Az én ateizmusom

Az én ateizmusom

Gondolkodásom bemutatása

2014. szeptember 18. - drue

Üdvözlök mindenkit a blogomon! Később talán megosztom, hogyan is lettem keresztény családban született, megtért hívőből ateista, és talán ildomos is lenne azzal kezdeni, én mégsem teszem. Alapelvem, hogy az objektív tapasztalat többet jelent a szubjektívénél (amelynek fontossága szintén nem elhanyagolható!), így inkább szeretném meghatározni a blogom hangulatát érvelős eszmefuttatással, mintsem élménybeszámolóval. De még mielőtt kielemezném a neten vírusként terjedő "6 érv Isten létezése mellett" című gyűjteményt, szeretném magamat bemutatni, világnézetileg elhelyezni, miképpen is gondolkodok.

Először és első sorban arra az általam tévesnek tartott kijelentésre szeretnék reagálni, miszerint minden ember hisz valamiben. Aláírom, hogy a legtöbb ember igen, de azért mégsem mindenki, azaz ez nem olyan törvényszerű, minthogy mindenki lélegzik. Fontos azonban tisztázni, mit is értek hit alatt, ugyanis ezen kifejezés alatt számos jelentését érthetjük. A Bibliának a hitről alkotott definícióját kibővítve úgy határozom meg a hitet, hogy:

A hit a nem tapasztalt dolgokban való feltétlen meggyőződés.

A hitről mint olyanról ezentúl mindig ebben az értelemben írok. A hétköznapi hitet (pl. azt hittem, reggel 8 óra van) nem sorolom ide, amit ugyan megtehetnék, de a hangsúlyozott megkülönböztetés végett inkább a vélekedés, tipp, hipotézis, elképzelés stb. kifejezéseket alkalmazom rá a szövegkörnyezettől függően. Hit alatt kizárólag azt a fajta meggyőződést értem, amely ellenbizonyítékokkal sem megingatható, tehát feltétel nélküli, mondhatni döntés alapú (bár ez utóbbival talán sok hívő vitatkozna, nem tudom).

Visszatérve arra az állításra, miszerint mindenki hisz valamiben, csak azt tudom felelni, hogy a hit szó fenti definíciója alapján én biztosan nem. És nem csak nem hiszek semmiben, hanem nem is érzem szükségét, hogy higgyek valamiben, sőt egyenesen károsnak tartom a hitet. A hit kiváló forrása a végleges konfliktusoknak, a gondolkodás megbéklyózásának. Az én világnézetemben a valóság egyenlő az igazsággal, a kettő között nincs különbség, és ami a legfontosabb, hogy 1 van belőle, amit vagy megtalálunk, vagy nem. Számomra egy kitűnő életcél az, hogy a valóságot kutassam. És természetes számomra, hogy aki a valóságot kutatja, azok elvileg közös nevezőre hozhatók, ugyanis egy pont felé haladnak. A tudományban éppen ez a szép és tiszteletre méltó, hogy nem lehetnek benne izmusok, hanem az egész arra törekszik, hogy megtalálja az egyetlen létező igazságot, összhangba hozva az egyes részterületeket. Hívőknél azonban gyakorta megfigyelhető, hogy éppen a felekezeti sokféleségre büszkék, és ragaszkodnak saját nézeteikhez. Azt gondolom, hogy a két hozzáállás alapvető különbségét meg lehet tapasztalni, ha körülnézünk a világban. Ha valaki annak adja a fejét, hogy elmegy teszem azt kémikusnak, akkor nem az lesz az első kérdés, hogy na és milyen felekezetű kémikus lesz az illető. Mert csakúgy, mint az összes többi természettudományban, a kémiában sincsenek felekezetek, hiszen akkor éppen az egész tudomány értelmét vesztené. A tudomány lényege éppen a közös nevező, azonban nem a közös megegyezés alapján, hanem az egymástól független tapasztalatok és levezetések alapján. Éppen ez igazolja a tudomány valóságosságát. Éppen ezért nem tudom felfogni, hogy mondjuk egy hívő keresztény miért éppen a világnézeti sokszínűségre büszke a saját vallását illetően. Ez éppen hogy inkább az egyik legerősebb érv véleményem szerint a hit ellen.

