv határozza meg egy állítás racionalitását, és önmagában egy állításból még nem lehet kikövetkeztetni, hogy az mennyire racionális, vagy hit alapú.

Na de miért beszéltem bekezdéseken keresztül a hitről, ha egyszer a blogposzt témája a tudományos és vallásos gondolkodás közötti hasonlóság lenne? Nos azért, mert ez egy fontos kitérő volt abból a célból, hogy meglássuk, a különbség sem feltétlenül ott húzódik, ahova elsőként feltételezzük (vagyis nem a hitnél). Persze a helyzetet bonyolítja, hogy többek között például a Biblia kiemelten piedesztálra emeli a hitet, csak ők ezt megalapozott hitnek, és nem vakhitnek tekintik, míg a tudomány terén nem szoktunk a hit fontosságáról beszélni, hanem inkább akadályozó tényezőnek mondjuk, de itt láthatóan nem azonos hit-definícióval élünk. A lényeget a szavak mögött kell megtalálni, ugyanis rengeteg energia megy el a szavak jelentésének tisztogatására, holott enélkül is megláthatóak a közös tulajdonságok és értékrendek. Bárhogyan is nevezzük, általában mindkét fél fontosnak tartja a megalapozottságot, az ésszerűséget. Hány és hány olyan kereszténytől hallani azt az állítást, hogy az ateizmushoz nagyobb hit kell, mint az istenhithez. Ez pontosan azt sugallja, hogy valahol ők is értik, mi mit értünk hit alatt, és ez nagyon nem egy olyan dolgot jelent, aminek mértékét növelni kellene, hanem sokkal inkább csökkenteni.

Ha pedig azonos az értékrendünk, akkor ott már elméletileg kikutatható, hogy hol térnek el a véleményeink. Emlékezzünk vissza a biliárdos példára: nagyon apró különbségek teljesen más végeredményt hoznak. Ismertebb néven pillangó-hatásnak is szokták mondani, azonban én most szándékosan maradok a biliárd-analógiánál, mivel hangsúlyozni akarom, hogy a különbségeket mi magunk hozzuk létre. A véleménykülönbségek gyakran szinte teljesen észrevehetetlen csúsztatásokon múlnak. Annyira aprók ezek a különbségek, hogy akár még az ellentétes véleményen levő partner sem veszi észre őket. A csúsztatás akár csak annyiban is kimerülhet, hogy az egyik állítás aránytalanul nagyobb hangsúlyt kap a másiknál, így az állítás igazságtartalma nem esik kifogás alá, de a hangsúlyozás miatt már egészen más következtetésre jutnak a felek.

A napi politika sajnos kiváló példa erre. Vegyük azt az esetet, amikor múlt télen tüntetők szánkókat gyújtottak fel, mert elegük lett a kormány hazug és korrupt politikájából. Ez egy kiváló eset arra nézve, hogy a különböző szájízű hírportálok másfajta hangsúlyozással fessék le ugyanazt az eseménysort, ezáltal az olvasóik egészen másfajta értékítéletet vonjanak le belőle, tovább tágítva a már így is irdatlan szakadékot a társadalmi táborok között. Mi a lényeg tehát? Adott egy eseménysor, amelyet többé-kevésbé ténynek nevezhetünk, mégis két ellentétes vélemény alakul ki róla:

– "Ez a csőcselék nép annyira toporzékol, hogy csak rongálni tud, és nem gondol a kisgyerekekre, akiknek a szánkókat szánták."

– "Ez az idióta gárda ennyire marginális dolgot, mint a szánkók felgyújtását helyezi reflektorfénybe, ahelyett, hogy ennek okait vennék górcső alá, és végre számonkérnék a kormányt, hogy mennyire meglopta az országot."

Hiába azonos a ténymag, az apró ferdítésekkel egészen más lesz az értékítélet. Természetesen nem lehet 1-2-re kibékíteni a két tábort egymással, hiszen nagyon messzi vizekre kellene evezni ahhoz, hogy kipuhatolják, hol is kezdődik a véleménykülönbözés. Mivel politikáról van szó, így természetesen nem kerülhető ki a különböző értékrend sem, amely mai véleményem szerint nem vitatható meg racionálisan. Azonban a politikának vannak olyan aspektusai is, amelyek megvitathatóak lennének, feltételezve a fenti pszichológiai feltételeket.

Számtalan példát lehetne még említeni arra, hogy milyen apró eltéréseken múlnak totális világnézeti különbségek. Például ott van a még az elején említett okkeresés mint közös tulajdonság istenhívők és tudósok között. Egy tudós is hajlamos minden mögött okot keresni, még akkor is, ha ateista (ezért is volt rettentően nehéz lenyelni számos tudósnak a Heisenberg-féle határozatlansági relációt, amely kvantumszinten afféle oknélküliséget mond ki), így elméletileg meg tudja érteni azt az elvet, ami alapján egy istenhívő Istenre mutogat mint végső okra. Mindkét fél valószínűleg egyetért abban, hogy a végtelen rekurzió elkerülése érdekében szükséges feltenni egy végső okot, így máris van egy közös alap, amin el lehet indulni az eszmecserében. De ha ebben nem értenek egyet, akkor sincs feltétlenül baj, mert ha a pszichológiai feltételek teljesülnek, akkor elméletileg meg lehet találni a közös alapot.

Másik példát véve, mondhatja azt egy ateista tudós, hogy a létnek nincs célja, míg egy másfajta beállítottságú (bár istenhívőnek nem mondható) személy mondhatná ugyanarra a tényalapra, hogy a létnek az a célja, hogy legyen. Első ránézésre talán nem is tudná mindenki megkülönböztetni a két állítást, azonban mégis merőben más-más világnézetet eredményez az egyik és másik kijelentés.

A tanulság az, hogy amikor egy másik szemléletű emberrel beszélgetésbe elegyedünk, akkor mindig a felszíni állításokkal, a végkövetkeztetésekkel találkozunk, és legtöbbször nincs módunk leásni a különbözés okainak legmélyére, és hajlamosak vagyunk egymást valamiféle idegen bolygóról érkezőnek tekinteni. Sosem felejtem el azt az alsó tagozatos matek dolgozatomat, amelyben kétjegyű számokat kellett összeadni, és az összes műveletet elrontottam. Később jöttem csak rá, hogy egy módszertani hibát követtem el: az egyik számnak csak a lefele kerekített részét adtam hozzá a másikhoz. Egy apró módszertani eltérésen múlt a különbség egy teljesen hibás, és egy feltehetően jól megírt dolgozat között. Ugyanígy, szintén az én életemből példát hozva: hajlamos voltam intuitív kijelentéseket tényszerűen kezelni. Nem azért, mert hazudni szerettem volna a hallgatóságomnak, vagy hogy ne tartottam volna elég fontosnak az igazságot, hanem egyszerűen nem tudatosult bennem az a módszertan, amelynek segítségével viszonylag erős állításokat tehetünk. Tulajdonképpen a görög filozófia korszakát éltem át, amelyben alábecsülték a kísérletek jelentőségét, és azt gondolták, hogy ésszel minden felderíthető. Ez most hit, vagy nem hit? Úgy gondolom, hogy itt egy mélyebb kérdésről van szó, mintsem hogy ennyire sablonosan válaszolni lehessen rá. Én úgy gondolom, hogy mindannyian módszertanokat követünk, és könnyen lehet, hogy egy istenhívő csak abban tér el egy racionálisnak tekintett egyéntől, hogy egyszerűen rossz módszertanhoz tartja magát, és nem tudatosult benne az ellenőrzés fontossága, vagy annak helyes elvégzése.

Ideális erkölcs egy nem ideális világban?

Úgy vélem, azt a korszakot éljük, amelyben nemzetközi szinten értve kiemelt hangsúlyt kapnak az erkölcsi kérdések, olyannyira, hogy a törvényhozásban is szerepet játszanak. Természetesen nem arra gondolok, hogy régen ne lett volna bűnüldözés, hiszen nagyon is volt, csak nem fordítottak különös figyelmet olyan problémák felé, amelyeket a köznyelv inkább lelkieknek, mintsem fizikaiaknak nevezne. Régebben inkább az uralkodóhoz való hűség, a harcokban való bátorság, a szegények segítése, a család megvédése jelentették a legfőbb erényeket, míg ma inkább a közteherviselés, szolidaritás, tolerancia, gyengék megvédése töltik be ezt az állást. Szó sincs most arról, hogy a két csoportra osztott erényekhez értékítéletet rendeljek, pusztán azt szeretném ezzel megvilágítani, hogy a közhangulat alapvetően más kérdések körül forog, mint korábban.

Érdekes kérdés, hogy vajon mi okozta a közgondolkodás eme átformálódását. Első helyre én mindenképp a jóléti társadalmat helyezném. Elvégre ha nem a mindennapi betevőn kell aggódnunk, vagy éppen azon, hogy idén vajon melyik gyermekem fog meghalni egy még gyógyíthatatlan betegségben, akkor a fókusz elmozdul olyan tényezők felé, amelyek nem jelentettek a túlélés szempontjából problémát. Gondoljuk csak el, hogy mikor az ősember a vadállatoktól menekült, micsoda oltalomként tekinthetett az éppen ott talált búvóhelyre, amely netán még az időjárási viszontakságoktól is megóvta őt. Ilyen életkörülmények között közröhely tárgya lenne az az ember, aki ügyet csinál egy szurikáta akaratlagos vagy éppenséggel véletlen elpusztításából, ugye. A jóléten kívül a vallás is erősen befolyásoló tényezője lehet annak, hogy mit tart a közgondolkodás erénynek, de ezzel együtt éppen a vallás hiányát, sőt még a pszichológia fejlődését sem tartom érintetlennek a dologban.

A fenti tényezők sokfélesége igazolja az erkölcsiség törékeny mivoltát, amelyet egyébként már egy korábbi posztomban is kifejtettem. Jelen esetben nem azt a kérdést teszem fel, hogy relatív-e az erkölcs, hanem hogy van-e mód a különböző erkölcsi értékrendek közötti áthidalásra.

Először is tisztáznunk kell, hogy az erkölcsi különbségekből akadó konfliktusok esetleges felszámolása még nem hozná el automatikusan a világbékét, mert konfliktusokat természetesen nem csak az erkölcsi különbségek generálnak, hanem a különböző érdekek is, amelyekkel itt most nem foglalkozunk. Nyilvánvaló, hogy ha veszünk például két, egymással konkurens vállalatot, akkor ők az azonos értékrendjük ellenére – miszerint természetes az, ha levadásszuk a versenytárs ügyfeleit/vevőit – is harcolni fognak egymással.

Másodszor is, meg kell vizsgálnunk, hogy mi okozza egy adott erkölcsi felfogás kialakulását. A legfőbb probléma ugyanis az szokott lenni, hogy a – mondjuk így – erkölcsi harcosok a legritkább esetben foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy miért gondolnak ők maguk, vagy éppen a másik fél erkölcsösnek valamit, hanem sokkal inkább azon vannak, hogy a saját erkölcsi értékrendjüket juttassák érvényre. A belátás lépcsőjének első foka viszont pont az, hogy ha nem tudjuk megokolni egy adott erkölcsi felfogás miértjét, akkor azt továbbadni sem tudjuk, ergo a célunkat sem fogjuk tudni elérni. Gyökértelenné válik az állításunk, ezáltal nem csinálunk mást, csak propagandát.

Persze konkrétan megindokolni egy erkölcsi látásmódot nem lehet, mert ez ízlés kérdése, tehát szó sincs arról, hogy egy erkölcsi döntés igaz vagy hamis voltát el lehetne dönteni a szó arisztotelészi értelmében. Hanem csak azt lehet megmutatni, hogy konkrétan milyen természeti okai lehetnek, amelyek miatt egy erényrendszer kialakul.

Vegyünk egy kézenfekvő példát, a rasszizmust. Természetesen lehet, és – én magam is úgy vélem, hogy – kell harcolni ez ellen, de nem mindegy, milyen módon tesszük. A rasszizmus elleni küzdelemben – mint ahogy minden más értékrendszer érvényrejuttatása esetén is – elsősorban az indulat az, ami motivál, ami cselekvésre ösztönöz. Persze ennek is megvan a maga biológiai oka, de ha ezt tudatosítjuk magunkban, akkor nagyobb eséllyel tudunk erőt venni magunkon, és felvenni egy olyan magatartást, amely szerint nem a rasszista ember iránt érzett harag vezérel minket, hanem annak ismerete, hogy egyáltalán miért létezik a rasszizmus jelensége. Nyilvánvaló evolúciós előnyei voltak annak egykoron, hogy a hozzánk genetikailag közel álló egyedekhez vonzódtunk, illetve őket akartuk megvédeni, és a genetikailag távolabb álló egyedekkel pedig távolságtartóbbak voltunk. Mivel az evolúció nem ismeri a faj fogalmát, nyugodtan elképzelhetünk egy farkashordát is, amelynél a "rasszista" fél éppenséggel a farkasokat akarja kirekeszteni, ismervén a farkasok általánosan agresszív, harapós tulajdonságát. Persze az egyenlőség elvét szem előtt tartó fél ekkor meglehetősen közröhely áldozata lehetne, ha éppenséggel a farkasok oldalára állna azzal a dumával, hogy nem kellene általánosítani minden farkasra néhány tíz, száz, ezer, millió általuk elkövetett gyilkosságból.

Természetesen nem akarok beleesni a "szakáll érve" hibába, tehát szó sincs arról, hogy bármely embercsoportot a farkasokkal azonosítanék, hanem csak arra hívom fel a figyelmet, hogy amit nem értünk mikro szinten, ahhoz egy makroszkopikus, szélsőséges példát kell hoznom, hogy lássuk, honnan is ered az idegenektől való viszolygás. A példa említése pedig már arra sarkallja a racionális embert, hogy végiggondolja, jogos-e a rasszista rasszizmusa, vagy sem. Tehát máris egy lépést tettünk előre affelé, hogy ne érzelmi, hanem racionális alapon közelítsünk egy konfliktushelyzethez, ezáltal esélyt adva annak, hogy megértjük egymás gondolkodását, és netalán még azt is elérhetjük a másiknál, hogy hallgasson ránk, és ne legyen rasszista.

E fenti példán azt is nagyszerűen lehet szemléltetni, hogy milyen hibás módokat alkalmaz a rasszista és az antirasszista fél is egyaránt. Tegyük fel, a rasszista azt mondja: "Én gyűlölöm őt, mert cigány/fekete/fehér/sárga/hupilila." Az antirasszista erre rendszerint így válaszol: "Mások gyűlölete rossz dolog.", vagy: "Pusztulj, te rasszista állat.", stb. Természetesen itt semmilyen érdemi kommunikáció nem zajlik, csak tűztáplálás, illetve a saját látásmódok hangoztatása, propagálása. Az érdemi komminikáció ott kezdődik, hogy a felek megpróbálják megindokolni a látásmódjukat. Mint már említettem, nem matematikai levezetésre kell itt gondolni, hanem csak egyszerű bemutatására annak, hogy mi alakította ki az illetőben az adott gondolkodást. Ezt mind a két fél meg tudja tenni, ehhez csak hajlandóság szükséges. A rasszista fél például kezdheti ezzel: "Nézd, nekem általános tapasztalatom, hogy a cigányok durvák, zaklatják az embereket az utcán, ezért úgy vélem, jogos a félelmem tőlük." Vegyük észre, hogy a tudományos értelemben vett igazság azon áll vagy bukik, hogy statisztikailag az adott népcsoport tényleg többször bűnözik-e, mint egy másik, vagy sem. Az antirasszista félnek, ha racionális, akkor egyből eszébe jut a farkasok példája, miszerint "hopp, van olyan eset, ahol jogos a félelem, így hát lássuk, itt is hasonló-e a helyzet". Ha mind a két fél kellően racionális, akkor felvilágosítják egymást arról, hogy mit mondanak a statisztikák az adott népcsoportról, illetve együtt leülnek, és utánanéznek. Nem feltétlenül kell általános statisztikára gondolni, hiszen az is lehetséges, hogy ez a földrajzi adatoktól is függ.

És ezen a ponton kell megemlítenem egy másik erkölcsi tábort, a társadalmi igazságharcosokat (SJW-ket), akikről korábbi posztjaimban már volt szó (itt és itt). Ők ugyanis kiváló példái annak, hogy kiemelnek egy adott eszményt, rendszerint az egyenlőséget (mármint ők annak hívják), és ezért mint ideáért küzdenek. A probléma első sorban náluk is ott van, hogy az ideájukat nem vezetik vissza a fizikai valóságra, hanem valahol az éteri fellegekben lebegtetik őket pont úgy, mint amikor egy vallásos hivatkozik az Istentől eredő erkölcsi rendszerre. Nem véletlenül nem lehet egy vallás erkölcsi rendszerét általánosan elfogadottá tenni, hiszen nincs visszavezetve a biológiai valóságra. Gondoljunk pl. arra a szabályra, mely szerint "aki kívánsággal tekint egy asszonyra, máris paráznaságot követett el vele szívében". Jézus nyilvánvalóan nem volt tisztában az evolúcióval és annak motorjával, hiszen egy faj fennmaradásához nagyon sok esetben éppen az vezetett, hogy egyedei nagyon is hajlamosak a szexuális vágyakozásra. A kereszténység tanítása például pontosan ezért természetellenes, mert olyan dolog miatt kárhoztat, amely alapvetően a biológiai mivoltunkból adódik. A társadalmi igazságharcosok pontosan ezt teszik, csak éppen egy antivallást alakítva, mondhatni a kereszténységgel szemben. Náluk sem jön szóba a helyzet reális felmérése, miszerint nézzük meg, mekkora valódi veszélyt jelent egy nép- illetve vallási csoport, hanem az egyenlőségre hivatkozva rasszistának bélyegez mindent, amely akárcsak ezt a kérdést fel meri tenni. Az igazságharcosok súlyos félreértése, hogy ha egy adott népcsoportról statisztikai (azaz tudományos) alapon állításokat teszünk, akkor azt rasszizmusnak bélyegzik, legalábbis akkor, ha az az adott népcsoportról negatív képet fest. Ez természetesen nem csak a rasszok, hanem például a nemek esetében is így van, tanúsítja ezt pl. az a közelmúltban történt esemény, mely szerint kirúgtak egy mérnököt a Google-től, nemi sztereotípiák erősítésére hivatkozva.

Mondanom sem kell, hogy az előbb bemutatott polkorrektség korlátozza a tudományos megismerést, hiszen nem lehet nyíltan olyan kérdéseket feszegetni, minthogy "a férfiak okosabbak-e a nőknél", vagy "az európaiak intelligensebbek-e a negroidoknál", vagy "megváltoztatható-e a homoszexualitás", vagy "mindenkinek az-e a neme, aminek mondja magát", ugyanis ezeket az SJW-k az adott társadalmi kissebbség jogainak megsértéseként azonosítják be. De az a legmeghökkentőbb az egészben, hogy nyugaton a legelitebb helyeken, az egyetemeken alakul ki leginkább ez a légkör, ún. safe place-eket létrehozva, ahol tiltva van az efféle kérdések boncolgatása. Hasonlítsuk össze ezt azzal a 17-18. századi Angliával, ahol szinte egyedüli országként nyíltak meg a kávéházak, és velük együtt a szabad eszmecsere lehetőségei, kirobbantva ezáltal a legnagyobb mértékű tudományos fejlődést.

Erről azonban már írtam a belinkelt posztjaimban. Arról viszont még nem, hogy tetszik vagy nem tetszik, a PC mint olyan, egyáltalán nem egy újkeletű dolog, tulajdonképpen az emberiséggel egyidős. Egyszerűen csak annyi történt, hogy az adott embernek a személyiségét a mai igazságharcosok kibővítették, így több mindent tettek támadhatatlanná. De a PC korábban is jelen volt, hiszen régebb óta tiltjuk a különféle emberkísérleteket. Nem véletlenül olyan korlátozottak a pszichológia kutatási lehetőségei az alapvetőbb természettudományokéhoz képest, hiszen számos etikai megfontolásokkal is meg kell birkózniuk a kísérletek során. Nem lehet például olyan kísérletet elvégezni, hogy a különféle emberek hogyan reagálnak egy zaklatássorozatra, etikai okokból, holott tagadhatatlanul ez a kutatás is hozzájárulna a tudomány fejlődéséhez. De említhetnék egy szemléletesebb példát is: Nem végezhetünk kísérleteket arra sem, hogy a hidrogénbombának milyen hatása van az emberi élő bőrszövetre.

Pont, mint a rasszizmus esetén a farkasok példájával, itt is említeni tudtam egy-két szélsőséges esetet, ahol már azért mindenkinek (na jó, a többségnek) egyértelmű, hogy nem lehet mindent a tudomány oltárán feláldozni, mert van úgy, hogy a polkorrektségi/etikai elvek előrébb valók.

