Ez a fejezet abból a szempontból lényeginek mondható, hogy az istenhívő-hitetlen diskurzusok sok esetben erre a területre érkeznek. Ez természetesen külön probléma, miszerint miért nem lehet evolúcióról, tudományról, vallásról, istenről, ateizmusról, vagy bármi másról anélkül beszélni, hogy ne lyukadnánk ki folyton oda, hogy "de hát az ateistáknak nincs is erkölcsük", "nekik mindent szabad", stb. Ez persze érthető annak fényében, hogy a szakmai vitákban rendszerint felülkerekedünk, ezáltal egy hívőnek nincs más választása, mint az ateisták erkölcsösségét firtatni. Természetesen nem csak ez a motiváció lehet a kérdéskör mögött, hanem lehet valódi érdeklődés is, és eme posztom ezen kíváncsi embereknek szól.

Érdemes az istenhívő ember nézőpontjából kezdeni a szemlélődést, mit is jelent az erkölcs, mit jelent a jóság. Jó az, aki az adott vallás tanait (pl. Jézus parancsait) követi. Amikor egy istenhívő felteszi a kérdést, hogy egy ateista miért kellene, hogy jó legyen, ha nem hisz egy felsőbb hatalomban, akkor hallgatólagosan feltételezi, hogy ez a felsőbb hatalom szolgáltatja az erkölcsöt, enélkül teljes anarchia uralkodna. Persze ha már zárójelesen kitértem Jézusra, akkor rögtön kötelességem is megjegyezni, hogy az ő tanait, legalábbis egy részét sokan mások is megfogalmazták már korábban, ez pedig fel kellene vesse a kérdést a keresztényekben, hogy akkor vajon tényleg Jézus mint Isten fia hozta-e el nekünk ezt az erkölcsi magasságot, vagy pedig egyszerű emberi továbbgondolás terméke is lehet az, amit többek között ő is mondott például az aranyszabályról.

A hitetlen (és persze tudomány alapú) ember válasza az, hogy az erkölcs valójában egy viszonylagos dolog, az adott társadalmi közeg határozza meg, hogy mi számít erkölcsösnek. Egy adott környezetben például erkölcstelenségnek minősül a homoszexualitás, másik közegben pedig éppen ennek üldözése, a homoszexuálisok kirekesztése számít annak. De beszélhetnék ugyanígy a húsevés/vegetarianizmus/vegán problémáról, a kannibalizmusról, az eugenikáról, az eutanáziáról, az abortuszról, a burka/hidzsáb/csodor hordásáról, és gyakorlatilag bármilyen világszemléletről, amelyben valamilyen emberi tevékenységről is szó esik.

Erre az istenhívő gyomor általában felhördül, miszerint hogy gondoljuk mi azt, hogy az erkölcsöt csak úgy lehet relativizálni, és hogy nem hiszünk az abszolút jóban és rosszban. Ekkor azonban nem történik más, csak gyakorlatilag kiválasztottak önkényesen egy mércét, hogy azt tekintik abszolútumnak, és ahhoz a mércéhez képest mondják meg ők az aktuális dologról, hogy jó-e vagy rossz. Tehát ha pl. én kinevezném Gipsz Jakabot abszolút erkölcsi mércének, akkor az én cselekedeteimnek az ő cselekedeteitől való eltéréséből kiszámítható az én jóság-faktorom. Persze nem vagyok teljesen vak, nyilván tisztában vagyok azzal is, hogy a világmindenség ura némi előnyt élvez az erkölcsi mérce díj elnyeréséért rendezett versenyben, mint holmi gipszjakabok, de azért maga az alapgondolat, miszerint nem egy univerzális jóról/rosszról beszélünk, hanem ezeket egy adott személy értékrendjéhez mérjük, alapvetően más színben vetíti elénk ezt az egész erkölcs-problematikát.