Sokszor megkapom azt a vádat, hogy én azért nem látom/érzem/tapasztalom/hiszem Istent, mert én nem akarok hinni benne. Sajnos nem tiszta előttem, hogy amikor valaki ilyet mond, pontosan ugyanúgy érti-e a hit fogalmát, mint ahogy fent meghatároztam. Ugyanis ha szó szerint, a definíció alapján értelmezzük az illető állítását, akkor azt kell mondanom, hogy valóban, igaza van. Nem akarok hinni Istenben. De nem azért, mert tagadni akarom Istent, hanem azért, mert a hitet mint olyat károsnak tartom. A gravitációban sem hiszek, az evolúcióban sem hiszek, az előttem levő asztalban sem hiszek a hitnek a fenti definícióját alapul véve. Akkor miért pont Istennel kellene kivételeznem? Számomra maga a hit teljesen értelmetlen létező. Abszolút nem hitekben gondolkodok, hanem tapasztalatokban. Valamit vagy megtapasztalok, vagy nem. Ez lehet személyes tapasztalat, de lehet ún. általános tapasztalat is. Utóbbira példa lehet az, hogy a Föld gömbölyű (geoid, a kötözködők kedvéért), amit én személyesen nem tapasztaltam meg ugyan, azonban elfogadom mint általános tapasztalatot. Hiszek benne? Nem. Hanem elfogadom, ugyanis sokkal de sokkal ésszerűtlenebb lenne nem elfogadni. Ha nem fogadnám el, akkor feltételeznem kéne emellett azt, hogy minden űrfotót összehamisítottak, Magellán történetét is összeesküvésnek kellene kinyilvánítanom, és a végtelenségig lehetne sorolni, mi mindent kellene még sutba dobnom ahhoz, hogy értelmesnek tűnő közeget állítsak az én "lapos Föld" ideámnak. Ezt a problematikát szerintem nyugodtan lehetne Occam borotvájának hívni. Sokkal több feltételezéssel jár elfogadni azt, hogy a Föld lapos, mint azt, hogy gömbölyű. Ebből következően az utóbbit érdemes elfogadni, ez pedig nem más, mint egyszerű következtetés, és semmi köze a hit fogalmához! Tehát én elfogadom, hogy a Föld gömbölyű, és nem hunyok szemet előtte. Tartok azonban attól, hogy aki azt a vádat emeli rám, hogy én azért nem hiszek Istenben, mert nem akarok hinni, ő ezt úgy értelmezi, hogy szemet hunyok Isten létezésének egyértelmű bizonyítékai felett. Ez azonban egy szemenszedett hazugság, ilyenről szó sincs. Az, hogy nem akarok hinni, messze nem egyenlő azzal, hogy én szemet akarnék hunyni az esetleges bizonyítékok előtt. Engem pontosan a bizonyítékok azok, amelyek vezérelnek. És mivel a hit a nem tapasztalt dolgokban való meggyőződés, így eleve nem lehetne hinni egy olyan Istenben, akinek létezése bizonyítva lenne. Ha egy hívő azt mondja, hogy hisz Istenben, akkor ezzel együtt elvileg el kellene, hogy ismerje, hogy Isten létezése nincs bizonyítva. Ha pedig azt mondja, hogy Isten létezése bizonyított (akár csak az ő megtapasztalásai alapján), akkor pedig az már eleve nem lehet hit, hanem tudás. Éppen ezért nem lehet értelme az afféle kijelentéseknek, hogy "azért hiszek, mert megtapasztaltam", mert egész egyszerűen, amit megtapasztaltunk, azt nem hihetjük, amit pedig hiszünk, azt nem tapasztalhattuk meg. Miért? Mert megint hangsúlyozom: A hit a nem tapasztalt dolgokban való meggyőződés. És ez a megfogalmazás teljesen biblikus, tehát illendő lenne, hogy amikor egy hívő érvel, akkor legalább ő legyen hű az általa szent könyvnek titulált írás definíciójához.