Ennek felismerése ejtett gondolkodóba engem is, és ismertette fel velem azt, hogy hát azért nem is olyan egyszerű az SJW-k elleni küzdelem, mint korábban véltem. És itt talán annyival is bonyolultabb a helyzet a rasszizmuséhoz viszonyítva, hogy még csak statisztikai alapokra sem hivatkozhatunk annak megállapítására, hogy a személyiség mely részeinek megsértése etikus, és melyeké etikátlan. Ez megint ízlés kérdésének tűnik. Vegyük észre, hogy sok ateista, velem együtt nevetségesnek tartja azt, hogy egy vallásos megsértődik azon, ha pl. Isten létét kétségbe vonjuk, hiszen számára ez az ő identitásához tartozik. Ha őt Isten nemlétéről kezdjük el "győzködni", akkor az ő vélekedése szerint a személyiségi jogait sértjük. Pont így vélekedik az az igazságharcos transznő vagy transzférfi, aki megsértődik azon, ha nem tekintem egyenlőnek egy cisznővel vagy ciszférfivel, holott ez tudományos igazság lenne, nem véletlenül van a megnevezés elején a "transz", illetve a "cisz" előtag.

Hogy húzható-e valamiféle objektív határ, vagy egyáltalán megalapozható-e hasonlóan racionális indokokkal bármelyik vélekedés itt úgy, mint a rasszizmus esetében, még több gondolkodásra és kutatásra szorul részemről.

A posztom fő mondanivalója viszont az lenne, hogy ha találkozunk az élet során értékítéletbeli különbségekkel, akkor a fenti két példához hasonlóan érdemes végiggondolni racionális alapon először is azt, hogy van-e olyan szélsőséges szituáció, amelyben a vitapartnerem elvét alkalmaznám, és ha igen, akkor próbáljuk meg együtt megkeresni azt a pontot, ahonnan már inkább a mi álláspontunk az érvényes az övével szemben. Könnyen elképzelhető, hogy nem fogunk ilyet találni, hiszen sokszor tényleg ízlés kérdése, hogy valami éppen túlzás, vagy pedig megfelelő viselkedés. De még ebben az esetben is hatásos ez az analitikus elemzés, mert elhelyezi a feleket egy skálán, egy képzeletbeli vonallal összekötve őket, ami által racionálisabban tudjuk osztályozni a viszonyunkat, álláspontunkat, illetve még jobb esetben az érveinket. Vegyük észre, hogy az egész vizsgálat alapja a fizikai valóság, tehát furcsamód a békéhez vezető út is, úgy vélem, legelőször a természettudományos megismerésen keresztül vezet. Hiszen hol másutt lehetne keresni a közös megegyezés gyökerét, mint abban a természeti univerzumban, amelyben mind a két fél létezik?!

A természettudományos megismerésből származtatott erkölcs már sokkal kevésbé hajlamos a plátói ideák kergetésére. Aki ismeri a természetet, eszébe sem jut olyat mondani, hogy a házasság előtti szex, vagy éppenséggel a homoszexualitás bűn lenne, ezzel együtt pedig az idegengyűlölet illetve diszkrimináció különböző formáihoz is másképpen viszonyul, mint eddig. Aki racionális, egyaránt tisztában van az ember genetikai (állati) származásával, ugyanakkor azzal is, hogy sok tekintetben az ösztönös hajlamainkon való uralkodás tett minket emberré. Egyiket sem lehet letagadni. Bármelyik tényezőnek a nem tekintetbe vétele súlyos károkat von maga után. Teszi ezt például a vallás, amely – teológiájánál fogva – nem veszi tekintetbe az ember állati származását, így nem tudja helyén kezelni az olyan tetteket és érzéseket mint gyűlölet, féltékenység, harag, szexuális vágyakozás; és teszi ezt így az is, aki éppenséggel az embernek a civilizált mivoltát akarja figyelmen kívül hagyni, ürügyet keresve a társadalom által elítélt cselekedeteire, mint pl. megcsalás, gyilkosság, stb.

A végső konklúziót – mint azt már az egyik belinkelt posztomban is kifejtettem – az optimailizációban látom. Vannak cselekedetek, amelyek helyességét nem lehet önmagukban eldönteni, csakis az adott társadalom viszonylatában. Vannak olyan bevett erkölcsi normák, amelyek megváltozása ellen nekem személy szerint semmi kifogásom nem lenne (mint például ha természetes lenne a meztelenség, vagy nem lenne gond a meghalt embertársaink elfogyasztásával), de mivel tisztában vagyok azzal, hogy komoly közfelháborodást idézne elő, a társadalom stabilitása érdekében nem is ragaszkodok ezen dolgok előmozdításához. A társadalmi stabilitás külön tényező, amelyet szintén figyelemmel kell kísérnünk, és ez az, amelyről hajlamosak a különböző ideológiák vagy politikai oldalak megfeledkezni. Például egy jobboldali kormány mindig, minden körülmények között a minimum háromgyerekes családmodellt híresztelné, egy baloldali kormány pedig mindig és minden körülmények között azt, hogy mindenkivel üljünk le tárgyalni, és tárgyaljunk akár az idők végezetéig. Természetesen most megint szélsőségeket említettem, de azt kell itt észrevenni, hogy egyik mentalitás sem veszi számításba a fizikai valóságot. A jobb oldal nem tekint arra, hogy a Föld eltartó kapacitása véges, a bal oldal pedig nem tekint arra, hogy a tárgyalás és demokrácia a jóléti társadalom esetén tud megvalósulni, és nem alkalmazható mindig, mindenkivel. Általánosságban ez a probléma az ideológiákkal, hogy függetlenítik magukat a tudományos igazságtól, ennélfogva közös nevezőre sem fognak jutni soha. Ha elképzelünk egy olyan utopisztikus jövőt, amelyben a jobb és bal oldal egyesül, az feltétlen módon csak úgy történhet meg, ha mindketten visszamásznak a földre, és figyelembe veszik a fizikai valóságot, azaz a tudományos igazságot, ugyanis a kényszer nélküli közös nevezőt ezidáig csakis a tudományos módszertannal sikerült létrehozni.

A tudományfilozófia félreértése – válasz a Kálvinista Apologetika cikkére

Ezen blogposztom most kissé eltér a szokásostól, mert nem önállóan végigvezetett gondolatokat közlök le benne, hanem egy válaszreakció lesz a Kálvinista Apologetika oldal „"Tudományos" ellenvetések a vallásos hittel szemben” c. cikkére, amely itt olvasható. A cikk sorrendjében haladva a kiidézett részekre fogok reagálni.

[...] a saját létezésünket sem tudományos alapon hisszük, hiszen egyénileg a létezésünket nem valamiféle érzéki bizonyíték alapján tudjuk és nem is ellenőrizzük ilyen alapon. Miért? Mert ha azt a meggyőződésemet, hogy létezem arra alapozom, amit érzékeltem, akkor eleve azt kell gondolnom, hogy létezem, tehát az érzékletet én érzékelem és egy végtelen, körbeforgó érvelésbe süllyedek.

Azzal a megjegyzéssel, miszerint a saját létezésünket sem tudjuk bizonyítani, nem először találom szemben magam hívők részéről, így már amúgy is ideje volt erre megfogalmaznom egy kritikát.

A lényegi állításom az, hogy a saját létünk se nem evidencia, se nem hit kérdése. A cikk írója – és általában az ateizmust ezen gondolattal kritizálók – abban a hamis dilemmában élnek, hogy mindössze ez a két kategória él, holott megfeledkeznek a definíciókról és az axiómákról. Az az állítás ugyanis, hogy "Létezünk." egy axióma, amely kimondott, vagy ki nem mondott alapvetéseken nyugszik. Amint azt már pedzegettem a tudományfilozófiával foglalkozó blogposztomban, a tudományban azt nevezzük igaznak, amely egyszerre ellentmondásmentes is, valamint a tapasztalatok is levezethetőek belőle, és ezen alternatívák közül is a legegyszerűbb. Ez egyáltalán nem egy önkényes definíció, hanem a természetes megfigyelésből adódó, legegyszerűbb működőképes valóságmodell (értsd: az újszülött csecsemő is ezt a módszert alkalmazza). De foghatná valaki magát, és mondhatná, hogy mi valójában ötdimenziós szuperhernyók vagyunk, és repkedünk a hipertérben, és amit tapasztalunk, az valamiféle különleges leképezése a valóságnak. Akár ebből is össze lehetne állítani egy ellentmondásmentes modellt, amely ezáltal akár működhetne is, de nem a legegyszerűbb modell lenne, hanem önkényesen túlvariált. Teszem hozzá, a különféle kozmológiai elméletek is élnek effajta extradimenziós megfontolásokkal, de ott meg is van ennek az oka, tehát szó sincs önkényességről. A valóság bonyolultsága, valamint a magyarázatok legegyszerűbbikének kiválasztására való törekvés kettőssége határozza meg a tudományos világlátásunkat. Vagyis a bonyolultság faktorát kizárólag maga a megfigyelt világ hozza létre, azonban a mesterséges bonyolítás nem megengedett, ezt mondja ki Occam borotvája is.

No de visszatérve tehát a létünkre, látható, hogy a tudományos felfogás szerinti igaz állításon alapuló axiómáról beszélünk. Vagyis: Definiáltuk, mit tekintünk igaznak, a létünk pedig egy ezen definíció alapján azonnal belátható axióma. Lehetne éppen más definícióra is alapozni, ekkor más következtetésre is juthatnánk. Pl. mondhatná valaki, hogy az álmaink ugyanúgy a valóság része, mint amiket napközben élünk meg. Elméletileg nem lehetne ez ellen semmiféle kifogással élni, csak végig kell gondolni, hogy létre lehet-e hozni egy ugyanolyan ellentmondásmentes valóságmodellt általa, mint az előzővel, és egyszerűbb lenne-e annál. Vélhetőleg nem lenne egyszerűbb, bár a lehetőség adva van bárki számára, hogy ezt megcáfolja. Az álmainkban megélt tapasztalatokat nagyszerűen megmagyarázzák az agyunk működésével foglalkozó tudományok abból a szemléletből, mely szerint a külső valóság az, hogy az ágyban fekszem és alszom, nem pedig ami éppen az álmomban történik. Ha soha nem kelnék fel az álmomból, nem is lenne tapasztalatom arról, hogy milyen "ébren" lenni, akkortól kezdve már nyugodtan definiálhatnánk valóságként az álomban megélt dolgokat. Ezesetben ugyanis szükségtelen bonyolító tényező lenne azt feltételezni, hogy mi valami külső testben fekszünk, és az ottani agyunk álmodja azt, amit most megélünk.

Azonban, van egy szolipszizmusnak nevezett látásmód, amely majdnem azonos ezzel az álmodás elképzeléssel, azzal a különbséggel, hogy nem feltétlenül rendel valami külső testet az élményekhez, amely éppen álmodik, hanem magát a tudatot nevezi ki egyedül létező entitásnak, és abból vezeti le az összes tapasztalatot. Bármilyen bizarrul is hangzik ez az elképzelés, én magam semmilyen érv alapján nem tudom eldönteni, hogy a szolipszizmus, vagy pedig a klasszikus, tudaton kívüli külső valóság elképzelése a helyes. Ebben számomra még Occam sem segít, mert egyáltalán nem triviális, hogy melyik felfogás az egyszerűbb. Ezt a kérdést eldönthetetlennek tartom. Hogy valamilyen úton-módon mégiscsak kideríthető, melyik a helyes, arra ugyan nyitott vagyok, de elképzelésem sincs, hogy ez hogyan volna lehetséges.

Amikor egyes istenhívők nekem szegezik a "még a létezésedet sem tudod bizonyítani" vádjukat, akkor értelmezésem szerint ők a szolipzizmus lehetőségére gondolnak. Csakhogy a szolipzizmus az igaz volta esetén sem cáfolja a dolgok létezéséről alkotott kijelentéseinket, hiszen mint fentebb írtam, a létezést magát (és nem a létezőt!) mi magunk definiáljuk, azt nem kell külön bizonyítani. Az álom-példánál maradva tehát: ha annak híve lennék, hogy az álom is ugyanolyan valóság, mint az éber állapotban történő dolgok, nem volna kötelességem ezt bizonyítani, ugyanis egy másfajta definícióra alapozva hoztam létre a valóságmodellemet. Az álomra valóságként való tekintés ellen pusztán csak az egyszerűsítés elve szól, azaz hogy szükségtelen azt külön valóságként definiálni, ha egy egyszerűbb és ellentmondásmentes rendszerből (amely szintén egyezik a tapasztalatainkkal) meg tudjuk magyarázni az álom okát. Magyarán, aki azzal a váddal illet, hogy nem tudom bizonyítani a saját létemet, annak az a válaszom, hogy nem is kell, mert ez a létdefiníciómon alapuló axióma.

Hogy a körkörösség vádja mennyire lenne jogos abban az esetben, ha a saját létünkre is bizonyítandó állításként tekintenénk, első nekifutásra nem tudom megmondani. Azonban a fentiek fényében ezen nem is érdemes gondolkodni, hiszen most már tudjuk, hogy a létezés egy definiált alapfogalmakon nyugvó axióma.

A másik oldala ennek az érvnek az, hogy gyanúsnak ítél mindent, ami nem tudományos – és ezzel önmagát semmisíti meg. De mivel az, hogy „a vallásos hit nem tudományos” nem egy tudományos, hanem filozófiai állítás, így önmagát is gyanúsnak, ésszerűtlennek és tévesnek minősíti. Ez a kifogás tehát súlyos tévedés.

Az író itt összekeveri az objektumok megismerésére vonatkozó módozatot az objektumoktól független állítások helyességét eldöntő módozattal. Az, hogy minden gyanús, ami nem tudományos, az nem arra vonatkozik, hogy ebbe beleértenénk a filozófiai állításokat is, hanem itt a létezőnek vélt objektumokra (ezek mindegyikére) értjük azt, hogy kizárólag a tudományos móddal lehet megvizsgálni. Ergo Isten léte egy természettudományos kérdés, ezért is mondom én azt például, hogy nincs Isten, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy maga a vizsgálati módszer (vagyis a tudomány) nem ugyanolyan objektum, mint mondjuk Isten, amelynek a létét lehetne vizsgálni. Magyarán a "létezik-e Isten?" egy tudományos kérdés, az viszont már nem az, hogy miért a tudományos megismerést tartom mérvadónak.

Mit állítanak ezzel az érvvel? Hogy minden, ami nem bizonyítható eleve gyanús. De mivel Ratzsch szerint sem a tudományos meggyőződéseket, sem a mindennapi meggyőződéseinket nem lehet szigorúan bebizonyítani[4], ez az érv nem csak a vallásos hitet, hanem saját megát is érvényteleníti. De mivel ez a kifogás bizonyíthatatlan, önmagát is kétes értékűnek, irracionálisnak, ésszerűtlennek minősíti és élét veszi minden ellenvetésnek.

Az érvvel az a probléma, hogy nem veszi figyelembe a dolgok valószínűségi faktorát. A tudós tisztában van azzal, hogy egzakt bizonyítás nincs a természettudományban, viszont a gyanússág mint bélyeg figyelembe veszi ezt a bizonytalansági faktort is, és egész egyszerűen amely dolgok valószínűsége nem elegendő ahhoz, hogy bizonyítottnak tekintsük, azt gyanúsnak mondjuk. Így tehát szó sincs arról, hogy saját magát érvénytelenítené a "minden, ami nem bizonyítható eleve gyanús" megfogalmazás.

a vallás bírálója milyen evidenciát hoz fel annak alátámasztására, hogy a világegyetem teremtetlenül is keletkezhet? (Hiszen ő maga hangsúlyozza az evidenciák fontosságát).

Itt ismerkszik meg az író hiányossága a tudományfilozófia ismeretében, ugyanis a tudományfilozófia nem csak empírián nyugszik. Ha ugyanis ez így volna, még elméleteket sem alkothatnánk, amelyek logikai extrapolációi a tapasztalatoknak. Magyarán egész egyszerűen szalmabáb az az állítás, hogy kizárólag csak az evidenciákra alapoznánk a nézetünket. A tudomány módszerre empíria (evidencia) és ráció egyszerre, egyiket sem nélkülözheti. És csak abban az esetben feltételezünk egy extra tényezőt, ha az már megválaszolja azt a kérdést, ami nélküle fennállt. Ha nem válaszolja meg, vagy megválaszolja ugyan, de nem tudjuk bebizonyítani a létét, akkor nem tekintjük igaznak, előbbi esetben nem is feltételezzük. Isten esetében jóval rosszabb a helyzet, mint ahogyan ezt a hívők beállítják, ugyanis nem csak nem tudjuk bebizonyítani, hanem a kérdéseinket sem válaszolja meg, legfeljebb tovább tolja azokat (amely hibával érdekes módon pont az író vádolja meg az ateista oldalt). Ezt a következő idézetre reagálva fejtem ki.

Egyesek úgy gondolják, hogy a világegyetem öröktől fogva létezik, így elvetik a teremtettséget (a végtelen univerzum ellen erős fizikai és filozófiai ellenérvek hozhatók fel). Ha azonban a világegyetem létrejött és nem jöhetett létre magától, akkor a létező univerzum evidenciát – mégpedig konkluzív evidenciát – jelentene az istenhitre (lsd. az ún. kalám-érvet).

Itt pedig az író sajnos ekvivalensnek tekint egyes következtetéseket, amelyek koránt sem azok. Egyrészt az, hogy valami létrejön, nem ekvivalens azzal, hogy valaki létrehozza azt. A magától történő létrejövetel elleni teista érv kitelik annyiban, hogy "nem láttunk még olyat", no de akkor ennek ugyanígy állnia kellene a mindenhatóra is, akire szintén ugyanez vonatkozik, és ezzel együtt a cselekedetére is (hiszen nem látunk létrejönni világokat). Másrészt a probléma ennél még mélyebb, mert nincs szó arról, hogy a világ valaha is létrejött volna. Annak ellenére, hogy volt kezdete. Az antropomorf gondolkodás ösztönösen arra készteti az embert, hogy valaminek a kezdetére úgy tekintsen, hogy az ott jött létre, azonban pl. a világegyetem esetén ezek nem járnak kéz a kézben. A kezdetet úgy lehet elképzelni, hogy akkor indult el a világ, és abban történt változás, ami eleve "adva" volt. Nem jött létre semmi, nem keletkezett semmi, csak a létező változott meg. Ugyan félreértsére adhat okot, de megkockáztatom azzal a hasonlattal élni, hogy az univerzum olyan, mint egy videofelvétel. Az, hogy elindul a film, még nem jelenti, hogy ott is jön létre, hiszen az már rajta van "a szalagon".

Én eleve hibás elképzelésnek tartom a semmiből valami képzetét, azonban ez egyáltalán nem a tudományos, hanem a teista látásmódból ered. Valamiért – és számomra ez a legnagyobb rejtélyek egyike – az ember a legtöbb esetben úgy képzelte el, hogy az adott kultúra istene a semmiből hozta létre az univerzumot. Amikor bejött a képbe az ősrobbanás-modell, akkor a hívek önkéntelenül is átvitték gondolatban a "semmiből valami" képzetét, azonban az ősrobbanás-modell ilyet nem állít. Ezen felül pedig az örök vs. véges univerzum közti véres harc is értelmét vesztheti, ugyanis az univerzumra értelmezhető időfogalom nem azonos a mi földi viszonylatokban megszokott időfogalmunkkal, ezzel együtt pedig mindenféle fizikai és filozófiai ellenérv is hibás lehet. Ha vesszük például az entrópia fogalmát, koránt sem biztos, hogy tényleg ez a legáltalánosabb jelzője az idő múlásának illetve irányának, hiszen ismétlem, a földi viszonylatokban tudunk csak erre vonatkozóan kijelentéseket tenni (beleértve most az univerzum eddig megfigyelt tulajdonságait is).

A teisták részéről felhozott evidenciák elvetésével azonban az ateisták azt állítják, hogy azt, hogy létezünk semmiképpen sem lehet összefüggésbe hozni a teremtettséggel, illetve, hogy ilyen összefüggést soha nem is fogunk fölfedezni.

A kérdés ismét csak az: milyen evidencia támasztja alá az ateisták ezen kijelentését? A létező univerzum? Mondhatnánk, hogy igen, de csak akkor, ha az univerzumról tudnánk, hogy teremtetlen. Azonban éppen erről szól a vita, így ez petitio principii (körkörös érvelés) lenne.