Magyarán. Nem azért nem lopok, mert a lopás az bűn abszolút értelemben, hanem azért nem lopok, mert Isten értékrendjének nem felel meg, vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy bűn az, ha Isten felé engedetlen vagyok. Mondja ezt egy analitikus gondolkodással megáldott keresztény. Tehát ő is belátja, hogy Isten mint egy önkényúr szabja meg, mi jó és mi rossz, és nem valamiféle elvont abszolútumokról beszélünk. Innentől kezdve pedig már talán nem kerül sokba megérteni, hogy min is alapul az ateista erkölcs. Mivel nem beszélhetek általánosan a "nembélyeggyűjtők" nevében, csak a magaméban, azt tudom mondani, hogy az erkölcsi mércém nem emberekhez kötődik, hanem elvekhez, amelyeknek 1-1 szeletét ugyan reprezentálhatja egy ember, de az teljességgel valószínűtlen, hogy egyetlen ember birtokolja azt az összes erkölcsi aspektust, amelyet én magam követésre méltónak találok. (Nem, még én magam sem vagyok erre megfelelő alany.) Ilyen szempontból kicsit még úgy is tűnik, hogy én mint ateista jobban hiszek valami abszolút erkölcsben, mindenféle megtestesülés nélkül, mint egy istenhívő, aki egy az egyben pl. Jézusban, Buddhában, Mohamedben, Ghandiban, Teréz anyában látja meg a megtestesült erkölcsösséget. De igazából ez csak felszínesség, valójában én sem hiszek valamiféle abszolút erkölcsben, egyszerűen csak van egy fajta értékrendem, amihez képest mérem a dolgokat, s amely ráadásul időben még változik is! Igen, ahogy érik az ember, átértékeli a dolgokat, és később már nem ugyanolyan fényben látja azokat a tetteket, mint korábban. Ha pedig a saját erkölcs is beláthatóan változik, akkor ez mennyivel inkább alátámasztja az abszolút erkölcs nemlétét! Persze ez még nem teljes bizonyíték, ugyanis ismeretes a mondás, miszerint a bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka. Azonban Occam borotvája miatt első körben mégiscsak érdemes lemondanunk az abszolút erkölcs mint vágyálom kergetéséről, mert tényleg semmilyen alapunk sincs rá, hogy ezt feltételezzük. Főleg ugye egy olyan világban, amelyben más élőlényeket kell elpusztítanunk ahhoz, hogy életben maradjunk.

Az istenhívő és a hitetlen között tehát ebből a szempontból az a különbség, hogy az előbbi abszolutizálja, az utóbbi relativizálja az erkölcsöt. Ez megrémiszti a hívőket, és ebből ők arra következtetnek, hogy valamiféle erkölcsi züllés, gyilkosság, korrupció, anarchia következik be. Tisztelettel felhívom a teisták figyelmét, hogy ez istenhittől függetlenül is jelen volt mindig. A különbség tehát egyáltalán nem abban áll, hogy az ateisták veszélyesebbek lennének, hanem abban áll, hogy tudatosult bennük az erkölcs relatív mivolta, amely a hívőkben nem. Egy-egy adott hívő közösség számos esetben csak a saját útját tartja üdvözülésre méltónak, amely utak természetesen sokszor szöges ellentétben állnak egymással. Vagyis a hívők erkölcsössége ugyanannyira relatív, mint az ateistáké, a különbség csak annyi, hogy a hívők ezt nem vallják be.

De itt jön a kérdés, hogy ha ennyire relatív az erkölcs, akkor mégis mihez tartjuk magunkat, illetőleg miért tartjuk magunkat bármihez is. Nos, a válasz többrétű, egyrészt köszönhető a neveltetésnek, másrészt köszönhető a géneknek. Ha egy gyermeknek, akibe egész életében azt sulykolták, hogy bűn a pornónézés, akkor abban önkéntelenül is bűntudat keletkezik, ha mégis arra téved. Ugyanígy, a kannibáloknak teljesen természetes, hogy megeszik egymást, egészen addig, míg ők maguk nem kerülnek az oltárra, miközben egy jól nevelt, liberális európai ennek a gondolatától is menten beájulna. Mondhatná azt valaki, hogy de hát sokszor akadnak kivételek, akik a csoportnyomás hatása ellenére is rossznak vagy jónak tartanak valamit. És igazuk is van, itt jönnek képbe a gének, amelyeket ugye nagyban meghatároznak a véletlen mutációk is, vagyis a véletlennek is nagy szerepe van abban, hogy a közösség tagjai mennyiben térnek el az átlagtól erkölcsi felfogásban. Ha egy tag felfogása a társadalmi normától távol esik, akkor az valamilyen úton-módon kiközösítésre kerül, történjen ez börtönbüntetéssel, száműzéssel, guillotine által, és sorolhatnám a végtelenségig. Ugyanígy a túlságosan altruisták sem járnak jól, mert őket pedig kihasználják a többiek, vagy más fajok (pl. úgy, hogy megeszik őket). Az pedig természeti törvényszerűség, hogy azért a nagy többség genetikailag hasonló felfogásban részesül, tehát, véleményem szerint, a társadalmi nyomásnak jóval nagyobb szerepe van, mint a genetikainak. Ez a társadalmi nyomás mint faktor akkor igazán szembetűnő, ha egymástól sokáig elszigetelt, két társadalom találkozik egymással. (Véleményem szerint ezért sem működőképes a muzulmán többségű bevándorlók befogadása Európába.)