Másfelől pedig a hit éppen torzító hatással bír a valóságot illetően. A hit szó pozitív értelműnek hangzik amiatt, mert a hit tárgyára helyezi a hangsúlyt, és azt előnyösen diszkriminálja az összes többi lehetséges valósághoz képest. De a probléma éppen ebből ered: Az összes többi lehetséges válasz negatív diszkriminációt szenved el, és ezáltal esélyük sincs, hogy közülük kerüljön kiválasztásra valamelyik a hívő egyén részéről, holott lehet, hogy közöttük lenne a helyes megoldás.

Másik, számtalanszor elhangzó vád a magamfajta ateisták felé, hogy Isten megismeréséhez kellő alázat kell. Véleményem szerint azonban a tudományhoz sokkal több alázatra van szükség, mint a hithez (amely ugyebár elvileg Isten egyetlen megismerési módszere), ugyanis a tudomány éppen arra tanít meg, hogy tiszteljük a valóságot az előzetes elképzeléseink dacára, és adjuk fel vélekedéseinket, ha a bizonyítékok rájuk cáfolnak. Ez szerintem sokkal nehezebb, nemesebb cselekedet, mint életünk végéig makacsul hinni valamiben. Miért gondolja azt egy hívő, hogy Isten megismeréséhez alázat kell? Éppen maga a hit (mint Isten egyetlen megismerési módszere) cáfol rá az alázatra, ugyanis azt követeli meg hordozójától, hogy zárjon ki minden más lehetőséget, és ragaszkodjon ahhoz az egy igazsághoz, amit az illető előzetesen, tapasztalatok nélkül eldöntött. Ha én befogom fülem, becsukom szemem, és nem engedek a külső hatásoknak mondván, hogy nem szabad hagyni, hogy meginogjon a hitem, akkor én alázatos ember vagyok? Vagy inkább egy beképzelt, makacs figura? Ugyan melyik illik jobban egy hívő személyre? Mert számomra nyilvánvaló, hogy az utóbbi, és ezzel pedig el is mehetnénk az erkölcsiség vonalába, ahol azt pedzegethetnénk, hogy egy ateista vagy egy hívő az erkölcsösebb. De erről majd inkább egy későbbi posztomban szeretnék előhozakodni.

Még azt szeretném pedzegetni, hogy vajon az ateizmus vallás-e. Erre azt tudom felelni, hogy valakinél igen, valakinél nem. A magam nevében azt tudom felelni, hogy nem az, ugyanis én következtetések, és nem döntés alapon jutottam el az álláspontomhoz. Nem hiszek abban, hogy nincs Isten, ergo elméletileg létezhet olyan esemény, amely meggyőzne Isten létéről (pl. ha rendszeresen találkoznék vele, de sok más dolog is). És ezt a fajta mentalitást nevezem racionális ateizmusnak, amely ellentétben áll a dacos istentagadással, amit egyébként szerintem szintén ateizmusnak hívunk, mert talán nincs más kifejezés rá. Bár értelmesnek tartanám az istentagadásra az antiteizmus kifejezést, azonban ezt Cristopher Hitchens nem tudom, hogy ugyanebben az értelemben ragasztotta-e magára, úgyhogy elállnék inkább ennek használatától. Rövidre zárva tehát magamat racionális ateistának tartom, vagyis elméletileg meg lehetne engem győzni Isten létéről, ha lenne rá bizonyíték. Amit persze teljesen esélytelennek tartok.

 

süti beállítások módosítása