Fentebb már volt erről szó, de csak röviden reagálva: Occam borotvája miatt nem tesszük fel Istent. Fölösleges feltételezni, és semmit nem magyaráz meg. Általában az a probléma, hogy a teisták azért állnak meg Istennél, mert őrá már olyan tulajdonságokat vonatkoztatnak (pl. oknélküliség), amelyek szerintük az univerzumra nem igazak, ez azonban megint megalapozatlan feltevés. A kvantummechanika álláspontja szerint magában a természetben is léteznek oknélküli folyamatok, innentől kezdve az Istenre való mutogatás transzcendens, oknélküli tényezőként szükségtelen. Izgalmas belegondolni, hogy egy teista talán az oknélküliséget tekinti transzcendenciának, no de akkor ezen definíció szerint a természettudomány a kvantummechanika óta foglalkozik a transzcendenssel (ez esetben kérdés, hogy miért vetik a tudomány szemére, hogy nem foglalkozik a transzcendenssel ;) ), amely megint csak a vizsgálható (azaz természettudományos) kategória.

Mit mondhatunk hát összegzésként az „evidencia nélkül semmit nem lehet elfogadni” ateista érvről? Azt, hogy egy végtelen regresszióba torkollik, hiszen ha evidenciák alapján hiszünk valamit, akkor az evidenciák megbízhatóságában sem kételkedhetünk; de ha valamit csakis evidenciák alapján vagyunk hajlandóak elhinni, akkor az evidenciáinkra is evidenciával kell rendelkeznünk.

Mondom, ez egy szalmabáb. Nem állítjuk, hogy csak az evidenciára alapozunk, hanem ugyanígy a rációra is. De úgy is fogalmazhatnék, hogy valaminek a nemlétére nem kell evidencia, csak a létére, így az is fennáll, hogy minden létezőt evidencia alapon fogadunk el (adott esetben megengedve a már említett logikai extrapoláció lehetőségét).

Érdekes egyébként ez a végtelen regressziós kérdés, ugyanis pontosan a teistáknak kellene érdemben reagálniuk arra a Dawkins-féle érvre, mely szerint ha mindennek van oka, akkor Istennek mi az oka / ki hozta létre, és ugyanígy áll a kérdés az ő teremtőjére is. Mint fentebb írtam, nem jelenthetjük ki a priori, hogy magában az univerzumban nem lehet jelen az oknélküliség, sőt mi több, a kvantumfizika szerint valósan vannak ilyen jelenségek a mikrovilágban.

Két lehetőség marad tehát az ateista előtt: 1. vagy azt mondja, hogy az emberek meggyőződései olyan meggyőződéseken alapulnak, melyek önmaguk számára szolgálnak evidenciául, vagy 2. feladja a saját elvét és kijelenti, hogy vannak olyan meggyőződések, amiket evidencia nélkül is ésszerű elfogadni.

Mint írtam, nem csak evidencia és hitbéli elfogadás létezik, hanem vannak dolgok, amelyeket definíciók alapján axiómaként kezelünk. Így tehát a második válasz a helyes attól eltekintve, hogy bármiféle elvemet is fel kellene adnom.

Feltehetné a kérdést valaki, hogy Isten létét miért ne tekinthetnénk axiómának. Az ezzel kapcsolatos Wikipédia-cikk szerint az axiómáknak követelményrendszere van, és minimum kérdéses, hogy az Isten-fogalomra ráhúzható-e. Eleve az sem tisztázott, mit értünk Isten alatt, a nem tisztázott fogalmakról pedig állítás sem mondható. Persze pl. a matematikában is vannak olyan fogalmak, amelyeket nem definiálunk, csak használunk, de ezek végtelenül egyszerű fogalmak (pl. pont, halmaz, egyenes, stb.), definiálás nélkül tudunk velük állításokat megfogalmazni. Ezzel szemben Istenről minden elmondható, csak az egyszerűség nem. És tekintve a különböző vallások isteneit, az ellentmondásmentesség sem, amely szintén axióma-kritérium. Ha veszünk egy lecsupaszított Istent, akit csak annyival jellemzünk, hogy az univerzum alkotója, és nincs oka, akkor az állítás megint túl általános, és megkülönböztethetetlen egy élettelen tényezőtől, amely szintúgy okozhatta az univerzumot. És tegyük hozzá, Isten létéből nem szoktak ellenőrizhető állításokat levezetni, amelyek alapján azt mondhatnánk, hogy Isten egy jó axióma.

Ennek az ellenvetésnek két része van. Az első rész nem más, mint egy induktív következtetés.[5] Ez a következtetés azt állítja, hogy mivel sikerült a világ megértésének korábbi vakfoltjait, hézagait természettudományos magyarázattal megszüntetni, akkor idővel minden ilyen hézagot sikerül majd betömni. [...] Az ellenvetés első része nem lehet bizonyíték, hiszen az egy induktív következtetés, az induktív következtetések pedig logikai értelemben nincsenek szigorúan igazolva.

Ez egy furcsa felvetés, ugyanis a természettudományban rendszerint induktív logikát alkalmazunk, tehát konkrétan azért kritizálni az érvet mert induktív, ostobaság, hiszen ez azt mutatja, hogy a cikkíró nem ismeri a tudomány módszertanát. Az más kérdés, hogy nem minden induktív érvet fogadhatunk el igaznak. És valóban, én sem tekintek tényként arra, hogy a tudomány minden hézagot betölt majd. Lehet, hogy így lesz, lehet, hogy nem. Munkahipotézisként tekintünk arra, hogy a világot meg tudjuk ismerni, de ez nem alapvetés, és bármikor be is bizonyosodat, hogy nem igaz. Azonban mindaddig élni kell ezzel a feltételezéssel, míg be nem bizonyosodik ennek ellenkezője, ugyanis ez a munkahipotézis a hajtóereje a tudománynak.

Teszem hozzá, hogy Hawking befejezett jelenben fogalmaz, azaz már tudunk annyit szerinte, amely Isten létét fölöslegessé teszi, tehát szó sincs arról, hogy itt valami jövőbeli várakozásról lenne szó.

A tudomány gyakorlatában azonban az „elfogadható” megegyezik a „természetelvű”-vel, így ha egy nem kielégítő elmélet helyes alternatívája egy nem-természetelvű teória lenne (pl. Isten beavatkozására hivatkozó), a tudósok nem fogadnák el azt, hanem vagy megtartanák a helytelen régi elméletet, vagy egy másik, természetelvű teóriát keresnének, amely ugyanolyan téves lehet, de ezt talán még ekkor senki nem tudja.

Igazság szerint nehéz megmondani, mit jelent a természetelvűség. Vajon az intelligencia-nélküliséget? Ebben az értelemben ugyanis hamis az állítás, hiszen régészeti leletek kutatásakor, vagy földönkívüli intelligenciák keresésekor nagyon is intelligenciára utaló jeleket után kajtatnak. Azonban az effajta keresgéléssel az a bibi, hogy csak antropomorf módon lehet végezni. Az emberről magáról tudjuk, hogy mit tart tervszerűnek, illetve felismerhetünk tárgyakat, amiket valószínűleg ember, vagy emberhez hasonló intelligenciájú lény alkotott. Azonban tőlünk eltérő intelligenciákat adott esetben megkülönböztethetetlennek találunk a természeti folyamatok eredményétől, sőt mi több, még a természet és az intelligencia közötti határ is képlékeny.

Ha pedig a "nem természeti" kifejezés nem intelligenciára, hanem valami természeten túli, transzcendens elemre utal, akkor az a kérdés merül fel, hogy honnan ismeri fel a teista, hogy ott természeten túli hatásról van szó, vagy pedig csak egy általa ismeretlen természeti jelenségről.

De az alapvető probléma a mesterségesen húzott természetes-transzcendens határvonallal van. Ez pont ugyanaz az eset, amikor valaki megkülönböztet "fizikai" meg "szellemi" szférákat, holott vizsgálati szempontból semmi hasonló kategorizálás nem történik. A tudomány nem jelenti ki, hogy csak természeti/fizikai folyamatokat vesz számításba, hanem azt jelenti ki, hogy csak azzal foglalkozik, amit vizsgálni tud. Istent illetve a transzcendenst nem azért utasítja el a tudomány, mert megátalkodott materialisták és ateisták ülnek a tudósszékekben, hanem azért, mert Isten se nem falszifikálható, se nem verifikálható tétel (és mint említettem, axiómának sem felel meg). Tehát ahhoz, hogy valaki korrektül le tudjon ülni tudományfilozófiával foglalkozni, annak ki kell dobálnia a szótárából a "fizikai", "szellemi", "természeti", "transzcendens" kifejezéseket, mert hamis képet adnak a tudomány kérdéseiről, megismerési módszeréről. A képlet ennél sokkalta egyszerűbb: A tudomány azzal foglalkozik, ami vizsgálható, azzal pedig nem foglalkozik, ami nem vizsgálható.

Azt pedig egyenesen hamis állításnak tartom, hogy a tudomány megtartana egy olyan elméletet, amely ugyan tévesnek bizonyul, de nem talál rá jobb természeti magyarázatot. Ha létezik is ilyen, az emberi hibából adódhat, én azonban őszintén ellenzem, hogy bizonyítottan téves elméleteket oktassanak. Ha ilyen történik, az a tudomány módszerének megcsúfolása. Ha egy bevált elmélet megbukik, ugyanakkor nem lép helyére alternatíva, akkor azt kell mondanunk, hogy nem tudjuk. Az viszont természetesen fennállhat, hogy egy másik elméletet keresnek a tudósok, amely szintén téves, de ezért előre nincs okunk ítéletet mondani. Soha semmilyen elmélet nem garantáltan igaz egzaktul, ez azonban nem érv amellett, hogy valamiféle isteni magyarázatok is szóbajöhessenek.

Az ateisták gyakran hangoztatják azt a véleményt, hogy a tudomány önmagát korrigálja (amibizonyos mértékig így is van), de ha a létező valóság teljessége túlnyúlik a természeti világ határain, akkor a tudomány egészen addig elzárja magát az igazság egyes területeitől, amíg a gyakorlatában a módszertani természetelvűség szabályaihoz ragaszkodik.

Egy az egyben a fent említett hamis kép alapján megfogalmazott állítás. Szó sincs önkényes elzárkózásról, egyszerűen csak követjük a falszifikálhatóság és verifikálhatóság kritériumait. Keresztényekre különösen jellemző, hogy hajlamosak kétpólusú ellentáborokra osztani a világot, és egy tengelyre felfűzni a világ összes nézeteltérését, és ebből eredendően rengeteg hamis kategorizálást hoznak létre. A valóság ezzel szemben az, hogy bizonyos játékszabályaink nem engedik a szerintük bizonyítható állításaik érvényesülését, pont azért, mert a valóságban nem bizonyíthatóak (vagy nem cáfolhatóak). Szó sincs semmiféle ideológiai háborúról, miszerint a konok tudomány eltökélte volna, hogy Isten ellen fog háborúzni, és elkötelezett materialista harcosként fogja a társadalmat alakítani.

De tegyük fel, hogy a világ minden jelenségét meg lehetnek magyarázni, pusztán a természeti törvényekre hivatkozva. De ha ez történne, felmerülne a kérdés: miért ezek a törvények vannak érvényben? Három választ lehetne felhozni: 1. ezen törvények léte „nyers tény”, 2. valamiféle mélyebben rejlő természeti törvények adnak magyarázatot, 3. a tudomány hatáskörén kívül (pl teológia) meglévő elvekre lehet hivatkozni. Azonban az 1. magyarázat nem magyarázat, csak kijelentés, a 2. magyarázat szintén nem magyaráz, csak hátrébb tolja a problémát (tehát nem teljes a tudományos magyarázat), a 3. magyarázat pedig túllép a tudomány hatáskörén (tehát nem jelent teljes értékű tudományos magyarázatot).

Jómagam egyik álláspontot sem képviselem. Az én (hangsúlyozottan nem bizonyított!) elképzelésem szerint a természeti törvények visszavezethetőek matematikai összefüggésekre, csak ezek legtöbbjénél ezt még nem ismertük fel. De vegyük például a Föld megfelelő helyét az univerzumban, illetve a naprendszerben. Kepler valamiféle mély természeti törvényt keresett amögött, hogy a Föld miért van pont megfelelő távolságban a Naptól, és egy csomó más tényező is stimmel. Ma már úgy látjuk, hogy semmiféle törvényszerűség nem áll emögött, hanem egyszerűen a bolygók nagy száma garantálja azt, hogy lesz olyan, amelyen létrejön a miénkhez hasonló létforma. Vagyis a természeti törvény helyett találtunk egy statisztikai (matematikai) törvényt. De tekintsünk a már említett entrópiára. Annál ugyanez a helyzet. A 19. században egyszerű megfigyelés vezette a tudósokat arra, hogy az entrópia mindig növekszik, és ezt elkönyvelték természeti törvénynek. Ma pedig simán tudjuk kombinatorikai ill. statisztikai alapon kezelni az entrópiát, ami megint egy matematikai jelenségre vezeti vissza a makroszkopikusan természeti törvénynek vélt megfigyelést. Elképzelhetőnek tartom tehát, hogy minden természeti törvény mögött valamiféle matematikai háttér áll. Lehet, hogy a kő is mindig azért esik lefelé, mert kiválogatódnak azok a valóságok, amelyekben nem lefelé esik.

De ha nem lenne igaz az elképzelésem, akkor is hibás az idézett fejtegetés. Az első pont abban az értelemben igenis elismerhető magyarázatnak, hogy egy adott törvény mögé szükségtelen alkotót képzelni. Aki ugyanis kötelességszerűen rendel a törvényhez alkotót is, annak ugyanilyen kutyakötelessége az alkotóhoz is alkotót rendelni. Egyszerűen semmi nem indokolhatja azt, hogy kettős mércét alkalmazzon, miközben az alkotó létét sem tudja megfelelően megindokolni, csak antropomorf módon az emberi törvényhozásból indul ki, mi szerint azokat mind emberek hozzák létre. A természeti törvények nem hasonlíthatóak az emberi törvényekhez. A mélyebben rejlő természeti törvényekre ugyanez a levezetésem vonatkozik. A harmadik pont pedig a már említett vizsgálhatósági kritérium miatt nem járható út.

Ha azonban egy jelenségre adható természetelvű (naturális, tudományos) és nem természetelvű (pl teológiai) magyarázat is, miért kell a. automatikusan választanunk a kettő között (mintha e magyarázatok kizárnák egymást), b. miért kellene a természetszerű magyarázatot előnyben részesítenünk?

Lásd fent. Nincsenek "természetszerű" magyarázatok. Vizsgálható és nem vizsgálható magyarázatok vannak.

Induktív következtetés esetén az egyes eredményekből, adatokból következtetünk az általános törvényszerűségekre. Például a fogalomalkotás is az induktív következtetés példája. A matematikai feladatok megoldásánál is gyakran alkalmazzuk a logikai következtetésnek ezt a formáját, például amikor számsorozatoknál ki kell következtetni azt az általános szabályt amely szerint az felépül.

Ez a teljes indukciós bizonyítási módszer, amely egyedül a matematikában ismeretes, egyébként pedig az induktív logika a matematikában nem bizonyíték erejű. Ne felejtsük el azonban, hogy a természettudományoknál viszont már előszeretettel használjuk az induktív logikát, cserébe viszont elismerjük, a természettudományokban 100%-os bizonyítás nem létezik.

Mi van, ha van Isten, és szembe kell néznem vele a halálom után?

Meglepő vagy sem, azt hiszem, ez a leggyakoribb kérdés, amellyel keresztények szembesíteni szoktak, amikor vita alakul ki. Ez a kérdés Pascal fogadása néven ismert, és itt említeném meg, hogy sokan azért hozzák fel, mert hogy Pascal egy tudós volt, és mivel én a tudomány embere vagyok, bizonyára jobban fogok Pascalnak hinni. Ez nem igaz, egy állítást önmagában még nem fogok elfogadni, bárki is mondta azt, ha logikailag átlátom, hogy hibás az érvelése. Tekintélyelvűség lenne pusztán amiatt elfogadni egy érvelést, mert azt egy tudós állította. (Ami nem minden esetben hiba, ezt érintettem a Tudományfilozófia c. posztomban.)

Rátérve magára a kérdésre, többféle módon lehet cáfolni a következtetést.

Egyrészt. A dolog eleve nem kétesélyes, mert milyen alapon beszélünk csak a kereszténységről és az ateizmusról/agnoszticizmusról, mikor még tömérdek más vallás híve is lehetnék. Magyarán szólva ezen az alapon a keresztény kérdezőnk is "kockáztat", hiszen ha a muszlimoknak van igazuk, akkor ő ugyanúgy pórul jár, mint én. És ahogy vesszük be az eseménytérbe sorra azokat a vallásokat is, amelyekben szintén van túlvilági következménye annak, ha nem hiszünk bennük, egyre inkább látszik, hogy már pusztán ezen az alapon is elhanyagolható a keresztény és az ateista üdvözülési esélye közti különbség. Röviden szólva, maga a felvetés a hamis dilemma érvelési hibának egy tipikus esete. Gyakori válasz szokott erre az lenni, hogy de ő nem ezen az alapon keresztény, hanem neki személyes megtapasztalása van, blablabla. Csak hogy bennem is van egy elég erős bizonyosság arra vonatkozóan, hogy a világnézetem igaz, vagyis én sem tartom zsákbamacskának a hitetlenséget. Ha ez nem érv a szemében, akkor az sem lehetne érv, hogy őneki vannak valamiféle isteni megtapasztalásai, ezzel ugyanis kettős mércét alkalmaz. Valamint, ha engem ezen az alapon akar meggyőzni, vagyis ha emiatt meg kellene ijednem Istentől, akkor a szolgálatába álláshoz nem elég Pascal fogadása, hiszen valamilyen alapon ki kellene tudnom választani, melyik Istent imádjam a pár ezer közül. Tehát Pascal fogadása akkor sem lehetne alapérv, ha a hit mellett döntenék.

Másrészt. Ugye a fogadás második fele úgy hangzik, hogy a hívő nem veszt semmit, ha hisz, és a végén mégis téved, ellenben az ateista mindent elveszít, ha nem hisz, mégis téved. Csakhogy ezzel pontosan a kereszténység alapelveinek mond ellent az ürge, hiszen számára nem veszteség az, hogy a Földön szenved, keresztet hordoz, és a "mennybe gyűjti a kincseket". Ez azonban mind-mind veszteség, ha nincs mennyország. Ergo nem igaz az, hogy az istenhívő semmit nem veszít. Lehetséges, hogy annyit nyer, hogy abban a hitben élheti le az életét, hogy van egy égi apukája, aki vigyáz rá, azonban a valóságra alapozva még biztosabban lehet boldog életet építeni, és nem pocsékol időt és energiát felesleges gondolatokra (pl. vajon ez bűn-e Isten szemében, stb.).

Harmadrészt. Sehogyan sem tudnám jól érezni magam egy olyan Istennel, aki úgy kéri számon a szolgálatunkat, hogy mindeközben nem bizonyítható az ő léte. Így tehát ha emiatt a kényszerhitem miatt a mennybe jutnék, számomra az is pokol lenne.

Negyedrészt. Ez az Isten nem látna át a szitán, és nem venné észre, hogy csak azért hiszek, hogy ne jussak a pokolba? Ez már elég lenne az üdvösséghez? Kétlem. Ráadásul, a Biblia szerint a hit Isten ajándéka, így aztán elég faramuci, ha valaki egy ilyen zsarolós érveléssel akarna rábírni a keresztény Isten követésére.

Ötödrészt. Ha csak kétesélyes lenne a történet, akkor sem egyenlőek a valószínűségek. Az ember nem alapozhatja megalapozatlan félelemre az életét, mert akkor soha nem is tudna semmit csinálni. Mondhatná azt, hogy ha kilép az utcára, nagyobb az esélye, hogy elüti egy autó, mintha nem lép ki. Én mégsem félek ettől, mert annyira alacsony ennek a valószínűsége, hogy bátran élem az életemet, és latolgatva az esélyeket, jóval többet vesztenék, ha emiatt ki sem mozdulnék soha itthonról. Továbbá, ennek szintén megvan a bibliai alapja is: „Mert nem a félelem lelkét adta nekünk az Isten..." (2 Tim 1, 7)

Tömören összefoglalva: Aki Pascal fogadását használja érvként az ateisták ellen, az nem csak érvelési hibát követ el, hanem a Bibliával ellenkező szellemiséget képvisel. Mondhatná erre valaki, hogy nem kellene holmi hétköznapi fundik érveit ennyire komolyan vennem. Csakhogy ezt a hibát a napokban elhunyt Billy Graham is elkövette, akit a HVG legendás hitszónokként nevezett meg. Ő már csak nem számít laikusnak. (Ebben a videóban 23:03-tól beszél róla.)