Amikor tehát én, vagy bármely tudatosult hitetlen az erkölcsi relativizmust vallja, abból nem következik az anarchia, mert az erkölcsi értékrend nehezen változik, sőt még csak nem is változik ok nélkül. Itt az okokra nem térnék ki, legfőképp információhiány miatt. Legyen elég annyi, hogy attól, hogy elismerem, a kannibáloknak erkölcsileg teljesen helyénvaló a kannibalizmus, még nem fogok holnaptól embereket zabálni. És ettől nem csak a börtön és a társadalmi elítélés tántorít el, hanem valószínűleg akkor sem tenném meg, ha egyedül lennék valakivel egy szigeten, és ezen múlna, hogy éhen halok-e vagy sem. Egész egyszerűen az európai kultúra megtette azon hatását, hogy képtelen lennék bárkit is megölni, amolyan ösztönné vált ez a fajta humanizmus. De képzeljük el ezt csak más állatok leölése kapcsán is. Egy mai gyerek talán egy tyúk nyakát is képtelen lenne elvágni, mert előbb törne fel belőle a sajnálkozás, mint az éhségszellem. Miközben eleink ezt a legnagyobb természetességgel végezték. (Persze ma is végzik, csak nem a szemünk láttára, hanem nagyüzemi eszközökkel, ugye.) Miért nem tesszük ezt meg ma sokan? Mert lelkifurdalásunk támad attól, hogy kioltunk egy életet.

Ez pedig megint egy fontos mérföldkőhöz vezet minket, mégpedig a lelkiismeretnek, mint szent grálnak a vizsgálatához. Szent grál ez egyes keresztények szemében, ugyanis szerintük a lelkiismeret az, amely által Isten diktálja nekünk a parancsát. Nos, ezt mi sem cáfolja jobban, mint az, hogy az embereknek olykor teljesen különbözik az erkölcsi mércéjük, és teljesen más dolog miatt éreznek lelkiismeret-furdalást. Szóval az isteni sugallat, nem meglepő módon kilőve. A lelkiismeret nem más, mint amit pont fentebb pedzegettem: az a társadalmi és genetikai egyveleg, ami miatt jónak vagy rossznak tartunk dolgokat.

Továbbá abba is érdemes belegondolni, hogy egy istenhívő erkölcse min alapul. Ugyanis a hitét komolyan vevő család gyermeke van kitéve leginkább annak a külső behatásnak, amely meghatározza a gyermek értékrendszerét. Kiskorától tanulja pl. azt a jézusi elvet (amely nem mellesleg véleményem szerint egyáltalán nem valódi szereteten, hanem éppen ellenkezőleg, az érdekorientáltságon alapul), miszerint ne gyűjtsünk magunknak kincseket a földön, hanem tegyük azt a mennyben. Miért? Semmiféle magas erkölcsi mondanivaló nincs az egészben, hanem puszta praktikum: mert ott nem emészti meg a rozsda, és ott nem lopják el a tolvajok. Mintha egy TV-reklámot látnék: Használd az X mosóport, mert ugyanúgy hat, mint Y, de többet takarítunk meg vele. Ebből eszébe jutna bárkinek is az, hogy aki a gazdaságosabb mosóport veszi meg, az szerető szívű ember? Hát persze, hogy nem. Akkor miért gondoljuk azt, hogy a jézusi, mennyben gyűjtögetős tanítás a szeretetről szól? Hát a kultúra miatt, kérem szépen! ;) Mindehhez teszem hozzá, hogy az a hívő ember, aki csak azért tesz jót, mert ezért ő jutalomban részesül a mennyben, az kimondottan érzéketlen, sőt akár még gonosz is lehet. Nem kevésbé, mint az a muszlim, aki a 72 szűzre áhítozik. De amikor van egy ateista, aki abban a tudatban él, hogy nem várja őt semmi a halál után, és nem vár jutalmat a tettéért, mégis jót tesz, akkor mi van? Arról mit ír a Biblia?!

A posztom fő állítása ellenére valamilyen értelemben mégis beszélhetünk egyfajta abszolút erkölcsről, azonban az közel sem hasonlatos az idealisták által vizionált abszolút erkölcsiséghez. Azt lehet ugyanis mondani, hogy az erkölcsiségnek megtalálható egy legoptimálisabb formája, amely a legstabilabb társadalmi formát eredményezi. Magyarán nem imádkoznunk kell, hanem osztanunk, szoroznunk, integrálnunk, és gyakorlatilag leszimulálhatjuk, hogy milyen erkölcsi értékrend mellett válik a legélhetőbbé és legstabilabbá a társadalmunk. Véleményem szerint ez a társadalmi forma közel áll a demokráciához és a liberalizmus szelleméhez, de ez még jóval tovább tökéletesíthető, mint ahogyan ezeket a fogalmakat a mai formájukban ismerjük. Ismeretes a görög demokrácia túlkapása, a türannoszok korszaka, és úgy vélem, ma is kísért ennek veszélye, amelyet leginkább a különféle SJW-betegségekben összegeztem az erről szóló posztjaimban (itt és itt). Nem kizárt, hogy esetleg mesterséges intelligencia segítségének igénybevételével fogjuk megtalálni a legideálisabb társadalmi formát, amely persze szintén változhat akár a technika fejlettségéhez mérten.