Tudományfilozófia

Fundamentalista-kreacionista istenhívők körében gyakran szembetalálkozok azzal a problémával, hogy magát a tudományos módszert nem értik, illetve nem tudják, hogyan zajlik a bizonyítási folyamat, egyáltalán mit tekintünk bizonyított dolognak, vagy hogy mit is takar az 'elmélet' kifejezés. Ebben a posztban ennek megértéséhez szeretnék nyújtani egy szemléletes segédletet, persze a teljesség igénye nélkül. Előrebocsátom, hogy tudomány alatt mindig a természettudományokat értem, amelyekbe a matematika nem tartozik bele.

(Epizodikusan megjegyezném, hogy kissé ironikus, hogy amikor egy fundamentalista istenhívő az ateizmust bírálja, akkor automatikusan a tudományt degradálja olyan megjegyzésekkel, mint például "a tudomány folyamatosan változik", "mindig kiderül, hogy téved", ergo az ateizmus bírálatát nem tudja elszakítani a tudomány bírálatától, holott a kettő nem feltétlenül kellene, hogy kéz a kézben járjon. Ha vesszük az istenhívőknek a nem fundamentalista halmazát, ők épp azt vallják, hogy a tudomány és az istenhit tökéletesen megfér egymás mellett. Ez a csoport további két ágra bontható; az egyik ág szerint a tudomány és a hit nem zavarják egymást, mert más-más kérdésekkel foglalkoznak, a másik ág szerint pedig maga a tudomány vezet istenhitre. Megjegyzem, ez utóbbi felfogás a fundamentalisták között is megtalálható, csak szerintük létezik ún. "tiszta" tudomány, amely igazolja Isten létét, pl. a teremtésben, és létezik világi, a materializmus szellemétől megfertőződött hamis tudomány is, amelynek legnevesebb képviselője az evolúcióelmélet. Vegyük észre, hogy az istenhívők 1-1 felfogása kölcsönösen kizárja egymást, ennek ellenére még az sem ritka, hogy egy azon ember említi meg ezeket a különböző ellenvetéseket. Példát mondva a szemléletek közti ellentmondásra, vegyük mondjuk azt, hogy az istenhívők egy csoportja azt mondja, hogy az ősrobbanás tudományosan nem vizsgálható, mivel nem voltunk ott, nem tudjuk megfigyelni, a másik csoport pedig azt mondja (ismétlem, a két csoport jellemzője sokszor ugyanazon személyekben is megtalálhatóak), hogy mivel a tudomány alátámasztja, hogy a világnak volt kezdete (ezzel értelmeszerűen el kell, hogy fogadja az ősrobbanást, hiszen amiatt tudjuk, hogy van kezdete), ebben Isten létét véli felfedezni, miszerint a világ valamikor létrejött, vagyis volt kezdete, ami arra utal, hogy valaki azt létrehozta, mert hogy... és akkor itt jön "a semmiből nem lesz valami" c. okoskodás.)

Pusztán azért, hogy egy adott ember számára érthetetlennek, ellentmondásosnak hat a tudományos eljárás, senkit nem hibáztatok, ugyanis egyáltalán nem magától értetődő folyamatról beszélünk. Világtörténeti szempontból is tanulságos, hogy maga a tudományos módszertan nem volt ismeretes nagyon sokáig. Többé-kevésbé voltak ráérzések az ókori görögök vagy az arabok körében, ám igazán következetes módszertanná csak az újkorban vált, pontosabban Galileitől számítjuk a mai értelemben vett tudomány korszakát (amely egyébként, mint látni fogjuk, azért még tovább bontható).

Külön az "igazság-"/"valóság-" fogalom változása is figyelemreméltó, aminek bizony kulcsszerepe van abban, hogy hogyan is vélekedünk a körülöttünk lévő világról, illetve annak megismeréséről. A híres descartes-i kételkedés, amely azt mondja ki, semmit nem tekinthetünk biztosan igaznak (még azt sem, hogy jól adjuk-e össze a 3-at meg a 2-t egymással), csak a saját létezésünket (ami egyébként más filozófus szerint szintén kétségbe vonható), éppen arra a gondolkodási fordulatra mutat rá, amely során az ember átvált a hit világából a tudomány világába. Ugyanezt a válságot gyermekkoromban én személyesen is átéltem, amikor is eléggé nyomasztóvá vált számomra annak felismerése, hogy semmiben nem lehetek eléggé biztos. Talán az egész világ egy színjáték, és a halálom után a túlvilágon mindenki röhögni fog rajtam, és hogy ezt az elképzelést semmivel sem tudom cáfolni – ilyen és ehhez hasonló gondolatok gyötörtek. Ez a válság egész egyszerűen azért tud kialakulni véleményem szerint, mert az ember a társadalmi berögződések révén másfajta valóságfogalmat tanul meg, mint amilyen valóságfogalmat a tudomány használ. (Itt jegyezném meg röviden, hogy nem tudom eldönteni, melyik az igazán ösztönszerű, ugyanis, ha megnézünk egy 2-3 éves kisgyermeket, aki mindent a szájába vesz, mindent kipróbál, automatikusan a tudományos módszert használja. Ugyanakkor pedig mindent elhisz, amit a szülei mondanak neki, tehát a hit is ösztönszerű.) A hit embere megváltozhatatlan kijelentésekben gondolkozik, és magát a kijelentést azonosítja a ténnyel. A tudomány embere ezzel szemben a tényeket különválasztja a kijelentésektől, és ugyan ő is azt állítja, hogy a tények nem változtathatóak meg, a róluk szóló kijelentések azonban igen. Egyáltalán nem magától értetődő dolog, hogy a kijelentések és a tények nem kezelendők együtt. Amíg az ember nem tapasztalja meg a saját bőrén, hogy mit jelent tévedni, akkor akármennyire nevetségesen hangzik is, de tényleg nem is tudja elképzelni azt. Hiszen a hívő ember abból indul ki, hogy vannak tutibiztos kijelentések, amelyek tutibiztos megtapasztalásokon alapszanak, és ehhez csak kétféleképpen lehet hozzáállni: vagy elfogadni azokat, vagy pedig lehazudni, letagadni azt. Pontosan ez az oka annak is, hogy amikor egy effajta hívővel vitázok, folyamatosan azzal a váddal szembesülök, mely szerint én letagadom Istent, nem akarom megismerni Istent, lázadok Isten ellen, stb-stb. Egy hívő ember nem tudja elképzelni, mit jelent tévedni, mert a kijelentéseket azonosítja a megmásíthatatlan tényekkel, és nem tudja elképzelni, hogy a bölcsek szava, vagy akár még a megtapasztalt dolgok is lehetnek hamisak. A fundamentalista hívő ember a személyes megtapasztalások és a kijelentések mítoszában él. Ezért van az, hogy Isten létét axiómaként tekinti, akárcsak a Biblia, mert fel sem vetődik benne, hogy a kijelentés és a valóság nem egy azon dolog.

A valóságfogalom akkor fejlődik tovább, amikor az ember felismeri, hogy a tapasztalat nem az abszolút igazság. Azt szokták mondani, hogy a tudomány tapasztalatpárti, míg a hit csak a képzeletek világában él, de ez nem igaz. Valójában a hit világa az, amely kérlelhetetlenül ragaszkodik a megtapasztalt, megélt dolgokhoz, és a tapasztalatokat a megkérdőjelezhetetlen tényekkel azonosítja. A tudomány felismerése ellenben éppen az, hogy egyrészt a tapasztalat nem minden (nem látjuk pl. a Röntgen-sugarakat, mégis léteznek, ennek tudomásul vételéhez ki kellett bővítenünk a tapasztalatunkat), másrészt a tapasztalat is lehet torz. Ez utóbbi állítást nagyon könnyen tudjuk igazolni a különféle optikai csalódás játékokkal. A hívő ember számára a "torz tapasztalat" egy oximoron, olyan mint a "bal-jobblábas cipő" mert nem tudja elképzelni, hogy hogyan lehet hamis az, amit megtapasztalunk, amit valóságnak nevezünk, elvégre a tapasztalat definíció szerint a valóság. A lényeg pont itt van: Nem a tapasztalatot nevezzük valóságnak, a valóságfogalom ezen már túllépett.

De miért lépett túl? Miért változtatja az ember látszólag önkényesen a valóság definícióját? Ennek leginkább praktikus okai lehetnek. Kezdetben, egészen Galileiig azt tekintették valóságnak, amelyet a korábbi bölcsek, pl. Arisztotelész kijelentettek. Ugyanis azt találták, hogy amit az idősek mondanak, az működik, az beválik, tehát az öregek szava és a valóság kézenfekvően analóg egymással. Ekkor jön a kopernikuszi fordulat, és azt mondja, hogy ő talált egy működőképesebb valóságfogalmat az idősek szavánál, és szerinte a tapasztalatainkhoz kellene igazítani a valóságdefiníciónkat. Kopernikuszt ezért még máglyára ítélték, de Galileinél már gondolkodóba estek. A korábbi valóságfogalomhoz mérten az inkvizitoroknak teljes mértékben igazuk volt, hiszen Kopernikusz ezzel a fajta valóságfogalommal szegült szembe, amely az egyház szemében valóságtagadás volt, hiszen mint említettem, a valóság számukra a kijelentésekkel volt egyenlő. (Utólagos javítás: Nem ítélték máglyára Kopernikuszt, az akkori pápában még nem volt rosszallás a heliocentrikus világképpel szemben. Konkrétan csak Galileinél volt igaz az, hogy perbe fogták a heliocentrikus valóságként, és nem puszta modellként való hirdetéséért, de máglyán őt sem égették el, és nagy valószínűséggel Giordano Bruno-t sem ezért a téziséért, hanem az okkultista tevékenységeiért, illetve Jézus istenségének kétségbevonásáért.) Mikor aztán a korszellem belátta, hogy a tapasztalatra való támaszkodás működőképesebb, mint a kijelentésekre, onnantól kezdve az empirizmus vált fundamentummá, gyengítve ezáltal a korabeli egyház szerepét, és erősítve ezáltal a tudományét. Azonban a fejlődés nem állt meg, hanem mint korábban írtam, ma már nem a tapasztalatot tekintjük mérvadónak, mármint nem abban a szűk, szubjektív értelemben, mint korábban. Ma már a tudomány számára világos, hogy különböző emberek különböző dolgokat tapasztalnak meg, ergo nem tekinthetjük pusztán a tapasztalatot sem fundamentumnak. Mondhatná ilyenkor az ember (és sokan valóban erre a következtetésre jutnak), hogy nem létezik valóság, csak nézetek vannak, amelyek jobb esetben csak közlik magukat, rosszabb esetben pedig háborúskodnak egymással. Ez is lehetne éppenséggel egy legitim következtetés, de azt gondolom, a mai értelemben vett tudományos szemlélet többnyire bízik továbbra is abban, hogy létezik egy egységes valóság, ugyanis ennek feltételezése tűnik  működőképesnek, ezen munkahipotézis miatt jönnek létre újabbnál újabb felfedezések. Ennek szellemében gondolta azt Newton, hogy nincs külön égi és külön földi mechanika, hanem a kettő ugyanaz, és ennek szellemében gondolja úgy manapság sok fizikus, hogy léteznie kell egy mindenség elméletének, amely, ahogy a neve is mondja, mindent leír. De hangsúlyozom, itt már túlléptünk az empirizmusnak a klasszikus értelemben vett fogalmán, és egy ennél mélyebb, elvontabb dolgot azonosítunk a valósággal, mégpedig az ellentmondásmentességet, amely mondhatni a racionalizmussal rokonértelmű kifejezés. Érdekes élményem egyébént, hogy nem minden tudós gondolja úgy, hogy meg kellene találni valamiféle világleíró elméletet, vagy egyáltalán létezne is ilyen elmélet. Akár még igazuk is lehet, ugyanakkor ezekről a gondolkodókról azt vélem, hogy nem vették át a tudomány progresszív gondolkodásmódját, amely éppen a hajtóerejének bizonyul.

Önmagában ez sem teljesen igaz, ugyanis fel tudunk vázolni olyan ellentmondásmentes rendszereket, amelyeket nem tekintünk valóságnak, ilyet le lehet modellezni a matematika segítségével, vagy egyszerűen egy regényíró is képes erre, amikor az ő fantáziavilágában is egy teljesen következetes építményt, ill. történetet hoz létre. Tehát ha precízebbek akarunk lenni, akkor azt mondhatjuk, hogy manapság a tudomány azt az ellentmondásmentes egészet tekinti igaznak, amely leginkább korrelál a tapasztalatokkal is. Tehát szó sincs arról, hogy kidobtuk volna a tapasztalatokat a kukába, hanem egyszerűen megtanultuk azokat helyükön kezelni, rendszerbe foglalni, és megbecsülni a torzító hatásukat.

Az új korszak tudományát szerintem a kvantumfizika megjelenéséhez datálhatjuk. A kettős rés kísérletből az a tanulság vonható le, hogy maga a megismerés is befolyásolja a valóságot, amely teljesen érthetetlen volt, hiszen definíciószerűen azt tekintettük addig valóságnak, amit megfigyeltünk, a két dolgot egymással analóg fogalomként tekintve. Tehát egy újabb filozófiai válságba került az ember, és ettől a ponttól kezdve az a személy tekintendő hívőnek, aki nem fogadja el ezt a kísérleti eredményt, hanem továbbra is ragaszkodik ahhoz a tudományfiilozófiához, amely Galileitől Heisenbergig tartott. Láthatjuk tehát, hogy a "hit" és a "tudomány" halmaza sem egy masszív tömb, hanem a korral együtt változik, és innen nézve most már talán az Olvasónak sem meglepő, hogy miért állítottam fentebb azt, hogy a hívők a tapasztalatokra hivatkoznak. Arisztotelészék tudósok voltak a maguk idejében, és mindenki a kor tudományos módszerét követte, aki csak rájuk hivatkozott, ugyanis a módszer működőképesnek bizonyult. Kopernikusz és Galilei találtak egy jobb, működőképesebb módszert, innentől kezdve a progresszivitást az új filozófiára való átállás jelentette. A kvantumfizika pedig az addig természetesnek vélt determinációs világképet döntötte rommá, még elvontabb szemléletet kikényszerítve a valóság fogalmának meghatározásához.

Nagyon fontos leszögezni, hogy egyetlen tudós soha nem képviseli teljességgel magát a tudományt, mert egyszerűen nem képes rá. Maga a tudományos módszertan egyszerre kívánja meg a felfedezéshez szükséges fantáziát, valamint a valótlan hipotézisek lehámozásához szükséges szkepticizmust. 1-1 tudós általában valamelyik vérmérséklethez jobban húz, azaz vagy túlzottan elmegy a fantázia világába, és hajlamos kicsit tényként is kezelni a vélekedéseit, vagy pedig túlzottan szkeptikus, amely elfojtja a felfedező kollégáiban a megismerési vágyat, illetve annak örömét. A jó tudós igyekszik ezt a két mentalitást egyensúlyba hozni önmagában, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy a tudományt mint módszert nem 1-1 ember képviseli. Maga a módszer egy idea, amit viszont nagyon jól megközelít a tudomány mint közösség, mert a nagy számok törvénye miatt sok emberből már egyszerre megtalálhatóak lesznek fantáziadúsabb és szkeptikusabb képviselők is, akik kölcsönösen tudnak hatni egymásra, illetve közösen építik magát a tudományt. Ez pedig azért nagyon fontos megjegyzés, ugyanis rengetegszer találkozok afféle kijelentésekkel istenhívők szájából, mely szerint X és Y tudós és istenhívő egyszerre, tehát a tudomány nem zárja ki Istent, illetőleg alá is támasztja őt. Ez így önmagában téves következtetés, mert ismétlem, a tudományt nem 1-1 ember képviseli, hanem maga a módszer árulja el, mi számít tudományos kijelentésnek. Szintén nevetséges, amikor valaki azzal áll elő, hogy a tudomány börtönbe zárja az embert, mert nem hagyja szabadon gondolkozni, vagy mert nem ellenőrzi senki a tudományt. Dehogynem, a tudomány módszere éppen az önellenőrzés, így amikor valaki olyat mond, hogy a tudományt is ellenőrizni kéne, az redundanciát kíván. Ezzel együtt a tudomány börtönbe sem zár, mert nem szabja meg, hogy milyen módon sejtsek meg egy hipotézist. Történhet ez bárhogyan – belémcsap egy villám, megsúgja Isten, intuíció, stb. –, a sejtés módjával nem foglalkozik a tudomány. Csakis azzal foglalkozik, hogy ez a valahogyan létrejövő sejtés ellenőrizhető-e. Az a tudós, aki elmulasztja az önellenőrzést, vagy egy vizsgálatot azért utasít el, mert azt ne adj' Isten egy látomásban kapta, az eltér a tudományos módszertantól, és ezért nem a tudomány a felelős, hanem maga az adott tudós. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ez a két fogalom radikálisan megkülönböztetendő.

Mielőtt a módszert vesézném, az eddigi gondolatokat azzal összegezném, hogy a korábbi tudományfilozófiák sem voltak önkényesek. A bölcsek szava korrelált a működőképességgel, ezért hát fel sem vetődött az emberekben, hogy a bölcsek tévedhetnek is. Egyértelmű volt, hogy az a tudományos, amit a bölcsek állítottak. Az effajta következtetés, amely ma egyébként érvelési hibának számít, és tekintélyelvűségnek hívjuk, teljesen jogos volt a maga korában, ugyanis az említett korreláció fennállt. Ugyanakkor hozzátenném azt is, hogy ez egy sarkos megfogalmazás, miszerint tekintélyelvűség egy szakmabelire hivatkozni. Ugyanis azt sem szabad elfelejteni, hogy annak ellenére, hogy felfedeztük, hogy a szakik is tévednek, a működőképességgel való korreláció továbbra is fennáll. Éppen ezért nem számít hitnek, ha a nebuló az iskolában elfogadja azt, amit tanítanak neki, hiszen a megismerési folyamat első szintjén semmi másra nem támaszkodhatunk, csak amit mondanak nekünk. Occam elvét használva ekkor mindig elfogadjuk a tanár szavát mindaddig, míg az erősebb korrelációt biztosító eszközig, a tapasztalatig nem jutunk, ugyanis egyszerűbb elmélet az, hogy a tanár igazat mond, mint hogy téved, mert ez utóbbi elmélet több feltételezést tartalmaz. Visszatérve, Kopernikuszék behoztak egy, a működőképességgel erősebben korreláló tényezőt, a tapasztalatot, és maga az empíria volt a valósággal analóg. Ma az empíriával megerősített ellentmondásmentességet tekintjük valóságnak (tehát a tapasztalatot sem vetjük el második körben, mint ahogy a tanár szavát sem első körben), amely nagyon nehezen megfogható fogalomnak hat a hétköznapi ember számára, ám mégis mindenkiben bennevan, ezt jelzi a kognitív disszonancia jelensége, amelyet ha felismer az ember, az hatalmas előrelépés tud lenni a gondolatainak, vagy akár a gondolkodásmódjának megváltozásában. Elméletileg elképzelhető, hogy a történet itt sem áll meg, hanem a jövő tudománya találni fog még az ellentmondásmentességnél is általánosabb fundamentumot, amihez kötni fogják a valóság fogalmát, de ezt a mi korunk tudományának növendékeként nem tudom elképzelni.

Magának a tudományos módszernek azt a részét emelném ki, amely zavarba hozza a laikusokat, különösen a fundamentalista hívőket. Számukra az nem világos, hogy hogyan támaszkodhatunk a tudományra, ha az folyamatosan módosítja magát, ezáltal "hiteltelenné" válva, mintha sose tudná eldönteni, mi az igazság. Ennek a látásmódnak a gyökere éppen abban az előfeltételezésben keresendő, hogy a kijelentés/tapasztalat egy az egyben analóg a tényekkel, holott egy kicsit is tájékozottabb ember tisztában van vele, hogy ez nem így van. És nem azért, mert egyesek szeretnek hazudni, hanem azért, mert maga a valóság, és annak megismerési módja két különböző dolog, éppen ezért a tévedés lehetősége is fennáll. A valósággal közvetlenül soha nem érintkezhetünk, azonban mégis feltételezhetjük a létét, mert mint munkahipotézis rendkívül működőképes. A lényeg viszont az, hogy a tévedések nem véletlenszerűek, hanem a minél precízebb módszer annál kisebb tévedést eredményez. Nem arról van szó, hogy Arisztotelész vagy Newton vagy Einstein tévedett, ezért a tudomány megbízhatatlan, hanem arról van szó, hogy nem mindegy ezen tévedések helye és mértéke. Arisztotelész azon állítása, miszerint az élettelen testek nyugalomra törekszenek, az adott környezetben igaz volt, csak nem feltételezte (miért is tette volna), hogy létezik egy általánosabb környezeti leírás, amelyet Newton alkotott meg, miszerint az alapállapot az egyenes vonalú egyenletes mozgás. A gravitációra is egész jó közelítéssel adott leírást, de Einstein elmélete megmagyarázta azokat az anomáliákat, amelyre Newtoné nem volt alkalmas. A lényeg tehát nem az, hogy ezek a tudósok folyamatosan tévednek, és mindig felülírják a régiek állításait, hanem az, hogy egyre pontosabb és pontosabb leírással szolgálnak, amelyek egyre több jelenséget magyaráznak meg. Egy tudományos elmélet akkor számít jónak, ha minden addig tapasztalt jelenségre képes magyarázatot adni. Legyen akárcsak 1 ellentmondó jelenség, az elméletet módosítani kell annak megfelelően, hogy az az újonnan felfedezett jelenség is beleférjen.

Külön ennek analógiájára kitaláltam egy példát, hogyan lehetne szemléltetni a tudomány és hit közötti különbséget. A hit tollat használ, és amit leír, az már kitörölhetetlenül ott van. Azért nem akarja megváltoztatni az álláspontját, mert akkor az egész építménye romba dől, azaz össze kell gyűrnie a papírt, és ki kell dobnia. Ezzel szemben a tudomány ceruzával ír, és soha semmit nem ír át tollal. Ezzel sajnos le kell mondanunk a bizonyosság afféle érzetéről, amelyet hívő korunkban megszoktunk, cserébe viszont rendkívül rugalmassá és működőképessé válik a gondolkodásunk. A tudomány ír, radíroz, majd pontosabban ír, megint radíroz, még pontosabban ír, és így tovább. Hányszor teheti ezt meg? Akárhányszor, pontosabban, amíg el nem fogy a radír vagy a ceruza (értsd: amíg pl. meg nem hal a tudós). Minden hívő ember gond nélkül használ ceruzát. Ha megkérdezném bármelyikőjüktől, miért használ ceruzát, és miért nem tollat, akkor simán rávágná, hogy azért, hogy ki tudja javítani, ha esetlegesen hibát vét. Tehát mindig ott van a tarsolyában a tévedés lehetősége, ez benne van a mechanizmusban. Ugyanakkor működőképes a ceruzával való írás is, hiszen senki nem mondaná azt, hogy "bocs, nem vettem komolyan a bevásárlólistát, mert azt ceruzával írtad, és nem tollal (vagy nem kőtáblákra vésve)". Ha a ceruzás példát megértette az Olvasó, akkor a tudomány módszerét is megértette. Innentől kezdve nem mondhatja azt, hogy ellentmondás egy olyan emberi tákolmányra hivatkozni, amelyről folyamatosan bebizonyosodik, hogy téved. Megsúgom, minden filozófia téved, azonban egyedül a tudományfilozófia tartalmazza beépítve magát a tévedésnek az elismerését is, minden más filozófia ezt figyelmen kívül hagyja. Ezáltal a tudomány a leghatékonyabb megismerési mód, mert a leggyorsabban revideálja magát, míg pl. a vallások csak kényszer (pl. társadalmi nyomás) hatására változtatják meg álláspontjaikat.

Megint hangsúlyozni szeretném, hogy a tudományos módszer is egy idea, amit csak megközelíteni vagyunk képesek. Bárki, aki a gyakorlatban szembetalálkozik tudósokkal, vagy megismeri az egyetemi életet, tudja, hogy bizony a tudományos társadalom is nehezen moccan egy-egy új felfedezés hatására. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a tudományt nem 1-1 ember képviseli, még csak nem is a teljes tudományos társadalom, mert olyan fokú önuralmat és alázatot igényel ez a mesterség, aminek precíz betartására biológiailag képtelenek vagyunk. Ennek lehető legjobb megközelítésére azonban lehet és kell törekedni, nem véletlenül ellenőrzik egymást is a tudósok, ugyanis a fantázia és a szkepticizmus hathatós együttműködésével jön csak létre az a működő megismerési mód, amelyet tudománynak hívunk. És annak ellenére, hogy egyébként a tudományos konszenzus is sokszor konzervatív lajhár módjára hajlandó megváltoztatni a nézőpontját, még mindig a legműködőképesebb módszer, ugyanis ennek elmélete (ideája) tartalmazza azt az önjavító mechanizmust, amelyet más filozófiák még az elméletükben sem tartalmaznak, nemhogy a gyakorlatukban.

Végül gyorsan letisztáznék még a legelején említett néhány dolgot, fogalmat. A tudományban, mint ahogy az már kiderült, nem létezik 100%-os bizonyítás. Akinek ez újdonság, azt meglehetős sokként éri ennek ténye, de meg lehet tanulni ezzel együttélni. A tudomány valószínűségekben gondolkozik, és azt fogadja el igaznak, amely egy bizonyos valószínűségi szint fölött áll. (Lásd: a ceruzával is azt írjuk le, amit az adott pillanatban a legjobbnak találunk, majd ezt szükség esetén pontosítjuk az új ismeretek révén.) Ha több olyan elmélet is létezik, amelyek igazságának valószínűsége nem elhanyagolható, azokat hipotéziseknek hívjuk. A hipotézisekről azt kell még tudni, hogy elméletben cáfolhatónak kell lenniük. Így tehát "a porszemeket mindig a pormanók helyezik a bútorokra, akik viszont félnek tőlünk, és mindig elbújnak tőlünk, ezért nem látjuk őket" elképzelés egyrészt azért nem hipotézis, mert elméletben sem cáfolható, másrészt mert van rá jobb elméletünk (porfelhők, elhalt hámsejtek, stb.). Ha viszont nem ismernénk a pormanóknál jobb elméletet, és egy lehetséges megfigyelési módot is ki tudnánk ötölni, amely által regisztrálni tudjuk a bújkáló manókat, onnantól kezdve hipotézisként már megállja a helyét. Ha pedig maga a detektálás is megtörténik, akkor a pormanó elmélet bizonyított elméletté válik. Vegyük észre, hogy ekkor is elméletnek hívjuk, hiszen maga az elmélet szó azt kívánja jelezni, hogy ez egy összetett magyarázórendszer egyszeri jelenségek halmazára. Ilyen például az evolúcióelmélet is. Sok apró tényből mint építőkockából létrehozunk egy olyan struktúrát, amely minden addigi megfigyelést magyaráz, ezáltal jön létre az elmélet. Általánosan elmélet lehet a hipotézis (nem bizonyított elmélet) és a bizonyított elmélet egyaránt, ám sokszor csak röviden elméletként hivatkoznak a bizonyított elméletekre is.

Tervszerűtlenségek a világban, avagy az ateizmus bizonyítékai

Kaptam egy olyan kérést, hogy foglaljam össze, milyen tervszerűtlenségeket tudok felsorolni, amelyek arra hajaznak, hogy nem létezhet Isten, de legalábbis olyan nem, amelyet a vallások, mint pl. a kereszténység hirdet. Ezt természetesen csak a teljesség igénye nélkül lehet megtenni, ráadásul jómagam is túl kevéssé vagyok tájékozott ahhoz, hogy sok konkrétumot tudnék mondani, de íme azért néhány. Ez egyben reflektálás arra a sokat idézett bibliai igére, amely szerint Isten az alkotásai révén megismerhető.

1. El tudom képzelni a 15-16. század keresztényeit, miért váltott ki akkora ellenállást a geocentrikus világkép kritikája majd megdöntése. Egy olyan világban, amelyről a Biblia ír, az ember a főszereplő. Természetesnek tűnik tehát, hogy már csak emiatt is ragaszkodnunk kell a geocentrikus világképhez, hiszen a világ mi értünk alkottatott, nyilván mi vagyunk középen, és minden körülöttünk forog. Ha ezt valaki megkérdőjelezi, akkor egyúttal az ember szerepét, s ezáltal a megváltást is vitatja, amely pedig elfogadhatatlan az egyetlen igaz hit szempontjából. Felveti annak lehetőségét is, hogy sok más, a miénkhez hasonló bolygó létezik, intelligens élettel, ez pedig óriási teológiai vitákat szül, hiszen olyan kérdések vetődnek fel, minthogy Jézus az ottani lényekért is meghalt-e, vagy minden ilyen világban más-más megváltó van-e, stb. Mára már természetesen elfogadottá vált a keresztények körében is az, amelyet a tudomány képvisel a galaxisokról, exobolygókról, illetve az univerzum méreteiről. Az univerzumunk olyan nagy, hogy egy ponton túl már nemhogy a bolygónkat, hanem még a galaxisunkat sem találnánk meg, mert elveszne a többi között. Mindez azt az értéktelenség érzést adja, amely szöges ellentétben áll a Biblia által szemléltetett világképpel, mégis valahogy a mai keresztények ehhez már tudtak idomulni, és nem vet fel bennük mély dilemmákat, amely számomra érthetetlen. Habár a földönkívüli élet lehetőségét ma is sok keresztény kizárja teológiai okokból, abban is biztos vagyok, hogy ha valaha is találunk idegen létformákat, azt be tudná építeni az egyház a saját világnézetébe, mint ahogy tette ezt manapság a csillagászat állításainak és az evolúció elfogadásával is. De visszatérve, nem csak az univerzum méretéről van szó, hanem arról a számos kietlen bolygóról, holdról és üstökösről, amelyek nem csak a mi naprendszerünkben találhatóak meg, hanem más naprendszerekben is. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés, azok miért vannak ott, mi a funkciójuk, mi szükség van rájuk az életünk, a teológiai igazságok illetve Isten felismerése szempontjából. Mindez számomra éppen azt prediktálja, hogy nem érdemes Istenről gondolkodnunk, hiszen alapvetően tévesnek tűnik a Biblia által sugalmazott embercentrikus világkép.

2. Az ember további trónfosztásához járult hozzá az élővilág evolúciójának felismerése, amely szerint már nem a teremtés koronája vagyunk, hanem korábbi fajokból létrejött egyedek, ezáltal elmosva, vagy akár teljesen el is törölve az emberek és állatok közti különbséget. Minden különbség csak illúzió, és azon túl, hogy ez a felismerés szintén rossz hatással van az ember felsőbbrendűségi érzéssel megáldott egójára, megint csak aláássa azt az alapvető bibliai szemléletet, miszerint a világ az emberért volna, az ember minőségileg más lenne minden más élőlénynél. Ma már ugyan sok keresztény elfogadja az evolúciót, de messze nem olyan egyöntetűen, mint a bolygónkra vonatkozó kopernikuszi elvet. Ez egyrészt a frissebb tudománytörténeti megjelenésnek köszönhető (a Fajok eredetét 1859-ben írta meg Darwin, míg Kopernikusz heliocentrikus nézetei 1540-ben kerültek kiadásra), másrészt talán még közvetlenebbül érinti magát az embert, mint a csillagászatra vonatkozó felismerések. Sokan mondják ugyan, hogy az evolúció voltaképpen egy teremtési módszer, de ez már csak pánikszerű mentegetése a menthetetlennek. Az evolúciót ugyan valóban lehet mesterségesen irányítani (gondoljunk csak a mesterséges szelekcióval létrejött kutyára, házimacskára, az állattenyésztésben jelen levő állatokra, de ugyanígy a kerti gyümölcsfáinkra, zöldségeinkre, amelyek csak kellő emberi gondozás hatására tudnak életben maradni), de anélkül is működik, ami azt jelenti, hogy az evolúció felismerése óta szükségtelenné vált Isten. Egészen Darwinig jó érvnek hatott az ateisták ellen az élőlények összetettsége, ma már -- ahogy Richard Dawkins mondaná -- az evolúció felismerése teszi lehetővé azt, hogy intellektuálisan őszinte módon tudjunk ateisták lenni. Persze lehet vitatni az evolúciót, és természetesen, mint ahogy a tudományban minden mást is, folyamatosan ellenőrizni kell, így fejlődik maga a tudomány, amelynek segítségével felismerhetjük ezeket a jelenségeket a világunkban. Azonban ez a vitathatóság nem olyan értelemben értendő, mint ahogy a kreacionisták szeretik érteni, miszerint a tudományban állandóan megdőlnek állítások, és az evolúció is "csak egy elmélet", maholnap újabb felfedezések láthatnak napvilágot, amelyek rommá döntik az egész konstrukciót. Persze ez is megtörténhet, de nagyon kicsi a valószínűsége. A tudományban ennél alig megalapozottabb az a jövendölés, hogy holnap reggel is fel fog kelni a Nap, pedig az is lehet, hogy másképp lesz, és építhetjük újra az egészen idáig felépített gravitációs elméleteinket. De ennek is olyan kicsi a valószínűsége, hogy bármely ember kimosolyogna, ha én ennek megdöntésében bíznék, és erre alapoznám az életemet. A kreacionisták pedig pontosan ezt teszik: egy tudományosan jól megalapozott elmélet megdőlésében bíznak, némelyek egyenesen csalásnak ítélik meg.

3. Megemlítenék a tervszerűtlen szerveink közül néhányat, amelyek ugyan az evolúció fényében érthetőek, de egy teremtő Isten szempontjából kérdőjeleket vetnek fel. Egyik ilyen a kreósok által is sokat emlegetett szem, amely felépítésével éppen arról tanúskodik, hogy vízi életmódból alkalmazkodott a szárazföldi léthez, ezért is kell elszenvednünk a pl. csarnokvíz által okozott homályosságot. A biológusok szokták mondogatni a kifordított szem problémáját, azaz, hogy ha ki lenne fordítva a szemünk, és ezáltal nem lenne vakfoltunk, ami akadályoz a látásban, az egy tervszerűbb konstrukció lenne. Beszélhetnénk a lábujjunkról is, amely azt jelzi, hogy valamiféle funkció kapcsolódhatna az 5 db lábujjhoz, de legtöbbünk képtelen azokat külön-külön mozgatni. Ha volt is funkciója (az evolúcióelmélet szerint volt, hiszen segítségükkel csimpaszkodtunk a fákon), mára már eltűnt a csökevényesedés hatására. Persze itt fontos megjegyeznünk, hogy a csökevényesedés nem jelent feltétlenül teljes funkciótlanságot, ennek értelmében tehát nem ellenérv mondjuk a tyúk csökevényesedett szárnyára az, hogy annak segítségével melegen tudja tartani a tojásokat, vagy ha már az ember lábujjainál tartunk, hogy segítségükkel lábujjhegyen tud állni, ha a tömegből nem lát ki. A férfi mellbimbót is érdemes megjegyeznünk, mint jobbára teljesen értelmetlen szervet (persze mindig fennáll annak a lehetősége, hogy van funkciója, csak még nem találtuk meg), habár mint esztétikai jelenség, meg volt említve pl. az ÉRTEM egyesület részéről. Érezzük, ugye ezt az érvelési trükköt? Ha valamiről az istennek sem tudjuk megmondani, hogy mire való, ráfogjuk, hogy esztétikai (értsd, díszítő) jellege van, s ezáltal valóban nem lehet elméletileg sem olyan szervet kitalálni, amely ellentmondana egy tervezőnek. De menjünk tovább, mindenképp meg kell említenünk az egybenyíló lég- és nyelőcső tényét, amely nem hogy érthetetlen egy tervező részéről, hanem már-már a szadizmus határát súrolja, hogy mégis mire volt jó egy ilyen életveszélyes megoldást alkalmaznia, amely szerint bármikor, amikor eszünk, könnyen megfulladhatunk. Hasonló értelmetlenség, hogy a férfi ugyanazon a szervén távolítja el a folyékony méreganyagot a szervezetéből, mint amelynek segítségével a szaporodáshoz járul hozzá, megnövelve ezáltal a higiénia hiányában fellépő fertőzési kockázatot. És persze máris adódik a kérdés, miért vannak fertőzést okozó baktériumok és vírusok, ki teremtette őket, ha Isten jó.

4. Kapcsolódik a kérdés, mégpedig hogy miért vannak betegségek. Persze erre rögtön az lesz a válasz, hogy az ember bűne miatt, így inkább trükkösebb kérdést teszek fel: A betegség miért nem az ember bűnével áll korrelációban? Miért van az pl. hogy ateista létemre meglehetősen egészségesnek mondhatom magam, évek óta nem imádkozok evés előtt (meg máskor sem), míg rengeteg keresztényt látok betegeskedni? De ugyanez fordítva is megtalálható, amiből következik, hogy a betegség nem csak az isten gyermekét nevelő megpróbáltatásként fogható fel, hanem a bűn átkaként is. A probléma csak az, amit említettem, miszerint a betegség láthatóan nem a bűnnel áll kapcsolatban. Ugyanakkor pl. radikális keresztények szeretnek olyanokat állítani, hogy a hurrikánok, földrengések, cunamik Isten büntetése pl. a homoszexuális házasság legalizálásáért, vagy egyéb más, Isten szemében bűnnek tartott dolgokért. Adódik a kérdés, hogy miért vél a fundamentalista ezek között kapcsolatot, amikor láthatóan az egyéni betegségek sem így működnek?

5. Miért voltak földtörténeti kihalások? A tudomány 5 nagy kataklizmát ismer, ezek közül a legutolsó volt a 60 millió évvel ezelőtti katasztrófája a dinoszauruszoknak. Mindezek az ember megjelenése előtt történtek. Mi volt mindezzel Istennek a célja, hogyan értelmezhetőek ezek a felfedezések a Biblia illetve az evangélium szempontjából? Hogyan történhettek ilyen ítéletszerű események még a bűn megjelenése előtt? Külön érdekesség, hogy a medveállatkák azok, akik az összes eddigi kihalást átvészelték, bizonyára különösen fontos teremtményei lehetnek Istennek. Megint egy tervszerűtlenség annak az emberarcú Istennek a szempontjából, amelyről a Biblia beszél. Szintén érdemes megjegyezni, hogy közel azonos időszakaszonként történtek ezek az események, ezáltal a tudósok valamiféle üstököst okolnak a nagy kihalásokért, amely megint csak értelmesebb magyarázat annál, mint hogy Isten egyenlő időközönként unja meg a teremtményeit, és ítéletet hirdet fölöttük.

Bizonyára hosszan lehetne még az értelmetlen eseményeket sorolni, de azt gondolom, a fentiek is éppen elegendőek ahhoz, hogy mérlegre tegyük annak az Istennek a lehetőségét, amelyben a keresztények hisznek. Azt gondolom, a felfedezett jelenségek messze megkérdőjelezik azt a romantikusan szépnek tűnő, archaikus világnézetet, amely szerint a világ értünk, emberekért létezne, és mindezek fényében intellektuális értelemben szabadon lehetünk ateisták, legalábbis az antropomorf, jóságos isteneket illetően. Ez válasz arra a vallásosok által sokszor hangoztatott feltételezésre, mely szerint az ember mindenképp valami mély csalódás, rossz társaság, illetve a bűnbeesés által válik hitetlenné. Nem, kérem szépen a tudomány az, amely a lehető legmasszívabb módon tesz hitetlenné.

Létezhet-e jóság és erkölcs egy istentelen világban?

Ez a fejezet abból a szempontból lényeginek mondható, hogy az istenhívő-hitetlen diskurzusok sok esetben erre a területre érkeznek. Ez természetesen külön probléma, miszerint miért nem lehet evolúcióról, tudományról, vallásról, istenről, ateizmusról, vagy bármi másról anélkül beszélni, hogy ne lyukadnánk ki folyton oda, hogy "de hát az ateistáknak nincs is erkölcsük", "nekik mindent szabad", stb. Ez persze érthető annak fényében, hogy a szakmai vitákban rendszerint felülkerekedünk, ezáltal egy hívőnek nincs más választása, mint az ateisták erkölcsösségét firtatni. Természetesen nem csak ez a motiváció lehet a kérdéskör mögött, hanem lehet valódi érdeklődés is, és eme posztom ezen kíváncsi embereknek szól.

Érdemes az istenhívő ember nézőpontjából kezdeni a szemlélődést, mit is jelent az erkölcs, mit jelent a jóság. Jó az, aki az adott vallás tanait (pl. Jézus parancsait) követi. Amikor egy istenhívő felteszi a kérdést, hogy egy ateista miért kellene, hogy jó legyen, ha nem hisz egy felsőbb hatalomban, akkor hallgatólagosan feltételezi, hogy ez a felsőbb hatalom szolgáltatja az erkölcsöt, enélkül teljes anarchia uralkodna. Persze ha már zárójelesen kitértem Jézusra, akkor rögtön kötelességem is megjegyezni, hogy az ő tanait, legalábbis egy részét sokan mások is megfogalmazták már korábban, ez pedig fel kellene vesse a kérdést a keresztényekben, hogy akkor vajon tényleg Jézus mint Isten fia hozta-e el nekünk ezt az erkölcsi magasságot, vagy pedig egyszerű emberi továbbgondolás terméke is lehet az, amit többek között ő is mondott például az aranyszabályról.

A hitetlen (és persze tudomány alapú) ember válasza az, hogy az erkölcs valójában egy viszonylagos dolog, az adott társadalmi közeg határozza meg, hogy mi számít erkölcsösnek. Egy adott környezetben például erkölcstelenségnek minősül a homoszexualitás, másik közegben pedig éppen ennek üldözése, a homoszexuálisok kirekesztése számít annak. De beszélhetnék ugyanígy a húsevés/vegetarianizmus/vegán problémáról, a kannibalizmusról, az eugenikáról, az eutanáziáról, az abortuszról, a burka/hidzsáb/csodor hordásáról, és gyakorlatilag bármilyen világszemléletről, amelyben valamilyen emberi tevékenységről is szó esik.

Erre az istenhívő gyomor általában felhördül, miszerint hogy gondoljuk mi azt, hogy az erkölcsöt csak úgy lehet relativizálni, és hogy nem hiszünk az abszolút jóban és rosszban. Ekkor azonban nem történik más, csak gyakorlatilag kiválasztottak önkényesen egy mércét, hogy azt tekintik abszolútumnak, és ahhoz a mércéhez képest mondják meg ők az aktuális dologról, hogy jó-e vagy rossz. Tehát ha pl. én kinevezném Gipsz Jakabot abszolút erkölcsi mércének, akkor az én cselekedeteimnek az ő cselekedeteitől való eltéréséből kiszámítható az én jóság-faktorom. Persze nem vagyok teljesen vak, nyilván tisztában vagyok azzal is, hogy a világmindenség ura némi előnyt élvez az erkölcsi mérce díj elnyeréséért rendezett versenyben, mint holmi gipszjakabok, de azért maga az alapgondolat, miszerint nem egy univerzális jóról/rosszról beszélünk, hanem ezeket egy adott személy értékrendjéhez mérjük, alapvetően más színben vetíti elénk ezt az egész erkölcs-problematikát.

Magyarán. Nem azért nem lopok, mert a lopás az bűn abszolút értelemben, hanem azért nem lopok, mert Isten értékrendjének nem felel meg, vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy bűn az, ha Isten felé engedetlen vagyok. Mondja ezt egy analitikus gondolkodással megáldott keresztény. Tehát ő is belátja, hogy Isten mint egy önkényúr szabja meg, mi jó és mi rossz, és nem valamiféle elvont abszolútumokról beszélünk. Innentől kezdve pedig már talán nem kerül sokba megérteni, hogy min is alapul az ateista erkölcs. Mivel nem beszélhetek általánosan a "nembélyeggyűjtők" nevében, csak a magaméban, azt tudom mondani, hogy az erkölcsi mércém nem emberekhez kötődik, hanem elvekhez, amelyeknek 1-1 szeletét ugyan reprezentálhatja egy ember, de az teljességgel valószínűtlen, hogy egyetlen ember birtokolja azt az összes erkölcsi aspektust, amelyet én magam követésre méltónak találok. (Nem, még én magam sem vagyok erre megfelelő alany.) Ilyen szempontból kicsit még úgy is tűnik, hogy én mint ateista jobban hiszek valami abszolút erkölcsben, mindenféle megtestesülés nélkül, mint egy istenhívő, aki egy az egyben pl. Jézusban, Buddhában, Mohamedben, Ghandiban, Teréz anyában látja meg a megtestesült erkölcsösséget. De igazából ez csak felszínesség, valójában én sem hiszek valamiféle abszolút erkölcsben, egyszerűen csak van egy fajta értékrendem, amihez képest mérem a dolgokat, s amely ráadásul időben még változik is! Igen, ahogy érik az ember, átértékeli a dolgokat, és később már nem ugyanolyan fényben látja azokat a tetteket, mint korábban. Ha pedig a saját erkölcs is beláthatóan változik, akkor ez mennyivel inkább alátámasztja az abszolút erkölcs nemlétét! Persze ez még nem teljes bizonyíték, ugyanis ismeretes a mondás, miszerint a bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka. Azonban Occam borotvája miatt első körben mégiscsak érdemes lemondanunk az abszolút erkölcs mint vágyálom kergetéséről, mert tényleg semmilyen alapunk sincs rá, hogy ezt feltételezzük. Főleg ugye egy olyan világban, amelyben más élőlényeket kell elpusztítanunk ahhoz, hogy életben maradjunk.

Az istenhívő és a hitetlen között tehát ebből a szempontból az a különbség, hogy az előbbi abszolutizálja, az utóbbi relativizálja az erkölcsöt. Ez megrémiszti a hívőket, és ebből ők arra következtetnek, hogy valamiféle erkölcsi züllés, gyilkosság, korrupció, anarchia következik be. Tisztelettel felhívom a teisták figyelmét, hogy ez istenhittől függetlenül is jelen volt mindig. A különbség tehát egyáltalán nem abban áll, hogy az ateisták veszélyesebbek lennének, hanem abban áll, hogy tudatosult bennük az erkölcs relatív mivolta, amely a hívőkben nem. Egy-egy adott hívő közösség számos esetben csak a saját útját tartja üdvözülésre méltónak, amely utak természetesen sokszor szöges ellentétben állnak egymással. Vagyis a hívők erkölcsössége ugyanannyira relatív, mint az ateistáké, a különbség csak annyi, hogy a hívők ezt nem vallják be.

De itt jön a kérdés, hogy ha ennyire relatív az erkölcs, akkor mégis mihez tartjuk magunkat, illetőleg miért tartjuk magunkat bármihez is. Nos, a válasz többrétű, egyrészt köszönhető a neveltetésnek, másrészt köszönhető a géneknek. Ha egy gyermeknek, akibe egész életében azt sulykolták, hogy bűn a pornónézés, akkor abban önkéntelenül is bűntudat keletkezik, ha mégis arra téved. Ugyanígy, a kannibáloknak teljesen természetes, hogy megeszik egymást, egészen addig, míg ők maguk nem kerülnek az oltárra, miközben egy jól nevelt, liberális európai ennek a gondolatától is menten beájulna. Mondhatná azt valaki, hogy de hát sokszor akadnak kivételek, akik a csoportnyomás hatása ellenére is rossznak vagy jónak tartanak valamit. És igazuk is van, itt jönnek képbe a gének, amelyeket ugye nagyban meghatároznak a véletlen mutációk is, vagyis a véletlennek is nagy szerepe van abban, hogy a közösség tagjai mennyiben térnek el az átlagtól erkölcsi felfogásban. Ha egy tag felfogása a társadalmi normától távol esik, akkor az valamilyen úton-módon kiközösítésre kerül, történjen ez börtönbüntetéssel, száműzéssel, guillotine által, és sorolhatnám a végtelenségig. Ugyanígy a túlságosan altruisták sem járnak jól, mert őket pedig kihasználják a többiek, vagy más fajok (pl. úgy, hogy megeszik őket). Az pedig természeti törvényszerűség, hogy azért a nagy többség genetikailag hasonló felfogásban részesül, tehát, véleményem szerint, a társadalmi nyomásnak jóval nagyobb szerepe van, mint a genetikainak. Ez a társadalmi nyomás mint faktor akkor igazán szembetűnő, ha egymástól sokáig elszigetelt, két társadalom találkozik egymással. (Véleményem szerint ezért sem működőképes a muzulmán többségű bevándorlók befogadása Európába.)

Amikor tehát én, vagy bármely tudatosult hitetlen az erkölcsi relativizmust vallja, abból nem következik az anarchia, mert az erkölcsi értékrend nehezen változik, sőt még csak nem is változik ok nélkül. Itt az okokra nem térnék ki, legfőképp információhiány miatt. Legyen elég annyi, hogy attól, hogy elismerem, a kannibáloknak erkölcsileg teljesen helyénvaló a kannibalizmus, még nem fogok holnaptól embereket zabálni. És ettől nem csak a börtön és a társadalmi elítélés tántorít el, hanem valószínűleg akkor sem tenném meg, ha egyedül lennék valakivel egy szigeten, és ezen múlna, hogy éhen halok-e vagy sem. Egész egyszerűen az európai kultúra megtette azon hatását, hogy képtelen lennék bárkit is megölni, amolyan ösztönné vált ez a fajta humanizmus. De képzeljük el ezt csak más állatok leölése kapcsán is. Egy mai gyerek talán egy tyúk nyakát is képtelen lenne elvágni, mert előbb törne fel belőle a sajnálkozás, mint az éhségszellem. Miközben eleink ezt a legnagyobb természetességgel végezték. (Persze ma is végzik, csak nem a szemünk láttára, hanem nagyüzemi eszközökkel, ugye.) Miért nem tesszük ezt meg ma sokan? Mert lelkifurdalásunk támad attól, hogy kioltunk egy életet.

Ez pedig megint egy fontos mérföldkőhöz vezet minket, mégpedig a lelkiismeretnek, mint szent grálnak a vizsgálatához. Szent grál ez egyes keresztények szemében, ugyanis szerintük a lelkiismeret az, amely által Isten diktálja nekünk a parancsát. Nos, ezt mi sem cáfolja jobban, mint az, hogy az embereknek olykor teljesen különbözik az erkölcsi mércéjük, és teljesen más dolog miatt éreznek lelkiismeret-furdalást. Szóval az isteni sugallat, nem meglepő módon kilőve. A lelkiismeret nem más, mint amit pont fentebb pedzegettem: az a társadalmi és genetikai egyveleg, ami miatt jónak vagy rossznak tartunk dolgokat.

Továbbá abba is érdemes belegondolni, hogy egy istenhívő erkölcse min alapul. Ugyanis a hitét komolyan vevő család gyermeke van kitéve leginkább annak a külső behatásnak, amely meghatározza a gyermek értékrendszerét. Kiskorától tanulja pl. azt a jézusi elvet (amely nem mellesleg véleményem szerint egyáltalán nem valódi szereteten, hanem éppen ellenkezőleg, az érdekorientáltságon alapul), miszerint ne gyűjtsünk magunknak kincseket a földön, hanem tegyük azt a mennyben. Miért? Semmiféle magas erkölcsi mondanivaló nincs az egészben, hanem puszta praktikum: mert ott nem emészti meg a rozsda, és ott nem lopják el a tolvajok. Mintha egy TV-reklámot látnék: Használd az X mosóport, mert ugyanúgy hat, mint Y, de többet takarítunk meg vele. Ebből eszébe jutna bárkinek is az, hogy aki a gazdaságosabb mosóport veszi meg, az szerető szívű ember? Hát persze, hogy nem. Akkor miért gondoljuk azt, hogy a jézusi, mennyben gyűjtögetős tanítás a szeretetről szól? Hát a kultúra miatt, kérem szépen! ;) Mindehhez teszem hozzá, hogy az a hívő ember, aki csak azért tesz jót, mert ezért ő jutalomban részesül a mennyben, az kimondottan érzéketlen, sőt akár még gonosz is lehet. Nem kevésbé, mint az a muszlim, aki a 72 szűzre áhítozik. De amikor van egy ateista, aki abban a tudatban él, hogy nem várja őt semmi a halál után, és nem vár jutalmat a tettéért, mégis jót tesz, akkor mi van? Arról mit ír a Biblia?!

A posztom fő állítása ellenére valamilyen értelemben mégis beszélhetünk egyfajta abszolút erkölcsről, azonban az közel sem hasonlatos az idealisták által vizionált abszolút erkölcsiséghez. Azt lehet ugyanis mondani, hogy az erkölcsiségnek megtalálható egy legoptimálisabb formája, amely a legstabilabb társadalmi formát eredményezi. Magyarán nem imádkoznunk kell, hanem osztanunk, szoroznunk, integrálnunk, és gyakorlatilag leszimulálhatjuk, hogy milyen erkölcsi értékrend mellett válik a legélhetőbbé és legstabilabbá a társadalmunk. Véleményem szerint ez a társadalmi forma közel áll a demokráciához és a liberalizmus szelleméhez, de ez még jóval tovább tökéletesíthető, mint ahogyan ezeket a fogalmakat a mai formájukban ismerjük. Ismeretes a görög demokrácia túlkapása, a türannoszok korszaka, és úgy vélem, ma is kísért ennek veszélye, amelyet leginkább a különféle SJW-betegségekben összegeztem az erről szóló posztjaimban (itt és itt). Nem kizárt, hogy esetleg mesterséges intelligencia segítségének igénybevételével fogjuk megtalálni a legideálisabb társadalmi formát, amely persze szintén változhat akár a technika fejlettségéhez mérten.

A hit és a vallás két különböző dolog – állítják sokan

Nem egyszer fordult már elő életem során, hogy azt állították, a hitet nem szabad összekeverni a vallással. Keresztény koromban persze én is vallottam eme szent igét, viszont a meglepő dolog az, hogy még az ateisták között is vannak, akik megkülönböztetik a kettőt.

Na most, ha teljesen korrektek akarunk lenni, akkor ez az állítás valóban igaz, ugyanis a hit a dolgok bizonyítéktól független elfogadása, míg a vallás egy olyan hitrendszer, amely valamiféle transzcendens elemet tartalmaz. Azonban ez a különbség nem az a különbség, mint amire gondolnak a két fogalom megkülönböztetésének szószólói.

De itt is ketté kell ágaztatnunk a nézeteket. Először is vegyük az evangéliumi keresztények elgondolását, vagyis azokét, akik teljesen komolyan veszik a hitüket, istennel való kapcsolatnak élik meg a mindennapi imáikat, Bibliaolvasásaikat, élettapasztalataikat. Ők úgy gondolják, hogy az élő hit pontosan ezt jelenti, vagyis kapcsolat istennel, őrá való figyelés, neki való engedelmesség. Ellenben a vallásos az ő szótárukban egy pejoratív értelmű kifejezés, és azt jelenti, hogy belső tartalom nélkül csak megszokásból tesz ezt azt, pl. templomba jár, elmondja az asztali imát, stb.

Aztán van ugye a hitetlenek részéréről is egyfajta megkülönböztetés. Őnáluk a hit valamiféle belső meggyőződés, amely teljesen helyénvaló (ha nem akarja másra erőszakolni), ellenben a vallás, az valami papok irányította terrorszervezet, amely kihasználja a híveit, na meg mindenki mást is, akik nem hisznek a dogmáikban.

Mindkét szétválasztást hibásnak tartom. Sőt mi több, egy csapásra rá lehet mutatni mindkettő oldal tévedésére, mert ugyanazt a tényt nem veszik figyelembe. A totális önbecsapás a hívők részéről, hogy létezik olyan, hogy "élő hit". Ez azért egy oximoron kifejezés, mert a hit (itt most a feltétel nélküli értelemben) eleve egyfajta röghöz kötést jelent, amiből semmi esetre sem lehet kimozdítani az illetőt, ezt egyszerűen tehát nem lehet élővé tenni. Élő csak az tud lenni, amely folyamatosan gyűjti a tapasztalatokat, mérlegel, és az alapján áll hozzá a dolgokhoz, olykor megváltoztatja saját álláspontját, ilyen pl. a tudomány. Azonban a hit önmagában dogmatikusságot jelent, legyen az csak 1-1 tétel erejéig, vagy szóljon róla egy teljes gyűjtemény. Általános jelenség a kereszténységen belül, hogy egy adott közösség megkövesedik, nem történik semmi új, hanem ugyanazok a frázisok hangzanak el, ezáltal, az evangéliumi keresztény fogalommal élve, vallásossá válnak. Ekkor rendszerint megjelennek a reformító törekvések, amelyek sokszor nem járnak sikerrel, és rendszerint szakadás történik, azt remélve, hogy a kiszakadt gyülekezet lesz az igazán lelki, élő közösség. Majd egy idő után ez a közösség kövesedik meg, és aztán beindul a loop. Mintha egy sivatagban járnánk-kelnénk, és minden egyes délibábra felugranánk, hogy ott van a víz, aztán mindig csalódunk, hogy mégsem, és sosem tanulunk a hibánkból. Persze, hogy nem tanulunk, ugyanis nem értjük, hogy mit rejt maga a mechanizmus. Mintha a szart akarnánk különféle mintázatban elrendezni, akár különféle ízesítőszereket hozzáadva, aztán csodálkozunk, hogy sohasem ízlik. Igen, ugyanis ahhoz, hogy működjön ez az "élő hit" dolog, ki kell venni belőle a hit részét. Enélkül fújhatjuk az egész megújulás históriát. A hit a saját módszerénél fogva képtelen a megújulásra, a hit bizonyítatlan állításokon alapszik. Ennek következtében törvényszerűen alakulnak át vallásossá a kezdetben lelkinek tűnő törekvések. Ez elvileg sem lehet másképp, a hitnél mint módszernél fogva. Mondogatni is szoktam, hogy ha az istennel való kapcsolat valódi lenne, nem lenne szükség hitre, de mivel a kapcsolat nem valós, így kénytelenek a tagok hinni. A két dolog kizárja egymást.

A tudományban is találkozunk azzal a vaskalapossággal, amely a vallásokat jellemzik, nem véletlenül, ugyanis a hit mint ösztön az ember alaptermészetéhez tartozik, amelyet nagyon nehéz leküzdeni. Szerencsére a tudománynak a módszertana biztosít minket arról, hogy nem tud megüllepedni, mert a folyamatos revízió állandó megújulásra kényszeríti a képviselőit. Tudomány és vallás között az a különbség, hogy a tudományban a dogmatikus állapot instabil, ez mindig a nyitottság, a revízió felé nyit, ezek jelentik ugyanis a stabil állapotot. Mindeközben a vallás épp fordítva működik. Ott a megújulás számít kivételes, instabil állapotnak, amely így vagy úgy, de végül mindig a megdermedés felé halad, mert az jelenti a stabil állapotot. A hit módszerénél fogva.

A nem vallásosok megközelítését, miszerint a vallás egy elnyomó hatalom, ugyanennek a gondolatnak a fényében lehet megvizsgálni. A gond ugyanott van: különválasztják a hitet a vallástól olyan módon, hogy az elsőt helyénvalónak találják, míg a második ellen felszólalnak. Pedig a második itt is pont az első következtében jön létre. Bár fontos, hogy azért ezt kicsit árnyaljuk, mert azért ez függ a hit tartalmától is. Azonban a bizonyítékok nélküli elfogadás pontosan azért veszélyes önmagában, mert amennyi erővel fogadunk el valamit bizonyítékok, jobban mondva érvek nélkül, annyi erővel fogadhatunk el teljesen emberellenes teóriákat is mindenféle alap nélkül, lásd az inkvizíció esetét, vagy a mai iszlamisták merényleteit, zaklatásait. Mindez azért veszélyes, mert nem lehet ész érvekkel hatni rájuk, kénytelenek vagyunk az erőszak eszközéhez folyamodni, hogy megállítsuk azt. A lényeg viszont itt is az volna, hogy az alapvető probléma magában a hitben van. Hit nélkül nem jönne létre elnyomás, kivéve persze ha az érdekeket most nem vesszük figyelembe.

A fent leírt dolgok miatt van az, hogy én nem a vallást szoktam támadni, amely felszólalást én meglehetősen felszínesnek tartok, ugyanis nem harcol a vallás gyökere ellen, és nem veszi észre, hogy ha a hitet meghagyjuk, akkor a vallás újra és újra ki fog csírázni, ez a hitnek a természetéből adódik. Hanem ezzel szemben magát a hitet veszem górcső alá, és kijelentem, hogy de igenis lehet hit nélkül élni, még ha sokan szeretik hangoztatni – még ateisták is – az ellenkezőjét. Számomra klisének számít az, ha valaki azt mondja, hisz a szeretetben, emberségességben, szabadságban, egyenlőségben, önmagában, ugyanis ezek egyike sem az a fajta hit, mint ami többek között a vallások tagjait jellemzik. Ezek nem hitek, hanem értékek. Értékesnek tartjuk a szeretetet, mert jó érzéssel tölt el minket, és építőnek találjuk az emberi kapcsolatokban. Ez egy biológiai, emberi szükséglet, köze sincs a hithez. Az önbizalom sem a vallásos értelemben vett hit, ha az egészséges. Ismerünk egoista embereket, akik semennyi tévedésük esetén sem hajlandóak visszavenni magukból, és ez sokkal inkább visszás viselkedésnek hat, mintsem egészségesnek. Az önbizalom esetében is arról van szó, hogy meg kell ismernünk a saját képességeinket, küzdenünk kell az álmainkért, amelyeket reálisnak találunk, azonban a nem valós álmok kergetése megint csak nem szerencsés, vagyis az önbizalom feltétlen formája ugyanolyan egészségtelen, mint a vallásos hit.

Szóval igen, lehet a feltétlen hit nélkül élni, sőt jobb is ha erre törekszünk, mert nincs rá szükségünk.

"Hideg" tudomány kontra szeretet?

Gyakran állítják egymással szembe a hitet és tudományt, méghozzá jogosan. Ezúttal azonban nem erről szeretnék értekezni, hanem egy ennél ritkábban előhozott témáról, mégpedig arról a közvélekedésről, miszerint a tudomány az olyan rideg, érzelemmentes, és az embernek sokkal nagyobb szüksége van a szeretetre, mint a tudományra. Ezen posztommal arra szeretnék rámutatni, hogy ennél nem is tévedhetnénk nagyobbat.

Pontosabban, a hiba abban az állításban leledzik, hogy a szeretet és a tudomány között ellentét van. Az ellentét érzete mögött az a hamis sztereotípia húzódik, amelyet már egy korábbi posztomban vesézgettem, miszerint az ész és a szív két különélő entitás, és hallgathatunk az egyikre vagy a másikra. És természetesen a tudományt azonosítják az ésszel, a szeretetet, boldogságot, illetve mindenféle érzelmeket a szívvel. Amolyan fekete-fehér felosztás, mint a mesékben az abszolút jó és rossz. Habár ez utóbbi dologban legtöbbünk talán tisztában van, hogy a valóság nem ilyen egyszerű, ezzel szemben az ész-szív ellentét mítosza annál erősebben él bennünk.

A probléma gyökerét a képzettársításoknál kell keresnünk. A tudományról sokaknak a mérgező gázokat kibocsátó gyárak, a mértéktelen mennyiségű hulladékok, a személytelenné váló technológia, az embertömegeket pusztító fegyverek jutnak az eszükbe, (nem beszélve az oltások és gyógyszerek ellen szóló összeesküvéselméletekről) s szidják is ezáltal rendesen a tudományt, miszerint mennyivel szebb világban éltünk akkor, amikor még jóval kisebb volt a tudás. Bizonyos nézetek éppen a tudásvágyat nevezik meg a bajok gyökerének, a bibliai jó és gonosz tudás fáját is olykor ebben az értelmezésben adják elő, habár tudomásom szerint ezzel a teológusok egy része nem ért egyet, hiszen a jónak és a gonosznak a tudása nem feltétlenül egyenlő az általános értelemben vett tudással. De ez nekünk nem is témánk most, hadd rágódjanak ők rajta. A mi kérdésünk, hogy tényleg a tudás-e az, ami rideggé, szeretetlenné teszi az embert, a társadalmakat.

Kedvenceim közé tartozik a pár részes Az istenek a fejükre estek c. filmsorozat, amely az afrikai busman törzs életét mutatja be vázlatosan, komikus történeti keretbe foglalva. A rendező nyilvánvalóan gondolatébresztőnek szánta annak kifejezését, hogy mennyivel önfeledtebben, őszintébben, boldogabban élik meg mindennapjaikat ezek a bennszülöttek, mint a mi általunk civilizáltnak tartott nyugati kultúra embere. Önkéntelenül is elgondolkozunk azon, hogy mit rontottunk el, netalántán helyre lehetne-e állítani a világunkat úgy, hogy mi is olyan szabadon élhessünk, mint ezen békés teremtmények. A sorozat első része a tudáson túl a birtoklási hajlamra fektette a hangsúlyt, amely a különbséget okozza a bennszülött és a civilizált társadalom között.

Meglátásom szerint ez utóbbi dolognak tényleg köze lehet a valósághoz. Ha bizonyos javakból nincs annyi, hogy mindenkinek jusson, az egyenlőtlenséget, ezáltal konfliktusokat okoz. A birtoklási vágy mindaddig nem üti fel a fejét, amíg úgy érezzük, mindenünk megvan, semmi plusznak nem érezzük szükségét. Ugyanígy, amíg nem éhezünk, megvan a mindennapi betevőnk, illetve nem kell félnünk attól, hogy bármelyik utcasarkon letámadnak, addig az emberséges oldalunk mutatkozik meg, de semmi sem garantálja, hogy ugyanígy viselkednénk mondjuk, ha hirtelenjében magunkra utalva maradnánk egy esőerdőben, ragadozók között. Érdekes – na és persze nem túl humánus – gondolatkísérleteket lehet elvégezni azzal kapcsolatban, hogy különböző, kiválasztott emberek hogyan viselkednének egy-egy teljesen új közegben. Könnyen elképzelhető, hogy az említett trópusi életmód akár a kannibalizmust is előidézné néhányunkból, amelytől itt, a civilizáltnak tartott Európában legtöbbünk a velejéig irtózik, illetve akár elvi okokból sem tennénk meg. De természetesen az evolúció a kivételekből építkezik, és egy új környezet erős szelekciós nyomást gyakorolna efféle helyzetekben.

Véleményem szerint úgynevezett stabilan és instabilan boldog társadalmakat különböztethetünk meg. Az én szememben a busmanok egy instabil társadalmi formát képviselnek abban az értelemben, hogy nagyon könnyen romba lehetne dönteni azt a szeretetközösséget, amelyet felépítettek. Ezt maga a film egy kólásüveggel illusztrálta, amely az "égből" lepottyant közéjük, és amellyel még sohasem találkoztak azelőtt, de hirtelen mindenkinek szüksége lett rá. Ez a szituáció kiválóan prezentálja, hogy a busmanok egy szinte olyan ritka kivétele az emberi rasszoknak, mint amikor a véletlenszerűen leejtett ceruzák egyike a hegyén áll meg. Sok véletlennek kell tehát egybeesnie azért, hogy egy közösség meglehetősen békében élhessen. Ugyanakkor azt is érdemes észrevenni, hogy az elégedettség az az állapot, amely nem hoz változást, hanem a dolgok megállapodnak. A tudomány fejlődése egy valamekkora fokú elégedetlenséget feltételez, hiszen a tudomány mozgatórugója éppen az, hogy valami nem teljes, és az áhított teljesség felé törekszik. A tudomány kritikusaival viszont az a probléma, hogy ők felcserélik a sorrendet, és azt állítják, hogy a tudomány hozta el ezt a gondterhelt világot, amiben élünk, miközben meglátásom szerint a dolog éppen fordítva történik, vagyis kezdetben vala az elégedetlenség, amely megnyilvánulhatott az életkörülmények jobbá tételének vágyában, vagy kíváncsiságban, és ez késztette az embert a tudomány művelésére. A tudomány jelenléte éppen azt jelzi, hogy magunkra vagyunk utalva, nekünk kell megtalálnunk az utat az igazság és a jobb élet felé. Az ateizmusom egy kis részben ezen alapszik, vagyis hogy a tudomány mint megismerési folyamat egy valamiféle kijelentő istenség létével áll szemben. Egy esetleges tökéletes és jóságos isten jelenlétében az élet teljes, nincs diszharmónia, ezáltal fejlődési vágy sem. A kijelentések hiányát éppen a tudomány jelenléte igazolja, hiszen ha vannak kijelentések, a tudás birtokosai vagyunk, akkor nincs szükségünk a kritikus szemléletre, amely az állandóan tesztelgető, rögös, tudományos módszerhez vezetett.

Mondhatnánk, hogy oké, mindez világos, de miért boldogabbak mégis azok a primitívnek tartott busmanok, mint a tudományos, civilizáltnak nevezett, gazdag nyugati társadalom embere. A válasz véleményem szerint abban a tévedésben keresendő, ami szerint mi valóban tudományos társadalom lennénk, a busmanokkal szemben. Szerintem a valóság ezzel ellentétben az, hogy a természeti népek tagjai a jellegüknél fogva is közvetlenebb kapcsolatban állnak mind egymással, mind magával a természettel, mint a civilizált ember, ezáltal több ismeretük is van ezeken a területeken. Magyarán arról van szó, hogy egy hamis dilemmát állítanak fel azok, akik a magas fokú tudomány és a szeretetközösség közé válaszfalat építenek, gondolván hogy a kettő kioltja egymást. A valóság éppen az, hogy egy bizonyos fokú ismeretfejlődés sokszor egy másik fajta ismeret rovására történik, aztán sokan magát az ismeretfejlődést úgy um block nevezik meg a problémák okaként. Gondoljunk csak arra, hogy a magyar embereknek milyen rossz tapasztalataik vannak az orvosokkal szemben, miszerint ridegek, tahók, közönyösek, szemben az áltudományokat képviselő homeopatákkal, és mindenféle ezo-bizo sarlatánokkal, akik törődve, szeretetteljesen állnak a pácienseikhez. Nem véletlenül működik az a fajta placebohatás, amelyet a betegek ezen álorvosok környezetében tapasztalnak, hiszen az empátia is a készségek, ismeretek közé tartozik, amelyet sokszor éppen a szakorvosok nem sajátítanak el. Ez nem azt jelenti, hogy rossz a valódi orvoslás, hanem azt, hogy a valódi orvosi ismeretek elsajátítása az empátia, a lélek ismeretének rovására megy, pedig ennek nem kellene törvényszerűen így lennie.

A konklúzió tehát mindenképpen az, hogy a tudás hiánya eredményezi a rossz körülményeket, a szeretetlenséget. Kevés tudással csak a legritkább esetben lehet boldog az ember, amely egy instabil, azaz könnyen felborítható állapot. (A kevés ön- és általánosan emberismerettel rendelkező emberek között bizony számtalanszor tapasztalni bizarr konfliktusokat, akik olykor még babonák foglyai is. Ők azok, akik konkrétan rámutatnak, hogy nem a tudatlanság boldogít.) A felborult állapot tudományos módszert követel, azaz hogy létrehozzunk egy olyan világot, amelyben leküzdjük a körülményeket, tudatában vagyunk a veszélyforrásoknak, ismerjük a konfliktuskezelés módjait. Tehát csupa-csupa ismeretet igényel a stabil boldogság. A ceruzás példánál maradva: Választhatunk, hogy kockázatot vállalva hátha megmarad a hegyére állított ceruza, vagy pedig a tudományos módszerrel élve ceruzákból felépítünk egy ugyanolyan magas várat, amely viszont egyúttal stabilabb is, azaz jóval nehezebben döntik le az esetlegesen befolyásoló körülmények.

Hogy mindezt szó szerint hogyan lehetne illetve kellene alkalmazni? Nos, az önismeret, illetve általánosan az emberismeret fejlesztésével. A technológiai színvonal sajnos abban az illúzióban ringat minket, hogy mi többlettudással rendelkeznénk az egyszerű népekhez képest. Bár elképzelhető, hogy valóban többlettudásunk van, de nem éppen azon a területen, amely szeretetközösségeket tudna létrehozni.

Mivel ez egy ateista blog, érdemes egy kis kitekintést tenni a vallásra is, első sorban a kereszténységre, amelyet a szeretet vallásának is szoktak hívni. Bár nincsen reprezentatív mintám, azonban általános tapasztalatom, hogy ugyan egy ateista őszintébb, mint egy keresztény, viszont egy evangéliumi keresztény (aki küldetésének éli meg az istennek szánt életet) szeretetteljesebb, mint egy ateista. Ezzel mondjuk elég sokan vitatkoznának, és valóban, elég sok a kivétel is mindkét oldalról, ezért tessék az általános szót komolyan venni. (A kivételek pedig éppen elegendőek annak cáfolatára, hogy egy valódi istenség okozná a szeretetet.) Ennek okaként hasonlót tudnék megnevezni, mint amelyet a busmanoknál említettem. Mégpedig hogy egy olyan keresztény, akinek a vallása sokat jelent számára, az vélhetőleg sokkal több önvizsgálatot végzett, mint egy hitetlen, hiszen a vallása, annak liturgiája ezt megköveteli, míg egy ateistától alapvetően ezt nem várja el senki. Egy ateistának külön meg kell tanulnia, hogy az önismeret fontos eszköz ahhoz, hogy a kapcsolatainkat kiépítsük. Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy én itt a kereszténységet szeretném piedesztálra emelni, gyorsan ellene is teszek azzal, hogy kijelentem, a keresztény önismeret definíciószerűen csak egy szintig tud eljutni. Azaz arról van szó, hogy liturgiai okoknál fogva egy átlagos evangéliumi keresztény többet foglalkozik a lelkivilágával, mint egy hitetlen, azonban a hittételek megakadályozzák őt az ismereteinek mélyebb elsajátításában. Vagyis egy evangéliumi keresztény szinte holt biztos tagadni fogja még maga előtt is, ha mondjuk homoszexuális beállítottsága van, vagy éppen annyira haragszik valakire, hogy legszívesebben megölné, ugyanis az ő hitvilágában ezek a cselekedetek és gondolatok bűnnek számítanak. Egy ateista viszont szabad arra, hogy ezeket a dolgokat dogma nélkül kezelje, azonban a nagyobb szabadság nagyobb lustaságot is eredményezhet, hiszen nincsen liturgiai kényszerítő erő arra nézve, hogy jobban megismerjük magunkat. Ennek szükségességének felismeréséhez bizonyos fokú intelligenciára van szükség. Hogy megint egy hasonlattal éljek: Általános iskolában még minden téren noszogatják és motiválják a tanárok és szülők a gyerekeket a tanulásra, ezzel szemben az egyetemi hallgatók magas fokú szabadságot élveznek, amelynek hátulütője éppen az, hogy ha a tanulónak nincs kellő önismerete, akkor nem fogja tudni felvenni a tempót, hiába lennének meg rá egyébként a képességei.

Tehát szó sincs arról, hogy a vallásokhoz kellene fordulnunk önismeretszerzés céljából, mint ahogy arról sincs szó, hogy az egyetemi oktatóknak is általános iskolai módszerekhez kellene folyamodniuk ahhoz, hogy a diákok eredményesek legyenek. A kényszerített jó cselekvés valójában instabil állapot, mert nem értjük, amit csinálunk, (egyszerűen fogalmazva birkamód tesszük a dolgainkat) és könnyen kimozdíthatóak vagyunk a kellemes állapotból. Ellenben ha mi magunk értjük és tapasztaljuk meg azt, hogy miért fontos szorgalmasan tanulni az egyetemen, és miért fontos a magasfokú ön- illetve emberismeret az életben, azáltal egy stabil boldogsági állapotot tudunk létrehozni, amelyhez sem vallásokra nincs szükség, sem arra, hogy a busmanok technológiai és világismereti szintjére zuhanjunk vissza. Hanem arról van szó, hogy igenis növelnünk kell a tudomány szintjét, de a hangsúly azon van, hogy első sorban a legfontosabb helyeken, vagyis az önismeret, illetve általánosan az emberismeret terén. Minden ezen felüli ismeret jó dolog, és kényelmesebbé, hosszabbá teheti az életünket, de másodlagos. Feltéve persze hogy a boldogságot nevezzük ki alapvető értéknek.

Mérsékelt és fanatikus vallás; "vallásosság" kontra "élő hit"

Egy olyan jelenséget szeretnék most szemügyre venni, amely az egész történelemben újból és újból előfordult, és bemutatni, hogy a "nincs új a nap alatt" elvén ez mindig ugyanazzal a kimenetellel végződött, mégis az ezt elszenvedők ennek nincsenek tudatában, és talán pont ez okozza azt, hogy maga a jelenség megint és megint megtörténik.

Konkrétan arra a könnyedén felvázolható folyamatra gondolok, hogy létrejön valahol, valamikor egy új, de hit alapú gondolatrendszer, amely egy mozgalomban bontakozik ki. Ez a mozgalom abban a korban, azon a helyen egyszer lázadásnak, egyszer alternatív nézetnek, egyszer progresszív irányzatnak minősül, ezt a szövegkörnyezet, illetve az adott közeg mint környezet dönti el. A kereszténység, születése idejében egy efféle új mozgalomként indult, amely felfogható lázadásként is a római istenek, a római elnyomás és filozófia ellen, és nem véletlenül vált sokaknak szimpatikus világnézetté, mert abban a korban, azon a helyen az embereknek a lelki felszabadulást jelentette Róma béklyói alól. Ismeretes, hogy Nagy Konstantin, de főleg aztán I. Theodosius császár idejében a helyzet megfordult, és a kereszténység lépett az elnyomó, dogmatikus szerepbe, és több mint egy évezreden keresztül eretneknek minősítettek minden másképp gondolkodó egyént, akiket hol kirekesztéssel, hol valamilyen kivégzéssel büntettek. Idővel persze újabb és újabb reformmozgalmak indultak meg, ezeknek leghíresebbike maga a reformáció, Lutherrel és Kálvinnal az élen. Az ő megítélésük a saját korukban ugyanaz volt, mint a kereszténységé a kereszténység születése idején, de a mozgalmuk hasonló sorsra jutott, és ezekből újabb és újabb reformmozgalmak indultak és indulnak meg mind a mai napig. A helyzet nevetségességét csak tetézi az, hogy az efféle újítók túlnyomó többségben azt vallják, hogy ők semmi mást nem tesznek, csak a gyökerekhez térnek vissza. Luther nem új vallást akart létrehozni, hanem magát a keresztény egyházat akarta visszaterelni az eredeti normákhoz. Bár nem állítom, hogy minden újabb egyházi vezetőnek ez lenne a célja (ezt nem tudom), de akár az eredetit akarják visszaállítani, akár egy új közösséget akarnak létrehozni, rendre mindnek ugyanaz lesz a sorsa: megkövesedik, befásul, meghidegül, egyes keresztények megfogalmazása szerint "vallásossá" válik. Hiszen gondoljunk csak arra, hogy a reformáció idején megalakult új egyházak – reformátusok, evangélikusok, anabaptisták – ma már egyáltalán nem tűnnek afféle lázadó mozgalomnak, sokkal inkább juthat eszébe a mai embernek róluk a meghidegült, kiüresedett, betyöpösödött, konzervatív, megdogmásodott kifejezések. Szerintem nem mondok újat egy Olvasómnak sem azzal, hogy általánosságban sokkal kevesebb ún. vallási fanatikust lehet találni a nagyobb, ma már történelminek minősített egyházak berkein belül, mint a modernnek számító kisegyházak, vagy akár még egyháznak sem nevezett mozgalmak esetében. Ha pl. a hitgyülekezetre tekintünk, nagyjából egy emberöltő alatt lejátszódott ebből a folyamatból annyi, amennyiből már szemrevételezhető ez az említett tendencia, vagyis a megkövesedés, mérséklődés, kiüresedés. Persze a hitgyülire még pont nem illenek ezek a fogalmak abszolút értelemben, hanem itt kimondottan csak a tendenciára gondolok, hogy ebbe az irányba tartanak, de természetesen a folyamat még nem ért véget (egyáltalán melyik pontot lehetne a folyamat végének tekinteni?).

Amit észre kell venni minden ilyen egyház ill. mozgalom esetén, hogy MINDIG ugyanez a folyamat játszódik le. Ez egy univerzális törvény, amely valamiért mégsem tudatosult a keresztények fejében, a nem hívők többsége pedig nem hívja fel erre kellően a figyelmet (talán azért, mert bennük sem tudatosult). Ha pedig erről a szobában levő elefántról nem beszélünk, az nagy gond, ugyanis egy efféle korreláció válaszért kiált. Azaz meg kell találnunk annak az okát, hogy miért mindig ugyanaz az eredménye az efféle mozgalmaknak. Miért van az, hogy kialakul egy kezdetben kisebb vagy nagyobb mértékben újnak számító ideológia, amely reformmozgalomként, a nagy felszabadítóként indul, utána pedig befásul, beáll az egész, és aztán abból a csoportból vannak olyanok, akik ezt észrevételezik, azok szintén vagy a csoportot akarják megújítani, vagy kilépni és újat alkotni. Ma, amikor már nincs olyan erős szankciója annak, ha valaki új gondolatokkal áll elő, mint régen, nemhogy megállni, hanem felgyorsulni látszik ez a folyamat. Vagyis sokkal sűrűbben jönnek létre újabbnál újabb kisközösségek, amelyek tudni vélik az igazságot, mint a régebbi korokban, pontosan azért, mert ma már nem éri őket az a fajta üldöztetés, mint mondjuk pár száz évvel ezelőtt. Vagyis a vallások evolúciója felgyorsult.

Mielőtt rátérnék az általam vélt megoldásra – amely egyébként a blogom rendszeres Olvasóinak aligha fog meglepetést okozni –, szeretnék a korábban említett, bizonyos keresztények által használt "vallásosság" kifejezésről ejteni pár szót. Ugyanis ennek a szónak a jelentése egyáltalán nem letisztázott, főleg hogy bizonyos keresztények csoportja ezt egy pozitív értelmű dolognak tartja, míg más keresztények kifejezetten negatívnak. Volt egy tanárom középiskolában, aki egy írásában saját magát mélyen vallásosnak nevezte. Feltételezhető, hogy az ő olvasatában ez elmélyült istenhitet jelentett, amelynek pedig nincs köze ahhoz a fajta vallásossághoz, amelyről más keresztény közösségek beszélnek. Utóbbiak a "vallásos" kifejezés alatt pontosan azt értik, amelyről én írtam a vallások sorsát illetően, vagyis a megkövesedést, meghidegülést, netán tán képmutató cselekvést. Vannak közöttük olyan keresztények, akik explicite kijelentik, hogy a kereszténység az nem vallás (teszem hozzá, hogy ilyen buddhisták is vannak, akik ugyanezt állítják a buddhizmusról, és nem azért, mert az adott buddhista nézet nem tartalmaz természetfeletti elemeket :) ). Én olyan környezetben nőttem fel, akik a vallás kifejezésnek ez utóbbi értelmezését használják. Ők azok, akik rendszeresen azt bizonygatják, hogy X gyülekezet kezd nagyon ellaposodni, és reformokra van szükség. Ennek okaként pedig jószerivel az Istennel való kapcsolat hiányát nevezik meg. Ergo szerintük az válik vallásossá, aki már csak megszokásból tartja be a különféle liturgiákat, de nincs mögötte tartalom, nincs igazi kapcsolata Istennel, nincs "élő hite" hanem az istenhit csak úgy fel van téve a polcra, lehet őrá hivatkozni, de egyébként a gyakorlati életben nem foglalkozik olyan kérdésekkel, mint pl. hogy "mit tenne a helyedben Jézus?", vagy hogy "mit mond most nekem Isten?". Ebben az értelmezésben tehát vallásos az, aki például eljár a templomba vasárnaponként, de hétköznap ugyanúgy viselkedik, mint egy nem istenhívő személy.

Akkor hát térjünk rá a probléma általam vélt okára. A kérdés tehát az, hogy mi az oka annak, hogy minden vallási közösség ugyanarra a zátonyra fut. (De tényleg, komolyan mondom, mutasson már valaki egyetlen egy olyan vallási közösséget, amely évszázadokon, de akár csak évtizedeken keresztül képes lenne a kezdeti tűzzel rendelkezni, amely nem csapott volna át dogmatizmusba; és itt most a vallást mint természetfeletti hitrendszert értelmezem.) Ismétlem, hogy mivel a jelenség általános érvényű, így a kérdésünk mindenképpen jogos, tehát az nyilván nem jelenthet kielégítő magyarázatot, hogy ez csak véletlen. A kérdést oda lehetne redukálni, hogy keresünk egy olyan jellemzőt, amely kivétel nélkül, minden keresztény felekezetre igaz. Ha találunk ilyen közös jellemzőket, akkor ezek egyikét, vagy akár többet is közülük, meg lehet nevezni okként, amely állandóan ezt a meghidegülést eredményezi minden felekezet történetét illetően. Persze itt gondolhatnánk egy-egy hittételre is, hiszen elképzelhető, hogy vannak olyan dogmák, amelyek kivétel nélkül minden keresztény vallásra érvényesek, és ki tudja, lehet hogy van olyan közöttük, amely azt eredményezi, hogy az adott vallás kiüresedjen. El tudjuk ezt képzelni kiváltó okként? Kötve hiszem, de hát ugye a hit nem erényem, így keressünk ennél nagyobb cáfolatot, és tekintsünk meg más vallásokat is. Őszintén bevallom, nem követtem nyomon más vallások fejlődéstörténetét tüzetesen, azt lehet talán mondani, hogy nagy általánosságban igaz az a folyamat, hogy az emberek életében fel van téve a lelki polcra a saját hitviláguk, és egyébként meg élik a napjaikat ugyanúgy, mint minden más rendes ember. Poénosnak tűnik Steven Hawkingnak az a mondása, hogy azok az emberek, akik hisznek az eleve elrendelésben, azok is keresztülnéznek az úttesten, mikor áthaladnak. Vagyis gyakorlati értelemben alig vannak, akik például szó szerint elfogadják, hogy ilyen értelemben nincs befolyásuk a világ történéseire, úgyis Isten vagy az istenek döntésén múlik. (Másfajta értelemben én is tagadom a szabad akaratot és a dolgok megváltoztathatóságát, erről írtam korábbi posztomban, itt erre most nem szeretnék kitérni.) Mivel ez egy általános tapasztalat – habár tényleg érdemes lenne komolyabb vizsgálatot végezni –, így azt tudjuk mondani, hogy nagy valószínűséggel minden világvallás ezzel a tendenciával rendelkezik, vagyis hogy alakulnak csoportosulások mozgalmak révén, majd meghidegülnek, és akkor bekövetkezik valamiféle reform, aminek általában csoportszakadás lesz a vége, és ezek az új csoportok is végül ugyanerre a sorsra jutnak. Mi az akkor, amely minden vallás sajátja, és amely okozhatja ezt a jelenséget? Talán az istenhit? Nem lenne logikátlan következtetés. De nézzünk még jobban szét a világban. Tudjuk-e tovább tágítani a halmazunkat? Felismerünk-e még olyan csoportosulásokat, amelyeknél ugyanez a "lázadj majd kövesedj meg" mechanizmus játszódik le? Nézzük meg az egyes ideológiákat, politikai pártokat. A Fidesz például kiváló példája annak, hogy a rendszerváltás idején afféle mozgalomként indult, jelentősen újító, lázadó gondolatokkal, ők voltak a kor sihederjei, "hippijei". És láss csodát, mára már afféle mérsékelt, öltönyös úriemberekké és hölgyekké váltak. A Fideszből kiábrándult Jobbiknál ugyanez a tendencia figyelhető meg. Korábban még a magyar gárda lelkes képviselői és résztvevői voltak, mára már tudomásom szerint konszolidáltabbakká váltak, olykor-olykor már a baloldallal való összefogást is pedzegetik. Ebből megint lesznek néhányan, akik kilépnek, akik szintúgy megkövesednek, és így tovább. Nincs új a nap alatt. De tekintsünk nem politikai, hanem másfajta, ideológia alapú közösségekre, ilyen például a feminizmus, vagy akár az ateista közösségi törekvések is. Nemrégiben alakult egy Sunday Assembly névre hallgató ateista egyház Angliában, amelynek itt, Magyarországon is van afféle "leányvállalata", és tudomásom szerint vagy itt, vagy ott Angliában, de megtörtént az első egyházszakadás. Ez utóbbi történet többszörösen is nevetséges, hiszen ki a fene gondolja azt, hogy a "nembélyeggyűjtőket" egy akolba lehetne terelni? Az ateista egyház mint kifejezés számomra kimondottan egy szándékos gúnynevet sugall, de sajnos nem az, mert vannak, akik tényleg komolyan gondolják, hogy ilyen néven egyházat kellene alapítani, és úgy működni, mint egy természetfeletti istenségben hívő vallás egyháza. Habár valóban csábító a gondolat, hogy ha már az egyházak elnyelik a vallástalan adófizetők pénzét is, akkor az ateistáknak is legyen egy ilyen államilag támogatott szervezete, azonban akkor sem gondolom, hogy ez lenne a megfelelő útja ennek. Szerintem igenis tüntetni kellene azért, hogy az egyházakat kizárólag a híveik támogassák, és ha ezt végre meg is valósítja az aktuális kormány, akkor már ilyen alapon sem lesz szükség ateista egyházra, amely egyébként is egy saját farkába harapó ostobaság. A társadalomnak, és általában a társadalmaknak gondolkodó, racionális egyénekre van szüksége, nem pedig elzárt templomfalakra, ahol szükség van az "ateista hívek" lelki békéjének támogatására. Szóval a lényeg a lényeg, bizony az ateizmus is képes ideológiává válni, ha ilyen formát ölt, mondanom sem kell, hogy ettől is teljes mértékben elhatárolódok.

Felvetődik a kérdés, hogy ha a kereszténységben, és általánosságban a vallásokban, sőt még általánosabban az ideológiákban is felismerhető ugyanez a megkövesedő, elfásuló, majd újból és újból csoportokra bomló tendencia, hogy akkor van-e bármi olyan szerveződés, amelyre mindez nem jellemző, és természetesen továbbra is áll az a kérdés is, hogy mi okozza ezt a folyamatot. Mi az, amit kivétel nélkül minden ideológia tartalmaz? Felismerjük régi "kedves barátunkat", amelyről már elég sokat írtam blogposztjaim során. Ez a közös tulajdonság nem más, mint a hit. Mi a recept? Vegyél egy embercsoportot, tálalj nekik egy szimpatikus eszmét, amely kedves a lelküknek, és motiváld őket, hogy képviseljék azt. Vagy pedig mondj egy rémisztő dolgot, amivel tudod, hogy félelmet kelthetsz az adott embercsoportban, és mondogasd nekik azt, erősítve ezáltal a félelmüket, irányítva ezzel cselekedetüket. Mindkét esetben a hitre alapozunk, amiről már tudjuk, hogy nem más, mint egy meggyökerezett előfeltételezés, előítélet. Ergo elmondhatjuk, hogy minden ideológia, minden vallás sajátja a feltétel nélküli előítélet, és ebben a dologban látom annak okát, miért üresedik ki egy adott csoport, majd miért bomlanak fel reformok révén. Újra felteszem a kérdést. Van-e tehát olyan csoportosulás, amely ez alól kivétel? Meglátásom szerint a tudományos közösség az egyetlen olyan kivétel, amelynél szintén munkálkodik ez a széthúzó erő, de a módszertan mégis összetartja a tagjait, és minden széthúzást összekovácsolódás követ, a sok kis nézet mozaikként egyre inkább összeáll, minden összefügg mindennel, és végül az egész egy nagy egységet alkot. A tudományban nincsenek felekezetek, senki nem kérdezi meg például, hogy én "kvantummechanista" vagyok vagy "relativista". Nincsenek izmusok, nincsenek ideológiák, hanem minden tudományos elmélet EGYSZERRE igaz, mert ezek nem ellentmondó nézetek. Ha van is látszólagos ellentmondás, azon munkálkodunk mindig, hogy ezeket az ellentmondásokat elsimítsuk, mert a tudománytörténet is erre tanított  minket, hogy az egymástól függetlennek látszó részek végül összefüggővé váltak. Nincs külön égi és külön földi mechanika, egyfajta mechanika van. Vannak ugyan nézeteltérések egy adott elmélet interpretációit illetően, vagy hogy melyik hipotézis tűnik igazabbnak egy le nem zárt elméletet illetően, sőt tovább megyek, és Max Planckot szabadon idézve én is azt mondom, hogy az új nézetek általában nem azáltal jutnak érvényre (sajnos), hogy a tudósok meggyőzettnek, hanem egyszerűen kihal az a generáció, amely képtelen volt befogadni az adott korhoz mérten modern meglátásokat, és az új generáció pedig már sajátjának tekinti azokat. Vagyis egyéni szinten sajnos nagy általánosságban a tudományra sem igaz az, hogy tényleg hit nélkül, abszolúte objektív megfigyeléseket tennének. Ugyanakkor a tudományos módszertan a közösség egészét kötelezi a helyes úton maradásra, éppen ezért képes a tudomány, önszervező módon egységbe terelődni, és ha ideiglenesen afféle felekezetek is alakulnak ki, végül mindig visszaállnak, és közös csónakban eveznek tovább. Ezért szeretem a tudományt, és ezért meggyőződésem az, hogy ez a legkorrektebb ismert módszere az igazság, a valóság megismerésének. Félreértés ne essék, az ateizmust érintő kritikám nem jelenti azt, hogy én magam ne lennék ateista, hanem azt jelenti, hogy az ateizmust nem tekintem sem ideológiának, sem kiindulási alapnak. Számomra az ateizmus nem életelv, nem egy módszertan, nem egy fundamentum, amire az életemet építem, hanem nem más, mint következtetés. Éppen ezért fontosabb jellemzőnek tartom magamra nézve az ún. "antibilivizmust", vagyis a hitellenességet, amelyet már valóban fundamentumként alkalmazok, mert ez afféle módszer, ún. módszertani kételkedés, amelyet bizony a tudományos módszerrel azonosítok. Ugyanannyira vagyok ateista mint "gravitacionista". Ha holnap bebizonyítják, hogy nincs gravitáció, abban a szent minutumban (na jó, lehet hogy azért időbe telne megemésztenem) megszűnik a gravitációba vetett "hitem", jobban mondva el fogom fogadni, hogy nincs gravitáció. Éppen ezért most sem hiszek a gravitáció létében, mert nem hit alapon fogadom el sem a gravitációt, se semmi mást, ugyanis a módszertani kételkedés kötelez arra, hogy mindig készen álljak arra, hogy éppen egy biztosnak vélt elmélet fog megdőlni a következő pillanatban. Ha egy ilyen dolog megdől, a tudományos módszer akkor sem dől meg, mert ugyancsak a tudományos módszer segít annak kiderítésében, hogy tényleg nincs-e gravitáció, és nem a hit vezet igazságra. Az igazság független a mi hitünktől, a tudományos megismerésünktől viszont nem.

Egy kicsit még azt szeretném vizsgálni, hogy mentalitásban mennyire különböznek az afféle kiüresedett, mérsékelten vallásos emberek az ún. vallási fanatikusoktól, akik egyénileg a vallás reformmagját testesítik meg. Egyáltalán kik a veszélyesebbek, vagy kik azok, akik nagyobb veszélyben vannak közülük? Ha elmegyünk egy keresztény gyülekezetbe, nagyon sokszor lehet tanítást hallani arról, hogy ne legyünk vasárnapi hívők, ne éljünk afféle "vallásos" életet (lásd a keresztények egyik fajtájának értelmezését a vallás fogalmát illetően). Égjünk a vágytól az Úr követésére, kövessük Jézus példáját, éljen bennünk az igazi szeretet, figyeljük az ő hangját, feltétel nélkül higgyünk őbenne és áldjuk őt. Nem gondolom, hogy túl sok olyan felekezet lenne, amely ezeket a jó tanácsokat ne tartaná magáénak, ne tanítaná ezekre híveit. Mégis csak egy részhalmaza a gyülekezeteknek azon felekezetek, amelyeknél ideiglenesen ez tényleg megvalósulni látszana a gyakorlatban, és azt látom, hogy azért jóval több olyan gyülekezet van, ahol ezeket csak úgy elmondják, de nincs igazán eredménye. Pontosan a kiüresedés történt meg ezekben a gyülekezetekben, nincs hatása a mondanivalónak. Ezeket nevezem én afféle mérsékelt vallásosoknak, bizonyos olvasatban akár képmutatóknak is lehetne hívni őket. De természetesen megvan az a keresztény réteg is, amely élete szinte minden pillanatában Istenre gondol, az ő akaratát figyeli, és ezt a mentalitást igyekszik átadni a következő generációnak. Azt már fent leírtam, hogy általánosságban ez a buzgó hozzáállás szépen lassan el szokott halványulni, akár csak egy ember életét, de főleg ha több generációét tekintjük. Most azt a kérdést teszem fel, hogy egy kívülálló számára mi a jobb. Ha tartjuk magunkat ahhoz a megállapodáshoz, hogy a feltétlen hit egy előítélet, amely ha nem egyezik az igazsággal, akkor az könnyen elcseszheti a dolgokat, akkor feltétlenül arra a következtetésre kell jutnunk, hogy kívülállóként a mérsékelt vallásosokkal jobban járunk. Habár ők a képmutatóbbak, ők a normálisabbak is. Ők már asszimilálódtak a világi trendekhez, humanistává váltak, beilleszkedtek a társadalomba, és ugyanúgy a társadalom építőkövei, mint bárki más. Egy vallási fanatikus mindezt sokkal nehezebben teszi meg. Egy vallási fanatikusnak egyetlen erénye az, hogy nem képmutató, ugyanakkor ő az a személy, akinél a kognitív disszonancia a legnagyobb mértéket öltött, vagyis akire a bizonyíték mint olyan a legcsekélyebb mértékben tud hatni az élet bármely területén. Vallási fanatikus lehet egy vehemens evolúciótagadó is, de lehet egy megátalkodott terrorista, aki azt gondolja, jutalmat kap a mennyben a megölt lelkekért. A vallási fanatikus az, aki a legjobban elrugaszkodik a valóságtól. A vallások kiüresedése véleményem szerint nem véletlen, ugyanis ha valamilyen nézetnek a megtartását a valóság nem indokolja, akkor az a nézet elhalványul, asszimilálódik, és pontosan ezt vélem felfedezni korunkban, amikor a kereszténység lassan eltűnni látszik. Az iszlámnál ez most nincs jelen, vélhetőleg mert éppen virágkorát éli, mint ahogyan a kereszténység élt a középkorban. De egy idő után, előbb vagy utóbb az iszlám is meg fog szűnni, legalábbis felismerhetetlenné válik egy világi és egy muzulmán ember közötti különbség, bár ennek időtartama az adott vallás vagy ideológia milyenségétől is függ. Az iszlámban különösen erős a megfélemlítés eszköze, ezért is történik látszólag lassan az elvilágiasodás. De fontos, hogy ne ragadjunk le egy képkockánál, hanem gondolkodjunk történelmi korokban, változásokban, evolúcióban. Az iszlám sem volt mindig ilyen, az utóbbi időkben radikalizálódott, hát istenem, van ilyen. A globális felmelegedést sem cáfolja az, hogy azért olykor-olykor mégis esik a hó. Nagy vonalakban, nagy tendenciákat figyelve azt tudom mondani, hogy az emberiség vallásügyileg egy kiüresedés felé halad. Ami jót jelent önmagában. De akkor válik gyakorlati értelemben is jóvá, ha ezt a kiüresedést nem használjuk új ideológiák táptalajául, hanem csakis a tudományos, racionális, azaz értelmes gondolkodást tárjuk az új generációk elé, amely módszer már történelmileg bizonyította magáról a működőképességét, és hogy nem oszlik csoportosulásokra, mint az ideológiák és vallások.

Végül még annyit, hogy a címben említett "élő hit" valójában egy oximoron, mégis szinte minden keresztény közösség lényeges dolognak tartja. Élő hit alatt ugyanis valódi istenkapcsolatot értenek, és az ő útmutatásának követését. Azonban ha racionálisan ezt végiggondoljuk, akkor arra jutunk, hogy valaki vagy hisz valamiben éppen azért, mert nem tapasztalja azt a valamit (hiszen definíció szerint ez a hit, ahogy azt már letisztáztam), vagy pedig tapasztalata, igazi kapcsolata van, nincs szüksége hitre. Ha egy embertársunkkal valódi kapcsolatunk van, akkor nem szükséges hinnünk az ő létezésében. Örök kérdés, hogy akkor ez miért elvárás Isten esetében a keresztények részéről. A kapcsolat az kapcsolat, megtapasztalás, cselekvés, tudás, szeretet és szó sincs hitről. Hinni csak az hisz, akinek nincsen tapasztalata, mert ismétlem, a hit a tapasztalatoktól független meggyőződés. Szóval ha bármikor vitát folytatunk egy istenhívővel, ezt a csontot nyugodtan benyújthatjuk neki, hadd rágódjon rajta. Persze azt fogja vélhetőleg mondani, hogy neki van tapasztalata, és ezért hisz, de akkor már nem igaz a hit definíciójáról szóló ige, és innentől kezdve sakk matt. ;)

Ennél a résznél sajnos nem voltam teljesen konzekvens, ezért szeretném javítani magam. Ugyanis egy korábbi blogposztomban a hitnek azon esetét is vizsgáltam, ahol a hit tárgya éppen tapasztalatokkal is igazolható, ezt látens hitnek neveztem. Vagyis nem ellentmondás az, ha valaki olyasmiben hisz, amit akár a szemével lát, hanem csak arról van szó, hogy NEM LENNE SZÜKSÉGES hinnie benne, hiszen a tapasztalatok úgyis igazolják. A hitet látens formában is károsnak tartom, pontosan azért, mert egzaktul semmiről sem eldönthető, hogy az most tényleg a valóság-e vagy sem, a tévedés esélye valamilyen arányban, mindig jelen van, és ha kiderül, hogy tévedtünk egy korábban jól bevált elméletben, akkor a látens hívő nem fog tudni engedni a bizonyítékoknak, hanem ragaszkodni fog a régi hitéhez. Vagyis módszertani okok miatt megtapasztalható dolgokban sem helyeslem a hitet. Az áthúzott mondanivalóm annyiban releváns, hogy tényleg értelmetlen az Istenben való hit, ha őt az illető valóban meg is tapasztalja, és a hit hangsúlyozása mégis csak azt sugallja, hogy a hívők igazából nem is tapasztalnak, csak hisznek, és azért ez is elég sokat elárul róluk.